Morgómedve

Tegnap szakestélyen voltam, aztán az egyik felszólalást hallgatva eszembe jutott, hogy elfeledkeztem a Morgómedve indításának évfordulójáról. Pontosan nem is tudtam, hogy mikor volt, csak hogy márciusban. Ma aztán megnéztem az egy évvel ezelőtti írásomat, ezek szerint március 11-én volt kilenc éves a Morgómedve. Nem akarom nagyon vállon veregetni magam, de azért ez szép teljesítmény. Bár ismerek néhány blogot, illetve azok íróját, akik a kilenc éven is jóval túl vannak. Sőt amikor én kezdtem, már volt egy régebbi bloguk is meg egy újabb is. Tehát láthatjuk nem egy nagy kunszt ez a blog írás. Olyan mint a zongorázás, csak azt kell tudni, hogy melyik billentyűt mennyi ideig kell lenyomva tartani.

Aztán most van 2 éve, hogy ide költöztem erre az új helyre. Mint bizonyára emlékszünk rá nem önszántamból tettem, hiszen megszűnt az a szolgáltatás ahol a blogírást kezdtem. Nem rossz hely ez sem, de az átjövetel során sok olyan veszteség ért melyeket a mai napig nem sikerült orvosolnom. Például vannak nem élő hivatkozásaim, nincsen olyan megbízható helyem ahová fájlokat tudnék felrakni, hogy itt már csak ezek elérhetőségét adhassam meg. Nemrégiben találtam egyet, egy ingyeneset, itt viszont az ingyenességért cserébe elvárnak bizonyos látogató számot és reklámot. Én meg ilyesmire nem vállalkozom, így aztán valahol az utolsó figyelmeztetések tájékán járok és hamarosan megszűnik majd ez a lehetőség is. Emlékeztetnék rá, hogy az előző lehetőségem is azért szűnt meg mert fizetőssé vált. Ez volt a Freeweb. Az az igazság, hogy én már fizetnék is egy megbízható helyért, de hol van itt manapság megbízható hely? Megbízhatónak látszott a Freeblog is valamikor, mégis megszűnt. Úgy hogy a jövőben megpróbálok inkább úgy írni, hogy ne legyen szükség ilyen tárhelyekre.

További legfontosabb tervem, hogy folytatom a sorozatot a tudományos fokozatokról. A kisdoktorikról, nagydoktorikról és társairól. Jó sokáig nem folytattam mert elvették a kedvemet két dologgal: az egyik az volt, hogy mikor megírtam szerintem meglehetősen alapos és hiteles írásomat voltak kommentelők akik csípőből lehúzták, ami szerintem nem volt jogos. 38 évig dolgoztam egy egyetemen, volt alkalmam megismerni a tudományos címek és elnevezések világát. A másik, hogy a kormányzat részéről is felmerültek javaslatok amelyek szándéka talán érthető volt, viszont vannak dolgok amelyek nem kompatibilisek egymással. Egy dolog, hogy valaki olimpiai bajnok, aztán megint más dolog, hogy valaki a tudomány terén tett le valamit az asztalra. Mindkettő nagy dolog és elismerést érdemel, de nem azonos kategóriák. Túltettem magam a dolgon, és egy rövid ismétlő írás után folytatom majd ott ahol abbahagytam.

A magamról nem érdemes írni, aki rendszeresen olvassa a Morgómedvét nagyjából tudja mikor járnak rám rosszabb idők és mikor jobbak. Bizonyos hangulatjavulást várok az elkövetkező időkből ezért arra biztatom olvasóimat, hogy tartsanak ki, talán érdemes megvárni ezeket a jobb időket. Ezekkel a szavakkal kezdem meg a tizedik évemet. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy minden jót, jó egészséget kívánjak olvasóimnak is.

