Természetesen nem az idei áprilisról van szó. Erre az áprilisra igazán nem panaszkodhatunk. Nem úgy az 1968-as év áprilisára, amikor már hetedik hónapja szolgáltam előfelvételes katonaként Hódmezővásárhelyen. Végül is akkor sem kezdődött rosszul. Gyönyörű napfényes tavasszal indult a hónap. A téli meleg felszerelést lecserélték egy vékonyabb és könnyebb nyári ruházatra. A jéger alsót felváltotta egy egyszerű külsejű vászon alsó, seregben megtette. Ha meg véletlenül úgy adódott hogy valami szolid kis kalandocskába keveredett a katona akkor már úgysem azon múlott a dolog, hogy mi tűnik elő a nadrág levétele után. Mellesleg ilyesminek az előfordulási valószínűsége szinte nulla volt, így nem okozott fokozott stresszt, mi van ha valami alkalmi pásztorórára kerülne sor.
Summa summárum, az április 8-án éjfélkor riadóval induló 3 napos gyakorlat már nyári öltözetben érte a zászlóaljat. Mint írtam ez rendben lévő volt, mert az előző napokban a délutáni órákban már rendre 23-24 fok volt a hőmérséklet. Tehát amikor éjfél után pár perccel B. őrvezető elordította magát, hogy "Riadó!" mi már tulajdonképpen majdnem felöltözve ugrottunk ki az ágyból, mert a seregnél semmi sem maradt titokban. Mindenki tudta, hogy éjfélkor riadóval veszi kezdetét a gyakorlat. Így hát semmi akadálya nem volt, hogy egyszerre toppanjon 74 ember lába a kövezeten, mint ahogy azt korábban hosszas gyakorlás után megtanultuk.
Azok számára akik nem voltak katonák elárulom, hogy ez úgy történt, hogy B. tizedes vagy B. őrvezető hajnali fél 6-kor elordította magát a körlet (azaz a szoba) közepén, hogy "Jó reggelt elvtársak, ébresztő föl!", erre pedig minden lábnak egyszerre kellett csapódni a kövezeten. Ha ez nem így volt az említett tisztes urak "Viszakoz!"-t vezényeltek és mi visszafeküdtünk, hogy az újabb ordításra megpróbáljunk egyszerre dobbantani a kövezeten. Természetesen újabb fiaskó esetén ismét visszafeküdtünk és így folytattuk még jó néhányszor. Persze másnapra elfelejtettük, úgy hogy újra gyakorolni kellett. De úgy látom kissé elkanyarodtunk, kanyarodjunk hát vissza.
Tehát előírásszerűen felkeltünk és elkezdünk mindent lehurcolni a raktárakból (fegyvereket, egyebeket) tehergépkocsikra majd mi is felültünk és kigördültünk a laktanyából. Addigra már újra elálmosodtunk, így aztán csendben bóbiskoltunk a teherautókon, mígnem egy Tisza parti városba értünk. Már nem emlékszem a városka nevére, de arra igen, hogy már 2 órája esett az eső. Természetesen ránk is, mert a ponyvákat nem lehetett felhúzni. Állítólag egy korábbi balesetben azért haltak meg katonák mert a ponyvák akadályozták őket a menekülésben. Az esernyőket meg sajnálatos módon még nem rendszeresítették a seregben. A Tisza partján némi aggodalommal várakoztunk, ugyanis a csongrádi műszakisok éppen ponton hidat bütyköltek amin nekünk kell majd átmennünk teherautóstól. Mi csupán attól tartottunk, hogy mi van ha ezek a szintén egyetemre készülő műszakisok ugyanolyanok műszakinak mint mi vagyunk gépkocsi lövésznek. Hát megfordult a fejünkben, hogy lehet hogy a folyó közepéig sem jutunk el, és máris szükség lesz az úszó tudományunkra. Aggodalmaink nem igazolódtak be, sikeresen átkeltünk a Tiszán. Igaz ez ebédidőben volt, mire viszont átkeltünk a hadtáp kallódott el valahová a mi babgulyásunkkal. Semmi baj, tovább! - mondták a tisztek és mi mentünk tovább. 2 óra felé szépen elkezdett szálingózni a hó és mire beesteledett 2-3 centiméteres hó fedte a vidéket. Mi meg - lévén gyalogosok - elég sokat hasaltunk ebben a hóban a frissen kiadott vékony nyári ruházatunkban, mert a harci feladatot hóban is teljesíteni kell. Időnként be is ástuk magunkat.
