Morgómedve

A jó bejgliben sok a mák és a dió. Azt hiszem ennél több nem is kell hozzá. A mákosba ugyan szoktak még reszelni egy kis citromhéjat is, de ez nem meghatározó dolog. A mák a lényeg. 

Gyerekkoromban anyám mindig sütött karácsonyra bejglit. A klasszikus mákost és dióst. Sajnos ezeket a bejgliket nem nagyon lehetett szeretni mert kevés volt bennük a mák meg a dió. Nagy részét a tészta tette ki, amely meg mindenféle állagjavítók meg ízfokozók meg egyéb csodás dolgok híján néhány nap múlva kiszáradt, szóval nem nagyon vágyakoztam utána. Úgy emlékszem más sem a családban. Frissiben megettünk belőle egy keveset, aztán ott száradozott magában. A korai gyerekkoromban ez érthető volt, a pénzünket elvitte a ház építése, de később sem változott a helyzet amikor már felépült a mi házunk. Úgy látszik anyám nem tudott túllépni a beidegződésein, változatlanul nehezen nyomtam le azt a néhány darabot amit az illem megkívánt.

Változás akkor állt be a bejglihelyzetben amikor elkezdtem udvarolni későbbi feleségemnek. Itt aztán nem sajnálták a belevalót. Majdnem egy az egy arányban volt bennük a dió meg a mák. Nyomtam is lefelé egymás után a szeleteket. Aztán egy idő után elmaradtak ezek a bejglik is, újabb lelőhelyek nem tűntek fel. Néhány éve a Tescóban  szerzem be a karácsonyi  bejglijeimet. Visszafogottan vásárolok, mert nem igazán diétás dolgok ezek, egy rudat ebből egyet a másikból. Természetesen az ünnep előtt szerzem be ezeket, aztán futok még egy kört a két ünnep között, vagy januárban a maradékokból. Ezek a tescós bejglik nem rosszak, pedig ezekben sincs sokkal több belevaló mint az anyáméban. Csak itt gyanítom a modern élelmiszer technológiák teljes arzenálja bevetésre kerül, hogy a kevés is soknak tűnjön. Na ilyenek nem voltak szegény anyámnak, így aztán néhány nap múlva fogyasztatatlanok voltak a bejglijei. 

Már megint késésben vagyok, ez a sok ünnep teljesen megzavart. Amikor néhány napja átnéztem az e heti műsort már felfigyeltem rá, gondoltam majd nem felejtem el. Aztán mégiscsak elfelejtettem, hiszen holnap már vetítik az első részt. Azért az itteni olvasóim jó része ismeri ezt a csodálatos - 4 részes - TV-játékot, náluk inkább az a baj, hogy nélkülem esetleg nem veszik észre a Duna World délutáni műsorsávjában. Ami egyébként új és örvendetes dolog, mert itt délután nem voltak korábban ilyesmik. Azért nagy baj nincsen, a húsz év körüli korosztályt még el fogom érni a levelező listáimon és a Facebook-on is.

Mint írtam ebben az Abigélben minden tökéletes. Maga az alapmű, Szabó Magda regénye is, a kiváló színészek, a cselekmény fordulatos és izgalmas, ez igaz mind a lánynevelő intézet neveltjeire mind pedig a nevelő testület tagjaira is. Básti Lajos fantasztikus mint igazgató, de ez mindenkire igaz. Bár az csacskaság amit a Porton írnak, hogy ez egy kalandfilm lenne.