Kicsit be vagyok havazva, de azért köszönöm, megvagyok. Megtaláltam a régi ICQ adataimat, így fel tudtam installálni a gépemre. Új felhasználóként is megtehettem volna, de szerettem volna visszanyerni a régi ismeretségi körömet. Hát bizony itt sok minden megváltozott, persze ezek a változások mind előnyösek. Aminek nem örültem, hogy csak egy ismerősöm maradt meg, egy cimbora Harkovból. Sajnos a kis kínai lány sincs meg, pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy van? Hogy alakult az élete azóta hogy nem beszéltünk?  Azért bízom benne, hogy valahol még ráakadok ez elérhetőségére.

Egyébként jól vagyok, szombaton vadpörköltet főztünk a rókákkal a kollégiumoknál, este meg szakestély volt. 20 éves jubileumot ünnepeltünk. Jó, hír, hogy fel tudtam venni a kissé kinőtt sötét öltönyöm nadrágját úgy, hogy ez csak akkor derült ki amikor már a zakót vettem le a vállfáról és ez nem az egyenruhámhoz tartozó volt. Kicserélni már nem volt idő, így abban mentem a szakestélyre. Ez természetesen annak köszönhető, hogy ledobtam pár kilót. Konkrétan olyan 5-6-ot. Hát, ez is valami. Aztán szombaton este elhajoltam, isteni finom zsírral kenték meg a kenyereket, meg hát a lila hagyma sem rontott rajta. Úgy hogy most van mit levezekelni. De igyekszem tovább folytatni a fogyózást, már csak a térdeim miatt is. Úgy hogy lehet drukkolni. :)

A nyelvtanulás kapcsán említettem egy elég régi programot, amelynek ICQ a neve. Akkoriban amikor én is használtam csak egyszerűen Icukának hívtuk. A program ma is megtalálható az Origó Szoftverbázisában, úgy látom szabadon letölthető. Azt is látom, hogy a fejlesztők - úgymond - haladtak a korral, vagyis most már alkalmas telefonálásra, fájlküldésre valamint videóbeszélgetésre is. Fel akartam installálni a gépemre, hogy az alapján számolhassak be róla, de nem találom a régi beállításaimat, nulláról meg nem szeretném az egészet indítani, mert akkor elveszíteném a régi beszélgető társaimat. Például azt a kedves kínai lánykát is, akivel olyan jó 10 éve csetelgettünk rendszeresen. Így aztán inkább másokat buzdítanék erre, különösen azokat akik nyelvet szeretnének gyakorolni. Van kereső funkciója is, vagyis képes keresni ország, város, nem, kor stb. alapján is azok között akiknek a gépén megtalálható a program, sőt még azokat is megkülönbözteti akik a keresés pillanatában elérhetők. Van abban valami imponáló, hogy megjelenik a képernyőn egy csomó becenév (nicknév), mellette zöld jelzésekkel, például Londonból vagy Bostonból. Úgy hogy bátran vágjunk bele.

Aztán, hogy valami érdekesség is legyen elmesélek egy történetet. Én 1994-ben kezdtem az internetezést. Abban, hogy egyre inkább kinyílt számomra ez a világ nagy szerepe volt a különféle levelező listáknak. Ezekre ha feliratkozott az ember rendszeresen, egy csokorba fűzve naponta megkapta a mások leveleit, melyekből tanulhatott, vagy ötleteket olvashatott ki, sőt, még maga is írhatott ezekre a levelező listákra.

Akkoriban volt egy Pepsi nyereményakció ami abból állt, hogy az üvegek kupakjait kellett gyűjteni, melyekben számok voltak. Ha az embernek sikerült két olyan kupakot begyűjtenie amelyen azonos szám volt akkor nyert valamit. Már nem emlékszem mit lehetett nyerni, talán annyi pénzt amennyi bele volt írva a kupakba. A lényeg, hogy a levelező lista ideálisnak mutatkozott a kupakpárok összehozására. Hozzáértők külön listát hoztak létre amely csak a kupakok keresésére "szakosodott". Működött is a dolog rendesen, aztán egy idő után hirtelen megszűnt, amit nagyon sajnáltunk. Gondolom a cég is rájött, hogy az  internet korában ez nem igazán volt jó ötlet.

