Egy hete írtam arról, hogy János bácsi valószínűleg megvendégelhette a moziellenőrt a Kövesen termett szőlőből készült noha borral, aztán kitámogathatta a buszmegállóba.
Hát ezt a kövesi szőlőt én is ismerem. Nagyapámnak ott volt egy darab szőlője. Aztán volt egy a Hangáson, a Parton és talán még egy negyedik helyen is amire már nem emlékszem. Az 50-es években valami miatt ilyen elszórtan termelte a szőlőt, amiből aztán jó savanyú bor lett. Sajnos nem elegendő, így aztán egy kis vízzel meg cukorral mindig szaporított rajta. Pont annyi lett amennyi már kitartott a következő szüretig. Addig amíg nem nyúlt hozzá én is el-elfogadtam egy-egy pohárkával, de onnantól kezdve hogy vizezte meg a cukrozta már nem kellett. Hiába voltam gyerek, azért igényes voltam arra, hogy mit iszom. Aztán később felnőtt fejjel méginkább kerültem az alkalmakat amikor innom kellett volna belőle. Hogy miért voltak így elszórva ezek a szőlők nem tudom. Mindenesetre gyerekként én rendszeresen megfordultam ezekben a szőlőkben, mivel nem nagyon tudtak velem mit kezdeni a szüleim meg a nagyszüleim. Jobb híján sertepertéltem én a szőlőben amíg anyám és nagyszüleim a közelben dolgoztak. Sokszor volt velem unokatestvérem is, egy egy évvel fiatalabb lányka.
A faluban két unokatestvérem volt de korban ő illett hozzám. A fiú sokkal fiatalabb volt. Velük nem is volt olyan szoros a kapcsolat, leginkább csak Húsvétkor találkoztunk mikor elmentünk locsolkodni meg ők is eljöttek.Ez a lány unokatestvérem ez más. Vele együtt voltunk sülve-főve. Mint írtam korban csak egy év választott el bennünket, szüleink összejártak kártyázni, ha valami elromlott mindig keresztapám, az ő apja javította meg. Lakatos volt ő, csak értett mindenhez. A disznóöléseknél is mindig ott voltak. Keresztapám volt a böllér, keresztanyám meg mosta a belet a kertben a hurkának meg a kolbásznak. Mi gyerekek meg játszottunk meg eszegettünk a frissen feldolgozott disznóból. Mikor mi volt éppen ehető állapotban. A perzselés vége felé egy kis farkat és fület, később vért, majd húst. Szóval jól megvoltunk mi, gyakran játszottunk együtt. Többek között a Kövesen is, ahol a szőlő közepén egy cseresznyefa álldogállt. Nagyon jó fa volt, minden évben rogyadozott a cseresznyétől. Érdekes íze volt, nagyanyámék úgy mondták, hogy hajagos cserezsnye. Benézhetnék a Google-ba, hogy mit ír a hajagos cseresznyéről de inkább nem nézek be. Ha nem így van a kedves olvasóim úgyis kiigazítanak. Mindenestre érdekes íze volt, nagyon szerettem, változatosságot hozott a cseresznyeszezonba.
Öreganyám mindig felmászott a fára mikor az alján már nem volt, ott állt egy ágon és onnan gyűjtötte egy kosárba a finom érett gyümölcsöt. Ez nekünk is egy kis szórakozást jelentett, mivel nagyanyám nyáron a melegben nem koptatta feleslegesen az alsóneműit, a szoknya alá nem vett semmit. Belátom egyszerűbb volt az élet, az ember csak leguggolt aztán kész. Viszont a fán állva ez a lenge nyárias viselet arra késztetett engem, hogy alaposan szemügyre vegyem a különbséget a férfi és nő között és most már nem csak a 8-9 éves unokatestvérem alapos megszemlélésével. Amely lehetőségtől természetesen én sem fosztottam meg őt, mindig kölcsönösségen alapultak ezek a tanulmányozások. Ezen a cseresznyeszedésen azonban újabb távlatok nyíltak meg számomra, éltem is a lehetőséggel. Az unokatesót nem igazán érdekelte ez a dolog, de azért szolidaritásból ő is odajött velem a fa alá és már együtt néztünk fel. Hát nem sokat láttunk, emlékszem kicsit csalódott is voltam, de aztán hamar elfoglaltuk magunkat mással. Néhány száz méterre volt a Somlyó hegy, néha oda is elugrottunk egy kis bóklászásra. Azért néha eszembe jut ez a gyerekkori élmény, hogy vajon nagyanyánk észrevette-e miben settenkedünk mi gyerekek ott a szőlőtőkék között a fa alatt. Szerintem igen, de nem foglalkozott velünk.
Egyébként én mindig csodálkoztam rajta, hogy hogy nem félt felmászni arra a fára amikor lent a fa alatt szőlőkarók voltak. Akkor még minden tőkének külön szőlőkarója volt. Szóval lent egymás mellett ott sorjáztak a szőlőkarók. Igaz a másik végük volt kihegyezve, az ami a földben volt, de akkor is! Akkor én már hallottam a karóba húzásról, kerékbe törésről, el is rémisztett rendesen. Na ezért nem lehetett engem rávenni, hogy a kövesen felmenjek a cseresznye fára.
Eszembe jut még egy emlék az unokatestvéremről. Valami miatt időnként a nagyapámék szobájában kellett aludnom. A szobában lévő két ágy egymás mögött helyezkedett el. Nagyszüleim aludtak az ablak melletti ágyban én meg a lábuknál elhelyezett másikban. Már nem tudom miért, de időnként ott aludt nálunk az említett unokatestvérem is. Túl sok ágy nem volt a házban, így aztán mellém fektették be. Mi izgalmasnak találtuk a dolgot, nem is tiltakoztunk ellene. Gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy nem húszévesek voltunk hanem kilenc-tíz körüliek.
Mindenki lefeküdt, mi meg úgy gondoltuk, hogy ha már összefektettek bennünket kéne egy kicsit viháncolni. A részletekre már nem emlékszem, túl nagy dolgokra ne gondoljon a kedves olvasó. Szóval elkezdtünk viháncolni. Nagyapám csendben várt egy darabig mikor hagyjuk már abba, aztán mikor megunta a dolgot odanyúlt a székre lerakott nadrágjához, kihúzta belőle a nadrágszíjat és szó nélkül odacsapott a dunnánkra. Hát igen, az öregtől elég távolt álltak a makarenkói nevelési módszerek, Vekerdyt és Ranschburg Jenőt sem sokat olvasott, ezért úgy érezte ez az odacsapás használni fog. Használt is, mi rögtön elcsendesedtünk. Hát ezek azok az emlékek amik eszembe jutottak a Kövesen termett noha bor kapcsán.