Röviden a történet: Vitay tábornok, a katonai ellenállás egyik tagja egyedül neveli serdülőkorban lévő lányát. A németek bejövetelével egyre nagyobb veszély leselkedik rá, tudja, hogy egyedül a lányával tudnák megzsarolni hogy elárulja az ellenállási mozgalmat ezért Ginát álnéven elrejti a nyugati határhoz közeli nevelőintézetben. Meglátogatni sem nagyon tudja és ezt a lánya érthető módon nehezen viseli. Súlyos beilleszkedési zavarokkal is küzd, társait nehezen tudja megnyerni, próbálkozásai egyre nehezebb helyzetbe hozzák, eleinte elszigetelődik. A kertben van egy szobor, a lányok az Abigélnek írt sorokat ott rejtik el, és a leírt bajok Abigél segítségével előbb utóbb meg is oldódnak. Akiről egyébként senki nem tudja, hogy kicsoda.

Fordulatos, izgalmas történéseknek lehetünk tanúi ha kedd délutántól 4 napon át odakapcsolunk a Duna World csatornára. Az első részt holnap 17.40-kor láthatjuk. Sokan már sokadszorra nézzük meg, mi megtehetjük, hogy kihagyjuk, azok számára viszont akik még nem látták feltétlenül ajánlom megnézésre.

http://port.hu/adatlap/sorozat/tv/abigel-abigel/abigel/event-tv-58214105/episode-46120  

Tegnap este hámoztam a narancsot a konyhaasztalnál és megcsapta az orromat egy ismerős illat. Ez nem egyszerűen egy narancs illata volt, hanem gyerekkorom karácsonyi narancsáé. Emlékszem, mi gyerekkorunkban csak karácsonykor láttunk narancsot. Nyilván az ország a nehezen megszerzett kemény valutát olyan dolgokra költötte amelyek fontosabbak voltak az országnak. Én ezt meg is értem, az országnak működnie kellett, tehát be kellett osztani azt a keveset ami volt. De azért a karácsonyt másképpen kezelték a "nép szolgái" is, ahogy a volt Szovjetunióban nevezték őket. Karácsonykor behozattak annyi narancsot, hogy egy kevés jutott mindazok asztalára is akik erre vágytak. Így jutott a mi asztalunkra is néhány szem. Nekem akkor a karácsony estéhez nagyon hozzátartozott ez az illat is, amikor az ajándékok szemrevételezése után meghámoztam egy narancsot és megettem.

Mint írtam, nem korlátlanul jutott belőle, hanem csak néhány darab. Akkoriban mindig arról álmodoztam, hogy de jó lenne egyszer annyit megenni amennyi belém fér. Mert finom dolog ám a narancs. És ez is elérkezett egyszer. Egyetemistaként gyakran pakoltunk ki tehervagonokat a Gömöri Pályaudvaron. Ahová pakoltuk az a FÜSZÉRT hatalmas raktára volt. Alapvetően 3 dolgot pakoltunk. A sót utáltuk legjobban, ömlesztve jött, lapáttal kellett zsákokba lapátolni. 20 perc után már vörös volt a szemünk, orrunk és szánk környéke. Kemény munka volt, de aki ezt nem vállalta nem kapott mást sem. Például nem pakolhatott cukrot vagy narancsot. Vagy mosószert, pedig erre is szükség volt a kollégiumban. Igaz hazavinni nem volt szabad, de mi azért egy keveset csak elvittünk. Abból indulhattunk ki, hogy a raktáros feleség sem a boltban veheti a Biopont. Meg a cukrot. Azért az Eldorádó a narancsos ládák pakolása volt.

Emlékszem egyszer amikor szünetet tartottunk, leültem a peronon, bár az inkább egy rámpa volt, lazán széttörtem egy narancsos ládát és elkezdtem enni a tartalmát. Ettem amíg bírtam. Siettetni nem hagytam magam, a többiek is megértették, hogy most ez nekem jár. Ha nem is akkor, ők is megették a magukét. Enni szabad volt, egy ekkora raktárnak a kálója is nagy volt. Nem emlékszem mennyit ettem meg, de nem bírtam már többet. Talán egy fél rekesznyit. Utána kissé nehezen ment a munka de ment, mert mennie kellett. Hát így zabáltam én tele magam naranccsal végre.

