Morgómedve

Egyik régi olvasóm írja kommentjében, hogy egyetemistaként vadászták az olyan szimpóziumokat ahol enni is adtak. Na ja, Pesten ez működött is, mi vidéken szűkösebben voltunk eleresztve ilyen lehetőségekkel. Hiába no, Pest az Pest. Viszont eszembe jutott valami, bevallom nem először. Régi, nagyon régi ötlet volt de soha nem mertem megvalósítani, pedig biztos jó buli lett volna. Még erkölcsileg is el tudtam volna fogadni a dolgot, bár valószínűleg emiatt nem csináltam meg soha. Szokásomnak megfelelően kicsit messzebbről indítok. Idő van, tart még a nagy év eleji pihengetés, miért is ne?

Életemnek egy szakaszában gyakran megfordultam Budapesten az Akadémia hivatali épületében a Münnich Ferenc utcában. Ma talán Nádor utca. Itt intéztem a külföldi kiutazásaimat, aztán ha már ott jártam időnként igénybe vettem a mellékhelyiséget is. Persze nagy dolgokra nem gondoltam, néha kis dolgok is nagy megkönnyebbülést és örömet tudnak okozni az embernek. Szép tiszta hely volt ez, méltó a tudós társadalomhoz. Ha úgy adódott volna még nagyobb dolgokra is vállalkoztam volna, de nem adódott úgy. Szerencsére, mert az ilyesmit tényleg otthon a legjobb elintézni. Summa summarum ha közelben volt dolgom ide jártam elvégezni a dolgaimat, ha nem volt hivatalos dolgom akkor is. Aztán egyszer úgy adódott, hogy a Roosevelt téren szorultam meg, bár a helyzet inkább ennek ellentétével volt jellemezhető.

Rémülten néztem körül, mint annakidején Moszkvában Szúzdálba való indulás előtt és rögtön észrevettem az Akadémia másik épületét amit talán még Széchenyi építtetett. Én akkor már adjunktus voltam, tudományos munkával is foglalkoztam úgy éreztem jogom van igénybe venni az épületben található mellékhelyiséget. A tisztasággal kapcsolatban nem voltam kétségeim, ahol a hivatalnoki ülepeknek makulátlan tisztaság járt annál inkább elvárható volt ez az akadémikusi üleppekkel kapcsolatban. Nem is volt semmi gond, megkönnyebbülve hagytam el a helyiséget csupán egy pillantást vetve a lépcsőfordulóban lévő táblácskára, amin az volt olvasható, hogy  mikor milyen kandidátusi védések vannak illetve lesznek a nap során. Az idő már dél felé járt mikor bűnös gondolatom támadt. Mi lenne ha beülnék valamelyik védésre? Az ilyen védések nem szoktak sokáig tartani, lehet, hogy már a felén is túl lesznek mikor csendben feltűnés nélkül elfoglalom helyemet valahol a hátsó sorokban. Utána büfé következik, szolidabb állófogadás ahol az ember gratulál a jelöltnek és mellékesen eltüntet néhány libamájas szendvicset is, majd a somlói galuska és a 2-3 francia krémes között a boldog szülőkre is szán néhány percet, akik bizonyára boldogok lesznek ha ez a szimpatikus joviális úr néhány szót szól majd a tehetséges ifjú kiváló tudományos meglátásairól és senki számára nem kétséges biztató jövőjéről. Aztán már a József Attila utcán ballagva elmosolyodni azon, hogy az ifjú tudós a kollégákkal és a szülőkkel most próbálja kitalálni vajon ki lehetett az a jó étvágyú telt úr abban a kissé kinőtt öltönyben?

Ezen méláztam nem egy alkalommal ott a lépcső fordulóban de soha nem mertem megtenni. Pedig valószínű a kutya sem kérdezte volna meg, hogy ki vagyok. Ezek a védések nyilvánosak voltak, sok helyen meghirdetve, bárki bemehetett. A résztvevőket pedig szívesen látták sikeres védés után a büfében is. De hát ez az én bajom, mindig csak az ötletig jutok el megvalósítani már nem volt bátorságom. De azért kétségtelen érdekes lett volna.:)

Eredményekben gazdag, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak. Kívánok mindenkinek sok örömet, boldogságot, jó egészséget! :)

B.U.É.K. 2010

Legutóbb azt írtam, hogy jobb fogadásokon meg szoktam kóstolni a lazacot, de nem nagyon akar ízleni. Így aztán - bár fel is adhatnám már - még mindig próbálkozom. Most viszont megosztom olvasóimmal milyen is volt életem legjobb állófogadása.

A dolog 1974-ben esett meg a Gellért szállóban. De kezdem az elején. Ebben az évben volt 25 éves a szovjet-magyar tudományos-műszaki együttműködés. 25 év az már egy negyed század, ez meg is látszott az ellátáson is. Addig amíg korábban 3-4 szovjet vendéget is felvitt pár napra a fővárosba egy-egy tanársegéd, most minden szovjet vendégnek külön kísérője volt, aki egyúttal a tolmácsolási feladatokat is ellátta. A professzor urak a Gellértben voltak elszállásolva, mi kísérők kint Óbudán a Római parton, meglehetősen sportos körülmények között, a Sport szállóban. Úgy emlékszem kora ősz volt, éjszakánként már eléggé lehült a levegő. Megnyugtatott viszont bennünket, hogy az egyetem újonnan kinevezett rektorhelyettese is ott fagyoskodott velünk, akik többnyire csak tanársegédek és adjunktusok voltunk. Sőt, én még az sem, csak gyakornok. Ösztöndíjas gyakornok. Sokan viccelődtek is velem, hogy az ösztöneimet díjazzák. Szóval éjszaka fáztunk egy kicsit, de nappal még meleg volt. Mondjuk a szovjet professzor urak sem voltak a Gellérthez szokva, sokkal inkább a miskolci és pesti kollégiumokhoz. De most kitett magáért az ország, tényleg volt minden mi szem szájnak ingere. Úgy látszott a pénz nem számít. Egyedül a mi szállásunkon lehetett valamit megtakarítani. Az előadások a szomszédos egyetem épületében voltak, az ebédek a Gellért szállóban. Természetesen mi is ott ebédeltünk.   Aztán az első este volt egy állófogadás, gondolom mondanom sem kell, hogy szintén a Gellértben.

