Morgómedve

Szép kis hó hullott itt a nap folyamán. Délelőtt átmentem ide a szemközti boltba, legalább 10 centis hó volt. Azért nagyon hideg nincsen. Én egy kicsit meg vagyok fázva, nem is tudom mi ez, nem nátha, nem köhögés mégis szenvedek. Tegnap bogarásztam a gépemen, találtam egy linket egy szibériai faluról, ahol a leghidegebb szokott lenni. Nem ritka a - 60 fok sem. Ellazulásként javaslom nézzük meg és örüljünk, hogy nálunk azért kibírható hidegek vannak.

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/dobbenetes-kepek-vilag-leghidegebb-varosarol/

Ne felejtsük el elolvasni a következő írásomat sem, itt kissé lejjebb.

Volt egy jó szokása a Duna World-nek. Minden hétköznap délelőtt 11 után nem sokkal elkezdtek vetíteni egy-egy régebbi TV játékot, leginkább a 70-es évekből. Én meg ezeket szépen felvettem. Elég sok kazettát sikerült megtöltenem ezekkel a filmekkel, bízom benne, hogy időm is lesz megnézni. Hát ennek a jó világnak lett vége úgy két hete. Azóta is megmaradt egy-egy TV játék ebben az idősávban, csak most azokat ismétlik amik az elmúlt időszakban mentek le. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy egy polcon vannak a filmek, ezeket szedték le sorban egymás után, aztán egy jó tízméternyi polc után elkezdték újra a polc elején. Hát mehettek volna még egy kicsit tovább. Mondjuk még 10 métert. De nem mentek. Így aztán mostanában már nincs mit felvenni. Más csatornákon is vannak amiket fel lehet venni, csak nem ennyi. Mondjuk két-három hónap alatt tudok megtölteni egy kazettát. Korábban ez hetente megtörtént.

Úgy hogy nem is tudom mi lesz ezzel a sok kazettával amit a közelmúltban sikerült beszereznem. Azért bízom benne, hogy előbb utóbb megint kitalálnak valamit, amivel kicsit intenzívebb tempóban tudok majd filmeket felvenni. Egyébként 325 kazettám van megtöltve, tehát felőlem ha egy filmet sem adnak ezután a TV-ben akkor is van mit néznem. Azért kár, hogy abbamaradt. Na mindegy, ez van, tudomásul veszem és bizakodom. 

Vasárnap este láttam a TV-ben egy dokumentumfilmet. A film egy igazi kémről szólt, vegytintával, mini fényképezőgéppel meg ilyesmikkel. 8 évig tudta űzni a tevékenységét, akkor lebukott és 12 évre ítélték, ebből 9-et kellett letöltenie. Hát kemény 9 év lehetett, bár azért ez nem látszik rajta. A volt élettársa buktatta le, mert a férfi szakított vele. Elég prózai dolog volt, miután a férfi kirakta a cuccait az ajtó elé a hölgy szépen elmesélt mindent egy közös rendőr ismerősüknek. Lehet, hogy ha kíméletesebben végzi ezt a dolgot a nő nem dobja fel. Természetesen a férfit letartóztatták, ezután következett a 9 év. Egyébként a következő esethez képest olcsón megúszta, nem akármiket sikerült neki felderítenie, többek között jelentett a nálunk található nukleáris fejjel felszerelt szovjet rakétákról is. 

Rosszabbul járt az akiről én olyan 2 évtizede egy - a MÉH telepen 3 Ft/kg áron beszerzett - szakmai folyóiratban olvastam. Az illető nem csinált mást, csak hétvégeken járta az országot és szovjet laktanyákról készített fényképeket. Sokszor csak az útról amit mindenki láthatott, de azért lehet, hogy voltak közelebbi képek is, sajnos már nem nagyon emlékszem a részletekre. Ezt az embert halálra ítélték és kivégezték. Igaz, ez a hatvanas években történt, az előbb leírt jóval később. Én ezt az ítéletet akkor is meg most is eltúlzottak véltem illetve vélem, úgy gondolom az ügy társadalmi veszélyessége nem éri el az érte kirótt büntetés nagyságát. Én itt is beértem volna 10-12 évvel. Azóta is nyomaszt ez az ítélet, pedig nem ismertem az illetőt, semmi közöm nem volt hozzá.

