Örömmel hívom fel a figyelmet arra, hogy ma este 23.50-kor az m1-en megismétlik a "Grönholm módszer" c. filmet. Nemrégiben írtam róla:
http://morgomedve.freeblog.huhttp://morgomedve.blog.hu/media/image/200912/
És amit a www.port.hu ír róla:
Aki nem látta ma megnézheti. Éjszaka. :(
Tegnap elfogyott az utolsó invitáló cetli is az aszatlomról, ami azt jelenti, hogy idén már nem lesz több szakestély. Azok a bizottságok is megtartották szokásos évvégi ülésüket amelyekben érintett vagyok így már a fővárosba sem kell felutaznom. Évvége lévén, a közelgő ünnepek árnyékában a vendéglátás is meghaladta a szokásos pogácsás-ásványvizes mértéket, hol egy kis bor hol pedig egy pohár pezsgő volt amivel koccintottunk az elmúlt évre.
Mint jeleztem szakestélyben idén sem volt hiány, ki is vettem derekasan a részem. Ha nem volt felszólalásom akkor a zsíros kenyerek beburkolásában. Ezeken a napokon igyekeztem máshol megfogni a kalóriákat. A pesti útjaim alkalmával például már megelégedtem a 2 óra felé lezajlott ebédfélével, és hazaérkezés után már nem ettem semmit. Az esti szakestélyeknél ez úgy nézett ki, hogy igyekeztem nagyon szolid ebéddel beérni.
A szerepléseim vonatkozásában vegyes érzésekkel zárom ezt az időszakot. Voltak határozottan sikeres felszólalásaim, aztán voltak kevésbé azok. Mint például a tegnapi. Igaz, megzavart valami és hiába építettem fel magamban amit mondani akartam, ez kizökkentett a dologból. Eh, spongyát rá, mondaná Virág elvtárs, ha egyébként jó elvtárs lennék és egyszer majd kérhetnének tőlem valamit. Ezzel is úgy vagyok mint a vendégségbeli evéssel. Jó étvággyal eszem, ha lehet jó sokat, aztán ha a házigazda szeret majd örül, ha meg nem megpukkad mérgében. Hallottak ők már engem jól szerepelni is meg úgy gondolom olyan ember sem sok ült ott aki ne tudná azt, hogy néha bizony gyengébbre is sikeredhet a felszólalás.
Idáig jutottam az írásban amikor eszembe jutott, hogy jövő hét szombaton lesz még egy szakestély amin bizony én leszek aki az úgynevezett "Vidám poharat" mondja. Hát addig még sok idő van, szerintem nem lesz rossz, majd megírom.
És ha már valami összegzésfélét írok nem hagyom ki azt sem, hogy pénteken ért véget a félév oktatási része és elkezdődött a vizsgaidőszak. Ami azt illeti a hallgatóim nem nagyon erőltették meg magukat. Én biztos vagyok magamban, hogy mindent elkövettem a jó eredményeikért, így csak őket tudom okolni a rossz jegyekért. Természetesen nem dőlt össze a világ, a vizsgaidőszakban lehet pótolni a lemaradásokat. Rajtam nem fog múlni a dolog.