Azért ez a konyhában meghámozott narancs más. Egy olyan világ emléke amikor meg kellett becsülnünk azt a keveset amink volt. És nem csak a rendszer miatt. 1956-ban kezdtük a házunk építését, még sokáig ablakkeretre, ajtóra, egyebekre kellett a pénz. De azért karácsonyra ha lehetett kapni mindig jutott pár szem narancs is.

Ezekkel a karácsonyi gondolatokkal kívánok minden kedves olvasómnak kellemes karácsonyi ünnepeket.

Nem is tudom hol kezdjem, a dolog ugyanis nem most volt, csak korábban nem volt időm írni róla. Október 12-én volt az első előadás, december 7-én pedig már a hivatalos tanúsítványt is átvettük, hogy sikeresen elvégeztük a a tanfolyamot. A sikerhez 2 dolog kellett: egyrészt a 4 alkalomból 3 alkalommal részt kellett venni az előadásokon, valamint sikeresen meg kellett írni a felmérő dolgozatot. Hát ez azért szellemileg nem vett különösebben igénybe, nem volt nehéz megírni. Az ünnepélyes tanúsítvány átadásakor rektorhelyettesi szinten képviseltette magát az egyetem, ő volta aki átadta. A rektor urat ígérték, de ő el volt foglalva a köztársasági elnök úrral. 

Megmondom őszintén eleinte nem érdekelt a dolog. Én ezekre a szabadegyetemi előadásokra el szoktam járni, ez volt az ötödik, de ez valahogy nem érdekelt. Túlságosan napirenden volt a dolog már hetek óta, belefáradtam ezekbe a migráns ügyekbe. Aztán az egyik barátomnak is javasoltam, hogy vegyen részt, ő még soha nem vett részt ilyenen, neki azt ígértem, hogyha megy, én is elmegyek. És végül mentünk mind a ketten.

Nem bántam meg, nagyon érdekes előadók és előadások voltak. Egyébként ezekre a tanfolyamokra mindig is ez volt a jellemző. A szervezők fővárosi embereket tudtak megnyerni mindig az első vonalból. Ezek a komplex közlekedési rendszerek még sehol nem voltak, amikor nekünk már annak az főosztálynak a vezetője ismertette a rendszert aki a legfőbb felelős volt a végrehajtásért. Vagy egy nyugdíjas főrendőrtől hallhattuk hogyan ásták ki annak idején a híres Balaton környéki maffiavezér tetemét egy lebetonozott garázsból. Javaslom nézzük végig a mostani előadások listáját és az előadókat, hogy lássuk, itt tényleg komoly dolgokról folyt a szó. Az előadásokról beszámolt a helyi televízió is.

És ha már megnézünk valamit nézzük meg mit írnak az első előadásról, amelynek előadóját szintén jól ismerjük a médiából. Sajnos több képet nem találtam így most ez a beszámoló kevésbé bővelkedik média anyagokban, de szerintem a lényeget sikerült kissé megtámogatnom. 

Végezetül az egyik előadást rögzítették is, itt meghallgatható belőle közel félórányi rész. Csak hogy érezzük az egésznek a hangulatát.

Csütörtökön bulizni voltam. Igyekszem gyorsan leszögezni, hogy bár a buli szóhoz leginkább negatív gondolatok járulnak, azért kötődhetnek hozzá pozitív dolgok is. Mint például a mi esetünkben, amikor is a karunk vezetése úgy döntött, hogy rendez egy év végi összejövetelt, amivel egyrészt egy nehéz és küzdelmes év után megjutalmazzuk magunkat, másrészt kicsit már az eljövendő karácsonyi és újévi ünnepekre is gondolunk. 