Eszembe jut még egy eset. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején az osztrák határ közelében egy katona (már nem emlékszem, hogy behívott tartalékos volt-e vagy tényleges katona) megkísérelte a disszidálást Ausztriába, sajnos vitte magával a fegyverét is. Mivel a bevonulás háborús cselekménynek minősült és a szökés fegyveresen történt a törvény tényleg halálbüntetést írt elő. Lehet, hogy enyhíteni sem lehetett, a részletekre itt sem emlékszem már, de itt is aránytalannak éreztem az ítéletet. Egyébként egy dokumentumfilmben mesélte el az egyik volt katonatársa. Megjegyzem én 18 nappal a bevonulás előtt szereltem le, akár én is mehettem volna. Ahogy az egykori katonatárs elmesélte, először úgy volt, hogy az ítéletet az alakulatánál hajtják végre, de aztán megjöhetett valakinek az esze és mégsem így történt. 

Ez az utóbbi 2 eset még mindig nyomaszt, az első nem annyira mert úgy érzem, hogy az akkori törvényeknek megfelelő ítélet született. Az más kérdés, hogy a rendszerváltozással más megvilágításba került az egész, mert mint az ügy érintettje elmondta, nem pénzért tette. Érdekes és jó film volt, itt megnézhető.

Kutya hideg van, legalábbis a média szerint. Én ma reggel megnéztem, az ablakban - 2 Celsius fok volt, közel az ablak, adjunk hozzá még kettőt, még mindig csak -4 Celsius fok. Az elmúlt napokban sem volt hidegebb - 12 foknál, pedig a mi vidékünkre - 25 fokot is prognosztizáltak. Persze mindig van az országban olyan pont ahol nagyon hideget lehet mérni, de a mi vidékünkön nem jöttek be a jóslatok.

Ami nem baj, mert azoknak akik az utcán vagy mindenféle kapualjakban éjszakáznak ez is nagyon sok. Jó néhány évvel ezelőtt én is mindig beindultam, minden létező fórumomon közzétettem azokat a telefonszámokat amelyeken be lehetett jelenteni ha beteg, elesett hajléktalant látunk. Aztán új hajléktalan politika jött, amelynek alapja az volt, hogy köztereken ne lássunk hajléktalanokat, így az én akcióim is feleslegessé váltak. Ha valakit bővebben érdekelne ez a fajta tevékenységem itt megtalálja az akkori írásokat:  Most csupán annyival egészítem ki, hogy a 112-es telefonszámon szívesen veszik ha bejelentjük a betegnek, elesettnek tűnő hajléktalan polgártársainkat.

Egyébként én is megijedtem, ki is mentem gyorsan Mályiba, hogy a WC csészébe öntsek egy kis téli szélvédő mosó folyadékot. Nem volt befagyva, mert mielőtt beköltöztem beleöntöttem a megmaradt sót, viszont megfagyott a műanyag palackban ottfelejtett víz. Most már nyugodt vagyok, nem kell tartanom a befagyástól. Elfelejtettem a vízakna fedélre rádobni valamit, de miután nem érkeztek meg a megjósolt hidegek, azt hiszem nem is volt rá nagy szükség. Azért ha legközelebb kimegyek nézek rá majd valamit.

Viszont ha nagy hideg van, elkél a kutyapulcsi is az utcán sétáltatott kutyákra. Idáig nem voltak nagy hidegek, inkább divatnak tartottam ezeket a dolgokat, a gazdi hóbortjának, de azért nagy hidegben biztos a kutyusok sem bánják. Persze a gazdik divatoznak is, ami megint nem baj, csak ne tegyék kedvenceiket nevetségessé. Szegények nem tudnak tiltakozni. Néha az interneten kapok képeket amiken mindenféle dolgok vannak szegényekre ráaggatva, szánalmasok ezeken a képeken.

Persze én úgy gondolom enélkül sem lenne semmi bajuk, de ha a kutyatulajdonosok rájuk adják baj nincs belőle. Sok esetben ez is a szeretet egyfajta megnyilvánulása. Azért elég régen őrizgetek egy képet, a sarkkörön túl, Norilszkban készült. Egy kutyapulcsi ennek sem ártana, de nyilván senki nem fog ráadni semmit, szerintem mégis túléli a telet.

Végezetül egy most is egy anekdota. Egy erdélyi faluban - 25 fok van, megérkezik a kereskedelmi televízió riportere, hogy riportot készítsen a polgármesterrel a meghozott rendkívüli intézkedésekről. Miután ilyenről a polgármester nem tudott beszámolni azért csak erősködött, mert neki valami szenzáció kellett, anélkül nem mehetett haza. Végül a polgármester nagy nehezen kinyögte, hogy "...éjszakára a kutya begyöhet".  