Már megint ugyanaz a téma. Vagyis mikor mit kellene vetíteni a közszolgálati televízióban. Azért hangsúlyozom a közszolgálatiságot mert - mint a neve is mutatja - a mi pénzünkből tartják fenn, a mi adóforintjaikból. Hát akkor a józan ész is azt diktálná, hogy mi is húzhassunk hasznot belőle. Márpedig egy olyan dokumentumfilmből amit rendszeresen 16.10-kor kezdenek vetíteni mi a nagy tömegek semmiféle hasznot nem tudnak húzni. Pedig ránk férne, mert a rákban történő elhalálozás a második helyen van a halálokok között, és nagyon is hasznos lenne minden ismeret ami a rák megelőzésével kapcsolatos. De én például ebben az időben még dolgozom, meg még sokan mások is, vagy útban vagyok hazafelé. Kocsival, buszon villamoson. Tehát semmi esélyünk, hogy megnézzük. Pedig érdemes lenne mert híres orvosprofesszorok számolnak be a témával kapcsolatos ismeretekről. Csak éppen a nyugdíjasokon kívül másokhoz nem jut el mert a gyerekek és a fiatalok ebben az időben szintén nem néznek TV-t, főleg nem közszolgálatit. Nekem ugyan van videóm, fel is vettem az eddigi ötből hármat, de nem mindenki használja ilyen intenzíven a videóját mint én. Azért csak hármat mert a reggeli rohanásban kettőt elfelejtettem beprogramozni. Ma lesz a 6. rész maradt még egy. De tudom ez a reggeli beprogramozás nem túl gyakori dolog. Így aztán tényleg sokkal kevesebben látják mint láthatnák rendes időben vetítve. Hogy miről van szó? "Onkológiai kutatás-fejlesztés". Ez a sorozat címe amiből egy-egy részt csütörtök délutánonként nézhetünk meg. Már ha hazaérnénk, vagy nem felejtenénk el beprogramozni a videónkat. Íme a főcíme:
Mellesleg még egy rész van hátra, jövő héten. Most jól kimorogtam magam, de tényleg bosszantó. Gondolom ezzel vagyunk még így néhányan.
Kicsit elfoglalt vagyok mostanában. Itt a félév vége a nyakunkon, jegyeket kell adni, de mivel ezt nem "pofára" adja az ember ehhez zárthelyiket kell íratni, ezeket meg kijavítani, aztán megint íratni és megint javítani. De egyszer csak eljön a jövő hét vége amikor véget ér a félév és - ahogy mondani szokták - aki bújt bujt, aki nem nem. Beírjuk a Neptunba a jegyeket és lehet egy kicsit megpihenni. A pótlásokra már több idő jut.
Aztán csúcs van a szakestélyekben is, ünneplésekben is. Most ünneplik Borbálát aki - mint tudjuk - a bányászok védőszentje, tehát Borbála-napi szakestélyben sincsen hiány. Egyelőre jól bírom, bár most egy kis szünet jön. Napközben igyekszem keveset enni, hogy este ha megjövök kisebb lelkiismeret furdalásom legyen a sok zsíros kenyér és a 2-3 üveg sör miatt. Idén a zsíros kenyér minősége is javult, a hallgatók pecsenye zsírral kenik meg a kenyereket és a lila hagyma ízesítése is változott. Gondolom mondanom sem kell, hogy előnyére.:) A múlt héten 2 szakestélyen voltam, jövő hét végére maradt még egy.
Tegnap viszont a falumban voltam. Ez azért mindig különleges alkalom, kiemelkedik a szakestélyek és ünneplések sorából. Kivételesen ihattam is mert a bükkábrányi kollégák meghívtak a mikrobuszba amivel mentek. Nem ittam én le most sem magam a sárga földig, csak azt a két stampedli pálinkát érkezéskor meg ebéd előtt meg vagy 2 doboz sört. A töltött káposztától már nem tartóztattam meg magam ennyire, töredelmesen bevallom, hogy háromszor szedtem. Igaz csak egy-egy töltést, de mégis csak háromszor. Igaz megtehettem volna, hogy elsőre kettőt veszek de nem akartam mohónak tűnni. Aztán megkóstoltam még a pörköltet is egy icike-picike tésztával, ami után még jól esett néhány rétes is. Nem olyan nagy réteseket csinálnak mostanában már felénk, úgy hogy kéretik nem szörnyülködni a mennyiségen. Különben is ha meggondolom, hogy tegnap már nem vacsoráztam akkor meg is lehetne felezni gondolatban a fenti mennyiséget és már-már fogyókúrásnak is tekinthető a dolog. :) És még nem említettem, hogy ma kefir volt a reggeli hungarocellel (Ham-Let keksz) ami valamit szintén javít a tegnapi helyzeten. :)
Egyébként most már tényleg jó lesz vigyáznom, megemelkedett a vérnyomásom, igaz voltam vele orvosnál tehát odafigyelek rá, de azért ezt mégiscsak intő jelnek vélem. Gyanítom, hogy ez a hátfájás is összefügg a túlsúlyommal, úgy hogy megpróbálok vigyázni mit és mennyit eszem.