Emlékszem akkor este történetesen egy trágyadombba. Ami azért volt jó mert valahogy jó meleg volt benne. Sötét volt már, nem tudtuk hová ássuk be magunkat, csak a jó melegnek örültünk. Szerencsére már kicsit meg volt száradva, így nagyon nem tűnt fel, talán észre sem vesszük hogy hol fekszünk ha nem kezdenek el mindenféle apró bogarak átmászkálni ránk a ganéból. Előbb csak fáradtan vakaróztunk, agyunk fel sem fogta a dolgot, mígnem valamelyikünknek csak feltűnt, hogy azért sok ez a bogár itt. Ekkor kezdtük vizsgálgatni, hol is fekszünk. Hát ha a bogarak nem intéztek volna irányunkban újabb és újabb elkeseredett támadásokat talán ki sem bújunk a jó melegből de így azért csak kimenekültünk és a frissen esett hóban elkezdtünk újabb állást ásni. Mire elkészültünk már indult is a század tovább. Mi kicsit nézelődtünk hol késik a vacsora mert közben eljött a vacsora ideje is de hadtápnak se híre se hamva nem volt. Így aztán felkászálódtunk a teherautóra. Az ott lévők egy része kissé utálkozva húzódott el tőlünk. Valóban kissé tényleg büdösek lehettünk.
Elindultunk ismét a nagy bizonytalanságba. Étlen-szomjan, mert ennivalónak nyoma sem volt. Egyszercsak a távolabbi gépkocsik felől felhangzott századparancsnokunk vezényszava, hogy "Gépjárműről!" Erre mi leugráltunk ahogy írva vagyon és csatárláncot alkotva megindultunk előre, hogy harcba bocsátkozzunk az ellenséggel. Elenség helyett maximum egy halom békával vehettük volna fel a harcot amint rémülten ugráltak be a tóba a nádasból. Az elől lévők már észre is vették, hogy tisztjeink valószínűleg elnézhettek valamit a térképen mert most a parancs szerint éppen egy tóba kellene begyalogolnunk. Az elől lévők persze ordibáltak, hogy itt víz van. K.S. százados meg vissza ordított, hogy menjenek maguk marhák ne keressenek mindig kifogásakat. De mikor a 2. szakasz parancsnoka - szintén egy százdos - mondta, hogy "Te Sanyi, itt tényleg víz van" erre már mi is visszamehettünk az útra. A tisztek némi tanácskozása után újra gépkocsira szálltunk és a szemerkélő esőben folytattuk utunkat. A gépkocsik természetesen csökkentett világítással nehogy az ellenség felfedezzen bennünket. Ami valóban praktikus dolog, csak így egyre jobban szészatkadoztak a teherautók és egyszer csak azt vettük észre, hogy mi - a teljes gépuskás raj, egy rádiós, egy sofőr és K. S. százados századparancsnok - egyszerűen elvesztünk. Teherautó se elől se hátul, mikor leálltunk azt vettük észre, hogy ott vagyunk egyedül egy sötét erdőben és az eső egyhangúan kopog a Csepel teherautónk tetején meg a mi sisakjainkon. Parancsnokunk 10 perc alatt kilőtte az összes jelzőrakétánkat, a híradós katona percenként hívta a törzset rádión, de válasz nem érkezett. Mi korgó gyomorral fáradtan és kicsit rémülten néztünk az éjszaka elé. Egy darabig még hallatszott a híradós katona hangja, hogy "Kipároló, kipároló, hogy hall? Vétel!" de valószínűleg a kutya sem hallott bennünket. Szép csendben elaludtunk mind... (Folytatása következik)
