Morgómedve

Úgy néz ki lassan beindul az idei szezon Mályiban. Én azért korábbra terveztem, de most valahogy úgy jöttek ki a dolgok, hogy csak úgy tudtam kijutni, hogy reggel mentem, este jöttem. Most már talán kintalvás is lesz, de azért nem lesz olyan nyugalom mint tavaly volt, elég sok programom lesz ebben a hónapban is. Gondjaim is vannak. Hát sajnos ez a helyzet.

Azért ha itthon leszek igyekszem majd írni ide is. Nagyobb lélegzetű dologba nem hiszem, hogy belekezdek, talán ha lenne néhány esős nap akkor. Nagyon jó témáim vannak, csak hát ezek "feldolgozásához" nyugalom kellene, kapkodva ez nem megy. Egyelőre kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak, amint tudok jövök. 

Meglehetősen sokat olvasok mostanában, hogy kitört a nyár és lassan Mályi is teljesen beüzemelődik. Nagy hirtelen elolvastam néhány könyvet amelyekről itt csak azért írok, hogy felhívjam rájuk a figyelmet. Az egyik ilyen volt a Bárczy János által írt könyv, a Vádindítvány.  Ez is a Rakéta Regénytárban jelent meg, elég kis terjedelmű, hamar végezni lehet vele. 

A könyv arról szól, hogy mikor Jugoszlávia ellen hadat üzentünk Gróf Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett, leveléből az is kiderült, hogy szószegőnek tartott bennünket mert a közelmúltban Jugoszláviával megkötött barátsági szerződést rúgtuk fel. A németek persze nem örültek ennek az öngyilkosságnak, sőt a magyar vezetés sem, úgy érezték, hogy ezek után valamit tennünk kell, hogy bebizonyítsuk a németeknek hűségünket. Jó ötletnek tűnt a Pápán állomásozó ejtőernyősökből egy száz fős kontingens ledobása. Igaz, erre az égvilágon semmi szükség nem volt, enélkül is akadály nélkül törtek előre csapataink Újvidék felé, de mint írtam itt a bizonyítás volt a lényeg.

Ehhez akadt egy fanatikus Ludovikát végzett tiszt is, Barabás őrnagy, aki még a házaséletet is az ott tanult katonás szellemben tudta elképzelni, el is vált tőle a felesége. Igaz ez nem viselte meg nagyon, gyanítom, hogy nagyon már nem is hiányzott neki ez egész házasélet. Nyilván nem találta eléggé katonás tevékenységnek. Tehát megvolt a politikai akarat, megvolt a fanatikus parancsnok, már csak a maradék személyi állományt kellett kiválasztani, akik közül sokan a semmiért fogják majd fiatal életüket áldozni. Sajnos a Ludovika Akadémián vagy a fizika oktatását hanyagolták el vagy a fanatizmusét verték jobban bele a jövendő katonatisztekbe, minden esetre a dolog nem jól indult.

Először is a pápai repülőtérről a talaj felázása miatt nem tudtak volna felszállni a gépek, így üresen átrepültek Veszprémbe, az ejtőernyősöket meg teherautóval vitték át szintén ugyanoda. Egy-egy katonának elég sok mindent kellett magával vinnie, így Barabás őrnagy megmondta, hogy tartalék ernyő nélkül fognak ugrani. A gépek nem erre a célra készültek, hanem utasszállítónak, de a magyar hadvezetés átvette őket, ki tudja milyen ajándékokért. Az ajtajuk kicsi volt, nem fértek ki rendesen a fegyveres, teljes felszerelésben ugró katonák, félő volt, hogy nagyon szétszóródnak. Az utolsó pillanatban jött rá Barabás őrnagy, hogy egy félzsidó orvossal ő nem repül egy gépen, ki is cserélték egy másik katonával. Sajnos az orvos vitte magával a viszonylag könnyű egészségügyi felszerelését is a másik gépre, amivel meg is menekült a haláltól, a helyére pedig olyan tiszt jött akinek rakománya már sokkal súlyosabb volt, megterhelve a már így is túlterhelt gépet.

Természetesen a gép nem tudott felemelkedni, nekiment a Veszprém környéki domboknak, egy kivétellel az összes bent lévő porig, de tényleg porig égett, mivel a gépet órákig meg sem lehetett közelíteni. Belőle is úgynevezett "kocka" ember lett, kezei, lábai elégtek.