Egy kicsit még visszatérek a tegnapi ünnepségre. Gondolom nem újság, hogy szeretettel fogadtak "földijeim", most már én is bátrabb vagyok a köszönéseknél, egyre inkább tudom ki kicsoda. Nem könnyű dolog ez, évtizedekig csak az Erzsébet köz-ig autóztunk, ahol a házunk volt, meg onnan haza Miskolcra. Az elmúlt egy-két évben azért lassan mindenkiről megtudtam kicsoda is valójában. Igaz ebben a tanulási folyamatban voltak nehéz helyzetek is. Olyankor például amikor valaki nem elégedett meg a "Na, megismersz?" kérdésre adott tétova igenemmel, hanem jött a következő kérdés: "Na, ki vagyok?". Hát ez már kemény dolog volt, hiszen az előbbi tétova igenemet kellett most már egy határozott névvel megerősítenem. Szerencsém volt, beugrott az illető hölgy neve. Megkönnyebbülten, nagyot sóhajtva léptem tovább, hogy újra felfedezzem azokat akikkel adott esetben egy utcában laktam vagy egy iskolában tanultam évekig. Ma már ez többé-kevésbé a múlté. Határozott magabiztossággal köszöntöm úgy az ott lévők többségét "szervusz"-al mint 42 évvel ezelőtt amikor elkerültem a faluból. Történetesen Esztergom-Kenyérmezőre a technikumba.
Mindig elkalandozok pedig arról szeretnék írni, hogy szép megemlékezés volt a templomban, a gyöngyösi Zeusz kórus csodálatosan széppé varázsolta a szentmisét, és a köszöntőt mondó egykori tanítványom, ma már - azt hiszem nem veszi rossznéven ha így nevezem - barátom is igazán szép szavakkal emlékezett meg a mi Borbálánkról és falubelijeimről a derék Rózsaszentmártoniakról.
Készültek képek is, most nem válogatok belőlük, az egész megtekinthető ha ide kattintunk:
Kellemes nézelődést kívánok! :)
Van nekem egy rokonom aki most Afganisztánban szolgál. Ő ír mostanában nekem, hogy s mint megy a sora arrafelé. Ami érdekes az az, hogy ő nem a magyar katonai kontingens részeként tartózkodik ott hanem kanadai állampolgárként van ebben a háborús országban. Szülei magyarok, ő már kanadai állampolgár, kint született. Amikor 1973-ban megnősültem gyakran nyaraltak Magyarországon, akkor olyan hat éves lehetett. Nem sok van már neki hátra a nyugdíjig. Én egyébként azt hittem már nyugdíjas, meg is lepődtem, hogy Afganisztánban van. Nyugdíj előtt a fenének sem hiányozna, hogy valami baj érje.
Helikopterrel száll fel időnként, azaz a légierőnél szolgál. Hát nem veszélytelen dolog ez, én soha nem lennék biztos benne, hogy alulról nem küldenek-e fel a tálibok egy rakétát amitől aztán szépen lezuhanna az ember. Elképzelem, hogy egy ember, - egy afgán - fekszik a fűben, egy fűszálat rágcsál, nézi a felhőket amint vonulnak északtól dél felé (vagy fordítva) és egyszer csak bekúszik a képbe egy helikopter. Egy ellenséges helikopter. A rakétakilövő meg ott van az ember mellett. Hát nem egy életbiztosítás lehet.