Visszatérve ezekre az őskori levelező listákra én kettőt olvastam rendszeresen a TIPP-et és a GURU-t. Az elsőn különböző tippeket lehetett olvasni, a másik pedig a számítástechnikával foglalkozott. Mindkettőt kapom és olvasom ma is rendszeresen. Itt belenézhetünk ezekbe a levelekbe: http://hix.hu is. Láthatjuk alapítóját és működtetőjét is a lányaival, akit ezen a fórumon csak HIX Józsinak hívunk.

Végezetül elmesélek egy érdekes történetet. Működtetett Józsi egy csetelő programot is (akkoriban ez még igencsak új dolog volt) az volt a neve, hogy Aréna. Itt még nem lehetett félrevonulni valakivel beszélgetni, itt mindenki látta mit ír a másik és persze ő is írhatott. Ez egy nagy társaság volt. Egyszer én is bementem és inkább csak figyeltem a többiek beszélgetését. Egyszer csak felfigyeltem, hogy valamelyikünk mellékesen egy szívműtét műszereit ellenőrzi. Gondolom a gépek végezték a dolgukat, ő meg unatkozott, hát bejött egy kicsit beszélgetni. Persze írásban. Mivel van egy szívsebész rokonom, rákérdeztem ismeri-e? Az volt a válasz, hogy igen, itt operál mellette. Hát ezen igencsak meglepődtem. Apósomnak akkortájt operálták a szemét a Rókusban, ő segített bejutni a neves főorvoshoz, rögtön meg is kérdezte, hogy hogy van az apósom szeme? Én meg tájékoztattam. Hát, vannak érdekes dolgok.

Én egyébként jól vagyok, kicsit elmaradtam, elnézést. Sűrű az élet körülöttem, de már lassan ritkulni fog. A térdizületeim is rendetlenkednek, szedek rájuk gyógyszert meg igyekszem fogyni. Mostanában nem voltak szakestélyek meg főzések a koli mellett meg a szökőkútnál, a disznótoros időszak is véget ért, így aztán 6 kilóval vagyok kevesebb. Talán ez is segíteni fog. Drukkoljon nekem a kedves olvasó is. :)

Kellemes

                 Húsvéti

                                Ünnepeket

                                                kívánok minden kedves olvasómnak. :)

Ismeretes, hogy 2020-től már csak az mehet egyetemre és főiskolára akinek van nyelvvizsgája. Szép cél, nemes cél, lássuk be. Aztán mikor erről hallunk a különböző médiumokban azt is halljuk, hogy nem olyan nagy dolog ez, hiszen a mostanában jelentkezők 53 százalékának már most is megvan a nyelvvizsgája. Ami szép dolog, de azért erről szívesebben tudnék meg többet. Például, hogy hány ponttal jutnak be ezek a fiatalok? Mely karokra illetve szakokra igyekeznek? Melyik gimnáziumokból vagy szakközépiskolából jöttek és heti hány órában tanulták azt az idegennyelvet amelyből megvan a nyelvvizsgájuk? És csendben mondom, szinte lapítva, hogy megnézném azt is, hogy a szülők mely társadalmi rétegből kerülnek ki?

Ezek után nézzük meg, megszerezhető-e egy középiskolában a nyelvvizsga. Az oktatási tárca vezetői szerint igen. Én is azt mondom, hogy igen, de csak ha tagozatos osztályba jár akiről szó van. Ha nem nyelvi tagozatra jár már nehezebb a helyzet, mert akkor kevesebb órája van az adott nyelvből. El tudom képzelni, hogy például szakközépiskolában heti kettő. Hogy gimnáziumban mennyi lehet nem tudom, tegyük fel, hogy heti három vagy négy. Mire jó heti négy óra egy 25 vagy 30 fős osztályban? Kiteheti a lelkét a nyelvtanár akkor sem sokra. Egy 45 perces órába néhányan ha megszólalhatnak az adott idegen nyelven. Tehát én úgy gondolom a középiskolai oktatás kevés lesz ehhez, még ha kiváló tanerőkről is van szó.