Az alapötletet az adhatta, hogy áprilisban itt jártak Kassáról a társ kar vezetői, élükön a kar dékánjával, akik hoztak ajándékba egy 2 literes üvegben kiváló körtepálinkát. A tárgyalások sikeresen lezajlottak, a küldöttség elégedetten hazautazott, a vendéglátók is valószínűleg leültek egy kávé mellé, hogy értékeljék a látogatást. Mondhatnám az egyensúly tökéletesen helyreállt, egyedül egy kétliteres körtepálinka lógott ki belőle. Amit persze nem érdemes hosszasan őrizgetni, azt bizony meg kell inni. Apránként nem az igazi, ehhez már egy nagyobb társaság kell. Aztán elképzelem, hogy folyt tovább a gondolkozás, és kiderült, hogy nincs egy olyan alkalom amikor a karunk oktatói, kutatói, dolgozói együtt lehetnének kötetlen körülmények között, ahogy mondani szokták, fehér asztal mellett. Kicsit beszélgetve, borozgatva. Valahogy így születhetett meg az I. "ElőKari" elnevezésű évzáró rendezvény ötlete. Amilyen a karon - tudomásom szerint - még nem volt. Az ötletet nyilván a megvalósíthatóság mérlegelése követhette, és miután a dolog megoldható volt a rendezvény tényleg megvalósult. 

Magam is meghívást kaptam rá, így aztán kedvenc pulóveremet itthon hagyva közepes eleganciát erőltettem magamra, amivel viszont sikerült elérnem az átlagszínvonalat, vagyis tökéletes volt. A terem bal felén voltak az asztalok és a székek a terítékekkel, a jobb szélen egy hosszú asztalon elől az italok, utána tálcákon az ennivalók. Szolid parti volt, meleg ételek nem voltak, volt viszont sok hideg étel elegendő mennyiségen, sőt annál jóval több. Éhen nem maradt senki, sőt mikor jöttem el volt még 3 tálca melyek teljesen tele voltak. Italokban is szerények voltunk, voltak borok és sörök. Aperitifként a kassai barátaink körtepálinkája szolgált, a pincérek szépen kiporciózták, hogy jutott mindenkinek. Jó másfél órát tartott a vacsora, közben lehetett jókat beszélgetni is, aztán fél nyolckor a zenekar elkezdett játszani és itt már mi idősebbek inkább csak nézelődtünk. Hozzáteszem, élvezettel. 

Nem úgy a fiatalok. Ők kezdetben a terem túlsó sarkában kezdtek táncolgatni, kettesével, ahogy szokás, aztán később mikor már többen lettek átjöttek a zenekar elé, ahol egyrészt több volt a hely, másrészt pedig közelebb voltak a zenekarhoz. És már nem csak a harmincon innen lévők. A hangulat fokozatosan emelkedett, voltak ugyan még párok, de többen beálltak egyedül is. Aztán később egy-egy szám erejéig többen összekapaszkodtak csoportokba és együtt táncoltak. Erről írtam én egy másik helyen, hogy fergeteges volt a hangulat. Én is nagyon élveztem, igaz én csak üldögéltem meg a boromat kortyolgattam, de azért nem lehetett közömbösen nézni, hogy volt kollégáim mennyire jól érzik magukat. És nem csak a fiatalok. Beálltak hatvanon túliak is néhányan. Szóval tényleg fantasztikus volt.

Essék még néhány szó a zenekarról is. A zenekar neve Unicum Habeas, elég régen játszanak már és mondhatom kiválóan. Írásom végén meghallgatható néhány szám a csütörtöki kínálatból, hogy a kedves olvasó is meghallgathassa őket. Az egyik gitáros (aki elől áll) valamint a dobos és a szintetizátornál álló hölgy karunk egyetemi docensei, tudós emberek, ketten tanszékvezetők, a hátul álló gitáros és a másik (énekes) hölgy most végzett hallgatóink, a szakállas fiatalember pedig szintén a mi mesterszakos hallgatónk, az egyetemi ünnepségek rendszeres fellépője. Ő nem csak kiválóan énekel, hanem egyike karunk 3 köztársasági ösztöndíjasának is.