De úgy látszik őt egyelőre leginkább az zavarja, hogy a táborban oltári büdös van ha a nyitott szennyvíztározó (poo pond) felől fúj a szél és éjszakánként nem lehet rendesen aludni amikor szállnak fel a repülőgépek. Hát elég kellemetlen lehet. Igazán alkalmazkodhatnának a repülők a csendrendelethez, miszerint 22 óra és reggel 6 óra között kéretik nem röpködni. Ott az egész nap tessék akkor háborúzni. Aztán azt is írja, hogy attól sem lehet rendesen aludni, hogy éjszaka kis aknákkal (mortar fire) támadták a tálibok őket bár az aknák kicsit távolabb robbantak a sátruktól. Ez az éjszakai vircsaft zavarhatta a táborvezetést is mert felszállt néhány vadászgép meg helikopter és negyed óra alatt rendet csináltak, lehetett tovább durmolni. Azt is írja, hogy "ma az angol étteremben ettünk, én "curry"-t ettem, nagyon finom volt." Hát az tényleg finom lehetett. Én ugyan még életemben nem ettem, jó lenne egyszer megkóstolni. Mondjuk nem Afganisztánban. Ezek szerint lehet ismerkedni a nemzeti konyhákkal is. Hálaistennek. Legalább napközben jutnak szegények valami gasztronómiai élvezetekhez ha már éjszaka nem lehet aludni a zajtól. Azt is írja, hogy legközelebb lefényképezi az egész századot és elküldi. Hát azt nem biztos, hogy ki merem tenni ide de egy 2001-ben Boszniában készült képét megkockáztatom. Íme az Afganisztánba "szakadt" rokon:
Ez egy nyolc éves kép, sokat nem változott azóta sem. Azért ha visszagondolok 1967-ben mikor Hódmezővásárhelyen katonáskodtam egy ilyen kép miatt biztos a katonai ügyészségen kötök ki, sőt még lehet, hogy akkor is ha csak a géppuskámmal együtt fényképedzkedem le. De ez csak elvi dolog, mert az egy év alatt a laktanyában még fényképezőgépet sem láttam. Ezzel a képpel talán nem sodorom bajba a rokont. Ígérem a mostanában készülő csoportképet a helikopteres századról nem fogom ide kitenni.
Egyébként kicsi a világ. Egyik tanítványom nemrégiben tért vissza Kanadából, újságolta, hogy Edmontonban találkozott egy rokonommal. Természetesen azzal akiről ez az írás is szól. Tényleg kicsi a világ.:)
A múlt hét közepe óta fáj a hátam. Nem is emlékszem hogy jelentkezett. Az egyik délelőtt azt vettem észre fáj. Talán szerdán, vagy esetleg csütörtökön. Tudom, hogy pénteken már a nagy szakestélyen nem fájt. Aztán úgy emlékszem szombaton sem, vasárnap viszont már igen. És azóta is, bár kétségtelen néhány napja már csökkenő intenzitással. Úgy érzem hétfőre meg is szűnik. Jó lenne, mert kicsit húzósabb hét elé nézek: utolsó előtti hét, hétfőn előadás helyett már konzultálok, kedden már zárthelyi, utána 52 dolgozat kijavítása, egy hét múlva ugyanez. Igaz már kevesebb javítással mert már csak azokét kell kijavítanom akinek első körben nem sikerült. Aztán szakestélyek is most vannak, ezen a héten is voltam egyen, jövő hétre már három van. Mára is van egy meghívásom, de úgy gondolom ma még kímélem magam, fekszem inkább, hadd gyógyulgasson a hátam.
Egyébként nem tudom mi ez. Egyet tudok: nem halálos és az étvágyra sincsen kedvezőtlen hatással. Időnként a helye is vándorol, hol itt érzem, hol ott. Hétfő volt a csúcs. Elkezdtem írni a táblára, éreztem, hogy ez határozottan kellemetlen de nem tehettem mást írnom kellett. Ábrákat mégsem lehet lediktálni. Aztán ahogy írtam egyre csökkent a fájdalom, egy idő után már nem is éreztem a hátam. Már-már arra gondoltam, hogy óra után ott maradok 1-2 órára és csak úgy magamban terápiás céllal írogatok a táblára hátha használ. De azért valahogy sejtettem, hogy nem erről lehet szó, inkább arról, hogy a fájdalom eljutott egy olyan szintre, hogy már nem is érzi az ember.
Volt már nekem valami hasonló eset amikor kivették a mandulámat. 43 éves voltam, nem egy ideális időpont a mandulakivételre. Annyira nem az, hogy egy időben vették ki egy 5 éves kis srácnak is, ő már másnap ott rohangált a folyosón én meg ott agonizáltam a kórteremben az éhhalál szélén mert szó sem lehetett arról, hogy én ezzel megpiszkált garatommal valamit egyek is. Még a gondolatra is rosszul voltam. Napokon keresztül csak azt ettem ami kötelező volt. Ha jól emlékszem minden reggel kaptam egy zsemlét azt meg kellett enni, a többi az szabadon eldönthető volt.