Természetesen regényről van szó, de az egész meg is történhetett volna. Bárczy János olyan formát választott könyvének, mintha éveket töltött volna el katonai levéltárakban, hogy dokumentumokból összerakhassa a teljes történetet. Először én is ezt hittem.

Még hozzátartozik a történethez, hogy a hadvezetés nem mondott le az akcióról, a maradék katonákat néhány óra múlva elindították dél felé. Azok után, hogy szemtanúi voltak társaik borzalmas tűzhalálának. Végezetül még egy adalék. Az 5 darab olasz gép közül később egy másik is lezuhant újabb 27 katona halálát okozva.  

Szívesen ajánlom Legeza Ilona véleményét is a könyvről, itt olvashatjuk.

A Szovjetunióra igazán nem lehet azt mondani, hogy nem tett meg mindent azért, hogy megóvja a szovjet emberek erkölcseit. Említettem már itt is, hogy szigorúan kivágták a filmekből még a szolid erotikát tartalmazó jeleneteket is, ilyen jellegű folyóiratról szó sem lehetett, a kollégiumok portáján is megbízható portásnők ügyeltek arra, nehogy ellenőrizetlenül felmenjenek egymáshoz a különnemű diákok. Még a házassági hirdetéseket is összeegyeztethetetlennek tartották a szocialista erkölccsel. Tehát semmi bujaság, semmi fülledt erotika, nem fogjuk itt a nyugatot majmolni.

Ezt a hosszú bevezetőt azért írtam, hogy jobban megértsük amiről most írok. Egy dologgal nem tudott mit kezdeni a Szovjetunió, ez pedig annak megoldása, hogy csak egyneműek kerülhessenek egy-egy kétszemélyes hálókocsi fülkébe. Így aztán velem is többször előfordult amikor még vonattal utaztam Moszkvába és vissza, hogy egy hölggyel kerültünk egy 2 személyes fülkébe. Ezek a hölgyek többnyire magyar férfiakhoz mentek feleségül amikor azok kint tanultak, Magyarországon éltek és dolgoztak, viszont néha egyedül látogattak haza.

Nekem is egy ilyen hölgy jutott az első alkalommal. Igazából nem is tudtam, hogy fogjuk megoldani a dolgot de úgy gondoltam, hogy alkalmazkodom és ez meg is oldódott. Egy keveset beszélgettünk amikor elfoglaltuk a helyeinket, de nagyon nem barátkoztunk össze. Mindketten olvasgattunk. Aztán mikor kezdett beesteledni elkezdett rendezkedni az ágya körül, én meg kimentem a folyosóra. Egy idő után kopogtattam, majd az igen válaszra bementem. Ő már a falnak fordulva próbált elaludni, én átöltöztem egy melegítőnadrágba meg egy pólóba és én is felmásztam az ágyamba. Így szépen átaludtuk az éjszakát, másnap reggel én aludtam egy kicsit tovább amíg ő elkészült, majd ő nézelődött a folyosón. Nem volt itt semmi probléma, jól működött a dolog.

Volna még néhány gondolatom az emeletes ágyakról, megosztanám olvasóimmal. Először a középiskolai kollégiumban aludtam emeletes ágyon. Nem volt rossz, cseppet sem féltem, hogy leesek. Egyrészt elég széles volt, kicsit be is mélyedt alattam, azonkívül ha leestem volna akkor sem túl magasról estem volna le. Alattam az alsó ágyon Szigeti Feri gitározgatott még egy keveset lefekvés előtt, csak úgy félmeztelenül, gatyában. Az a Szigeti Feri akivel ma is láttam riportot a TV-ben, a Karthago együttesben játszott amíg volt Karthago együttes. Feri másodéven kihullott a technikumból, szerintem jobban is járt, nehezen tudom elképzelni művezetőként valamelyik bányaüzem gépműhelyében. 

Egy ottani emeletes ágy felső szintjén ébredtem egyszer arra, hogy addig ismeretlen dalt hallok a hangszóróból, egy ismeretlen énekesnő énekelt valami rohanó időről. Először hallottam Koncz Zsuzsa slágerét, rögtön megéreztem, hogy új korszakhoz érkeztünk a könnyűzenében. És nem is tévedtem.

