A jó bejgliben sok a mák és a dió. Azt hiszem ennél több nem is kell hozzá. A mákosba ugyan szoktak még reszelni egy kis citromhéjat is, de ez nem meghatározó dolog. A mák a lényeg.
Gyerekkoromban anyám mindig sütött karácsonyra bejglit. A klasszikus mákost és dióst. Sajnos ezeket a bejgliket nem nagyon lehetett szeretni mert kevés volt bennük a mák meg a dió. Nagy részét a tészta tette ki, amely meg mindenféle állagjavítók meg ízfokozók meg egyéb csodás dolgok híján néhány nap múlva kiszáradt, szóval nem nagyon vágyakoztam utána. Úgy emlékszem más sem a családban. Frissiben megettünk belőle egy keveset, aztán ott száradozott magában. A korai gyerekkoromban ez érthető volt, a pénzünket elvitte a ház építése, de később sem változott a helyzet amikor már felépült a mi házunk. Úgy látszik anyám nem tudott túllépni a beidegződésein, változatlanul nehezen nyomtam le azt a néhány darabot amit az illem megkívánt.
Változás akkor állt be a bejglihelyzetben amikor elkezdtem udvarolni későbbi feleségemnek. Itt aztán nem sajnálták a belevalót. Majdnem egy az egy arányban volt bennük a dió meg a mák. Nyomtam is lefelé egymás után a szeleteket. Aztán egy idő után elmaradtak ezek a bejglik is, újabb lelőhelyek nem tűntek fel. Néhány éve a Tescóban szerzem be a karácsonyi bejglijeimet. Visszafogottan vásárolok, mert nem igazán diétás dolgok ezek, egy rudat ebből egyet a másikból. Természetesen az ünnep előtt szerzem be ezeket, aztán futok még egy kört a két ünnep között, vagy januárban a maradékokból. Ezek a tescós bejglik nem rosszak, pedig ezekben sincs sokkal több belevaló mint az anyáméban. Csak itt gyanítom a modern élelmiszer technológiák teljes arzenálja bevetésre kerül, hogy a kevés is soknak tűnjön. Na ilyenek nem voltak szegény anyámnak, így aztán néhány nap múlva fogyasztatatlanok voltak a bejglijei.
