Morgómedve

Miután szeretem a szovjet időkben készült filmeket és tv játékokat, akár azt is írhatnám, hogy örömmel tapasztalom, hogy ezek egyre gyakrabban tűnnek fel a Duna World kínálatában.

Csak az utóbbi 1-2 hónapot megvizsgálva javaslom fussuk át miket is láthattunk. Az első egy fronton játszódó tévéjáték a Búcsú a kikötőben volt. Aztán a következő nem sokkal ezután egy Konsztantyin Szimonov mű volt, az Öt nap háború nélkül. Ez sem volt egy nagy durranás. Ezután következett egy újabb film, Az idegen gyermek. Elég csapnivaló volt, a szokásos 20 perc kínlódás után abbahagytam. Legutóbb pedig a Mihail Bulgakov írásából készült Zojka szalonja című tévéjátékot láthattuk, amely már elég jóra sikeredett. És ezzel el is érkeztünk a mához, vagyis várjuk a következő filmeket és tvjátékokat is. 

Szívesen nézném meg (és ajánlanám is) az '53 hideg nyarát, a Moszkva nem hisz a könnyeknek, szintén Bulgakovtól a Kutyaszívet, a Csendesek a hajnalokat, az Aranyborjút, a Revizort, a Neptun ünnepet, Egyedülálló nő társat kerest, Holt lelkeket, Csalóka napfényt, Bocsáss meg, madárijesztőt, Ellenőrzés az utakont, Halott ember leveleit, Emberi sorsot, Vera sofőrjét, Vezeklést  és még sorolhatnám.

Nem tudom a közszolgálati televíziónak fontos-e a nézettség, ha igen érdemes lenne rám hallgatni. Majd meglátjuk, eljut-e az illetékesekhez a javaslatom. Jó lenne.

A szervizdíj kapcsán volt egy riport egy étteremből, annak konyhájából is. A szakácsnő nyilatkozott, hogy mennyire nincsenek szakácsok, akik meg vannak ma már egy halászlét sem tudnak megcsinálni, közben jól láthatók, hogy a falon szedőkanalak és egyéb ilyesmik lógnak. Persze praktikus, az ember csak lekapja, beleteszi a leveses tálba és már lehet is kivinni. Hát én ilyen leveses tálból nem szívesen ennék, ugyanis szerintem ezeknek a kanalaknak a jól záródó, tisztán tartott fiókban a helyük. Ott a konyhában időnként gőzök csapnak fel, lecsapódhatnak a kanalak fémes felületén, aztán ebbe szépen beleragadnak a levegőben lévő porszemek és egyéb szennyeződések, szóval szerintem nem egy higiénikus megoldás. Kivéve persze ha minden használat előtt alaposan elmossuk.

Persze lehet azt mondani, hogy ha gyakran használják akkor nincs semmi baj. Ez így is lehet, viszont akkor ciklikusan mindet be kell vonni a használatba, nem csak úgy egyszerűen véletlenszerűen lekapkodni őket. Elég nagy a valószínűsége, hogy egy-egy kanálra hetekig nem kerül sor. Na itt van a baj. Fenntartom, hogy ezeknek is ott a helyük ahol a kanalaknak, villáknak, késeknek. Bent a fiókban. Vagy minden használat előtt elmosandók.

Újra elővették ezt a szervizdíj dolgot. Ezúttal az ok, keveset keresnek a vendéglátóiparban dolgozók, elmennek külföldre, ha majd mi vendégek összedobunk nekik 15 % szervizdíjat majd maradnak. Mondják egyesek az országos vezetők közül. Aztán a vendéglősök meg mondják, hogy nem lesz ez így jó. Bár ezen utóbbiak sem egységesek. Nézem a televíziót, ül egymás mellett egy idősebb és egy fiatalabb úr, apa és fia, éttermet üzemeltetnek. Az apa támogatja az új ötletet, a fia nem. Hát így állunk ezzel a szervizdíjjal. Be lett dobva, a szakma nem egységes, az újságírók foglalkoztak vele, de úgy látom lecsengett a dolog.

Egyébként én már letettem a garast ez ügyben itt és itt elolvasható. Ez utóbbihoz, a 2. részhez volt 50 hozzászóló is, úgy hogy az ügy tényleg rendesen ki lett tárgyalva. Érdemes elolvasni, ha valaki nem olvasta volna.