Aztán a következő találkozásom az emeletes ágyakkal a Budapest-Moszkva útvonalon közlekedő Tisza Expresszen történt 1971-ben, amikor Kazahsztánba utaztam építőtáborba. Itt már kicsit keskenyebbek voltak a fekvőhelyek, viszont volt minden felső ágyhoz egy hálószerűség amit rá lehetett szerelni az ágy szélére meg a plafonhoz. Ez lett volna hivatott megfogni az embert ha túlzottan ficánkol az elég keskeny emeleti ágyon. Akkor még olyan 75 kiló lehettem, talán meg is fogott volna. Nem emlékszem rá, hogy szükség lett volna rá. Ez a vonat nemzetközi volt, külföldiekkel, nyilván ezért volt ez a háló is. A sok nyámnyila külföldi miatt.

A következő találkozásom az emeletes ágyakkal már Ukrajnában Harkovban volt, itt szálltunk vonatra, hogy három és fél napi utazás után megérkezzünk egy kazahsztáni városkába, ahonnan még utaztunk tovább egy eldugott kis faluba. Mi magyarok ugyan csak 20-an voltunk, a szovjet cimborák hússzor ennyien, eloszlottunk vegyesen a fülkékben. Itt aztán megcsodálhattam a 3 szintes emeletes ágyakat is. A legfelső már olyan magasan volt, hogy elszörnyedtem. Meg is látszódhatott rajtam, mert nekem átadták a legalsó szinti ágyat. Mondjuk ennek is megvolt a hátránya, nappal mindig az én ágyamon ült mindenki. Bánta a fene, csak ne kelljen emeletre menni. Gondoljuk el, hogy ezek a vagonok össze vissza csapódtak amikor átmentek a váltókon.

Az ukrán fiúk viszont jól el voltak a legfelső szinten is. Természetesen nem volt háló, minek is lett volna? A szovjet ember először is nem esik le, ha meg leesik vállalja a leesés következményeit. Vagyis ha keze lába törik azt, ha nyakát szegi azt. De nem járatja le magát mindenféle biztonsági hálókkal.

Mikor még tanítottam időnként előadás közben elmondtam a hallgatóknak, hogy amikor a szovjet hűtőgép gyárakban magyar exportra kezdték szerelni a hűtőgépeket, új kábeleket hoztak ki a szalag mellé, 3 ereseket. Mint tudjuk a 3. vezeték az érintésvédelmet szolgálja, hogy ha meghibásodna a hűtőgép akkor se csapja agyon az áram a felhasználót. Ugyanez a hűtő belföldre szállítva 2 eres kábellel lett ellátva, nyilván a szovjet ember jobban bírja a 220 voltot. Vagy ha nem, akkor ezt mindenki tudomásul veszi és senki nem kiált 3 eres kábelért. Hát valahogy így van ez a 3 szintes ágyakkal is. Úgy tudom egyik kupéban sem esett le senki. Legalábbis nem hallottam róla. A visszaúton Moszkva felé már csak kétszintes ágyaink voltak, igaz itt már csak magyarok voltunk együtt, kezdődött a kirándulás. A szovjet testvérek meg szegények dolgoztak tovább a tehénistálókon. Nekünk azt mondták, hogy ez alatt a 2 hónap alatt megkeresnek annyit, hogy az egész tanévre elegendő. Mi vasárnaponként nem dolgoztunk, ők akkor is. Meg kell hagyni, kemény gyerekek voltak, két hónapon keresztül építkezésen dolgozni 40 C-ban, nem semmi. 

A másik nyomasztó dolgot a közelmúltban hallottam a TV-ben. Egy olyan ember nyilatkozott aki majdnem 7 évet töltött fegyházban, aztán kiszabadult mert később az illetékesek úgy döntöttek, hogy önvédelemből lőtte le a támadóját, a másikat pedig szintén ez okból sebesítette meg. Miután kiengedték 100 millió forint kártérítést ítéltek meg neki a fegyházban töltött évekért, igaz, ő ezt kevesli és tovább perel mert úgy gondolja neki 200 millió jár.