Ők gondoskodtak tehát a kiváló hangulatról amelyhez szintén kiváló partnereknek bizonyultak a kari oktatók, doktoranduszok és dolgozók is. Tényleg igazi buli hangulat alakult ki ebben a 70 percben. Ezt követően jöttem el, azzal, hogy ez tényleg nagyon jó volt, kell egy ilyen, amikor kiengedheti az ember a gőzt és erőt gyűjthet a következő évre. Mindenképpen köszönet illeti karunk vezetőit, hogy belevágtak és ilyen profi módon megvalósították. És persze a zenekarnak is köszönjük, nélkülük ez nem sikerülhetett volna ilyen jól.

Végezetül sikerült egy képet szereznem az egyik intézetünk képviselőivel, valamint feltettem néhány dalt a zenekarunk csütörtöki repertoárjából.

Ezzel a számhordozással is gondom van. Régen ugye a telefonszámból egyértelműen kiderült a szolgáltató. Én például  világéletemben 30-as voltam, azaz mai elnevezéssel telekomos. Híváskor az ember csak ránézett a hívott számra és rögtön látta, hogy saját vagy "idegen" szolgáltatóval áll-e szemben. Ami azért volt lényeges, mert a beszélgetés díja általában eltért a saját illetve idegen szám hívásakor. Ez egy jól kialakult rendszer volt.

Ez dőlt meg akkor amikor a szolgáltatók kitalálták a számhordozást. Vagyis ha az én valamelyik rokonom vagy ismerősöm, aki szintén az én szolgáltatómnál van, átmegy egy másikhoz viheti a számát, vagyis ha én legközelebb felhívom ugyanazt a számot látom. Ha nem kérdezek rá és ugyanúgy telefonálok neki mint korábban szoktam nagyon ráfizethetek. Szó szerint.

Nekem ugyanis olyan csomagom van, hogy a hétvégén ingyenesen hívhatok minden (saját) telekomos számot. És beszélhetek amennyit csak akarok. Most képzeljük el, ha az ismerős időközben átment egy másik szolgáltatóhoz én meg végig beszélgetem vele a szokásos időt abban a tudatban, hogy ő is telekomos. Mondjuk egy-másfél órát. Volt már ilyen. Persze a hívott fél figyelmeztethet, de el is felejtheti. Úgy gondolom ezt nem helyes az emberekre bízni. Az emberek feledékenyek. A szolgáltatók jól tudják kik a számhordozók, híváskor egy automata figyelmeztethetné a hívót. Nincsenek sokan, nem sokba telne. Elég lenne egy diszkrét pittyegő hang is. Vagy lehetne egy telefonszám, amelyre elküldve a kérdéses számot sms-ben jönne a válasz a szolgáltatóról.

Elárulom, hogy többször megszívtam már. Legalább háromszor. Most ilyen esetekben mindig rákérdezek a hívott félnél, tényleges telekomos-e még? Egyelőre nem látszik jobb megoldás.

Van itt két súlyos gond, most csak az egyikről írok. Az a helyzet, hogy ha vezetékes telefonról hívunk valakit mobilon jelentős az esélyünk arra, hogy nem veszik fel. Ebben a nagy mobilozásban megszoktuk, hogy látjuk ki hív bennünket. Ha ismerős, akkor biztos felveszik. Ha kijelez valami számot, de nincs benne a szám a hívott mobiljában jelentős esélyünk van arra, hogy felvegyék, de azért előfordulhat, hogy a hívott felet nem érdekli egy idegen hívása.

A  leginkább esélytelen hívó az aki vonalas telefonról hív, mert ez esetben valami olyasmi jelenik meg, hogy magán szám. Vagy valami efféle. Tehát létezik egy fajta telefonszám hierarchia a mobil világban, amelynek alján a vezetékes telefonról történő hívás található. Én úgy gondolom, hogy az esetek harmadában, negyedében nem veszi fel a hívott fél, pedig látja a hívást.