A közelmúltban fogorvoshoz készültem, elszaladt az idő, a végén már kapkodnom kellett. Lekaptam a könyvespolcról 4-5 apró kötetet, a Rakéta Regénytár köteteit. Vittem mindet, gondoltam valamelyik csak fog tetszeni. Régebben volt ilyen sorozat, jó kis könyvecskék voltak ezek, mire Pestre felért az ember vonattal már végzett is némelyikükkel. Én mint írót nagyra tartottam Solohovot, regényt csak a Csendes Dont olvastam tőle, viszont az Emberi sors című elbeszélése egyik kedvencem még ma is.

A mostani kis kötet tulajdonképpen novellákból áll. Ezekben apró történeteket olvashatunk a doni kozákságról, a Don mentén élő parasztokról a polgárháború éveiben, akinknek a termését hol a fehérek, hol a vörösök szedték el, szinte éhhalálra ítélve a családokat. De volt úgy, hogy egyik szegény ember rabolta el a másiktól a vörösök által nagy ritkán juttatott vetőmagnak valót. Bonyolult idők voltak ezek, sokszor egy faluban is volt aki a fehérek közé állt be, mert jobban hitt a falu atamánjának, aztán volt aki a vörösökben bízott jobban, meg már elege lett az örökös nyomorúságból, az hozzájuk szökött át a Don túlsó partjára. Persze az ellenségeskedés nem csak a fronton nyilvánult meg, megnyilvánult az a falvakban is. Olvastam olyat, hogy a család legénysorban lévő tagjai a vörösökhöz álltak, a családfő viszont a fehérekhez, aztán amikor a fiatalokat elfogták a könyörtelen ítéletet az apának kellett meghozni. Aztán volt olyan is, hogy a fiú az apját ölte meg, mielőtt az megölte volna a saját másik fiát, az ő testvérét. Hát ilyen idők voltak azok ott a Don mentén.

Nagyon régen olvastam egy novellát a Népszabadságban, arról szólt, hogy a fehérek elfogtak egy vöröskatonát, akit a sajt falujában tartottak fogva a szabad ég alatt, mielőtt kivégezték. Miközben társával arra vártak, hogy főbe lőjék őket megjelent a kisfia is a nagymamával a kerítés túloldalán. Az megkérdezte tőle, hogy miért véres a feje, meg azt is, hogy miért bántotta az a másik bácsi? Valamit mondott rá, már nem emlékszem mit, de gondoljuk már el mit érezhetett ez az ember amikor tudta, hogy soha többé nem látja a kisfiát, az egyedül, félárván fog felnőni, ki tudja milyen nehéz körülmények között. Hát ezt a történetet is megtaláltam ebben a kötetben. A kötet az interneten még beszerezhető, de szerintem a könyvtárakban is vannak még Solohov regények, tudom ajánlani őket. Amit én most elolvastam az az Azúrkék puszta címet viseli.

Lassan megint itt a nyár, készülök Mályiba. A füvet már kétszer lenyírtam, lassan sor kerül a harmadikra is, aztán majd ritkulnak már ezek a fűnyírások is. Tavaly a szezont egy bizonytalan működésű fűnyíróval fejeztem be, a szezon elején be is gyűjtöttem a közelben lévő javító műhelyek címeit, aztán úgy alakult a dolog, hogy a fűnyíró mégiscsak működik. Nem bánnám ha az ideit sikerülne vele letudni.

Idén is úgy tervezem, hogy többet leszek kint mint itt a városban. Két-három naponta bejövök majd, megnézem a leveleimet, elintézem amit el kell intézni, aztán megyek vissza. Ha lesz olyan dolog amit meg kellene írni ide a Morgómedvébe, meg fogom írni. Meg hát lesznek itt azért esős napok is, akkor erre is több idő jut majd. Szeretném ha olvasóim megértéssel fogadnák, hogy most nem a blog lesz az első, hanem inkább a jó levegő, a madárcsicsergés meg az olvasás. Főleg a könyvolvasás. A nem nyári hónapokban erre még a mostani - nyugdíjas állapotomban - sem jut idő. Ez az internet nagy időrabló, lássuk be. Az a baj, hogy nem csak a miénket "rabolja" el hanem a fiatalokét is. 