Ő mondta, hogy a fegyházban már azért is harcolnia kellett, hogy a 3. szintről lekerüljön a 2. szintre. Azaz a cellában nem csak egyszerűen emeletes ágyak vannak (ez még nem lenne újság) hanem két emelet is van a földszinti ágyak felett. Még hozzátette, hogy az elhasznált levegő felszáll, ott gyűlik össze fent a plafon közelében. Vagyis aki ott alszik annak már csak ez jut, ebben kell eltöltenie az éjszakát. Na ez nyomaszt engem, ez lehet nagyon rossz annak aki ott alszik. Elképzelem, hogy ha bekerülnék nekem biztos az jutna, hiszen én egy gyenge ember vagyok, idős is, a verekedés soha nem volt a kenyerem, életemben kétszer verekedtem, de az is inkább egy-egy pofon volt. Márpedig ott az diktál aki erősebb.

Az elsőnek az okára már nem emlékszem, még általánosban volt, meg is egyeztünk szegény Végh Jóskával (már nem él) hogy hazafelé megverekszünk. Aztán mire véget ért a tanítás, már nem haragudtunk annyira egymásra, de azért a rend kedvéért kiosztottunk egymásnak egy-egy pofont. Ugyanígy játszódott le egy hasonló eset már Esztergomban középiskolás koromban. Itt egy lány miatt készültünk megverekedni (én ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is a lánnyal járjak) de itt is csak egy-két pofonra került sor, itt is elment a kedvünk a dologtól mire oda jutottunk, hogy megverekszünk. Én jártam tovább a lánnyal és naponta találkoztunk a fiúval is az iskolában, mert oda járt ő is.

Szóval a verekedés nem kenyerem, úgyhogy nekem biztos, hogy a legfelső ágy jutna. Ott bent az erő dönt el mindent, a muszkli nagysága, a felkar kerülete. Így aztán tényleg biztos lenne a legfelső ágy. Hát ezt képzelem én el időnként és ez elég nyomasztóan hat rám és sajnálom azokat akiknek csak ez jut.

Nem akarom fokozni a dolgokat, de úgy tudom a napi zuhanyzás csak azoknak jár akik dolgoznak, a többiek hetente egyszer zuhanyozhatnak. Nyáron is. A többit képzeljük el magunknak.  

Az élmények szó egyáltalán nem helyénvaló az alábbi történetben, de hát így szokták mondani. Az eset egy hete is megvolt már, mégis gyakran eszembe jut. Elmesélem.

Már a buszmegállóban feltűnt egy fiatal férfi, aki egy 10 év körüli kislánnyal volt meg egy kisfiúval, aki egy - én nem is tudom minek nevezik ezt a, funkcióját tekintve a hátizsákra hasonlító valamit, ha hirtelen sarokba szorítanának azt mondanám, hogy gyerekhordozó - tehát valami ilyesmiben ült arccal a papa felé. A fiatalember vállán lógott úgy, hogy arccal a férfi mellkasa vagy inkább a hasa felé volt fordulva, de úgy hogy az orra és a szája szinte felfeküdt a férfi hasán. Kismértékben el tudott mozdulni, tehát a fulladástól nem kellett tartani mindaddig amíg hirtelen nem alakul ki egy tömeg a buszon, akkor viszont tartani lehetett volna attól, hogy úgy hozzászorítják az orrát meg a száját a papa testéhez, hogy akár meg is fulladhat.

Egy normális gyerekét szerető és arra odafigyelő embernél ez nem fordulna elő, de ez a pasas úgy vitte - az egyébként alvó - kisfiút mintha egy kisebb zsák krumplit vitt volna. Rá sem nézett, nem vette észre, hogy himbálózik és állandóan hozzányomódik az orra és a szája a testéhez, ez csak ment előre, esküszöm mintha nem is egy kis emberkét hordana magán. 

Láttam én hasonlót tegnap is, de ott a baba szorosan felfeküdt az anyuka mellén és láthatóan jól érzete magát oldalra fordított fejecskéjével. Na ezzel a pasassal nem ez volt a helyzet. Szánalmas volt látni ezt a kissé himbálózó alvó kisgyereket meg az orrával az eget hasító apját.

Megmondom őszintén meg sem fordult a fejemben, hogy figyelmeztessem. Ránézve rögtön láttam, hogy ez egy érzéketlen - már bocsánat - barom, én fogom húzni a rövidebbet csak engem fog felidegesíteni. Sajnálom, nehéz bevallani de megfutamodtam. A kisfiú biztos nem fulladt meg, de meg is fulladhatott volna. Az egész arra emlékeztetett amikor egy párnát szorítanak az ember arcára, hogy megfojtsák. Egyébként még jó, hogy aludt szegény, keveset látott abból az érzéketlen, felfuvalkodott, majom apjából.  