Akkor ezek a fiatalok mondjanak majd le a továbbtanulásról? Ne mondjanak le, viszont sokkal nehezebb helyzetben vannak mint a nyelvtagozatosok. Nekik a szabad idejükből kell áldozniuk az önálló tanulásra. Nem hiszem, hogy ehhez nyelvtanár kellene. A könyvpiac tele van nyelvkönyvekkel, kazettákkal, az Interneten is sok anyag megtalálható. A nyelvtant, szavakat lehet írásban gyakorolni, teszthegyeket megoldani. A beszédgyakorlásra pedig ott vannak az internetes kommunikációs lehetőségek. Az írásban történő csetelés majdnem ugyanolyan jó hatásfokú mintha élőszóban beszélgetnénk. Aztán ha már jól megy a nyelv lehet élőszóban is megpróbálni a beszélgetést, mondjuk a Skype segítségével. Létezik egy régi program amelynek segítségével társat is kereshetünk a világ bármely tájáról. ICQ a neve, vagy magyarosítva, Icuka. :)

Úgy tűnik a kormányzat nem mond le a tervéről, a fiataloknak kell alkalmazkodniuk. Úgy gondolom a megoldást nem a középiskolai nyelvoktatástól kell várni. Hiába vannak kiváló nyelvtanárok, a körülmények nem alkalmasak a hatékony nyelvtanulásra. Itt bizony az egyéni tanuláson is múlik a dolog. Persze tudom, ha valami nem kötelező, akkor könnyen elmarad. Én is voltam diák. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az egyetemi diplomák 30 %-a a Dékáni Hivatalok páncélszekrényeiben várja, hogy gazdájuk - a végzés után egy-két évvel - megszerezze a nyelvvizsgát és végre kézbe vehesse.  Pedig rendszeres egyéni tanulással a nyelvvizsga megszerzése az egyetemen is felgyorsítható lenne. Persze nem vagyok nagyon szigorú, tudom, hogy azt a kevés szabad időt nehéz jól beosztani. Nincsenek illúzióm abban a kérdésben sem, hogy a szóban forgó rendelet csökkenteni fogja az esélyegyenlőséget, kevesebb hátrányos helyzetű fiatal fog bejutni a felsőoktatási intézményekbe. Úgy gondolom ezen lehet segíteni valamelyest a szorgalmas egyéni tanulással.

Végezetül ismételten felhívnám a figyelmet egy kiváló "nyelvtanulós" honlapra:

http://otevotnyelv.com/

Jó lenne már egyszer igazi, házi fasírtot enni. Eszem én időnként fasírtot, leginkább fogadásokon, olyan kis apró golyókat, meg ott is ahol kelkáposztát szoktam enni, igaz, azt pörkölttel kérem, de desszertként mindig megeszem egy fasírtot is. Ez egy kicsit testesebb mint amiket fogadásokon adnak, nincs is semmi baj vele, csak nem olyan mint amilyeneket mi csináltunk házasságunk kezdeti szakaszaiban. Akkoriban megvettük a húst, megdaráltuk a saját húsdarálónkon, megfűszereztük, tettünk hozzá egy kevés zsemlét és kisütöttük. Most viszont a darált hús az ami miatt csak vágyakozom a jó házi fasírt után.