Idén is felmerül bennem, hogy legalább egy 10 éves számítógépet ki kellene vinni, aztán azon lehetne írni sok mindent, ide is. De aztán úgy gondoltam, hogy nem. Mályiban könyvet kell olvasni. Meg esténként mikor a szemem már fárad filmeket nézni a kincseimből. Azért fantasztikus kincseket őrzök én ezen a 340 kazettán.

Tegnap este fejeztem be egy nagyon jó dán filmet. Dogville a címe, Nicole Kidman játssza a főszerepet. Titokban reménykedem hátha olyanok is olvassák a blogomat akiknek módjuk van műsorra tűzni a filmet. Volt már úgy hogy egy filmkritikus az egyik újságban az én filmajánlatommal kezdte a kritikáját, hátha ez is bejönne.

Szóval Mályiban napközben olvasás, este meg filmnézés. Két-három naponta pedig pár sor ide, hogy hűséges és főleg türelmes olvasóim lássák, hogy élek. Most nem is írok többet, úgy néz ki jó idő lesz, kimegyek megint. Most Solohovot olvasok, tőle jobban senki nem tudja leírni a doni kozákok életét a polgárháború bonyolult és zavaros időszakában, amikor gyerek öli meg az apját, hogy az ne ölje meg a testvérét, egyik szegény gyilkolja meg a másikat, miközben küzdenek a szegénységgel meg az éhhalál rémével. Azt hiszem írok majd erről a könyvről is, most azonban tényleg készülődöm, magasan jár már a nap.

Hétfőn éjfél után 0.40-kor láthatunk a Duna TV-n egy dokumentumfilmet Észak-Korea leghíresebb büntetőtáboráról. A film alapja egy fiatalember elbeszélése a táborról, aki sikeresen szökött meg onnan. Először Kínába szökött át, onnan került Dél-Koreába. Én könyvben olvastam mikor Magyarországon megjelent, érdekes volt. Meglátjuk milyen film született belőle. A Port ajánlását itt olvashatjuk:

http://port.hu/adatlap/film/tv/camp-14-total-control-zone/event-tv-61680208/movie-141613 

Hallom az egyik műsorvezetőtől, hogy a felesége kérdésére, hogy lehet-e a feketéket, vagy újabban afro-amerikaiakat négernek nevezni, azt válaszolta, hogy lehet, miért ne lehetne. Mondjuk ha az amerikai rokonok itt vannak akkor ne - tette hozzá.

Hát nekem az a véleményem, hogy lehet, de nem illő, nem elegáns. Senkit sem illik úgy nevezni ahogy ő azt nem szeretné. Én legszívesebben a fekete szót használom, az afro-amerikait hosszúnak és mesterkéltnek tartom.

Egyébként én 1966-ben találkoztam egy Amerikából itthon tartózkodó magyarral, miközben azt vártuk az esztergomi vasútállomáson, hogy elinduljon a vonat. Ez a külföldre szakadt hazánkfia mondta mikor a számból meghallotta a néger szót, hogy ezért Amerikában a bordáim közé nyomnák a kést. Persze nem vagyunk Amerikában, de szerintem akkor sem elegáns.

Egyszer egy színészünkkel készült interjú, aztán amikor a színész azt mondta, hogy valami négert szinkronizált, a riporternő nem bántón és nagyon finoman utalt rá, hogy mondjunk inkább feketét. Igaza volt.

Végezetül egy viccel zárnám le a témát. Moszkva legnagyobb repülőterén egy amerikai turista csoport áll és a fiatal, lelkes idegenvezető hölgy, sorolja, hogy ez a világ legnagyobb repülőtere, percenként 120 repülő száll fel, 130 száll le és csak mondja, mondja megállíthatatlanul. Erre megszólal az egyik amerikai turista, hogy már ne haragudjon, itt állunk 10 perce és egyetlen gép sem szállt se fel, se le. Erre az ifjú hölgy kis szünet után gúnyosan megszólalt, maguknál meg verik a négereket.

Persze ezt csak az idősebb korosztály érti meg. A fiataloknak annyit mondanék segítségül, hogy ha fiatal korunkban szóba került, hogy Amerikában ez is jobb, meg az is jobb, mindig azt mondták, hogy igen, igen jobb, de ott meg verik a négereket. Erre mind megnyugodtunk.