Az elmúlt napos időszakban igyekeztem minél több időt tölteni Mályiban. Egyelőre bejáróként, ahogy középiskolában neveztük a nem kollégistákat, bár itt inkább a kijáróként a helyesebb szó. Azaz reggel mentem, este jöttem. Napközben meg takarítottam, füvet nyírtam meg olvastam. Például ezt a címbeli könyvet is. A kötet véletlenül került a kezembe, már nem is emlékeztem rá, hogy van ilyenem is, ennek oka talán az volt, hogy egy tiszta fehér papírborítót is kapott ami aztán teljesen eltakarta magát a kötetet. Ráadásul nem is jó helyen volt, hogy ott húzta meg magát az angol nyelvkönyvek, szótárak között. Ezeket meg ugye nem nagyon forgatom már, én már nem fogok angolul tanulni, meg más idegen nyelvet sem, túl sok külföldivel én már nem találkozom, megpróbálom beosztani azt ami van. 

Visszatérve a könyvre, mivel az eredeti szerző, Jaroslav HaŠek neve sehol nem látszott azt hittem Josef Lada újraírta a derék katona történetét, de inkább csak szemelgetett belőle és vidám képekben is megörökítette a történteket. Tehát nem a teljes művet olvashatjuk el, inkább csak válogatást, viszont a képek kárpótolnak bennünket az eredeti műben olvasható, de innen kimaradt történetekért. Ahogy nézem már 640 forintért is megvehető, szerintem ennél sokkal többet is megér.

Essék néhány szó a fordítóról Tandori Dezsőről is. Ezek szerint ő tud csehül, ami nem egy világnyelv, de ő olyat is tud. Megpróbálkoztam J.D. Salinger Magasabbra a tetőt ácsok, Seymour: Bemutatás című műveivel is, de csak az elsőt tudtam elolvasni, bár nagyon unalmas volt, a másodikat meg fel is adtam a 10. oldal táján. Pedig híres művekről van szó, az életem során gyakran találkoztam a szerző nevével és ezekkel a műveivel is. Amiért ebbe belekezdtem az az volt, hogy ezt a másodikat is Tandori Dezső fordította. 

Azért nagy dolog ha valaki úgy ismer egy idegen nyelvet, hogy műfordításra is vállalkozhat. Ha meg kettőt is, az meg már egyenesen fantasztikus. Én oroszul tudok a legjobban, de azért nagyon fárasztó lenne lefordítani már egy novellát vagy elbeszélést is, nem hogy egy könyvet. Annyira már nem ismerem a nyelvet, hogy gond nélkül, könnyedén tudnék haladni vele. Most lehet, hogy ha benéznék a Wikipédiára látnám, hogy Tandor Dezső ezen kívül más nyelvekből is fordított, de mint ahogy szoktam mondani az már tudományos dolgozat lenne, így meg is állok ennél a pontnál.

Most Bárczy János Vádindítvány című könyvét olvasom, a vége felé járok, ez is megérdemel majd egy pár sort ha oda jutok.

Egyébként mára jósolták a hideg megérkezését, egyelőre hétágra süt a nap, de nem hiszek neki, maradok itthon. Itt is van mit csinálni.

Én elég sokat utaztam a moszkvai Metrón, ott minden ajtóra ki volt írva, hogy ne támaszkodjunk az ajtónak. Nem is nagyon támaszkodott senki, talán csak azok a külföldiek akik nem tudták mi van kiírva. De azért nagy részük kitalálta, tehát tényleg csak egy elenyésző kisebbség támaszkodott az ajtóknak.

Én nem tudom a pesti metrókocsik ajtajára ki van-e ez írva, de ha nem akkor nem ártana kiírni. Mint a néhány héttel ezelőtti események mutatják, bizony ezek az ajtók műszaki hibák miatt tényleg kinyílhatnak és akkor 2 eset lehetséges: az ember megérzi a háta mögött az ajtómozgást és elugrik onnan, vagy kiesik. Na ekkor van nagy baj.