Így ment ez vagy 4 napig amikor meglátogatott az egyik barátunk és egy szép nagy adag rántott májat hozott krumplival. Hát a rántott máj a maga reszelős bundájával nem egy ideális dolog egy frissen műtött garatmandulának, viszont én olyan éhes voltam már, és olyan jól nézett ki ez az egész azon a tányéron, hogy menten elkezdtem bezabálni. Így ahogy írom. Tömtem magamba ahogy csak tudtam. Az első falatok még fájtak de az éhség sokkal erősebb volt, nem tudtam abbahagyni és egyszer csak azt vettem észre, hogy nem fáj a torkom, viszont ahogy telik meg a gyomrom egyre jobban érzem magam. Gondolom mondanom sem kell, hogy az utolsó morzsáig eltüntettem mindent. Aztán szép csendben visszatért a fájdalom is, de már nem érdekelt, tele volt a bendőm és akkor ez a dolog ott a Csabai kapui kórház napfényes udvarán boldoggá tett.
Ez jutott eszembe mikor a táblára való írástól hirtelen nem éreztem már fájdalmat. Éreztem viszont utána, de leginkább másnap amikor egy nehéz írásvetítőt is cipelnem kellett. Na ez tett be nekem igazán. Szerda reggeltől már nagyon rossz volt. Ülve csak úgy éreztem magam jól, hogy hátradőltem és kezemmel az egéren csak olyan dolgokkal foglalkoztam amikhez nem kellett klaviatúra. Vagy ha igen, akkor közel húztam, majdnem a hasamra ahogy hátra voltam dőlve. Persze az egyetemről beszélek, ha itthon voltam lefeküdtem. Csütörtökön este szakestélyen voltam, nem volt feladatom, csendben eszegettem a zsíros kenyeret lila hagymával, időnként meg mikor lehetett ittam pár kortyot, élveztem a szakestélyt, szóval szép volt az élet. Persze csak felszólaltam egy rövidebb felszólalás erejéig, nem én lettem volna ha úgy eljövök, hogy nem kérek szót. Péntek reggel örömmel tapasztaltam, hogy jelentősen javult az állapotom, ma ez folytatódott, ezért az optimizmus, hogy hétfőre teljesen jól leszek. Persze kímélni kell magam, amire törekszem is majd. Hogy mi bajom volt? A csuda tudja, de hogy nem H1N1 az biztos. Az engem valószínűleg elkerül. Kopp-kopp. Le is kopogom. Bal kézzel, alulról felfelé. :)
Péntek este szakestély volt. Nagy szakestély, sokan voltak Sopronból is, Székesfehérvárról és Dunaújvárosból is. 275 éves jogelődünk a Selmeci Akadémia, 60 éve, hogy megalapították a Miskolci Egyetemet. Így 60 éves a Gépészmérnöki kar is. Aztán a bányászok meg 50 éve jöttek át Sopronból Miskolcra. Jubileum volt tehát bőven. Persze mi sem voltunk kevesen. Mintha 180 főt hallottam volna, hogy ennyien voltunk.
A helyszín az egyetem díszaulája volt. Előtte mindenki kapott egy tányér vadpörköltet krumplival, aztán a szakestélyen a szokásos zsíros kenyeret majszolgattuk, hogy jobban csússzon a sör. Bár nem nagyon kellett ahhoz zsíros kenyér, a kiváló soproni sör zsíros kenyér nélkül is itatja magát. Tetszett, hogy a résztvevők nagy része hallgató volt. Örömmel fedeztem fel sok korábban végzettet is. Oktatók kevesen voltunk. Ha jól meggondolom vendégekkel együtt nem töltöttünk meg egy 20 fős asztalt. Rektorok, dékánok, dékánhelyettesek. Szerénységem úgy került ebbe az illusztris társaságba, hogy az én tisztem volt az úgynevezett "Vidám pohár" megtartása, ami azért nagy megtiszteltetés egy ilyen jubileumi szakestélyen. Készültem is eleget, mégis a szereplésem előtt váltottam és úgy gondolom jól tettem. Olyanról beszéltem amire nem készültem, viszont az egyik szereplőtől kaptam egy "labdát" amit kár lett volna nem kihasználni. Ki is használtam. Egy vidám hangvételű hozzászólásnak mindig megvan az előnye egy komolyabbhoz képest, hogy van visszajelzés. Ha tetszik a résztvevőknek nevetnek, ha nem ülnek mint akiknek halottjuk van. Ahogy visszaemlékszem nevetésben nem volt hiány.