Ez egy nagyon rövid írás lesz. Tegnap kaptam valakitől ezt a felvételt egy tavaly szeptemberi izlandi vulkánkitörésről. Nagyon szép és érdekes képek, ajánlom mindenkinek:

 www.youtube.com/embed/ iwwV4hGVEcQ

Azt hiszem feltaláltam a káposztalevest. A dolog úgy alakult, hogy székelykáposztát főztem. A székelykáposzta majdhogynem diétás étel, legalábbis azoknak akik szeretnének kevesebb szénhidrátot enni. Van benne hús, káposzta, tejföl. A finomsága egyenesen arányos a hús mennyiségével, ráadásul ezt nem is lapockából csináltam hanem tarjából. Nem szándékosan, véletlenül. Azt történt ugyanis, hogy a hús a mélyhűtőből került elő, mégpedig mint comb. Aztán mikor kiengedett láttam, hogy ez bizony tarja. Vagy hármat megettem sülve, de unalmas lett volna még 7 szeletet megenni, így aztán úgy döntöttem, hogy ezúttal a székelykáposzta tarjából készül. El is készült és finom volt. A végére viszont kicsit sok lé maradt. Ezt kanalazgattam mikor rájöttem, hogy ez már tulajdonképpen káposztaleves. A felismerés örömmel töltött el, mindjárt lelkesebben kanalaztam. Közben meg eszembe jutott egy régi vicc a volt Szovjetunióból.

Iván Ivanovics a születésnapját ünnepli. Bevág egy nagy tányér káposztalevest, megiszik rá szto gramm vodkát. A szto százat jelent, ott így mondják. Leér a szto gramm vodka, kérdezi a káposztaleves:

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok a szto gramm vodka, Iván Ivanovics egészségére.

Iván Ivanovics benyom még 100 gramm vodkát. Megint kérdezi a káposztaleves:

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok a szto gramm vodka, Iván Ivanovics egészségére. 

Ez megismétlődik még egyszer, ekkor aztán azt mondja a káposztaleves: na kimegyek, megnézem már magamnak ezt az Iván Ivanovicsot.

Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, úgy hogy ahogy tegnap ígértem itt vagyok. Ráadásul könnyű helyzetben vagyok, hiszen amit ma írtam volna teljese egészében megírtam már egyszer. Most két dolgot tehetek: vagy ide másolom, vagy csak belinkelem. Az első nem lenne elegáns, a második kevésbé szép, bár az interneten teljesen megszokott és elfogadott. Maradok ennél, tehát az írás itt olvasható.

Egyébként jól  vagyok, lassan veszem fel a fordulatszámot. Bár kicsit gyorsabban, mint egyes Tv csatornák, de nem is baj, olvasni jó, mondta valami nagy ember, úgy hogy olvasok. Meg nézem hogy lelkesednek egyesek a tojás, tej és csirkehús ÁFA-jának csökkentésén. Még el is hiszik az ígéreteket, miszerint maradnak a mostani árak. Öreg róka vagyok én, láttam én már karón varjút. Úgy hogy nem rohanom meg a baromfihúsos árudákat. Azért amikor a sertéshúsé csökkent jobban bíztam a tartós árcsökkenésben. Pedig akkor is öreg róka voltam már, sőt a varjú látáson is (a karón) túl voltam. Néha azért az én éberségem is csökken.

Van egy rossz hírem is, a szódabikarbónát receptre adják a patikákban. Igencsak elcsodálkoztam, meg is kérdeztem a patikus hölgyet miért ez az új szokás? Azt mondta, azért mert kilószámra hordták a népek mosáshoz, súroláshoz, fürdéshez meg még sok más dologhoz. Hát ez igaz, én is kaptam olyan leírásokat melyben oldalakon keresztül sorolták mire jó a szódabikarbóna. Én csak a gyomor égés ellen szoktam bevenni, ezek szerint ez is kissé nehézkesebben lesz megoldható ezután. Vagy veszek az ABC-ben étkezési szódabikarbónát. A hölgy szerint az is jó lesz, nem gondolja, hogy nagy különbség lenne köztük. Ebben maradtunk. 