Az az igazság, hogy a múltkor amikor kimentem a konyhába egy pár centis kolbászt bekapni, éppen csak szájíznek, este 10 tájban az ember már ne egyen semmit, szóval amikor ebből a pár centis kolbászból lett vagy 20 centi, akkor azt hittem, hogy ezt kipipálhatom, megvan a tiszta forrás kolbász ügyben. Ennek jegyében aztán mikor legközelebb megint arra jártam vettem mindjárt 2 párat is. Hát ezt nem kellett volna. Az egyik pár ugyan hasonlított valamelyest a fent említettre, de a másik köszönő viszonyban sem volt vele. Pedig mindkettő ugyanabból a húsüzemből került ki.

Az ember azt hinné, hogy egy húsüzemben, ha nincs is minőségbiztosítás, de legalább a technológia garantálja az azonos minőséget. Mi kell ehhez? Pontos mérés és adagolás ami az alapanyagot és a fűszereket illeti, azonkívül a technológiai utasítások pontos betartása. Ugyanannyi mennyiségű és minőségi fűszert szórjunk a megdarált alapanyagba, ugyanannyi ideig keverjük stb. Szerintem ennyi elég.

Nálunk persze gyerekkoromban sem a mennyiség sem a minőség nem volt garantálva, szemre ment ott minden, a minőség függött az elfogyasztott pálinkától is, de azért nagyjából minden évben jól sikerült a kolbász. Ha meg nem, akkor meg lehetett szidni a böllért, esetünkben a keresztapámat, később meg a vejét. De hát ez nem volt húsüzem, nem ontotta tonnaszámra a kolbászt a nyári konyhánk. No de itt ahonnan ez a kolbász jön ott elérhetőnek kellene lennie az azonos minőségnek. Hát nem sikerült elérni. Az egyik jó, bár nem éri el azt a bizonyos néhány nappal korábbi minőséget, a másik csak tojás alá lesz használható. Parasztkolbász ügyben nagyon igényes vagyok.

Egyébként amikor vettem az történt, hogy az eladó először mindkét szálat egy helyről vette le, aztán hirtelen az egyiket kicserélte egy olyanra amit egy távolabbi helyről akasztott le. Hogy miért, nem tudom. Lehet, hogy ő tudta, hogy különbség van a kétféle kolbász között? Ezután úgy veszek kolbászt, hogy megveszek egy darabot, kifizetem, a kocsiban megkóstolom aztán vagy visszamegyek vagy nem. És ugyanarról a helyről szedetem le mindet. Majd megírom a tapasztalataimat.   

Megmondom őszintén a címbe jobban illett volna a búgatópor de túlzottan brutálisnak találtam, így aztán maradtam a bájital mellett, pedig itt tényleg a búgatóporról szól a történet.

A dolog úgy került elő, hogy megnéztem a Duna TV-n néhány nappal ezelőtt bemutatott "Trisztán" című tévéjátékot, és abban hallottam, hogy Trisztán és Izolda határozottan utálta egymást, de aztán valaki bájitalt itatott velük, amitől halálosan egymásba szerettek. Nem tudom így volt-e, én az említett művet nem ismerem, tehát elhittem azt amit hallottam. Viszont eszembe jutott egy ezeréves történet gyerekkoromból, még jóval a pubertáson innen.

Nem tudom hol hallottuk gyerekként, hogy van olyan, hogy búgatópor, legvalószínűbb, hogy az idősebbektől hallottuk. Meg azt is, hogy nyulaknak adják. Mi meg úgy gondoltuk a haverommal, hogy ha nyulaknak jó, jó az másnak is. Már szinte elképzeltük, hogy a lányokat - már bocsánat, úgy írom ahogy gondoltuk - úgy kell majd levakarni rólunk. Így aztán bemenetünk a patikába és kértünk búgatóport. Természetesen hozzátettük, hogy a nyulaknak kell. Akkoriban valami ideiglenes patika működött a falunkban a régi iskolában pár órára. A patikus úr elnevette magát, kaptunk egy-egy barackot a csikófrizurás buksinkra és mondta, hogy menjünk szépen játszani.