Volt nekem azonban még egy tisztem. Az én feladatom volt oktatóként kitartani késő éjszakáig amikor a szakestély nem hivatalos része is véget ér. Hát ettől én jobban tartottam mint a szereplésemtől. Én ugyanis nem nagyon szoktam sokáig fel lenni. De jól bírtam a dolgot. Beszélgettem, sörözgettem és gyorsan elszaladt az idő. Szinte észre sem vettem mikor éjjel 2 óra lett. Eddig szólt ugyan az engedélyünk. Rendben el is hagytuk az aulát, a fiatalok szépen össze is pakoltak, úgy hogy minden rendben volt. Kicsit még beszélgettem az elnökkel és a majordomussal, megdicsértem őket, ügyesen levezették a szakestélyt. Az egész szakestélynek volt egy méltósága. Nehéz visszaadni mire gondolok. Ez úgy benne volt a levegőben. Meg a felszólalásokban. Meg mindenben. Örülök, hogy én sem lógtam ki a sorból.:)
Van a kincstári televíziónak egy heti rendszerességgel visszatérő műsora Üdítő címmel. Régebben szerda esténként volt az m1-en, újabban kedd esténként tölthetünk el egy szűk órácskát mókával, kacagással. Ha tehetem mindig megnézem mert a TV Archívumából válogatnak vidám történeteket. Tematikusnak is mondható, mert igyekeznek egy-egy adást egy-egy főszereplő köré szerkeszteni. Volt már itt műsor Bodrogi Gyuláról, Alfonzóról, Tahi Tóth Lászlóról, Salamon Béláról, legutóbb pedig Antal Imréről. Nézem a mai műsort, keresem 8 óra körül az én "Üdítő"-met hát bizony valami más van helyette. A miniszterelnök úr tart előadást a Corvinus egyetemen. Hát ez bizony fontos dolog, akárhogy is nézzük. Különösen ha élő közvetítés lesz. Van itt gond elég, hadd lássa a nép, miként is vélekedik az ország miniszter elnöke ezekről a kérdésekről. Tehát ezzel nincs baj. Nézzük akkor mikor is lesz az a bizonyos "Üdítő". Megvan. 1.40-kor. Ideális időpont, hogy ismét élvezhessük Kabos László emlékezetes szerepeit. Bizonyára minden portás és éjjeliőr nagyokat kacag majd a kis Kabos vidám poénjain. Mi többiek meg húzzuk a lóbőrt, mert mi mást tehetnénk?