Ehhez van egy történetem is. Egyszer Freibergben, az akkori NDK-ban söröztem baráti társaságban, amikor éktelenül elkezdett égni a gyomrom. Annyira, hogy otthagytam a társaságot és felgyalogoltam a városba szódabikarbónát venni. Én akkor még nem tudtam németül, de gondoltam valahogy majd csak megmagyarázom. Arra gondoltam, hogy a szóda is meg a karbonát is latin szó lehet, a bi meg kettő, néhányszor elmondtam a hasamra mutatva, hogy szódabikarbóna. Nem értették. Végül szóda zwei karbónát mondtam, a zwei ugye kettőt jelent. Ezután sem csaptak a homlokukra. Végül a kezembe nyomtak egy kis üvegben apró tablettákat, persze nem használtak. Egy darabig őrizgettem ezeket itthon, aztán kidobtam.

Van itt még mondanivaló az Áramlástan vizsgához is, meg a vagonpakoláshoz is. Talán kezdem a másodikkal. Éjjel kettő felé végezhettünk a Gömöri pályaudvaron. Aznap este mosóport és cukrot is pakoltunk. Egy kollégiumban mindkettőre szükség van, volt is velünk hazafelé menet mindkettőből, a raktárosok hozzájárulásával. Akkoriban sporttáskának hívták azt a táskát amiben a cukrot cipeltük. Hosszú formája volt és két füle. Olyan mint amilyenben néhány évvel korábban a pisztolyomat valamint némi babkonzervet és egy kevés lőszert is cipeltem egy gyakorlaton 1968 tájékán. Itt most belinkelném az ide vonatkozó 2 részt, enélkül is megvan ez az írás, de hátha van kedve valakinek a katonaélményeimről olvasni. Itt találjuk az első részt, itt pedig a másodikat. 

Folytatva a történetet, itt most hárman voltunk, ketten fogtuk a táska egy-egy fülét, harmadik társunk a mosóport vitte egy reklámszatyorban. Akkor még a Béke tér (ma Búza tér) nem volt ennyire beépítve, így keresztül vágtunk a téren egyenesen az Ady híd irányába, ott volt egy taxiállomás. Egyszer csak lefékezett mellettünk egy rendőrautó, mint írtam éjjel kettőkor, kiszállt 2 rendőr, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, és egyébként is kérik a személyi igazolványokat. Odaadtuk, belepillantottak, meghallgattak bennünket aztán olyan 15 másodpercig gondolkodtak, majd elengedtek bennünket.

Rendesek voltak. Látták, hogy csóró egyetemisták a munka végén csomagoltak egy keveset, hogy a kollégiumban legyen. Loptak a népek akkor is, tiéd a gyár, volt a jelszó, vitte is mindenki, nem csak mi azokban a szatyrokban. Nagyon kis halak voltunk mi és ezt tudták a rend őrei is. Most minket jelentsenek fel akik éjszaka 8 órát pakolunk, hogy legyen egy kis pénzünk? Tudták ha megnézik mi van a táskákban már nem engedhetnek el bennünket. Nem nézték meg, rendes emberek voltak. Ma sem szégyellem, nem lopás volt ez. Mert akkor lopás volt az is amikor az irodista hazahordta az irodaszereket, a lakatos a csavarokat, a pék a lisztet, a húsüzemi munkás pedig a húst és sorolhatnám. Mi úgy gondoltuk, hogy ennyit megtehetünk azért a munkáért amit ott végeztünk. És mint írtam a raktárosok látták, hallgatólagosan tudomásul vették. Ja igen, ne feledkezzünk el a bányászokról sem, akik meg minden nap vitték haza a darab fát, nálunk otthon csülöknek mondták, mert nekik is járt. Egyébként Dorogon ahol az egyik nyáron dolgoztam pinafának hívták. 

Nekem egyébként egész életemben szerencsém volt a rendőrökkel, mindig jó rendőröket fogtam ki. Egyetlen egy rossz szavam nem lehet rájuk. Barátom is van közülük, volt tanítványom is. Mindkettő elég sokra vitte. Ők a többség. A nagy többség. 

Holnap írok még az Áramlástan vizsgáról is. 

1971-ben Áramlástanból vizsgáztunk az egyik évfolyamtársammal. Ketten mentünk be, húztunk egy-egy tételt és leültünk, hogy kidolgozzuk. Meg kell jegyeznem, hogy ez egy igen nehéz vizsga volt. Jegyzet ugyan volt belőle, de tele volt mindenféle bonyolult levezetéssel. Akkoriban az volt a szokás, hogy egy vizsgára 5 napot kaptunk, a hatodikon menni kellett vizsgázni. Ez az 5 nap nagyjából a jegyzet felére volt elég, ha az ember a másik feléből húzott akkor nem volt szerencséje.