Én úgy gondolom nem szabad feltétlenül megbízni a technikában. Ezek a kütyük ember által alaposan megtervezett konstrukciók, de az ember hibázhat is. Például a programozásnál nem számol valamivel. Vagy az elektronikát tervezők követik el ugyanezt a hibát. Engem nem vigasztalna a túlvilágról, hogy "...na erre az esetre tényleg nem készülhettek fel a tervezők". 

Elmondok egy esetet. Időnként írok arról, hogy aktív koromban rendszeresen ellenőriztük acél sodronykötelek állapotát. Egyszer a szállítóedény tetejéről ellenőriztük a köteleket. Alattunk több száz méteres mélység volt, hátunk mögött egy szögvasakból kialakított korlát. Mikor felszereltük a műszert hátradőltem, de abban a pillanatban előre is dőltem, hogy leellenőrizem a korlát állapotát. A korlátot rögzítő csavart szinte semmi nem tartotta, a csavar anya a mozgástól magától kicsavarodott. Lehet, hogy megúsztam volna, de az is, hogy nem. A tanulság, nem szabad feltétlenül megbízni a műszaki megoldásokban. A metrókocsik ajtajában sem. Defenzíven kell élni, mindig tartani kell veszélyektől. Nem paranoiásan, de óvatosnak kell lennünk minden helyzetben.

Gyakran utaztam egyik kollégámmal kocsival, ő vezetett. Mindig úgy hajtott át a vasúti átjárókon, hogy nem nézett se jobbra se balra. Bízott a fénysorompóban. Én nem, én mindig megnézem jön-e vonat.

Csütörtökön reggel nagyot szívtam. Korán indultam itthonról, vérvételre igyekeztem az SZTK-ba. Mikor kiléptem a házból belenéztem a táskámba, ott van-e a pénztárcám? Nem volt ott. Rohanás vissza  a lakásba, ott sem volt. Ezután elkezdtem gondolkodni hol fizettem belőle utoljára. Kiderült, hogy előző nap egy kocsmában itt a közelben, egy lottót vettem, utána már hazajöttem. Na most egy kocsmában felejteni pénztárcát nem igazán jó dolog. Mikor megvettem a lottót, leültem egy asztalhoz és leellenőriztem jó lottót kaptam-e. Úgy emlékeztem, hogy a pénztárcát kitettem az asztalra az ellenőrzés idejére. Később is ezt a képet láttam magam előtt. Negyed órát kellett várnom míg kinyitott a kocsma, az ott dolgozó hölgy mondta, hogy ott nem hagytam. Mikor eljöttem 2 idősebb úr volt a terem túlsó sarkában, ha az asztalon felejtettem volna ezt ő észre vette volna. Ez azért megnyugtatott.

Ezt követően megint hazajöttem, leültem a heverőre és rögtön megláttam a két fotel között leesve a pénztárcámat. Az történt, hogy este a két fotel szorosan egymás mellett volt amikor rátettem a pénztárcát. Aztán az egyik fotel elmozdult és beesett a két fotel közé. Ennyi. Hát jól megszívtam. Volt egy fél órám amíg járhatott az agyam, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni. Készpénzben volt  benne 24.000 forint, meg a személyi igazolványom, a jogosítványom, a lakcímkártyám, a kocsi forgalmi engedélye és a bankkártyám, hogy csak a fontosabb dolgokat említsem. Egyébként valamelyest megnyugtató volt, hogy a bankkártyám nem lett használva, ugyanis akkor kaptam volna sms-t. De nem kaptam.

Persze ha olyan vitte el mint én vagyok akkor ez nem jelent semmit, egyszer az anyósom talált az utcán egy kártyát, természetesen nem mertük használni. Igaz, nagyon nem is akartuk. És akkor egy ötlet: ha elutazunk hosszabb időre valahová hagyjunk otthon egy olyan kártyát amely érintős és amelynél sms-t küldenek minden tranzakciónál. Rögtön tudni fogjuk ha betörtek a lakásunkba, lehet szólni a rokonoknak, hogy intézkedjenek.

Ja igen, fél órás késéssel ott voltam a laborban és elintéztem azt is.

Megint kicsit le vagyok maradva. Erre a hétre valahogy nem vettem műsorújságot, ma aztán sikerült beszereznem egyet és most látom, hogy holnap nagyon későn egy kiváló magyar filmet vetítenek, persze megint irgalmatlanul későn, 0.05-kor.