Pedig az emberek nem valami retró iránti vonzalomból hívnak vezetékes telefonról mobil számot, hanem azért mert olcsóbb mint mobilról, vagy már ki is van fizetve. Mert például vannak vezetékes díjcsomagok azok mellé pedig nagyon sok ingyen perc is jár ugyanazon szolgáltató mobilt telefonjaira. Például a Telekom esetében is. Tehát ha nekem van egy előfizetésem a Telekomnál, akkor van egy csomó percnyi lehetőségem ingyen hívni a Telekomnál lévő mobil előfizetőket. Próbálkozik is az ember, aztán egy idő után veszi a mobilját, mert azt legalább felveszik. 

Aztán lehetnek ebből kínos helyzetek is. Például ha nem veszi fel az illető a vezetékes hívást, fogja az ember a mobilját és onnan hívja. Természetesen ezt már felveszik. Ilyenkor két eset van, vagy nem említem a vezetékes hívást, vagy említem és hát hagyom, hogy kissé magyarázkodjanak a túloldalon. Hát hogy tudod, én azokat a hívásokat nem szoktam fogadni. Pedig jó lenne, mert azok a szegényebb emberek hívásai szoktak lenni. Vagy olyanoké akik nem szívesen dobálják ki a pénzt az ablakon.

Tudom, hogy van köztük kéretlen hívás is, de ez elenyésző a valós hívásokhoz képest. Megmondom őszintén nekem már kisebbségi érzésem van ha vonalas telefontól hívok mobil számot. Pedig lényegesen olcsóbb. Gyakran csak azért hívok mobilról mert nem akarom ezt az érzést átélni. Hát sajnos ez a helyzet. 

Az az igazság, hogy mára már egy tartalmasabb írásra készültem, de valahogy nem jött össze. Tegnap a fővárosban voltam néhány kollégával egy ülésen, kocsival mentünk-jöttünk de valahogy elfáradtam. Úgy terveztem, hogy ma megcsinálom pörköltnek a két napja a mélyhűtőből kivett 2 kilónyi őzet, délre elkészül, lesz egy jó ebédem, előtte még egy kupicányi konyakot is terveztem, meg persze hozzá vörös bort. És nem megyek sehová, pihenek.

Eredetileg az volt a szándékom, hogy előtte megnézem a "12 hónap az erdőn" című sorozat valamelyik részét, azokban lehet szép formás tomporú őzeket látni, amint a harmatos fűvel borított erdő szélén álldogálnak, a nap meg átsüt a fák ágain, nem mintha nekem stimuláció kellene egy őzpörkölthöz, de valahogy jobb kedvvel állok neki a főzésnek. Ez elmaradt, mert felbosszantottak. Nem többen voltak, de ilyenformán kikerülhetem azt, hogy ki bosszantott fel. Így aztán nem voltak formás őztomporok és nem kezdtem semmit el 10 körül, ahogy eredetileg terveztem. Csak néztem a TV-t bosszúsan, aztán negyed 12-től még bosszúsabban. Akkortájt kezdődött egy régi TV játék "A farkas" címmel, Márkus Lászlóval, Almási Évával, Huszti Péterrel és Tolnay Klárival.

Miközben halálra untam magam az járt az eszemben, hogy itt van egy TV játék: kiváló szereplők, kiváló rendező és mégsem élvezhető. Nyilván az alapmű rossz. Na mindegy, végignéztem aztán amikor véget ért csak nekiálltam ennek az őzhúsnak. Hát jó öreg őzek lehettek, fél 2-kor gyújtottam alá és két óra múlva is elég rágós volt, amikor már nem bírtam tovább várni és megebédeltem. Persze közben a maradék alatt még égett a gáz.

Nem lett rossz egyébként, de a színe valahogy nagyon hóka lett, mintha nem is piros paprikával készült volna. Pedig ugyanez a piros paprika legutóbb szép színt adott a sertés lapockának. Szép nagy adag lett, egy részét majd lefagyasztom. Későn végeztem, későn is feküdtem le szundítani egy kicsit. Kicsit felborult a napom.