Leültünk a Pallós Karcsival, ő elővette a Parker tollát és olyan lendülettel nyomta ki a hegyét mint aki most teljesen új alapokra helyezi az Áramlástant. Kinyomta, elolvasta a tételt és az új alapokra való helyezés ezúttal elmaradt. Most már kevésbé lendületesen visszanyomta a betétet, eltette a tollat és visszaadta a tételt a tanár úrnak. Én ugyanezt tettem, mert azt az anyagrészt még nem tudtam megtanulni amit húztam. Egyszerűen nem volt elegendő rá az idő és szerencsém sem volt.

Na ugyanilyen lendülettel ültem le most ide valami vidám írással megörvendeztetni az Szilveszterkor ide látogató olvasókat, de az égvilágon semmi normális dolog nem jutott eszembe, csak ez a régi történet. Így aztán csak egy dolgot kívánok, kívánom, hogy mindenki érezze jól magát ezen a napon, egyen, igyon, keressen magának valami jó elfoglaltságot és úgy várja ki éjfél eljövetelét. Éjfélkor pedig köszöntse az új évet, ami reméljük legalább olyan jó lesz mint az idei volt.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Régi tapasztalatom, hogy ha valamiből sok van, az sem jó. Mondok egy példát. Vannak ezek a továbbküldős valamik. Kapja az ember jó néhány más címzettel együtt, megnézi, aztán vagy továbbküldi vagy nem. Vagy meg sem nézi ha látja, hogy valami acsarkodós dolog, én ezeket meg sem nézem csak törlöm. Szóval kap az ember egy küldeményt, amelyben mondjuk egy kattintás és végignézhetjük a világ nemzeti galériáit. Hatalmas kincs, az embernek nem kell keresgetni, nézegetheti a képeket órákon, napokon keresztül. Hát ezzel én nem tudok mit kezdeni. Belenézni éppen belenézhetnék de melyiket tüntessem ki az érdeklődésemmel? Így aztán az lesz, hogy egyiket sem nézem meg, törlöm az egészet és nézem a következőt. Tovább sem küldöm, mert azt vallom, hogy amit én nem értékelek másnak sem küldöm el.

Valahogy így voltam a Hír TV Vetítő című sorozatával is. Mikor megláttam, hogy minden nap 14 órakor lesz egy dokumentumfilm, arra gondoltam, hogy én erre nem érek rá. És nem is néztem meg egyet sem. Kivéve a tegnapi napot. És át kell értékelnem a sorozathoz való hozzáállásomat. Úgy hogy megpróbálok valamit, hogy legalább belenézhessek a filmekbe.

A tegnapi nagyon mély benyomásokat tett rám. A címét nem tudom mert később kapcsoltam be. Olyan emberekkel készültek beszélgetések akiknek valamelyik közeli hozzátartozóját halálra ítélték és kivégezték 1956 után. Megszólaltak olyanok is akik pertársai voltak a halálra ítélteknek. Hát nyomasztó egy film volt. Tudni kell, hogy 1956 novemberében Kádár János kijelentette, hogy azoknak akik nem vettek részt gyilkosságokban nem lesz bántódásuk akkor sem ha fegyverrel harcoltak. Közben az elhárítás emberei járták az ausztriai menekülttáborokat, a rádió pedig folyamatosan játszotta az "Oly távol messze van hazám" című dalt. Sokan hittek Kádárnak, sokakat kínzott a honvágy, ők hazajöttek. Sokszor már a határon lefogták őket. A többit tudjuk, sokszor csak a kivégzést megelőző napon tudtak találkozni a családjukkal. Ennek a filmnek a hősei is hittek az ígéreteknek. Ki Texasból, ki Svájcból ki csak Ausztriából jött haza. Meghalni. Hát tényleg nyomasztó film volt. 

Na szóval ez inspirál arra, hogy igyekezzem megnézni ezeket a kora délutáni filmeket. Sajnos a program újságok nem valami részletesen ismertetik a Hír TV programját, a honlapjukon meg nem találtam programot. Bizonyára én vagyok a hibás. Kiderítem a tegnapi film címét és utána nézek hátha megvan a Neten valahol.