Az az igazság, hogy a húsdaráló megvan még, csak nagyon alaposan ki kellene mosni mivel legalább 30 éve nem volt használva, ahhoz meg nem sok kedvem van. Megdaráltathatná az ember a kiválasztott lapocka darabot a hentessel is, de az az igazság, hogy nem bízom bennük. Régen az volt a gyakorlat, hogy a hentesek bekészítettek mindenféle nyesedéket a darálóba meg mellé, ahol nem látja meg a vevő, aztán a kiválasztott lapocka darab meg visszakerül a pultra. Persze, lehet, hogy ez csak a szocializmusban volt így és ma már ilyesmi nem fordul elő, azonban a bizalom oda lett, tehát nem szívesen daráltatok a hentesekkel. De nem szívesen veszek előre megdarált és csomagolt húsokat sem. Pontosan azért mert nem tudom miből darálták. Így aztán hetek óta csak ábrándozom a finom, saját sütésű fasírtról. Illetve ez így volt idáig, most viszont mire idáig értem az írással döntöttem: mégiscsak kimosom azt a húsdarálót. Eltart majd egy darabig, mert be is áztatom, de meg fogja érni. Igazi színhúsból sül majd az a fasírt. Majd megírom milyen volt.

Két éve, hogy egy laparoszkópos műtéttel eltávolították az epehólyagomat a benne lévő kövekkel együtt. Hálaistennek jól vagyok, a hólyag nem hiányzik, tulajdonképpen ugyanazt eszem mint korábban, sajnos a mennyiség sem lett kevesebb, mégsincsenek panaszaim. Valószínűleg szerencsés alkat vagyok. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy ha meghaltam volna észre sem vettem volna. Tudom, hogy egy epeműtét rutinműtét, de azért mégiscsak másfél órát kotorásztak bennem, miközben el voltam altatva, előfordulhatott volna olyan eset, hogy nem élem túl a műtétet. Mondjuk a szívem miatt. És mint írtam, észre sem vettem volna.

Megpróbálom rekonstruálni a műtét előtti pillanatokat onnan, hogy egy betegszállító vagy műtős elvitt az egy emelettel lejjebb lévő műtőbe. Itt szépen átmásztam a műtőasztalra és többen elkezdtek - úgymond - dolgozni rajtam. Az előbb említett úr leborotválta a műtéti területet, bekapcsolta a monitort, ezt még megcsodálhattam, közben még ketten csináltak rajtam valamit, nem is tudtam figyelemmel kísérni hogy mit, olyan gyorsan történtek az események, hogy csak kapkodtam a fejem. Aztán megjelent egy mosolygós hölgy műtétre beöltözve, kitaláltam hogy ő lehet az aneszteziológus, őt még megcsodáltam, a mosolygósságát, a kedvességét és ettől a pillanattól fogva elszakadt a film, nem emlékszem semmire.

A legközelebbi dolog amire emlékeztem, hogy az ágyamon fekszem, nagyon fázom és többedmagammal örülök annak, hogy felébredtem, ugyanis akkor volt az egészségügyi szakközépiskolásoknak a gyakorló napjuk is. Én még annak is, hogy nem egy nagy vágás, hanem 4 apró kis lyuk van rajtam. Vagyis olyan gyorsan elaltattak, hogy még arra sem volt időm, hogy eszembe jusson, mi van ha nem ébredek fel többé? Tehát summa summarum halálfélelem szóba se jött, olyan gyorsan zajlottak az események. Néha eszembe jut, hogy jó lett volna-e ha van pár percem, hogy elmélázzak azon mi van ha meghalok? Azt hiszem nem. Ez így volt jó, így van jó, hogy a betegnek ne legyen ideje műtét előtt ezen merengeni. Lehet, hogy az iskolákban is így tanítják? Vagy csak így jött ki a lépés? Nem tudom. Mindenesetre én jól jártam, eszembe sem jutott, hogy baj is lehet. Nem is lett. :)

Megkövetem a Magyar Postát. Megkövetem, mert mikor bevezették a nagyobb postákon a sorszámosztó automatákat, azt gondoltam, hogy már csak a pávatoll hiányzik a micsodájukból. Nehogy már a postán is sorszámot kelljen húzni. Aztán húztam egyet és leültem. És rájöttem, hogy ez végül is egy nagyon jó dolog. Leül az ember, nézelődik, akár újságot is olvashat, aztán egyszer csak odaszólítják egy ablakhoz, ahol már nyújthatja is be a csekkjeit. Azóta is élvezem ezt a kényelmet, szemben a vég nélküli sorban állásokkal egy-egy ablak előtt, ahol az igazi kegyelemdöfést az adta meg, ha valaki az ablakhoz érve előhúzott egy kék könyvecskét, hogy pénzt vegyen ki a számlájáról. Úgy hogy Kedves Magyar Posta, mea culpa, mea maxima culpa, imádom ezt az új rendszert.