Azért nagyon hiányzik ez a húsbolt innen a közelünkből. Nem csak azért mert jóval olcsóbb volt mint a mostani ami a helyén van, hanem azokat a dolgokat sem lehet megvenni amiket ott meglehetett. Most nem is feltétlenül kedvencemre a paprikás főtt fejhúsra gondolok. Rendben van, az egy extra dolog, menjek a városba és keressem meg. De például néha jó lenne hazafelé egy-egy szál hurkát, sütnivaló kolbászt megvenni. Az ember hazajön, semmi perc alatt belöki a sütőbe aztán mire odajut, hogy vacsorázhat addigra meg is sül. Ezer éve nem ettem hurkát csupán azért mert be kellene mennem érte a városba vagy elbuszozni egy közeli bevásárló központba. Oda viszont nem szívesen megyek mert nem bízom bennük. Mert az élelmiszeripar és kereskedelem olyan, hogy a vevőnek bíznia kell a gyártóban és az eladóban, hogy azt adnak el neki ami ki van írva, és olyan állapotban amivel nem veszélyezteti egészségét. Tehát a piros paprika az valóban paprikából készült, a kolbász pedig sertés- vagy marha húsból. Vagy mindkettőből. Tehát egyelőre a közelben nincs hurka, nincs sütnivaló kolbász de nem lehet esetenként velőhöz vagy velőscsonthoz sem jutni. Régebben lehetett. Hát ezért sajnálom én a régi húsboltomat. Azt mondják a városban vannak, a Búza téren. Hát az nekem kicsit messze van. Egy szál kolbászért vagy hurkáért oda nem megy be az ember. Ha meg bemennék biztos jól feltankolnék, arra meg végképp semmi szükségem. Nem szeretném, hogy azért kelljen napi ötezer kalóriákat megennem, hogy rám ne romoljanak a mohón felhalmozott finomságok. Szakestélyek idejét éljük, elég nekem a zsíros kenyereket meg söröket kompenzálnom kefírrel meg almával, hordós káposztával. Így aztán tényleg nagyon hiányzik a húsbolt. Pont azzal, hogy megvehettem egy-két dolgot is hazafelé jövet, tudtam nem kell nagyon bespeizolnom, holnap is ott lesz, ugyanazzal az áruválasztékkal, holnap is megvehetem. Ezt a lehetőséget vették el tőlem, amit nagyon sajnálok.
Jó ronda szó, de erre a jelenségre tényleg nincs más kifejezés. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy a hétvége valamelyik napján egy vagy több ember, esetleg egy család gyerekestől felkerekedik beül az autóba és elmegy valamelyik nagy bevásárló központba és fogyaszt. Nem kólát, nem szendvicset, nem kávét. Jár a polcok között és megveszi azokat a dolgokat amikre szüksége van. Ez eddig rendben is van, csak az a helyzet, hogy nem csak ezeket veszi meg, hanem sok olyan dolgot is ami tulajdonképpen van már otthon, csak kicsit régi, kicsit korszerűtlen már, egyes dolgokat nem tud amiket például ez itt a polcon tud. És megveszik. és az otthonit kidobják. És egyszer megérjük, hogy a szegényebb országokból ide jönnek majd - ha már nem is zsigulikon - utánfutóval, hogy haza vigyék és otthon eladják. Hát ezt nevezem én fogyasztásnak. Aminek jelszava: dobd ki és vegyél újat! Amit mi nem tudtunk felfogni politikai gazdaságból annak idején mikor erről tanultunk. Nem értettük ha valami jó miért kell kidobni? Ma már értjük. Hát ezért vannak tele a bevásárlóközpontok. De nem csak ezért. Azért is mert az emberek nem nagyon tudnak mit csinálni hétvégeken. A televíziót is meg lehet unni. Arra ott vannak a hétköznapok délutánjai, estéi. Az a gyanúm, hogy az olvasással már gond van. Egy könyvet csak akkor lehet élvezni, ha az olvasás már nem jelent gondot. Ha az már gond nélkül megy. Akkor már bele lehet feletkezni egy-egy jó regénybe. Van egy olyan érzésem, hogy az iskola ma már nem tanítja meg annyira olvasni a gyerekeket mint a mi időnkben. Tudni nem tudom, csak sejtem. Még néha olvasok róla folyóíratokban, interneten, itt-ott. A beszerzett DVD-ket CD-ket már mindenki unja, szakkörök, önképző körök már nincsenek, lassan kulturházak sem. Így aztán tényleg marad a látogatás a közeli vagy kicsit távolabbi bevásárló lözpontban. És azok akik ezeket építik és üzemeltetik tudják, hogy nem fognak üresen tátongani a hétvégeken. Mint ahogy tele is vannak.
A szakszervezetek meg egyéb más szervezetek időnként zászlójukra tűzik, hogy visszaszerzik a családoknak a hét végeket, kevés sikerrel. És ebben maguk a tömegek sem támogatják őket. Én úgy látom nem örülnek annak, hogy a nevükben és értük harcba indulnak ezek a szervezetek. Valahol félnek is attól, hogy mi lesz ha nem mehetnek hétvégén vásárolni. Nem vagyok szociológus, nincsenek adataim, de ha bemegyek egy ilyen áruházba biztos tele van.