A másik szerintem későbbi emlék. Akkoriban nem nagyon voltunk elkényeztetve erotikus ingerekkel, a pártállam óvta férfinépét a fülledt erotika minden tárgyiasult megnyilvánulásától. Ahogy Virág elvtárs mondta Gogolák elvtársnőnek a "A tanú" című filmben, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, 

Nekünk már akkor a Zsötem című sláger is erotikus élményt jelentett. Elég gyakran lehetett hallani a rádióban, hát jöttek a kommentárok rendesen. Emlékszem valami Patz nevű pasi énekelhetett, mert egyszer a nő azt mondta, hogy Patz no, erre mi a szánkat is lebiggyesztve összenéztünk, mind ugyanazt gondoltuk gúnyosan mosolyogva, hogy persze, értjük mi ezt, persze, hogy ne, aztán néhány másodperc múlva hallottuk, vagy kihallottuk, hogy minden rendben van, Patz nem engedett a szolid tiltakozásnak és milyen jó, hogy nem tette. Itt megint sokatmondóan összenéztünk, igen, megtörtént, sugallta a tekintetük, még meghallgattuk végig és mentünk a pástra focizni. Egyébként én úgy emlékszem, hogy a szám nem fejeződött be ilyen hirtelen, kicsit több idő volt a dolgok lecsengéséhez. 

Egyébként meg ezt a "Trisztán meg Izoldát" el fogom olvasni mert nem nagyon tetszik nekem ez a kezdés. Hogy hogy nem kedvelünk valakit, aztán megiszunk valami bájitalt és homlok egyenest ellentétesre váltanak az érzelmeink.

Ennek jegyében javaslom hallgassuk meg az említett művet:

https://www.youtube.com/watch?v=k3Fa4lOQfbA  

Megmondom őszintén nekem nem kellene egy Rolex óra. Legfeljebb azért, hogy eladjam. Ha már egy félmilliót adnának érte vihetnék. Főleg hogy egy- vagy másfél milliót kellene kifizetnem érte. Bár kétségtelen, hogy az aki ilyet vesz annak a másfél millió annyi lehet mint nekem ezer forint. Gondolom van már egy rendes lakása, egy jól felszerelt nyaralója, aztán egy rendesebb autó neki is meg az asszonynak is, aztán a gyerekeknek is megvan ugyanez, a hipermarketben sem jelent gondot kifizetni a hétvégi bevásárlás számláját. Gondolom ezután jöhet a Rolex. Persze ehhez a Rolexhez fel is kell nőni, de mire az ember beszerzi ezeket, fel is nő hozzá.

Megmondom őszintén én még egy Mont Blanc golyóstollhoz sem nőttem fel. Van már 15 éve is, hogy kaptam egyet ajándékba. Nem a családtól, egy ismerőstől egy kis munka ellenértékeként. Megmondom őszintén mikor megláttam nem sokba néztem. Nagyon közönséges külseje volt, hasonlókat osztogatnak kiállításokon. Mondjuk az gyanús volt, hogy egy szépen kipárnázott dobozban volt egy százoldalas használati utasítással, de nekem akkor sem tetszett. Most nem tudom hol van, nem is fogom megkeresni, de úgy emlékszem olyan aranynak nézett ki az alsó részen lévő fém gyűrű. Arra gondoltam, hogy ezt talán be lehetne vinni az ékszerészhez ha leszedem a műanyag részről, tört aranyként biztos átvenné. De aztán hagytam az egészet a fenébe. Én soha nem hallottam erről a márkáról, én leragadtam a Parker tollnál, a bátyám már igen. Bár sokat nem tudott ő sem róla.

Ezután következett a Google, na ott már volt bőven információ. Úgy emlékszem 40.000 forintért kínálták a Vaterán. No mondom akkor ennek a seggére verek. De aztán megakadtam, mert valami számlaszámot kellett volna megadnom, a legfontosabbat nem akartam megadni, más meg nem volt, így aztán ad akta került a dolog. Valahol itt van a lakásban de nem tudom hol. Időnként eszembe jut, hogy neki kéne durálnom magam ennek a számlaszámnak és eladnom, de mindig feladom. Megmondom őszintén lusta vagyok. Így aztán megvan, írni egyszerűbbnek tűnik egy 20 forintos golyóstollal, de még nem adtam fel teljesen, hogy egyszer pénzt csinálok belőle. 35.000 forintért bárki viheti. Még nincs beszáradva szerintem.