Úgy gondolom a svédek most rosszul döntöttek. Igaz, megspórolnak valamennyi pénzt, viszont sokkal többet veszítenek azzal a presztízsveszteséggel ami ezt a döntést kíséri. Svédországra Európában mintaországként tekintenek, ahol az emberi jogok nem sérülhetnek, ahol egy humánus állam gondoskodik polgárainak minél jobb életéről és nem utolsó sorban Svédország egy gazdag állam. Mibe kerülne nekik egy 20 éves, mentálisan sérült magyar állampolgárt eltartani, aki 27 éve ott élő nagynénje mellett élhetne biztonságban és szeretetben? Bizonyára nem kevés pénzbe, viszont az ország jó híre tovább nőne eme emberi gesztus kapcsán. De nem. Úgy tűnik Svédország megmakacsolta magát, nem enged a huszonegyből. Fruzsinának haza kell térnie, hogy a szerető nagynéni gondoskodása helyett elnyelje a hazai szociális ellátó rendszer valamelyik otthona. Aki mint mondtam, már 27 éve él Svédországban és - gondolom - svéd állampolgár.

És ha valaki azt hinné, hogy valami svéd bürokratával hadakozunk és kormánytényezők nem is tudnak a dologról nagyon téved. Még a külügyminiszterünk sem tudott sikert elérni. Legalábbis egyelőre. Azért én még nem adom fel, bízom a svédekben.  A történetet nem meséltem el, ha valaki nem lenne képben itt utánaolvashat.

Itt pedig megnézhetjük a videót ahol a nagylány "írásban" (igaz, svédül és angolul) elbeszéli nekünk a történetét:

Sajnos terjedőben van egy helytelen kifejezés. Szerintem jó lenne mindjárt az elején gátat vetni a dolognak, mert a későbbiekben nagyon sok félreértés okozója lehet a helytelen használat. Kezdjük az elsővel.

A munkaszolgálat az volt, amikor a II. Világháborúban a zsidó felekezetű férfiakat fegyver nélküli katonai szolgálatra hívták be. Ezek a katonák többnyire műszaki feladatokat láttak el, sokszor olyan körülmények között amikor számolniuk lehetett a fizikai megsemmisülésükkel is. Például az aknaszedés. Munkaszolgálatosnak behívtak politikailag megbízhatatlanokat is, például kommunistákat és szakszervezeti vezetőket, sőt büntetésként is alkalmazták. Ezek a katonák voltak a munkaszolgálatosok.

Az ötvenes években is létezett hasonló szolgálat. Az ide behívott, többnyire a rendszerrel nem szimpatizáló, sőt a rendszer ellenségeinek tekinthető megbízhatatlan személyek fegyver nélkül töltötték le katonaidejüket. Itt is műszaki feladatokat láttak el, sok esetben építkezéseken dolgoztak. A napokban olvastam ilyen katonai szolgálatról ahol a cikk írója munkaszolgálatosnak nevezte az itt dolgozó katonákat. Pedig ezek nem munkaszolgálatosok voltak, a munkaszolgálat mint olyan szerintem kizárólag második világháborús kategória. Mondhatnám úgy is, hogy már foglalt kifejezés. Az ötvenes években fegyvertelen szolgálatot ellátó katonák esetében célszerűnek látnám úgy nevezni ahogy most is neveztem. Még ha kicsit hosszabb is.