Ráadásul a postás bedobott valami cetlit is, hogy levelem jött, de nem tudta kikézbesíteni, mehetek a postára érte. Itthon voltam ugyan, de nem hallottam a kapucsengőt a konyhában. Nem szeretem ezeket a nem bedobós leveleket. A nagyobb baj, hogy a postások mindig úgy töltik ki, hogy az ember csak találgathat honnan is jöhetett. Persze a szépíróversenyeket sem állva bonyolítják egy huzatos hideg helyen, úgy hogy ezt is meg lehet érteni. Egyet tudok, nem Szombathelyről jött, ami jó dolog. Onnan szoktak a büntetések jönni mindenféle autós szabálysértésekért. Holnap meglátom, amikor feladom a két karácsonyi képeslapomat is, mindkettőt külföldre. Ez a kettő maradt, évek óta küldöm őket, idén először időben elküldöm. Ennek megvásárlásáról is tudnék írni de inkább nem, ekkora céggel mint a Posta nem szívesen akaszkodnék össze. Jobb a békesség. Ennek jegyében köszönök el mára.   

Beléptem, hogy válaszoljak egy kommentelőmnek, ha meg már beléptem írok pár sort. Leginkább mentegetődzöm, mert megint igen elmaradtam, de a december ilyen, millió elfoglaltsággal jár. Tehát nem meguntam a blog írást hanem megint kicsit be vagyok havazva. Illetve ma már kicsit jobb a helyzet, biztos, hogy fogok tudni írni valami rendesebbet is. Elnézést kérek azoktól akik az előző napokon benéztek hozzám és csak a régi írásaimat találták.

Mint legutóbb írtam a zakómat kissé megviselte ez a pince, magam sem tudom hogy. Ez a kissé nem fedi a valóságot, elég rendesen bepöttyöztem gyertyával az egyik oldalon, egészen a gallér kezdetéig. Láttam, hogy ebből tisztító lesz, le is szedtem azt a mintegy 9 jelvényt amely díszítette. Aztán következett a nadrág. Ezen is voltak apróbb foltok, elkezdtem kapargatni, aztán ruhakefével kefélni, csak elmaszatolódott, na ekkor jöttem rá, hogy ez is meg ami a zakón van mind gyertya. Magamtól is rájöhettem volna, szakestély után nem először kell gyertyacseppeket eltávolítanom, ugyanis mi a szakestélyeken gyertyákkal világítunk. Így aztán egy vasló és néhány fehér papírszalvéta segítségével rendbe hoztam mind a kettőt. Csodálatos ahogy ez a technológia működik. A jelvényeket is visszaraktam. Ez így rendben is van, mégis csak beraktam a szekrénybe, szombat még messze van.

Egyébként halvány gőzöm sincs, hogy mitől "szórtam" be viasszal ezeket a ruhadarabokat. Végig egy asztalnál ültem, egyszer álltam fel a fellépés erejéig, akkor is kimentem középre. A végén meg fogtam a kabátom és eljöttem. Valahogy úgy vagyok vele mint egyetemi évfolyamtársam aki a szakestély másnapján elgondolkodva nézegette a fehér ingét, amelyen hátul egy lábnyom volt látható. Megesküdött rá, hogy nem vette le egész éjszaka a zakóját. Hát én sem értem mitől lett ilyen gyertyaviaszos a nadrágom meg a zakóm. 

Egyébként jól vagyok, a gyomrom is helyreállt, szódabikarbóna nem kellett hozzá, talán 2 kefir segített legjobban. Szerdán átveszem legújabb igazolásomat egy bűnmegelőzési tanfolyamról, nem is volt még időm írni róla, de nem adom fel, hogy egyszer csak összejön. Kicsit sok mostanában a dolgom. Januárban pihenünk majd.