A bejáratnál Perényi rektor úr fogadta az érkezőket. Itt nem látszott ki hírneves szovjet professzor, ki csak kísérő - mint szerénységem is - legfeljebb illat alapján lehetett volna megkülönböztetni külföldi és honi vendéget, de a rektor úr nem szaglászott bennünket, hanem mosolyogva a kezét nyújtotta. Amit mi természetesen elfogadtunk, visszamosolyogtunk, majd beléptünk a terembe, amely hatalmas volt. Középen egy majdnem olyan asztallal mint maga a terem, a szélein pedig volt néhány asztal székekkel. A távolabbi sarokban néhány fényesre szidolozott kör alakú tálat láttunk melyek alatt borszesz égők égtek.

Én a vendégemmel együtt az akkori főnökömmel tartottam, aki egy évvel korábban odavett a tanszékre. Poharunkkal a kezünkben megálltunk a terem közepe táján a falnál és vártuk, hogy mindenki bejöjjön és a rektor úr elmondja köszöntőjét. Ez meg is történt hamarosan, mi kiittuk poharainkat majd megindultam a hatalmas asztal felé a vendégemmel együtt. Egyszer csak érzem, hogy a professzor úr megfogja a karom, majd hallom, hogy "Ne siess annyira, abból még reggel is lesz, gyere nézzük meg mi van ezekben itt" - és a borszesz égős edényekre mutatott. Így is történt. Odaléptünk, majd a pincérektől megkérdeztük mik is vannak ezekben fényesre szidolozott edénykékben? Máig is emlékszem rá: csirkemáj, borjúpörkölt, töltött káposzta és szarvaspörkölt volt bennük.  Zavartalanul végig tudtunk enni mindet, a harmadik és negyedik tálnál már egy rövid sort is ki kellett várnunk, mielőtt hozzá jutottunk volna a ritkán látott ínyencségekhez. Ezután természetesen már csak nassolni mentünk oda a nagy asztalhoz, egy kis főtt nyelvet, prágai sonkát, pick szalámit, miegyebet rakva a tányérunkra. Én még lenyomtam egy szépen megsült libacombot is de emlékszem, hogy ez már nehezen ment le. Biztos ettem valami desszertfélét is de erre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy hajnali négy felé a nagy asztalon még nagyon sok érintetlen tálat láttam. Egyre nagyon emlékszem. Képzeljünk el egy hatalmas ovális alakú tálat - hossza lehetett úgy 1 méter 20 centi - amely körbe van rakva egész grill csirkékkel, középre meg be van "górva" rengeteg finom apróság. Hát hajnalban még elég sok ilyen vagy ehhez hasonló tálat láttam - érintetlenül. Hiába no, 25 év az 25 év, főleg ha szovjet-magyar.

Egyébként akkor úgy egy éve lehettem házas, és az ifjú asszony nem nagyon szerette ha egyedül hagyom. Így volt ez most is. Én meg másnap mondtam is a főnökömnek, hogy nincs nagy kedvem menni, mi lenne ha nem mennék? Rám nézett, majd rövid gondolkodás után azt mondta: "Nézd fiam, amikor én ennyi idős voltam mint Te engem még puliszkát enni sem hívtak maguk közé olyan emberek akik között te most eltölthetsz néhány napot". Ez azért komoly érv volt. Már nem emlékszem otthon hogy intéztem el az utazást, de a dolog eldőlt, én meg mentem néhány napra a fővárosba. És mindvégig úgy éreztem, hogy nagyon igaza volt a főnökömnek.

Még valami, aztán befejezem. Életemben akkor láttam először vörös kaviárt. A magas vendég ajándékozta nekem, egy konzervdoboznyi vörös lazac kaviárt. Olyasmit amiről legutóbb írtam. A 140 grammos. Hazahoztam, még egy darabig én is őrizgettem, aztán egyszer úgy ítéltem meg, hogy eljött a kaviár ideje. Felbontottuk, megízleltük, hát elég rossz volt. A családban senki nem bírta megenni. Nyilván szerencsétlen megromlott a nagy melegben, hűtő nélkül. Úgy hogy kidobtuk a vörös kaviárt.  Aztán évekkel később amikor megint alkalmam volt megkóstolni már ízletesebbnek találtam.:))

Ez az írás jobbára az evésről szólt. Mint ahogy a mai este is. Kívánom, hogy minden olvasómnak jusson asztalára sok-sok finom dolog, és hozzá innivaló is. Mint ahogy az elkövetkezendő új évben is.:))

December a költekezés hónapja. Itt van ugyebár ez a karácsony. Az emberek boldogan ajándékozzák meg egymást, persze ahhoz, hogy ez megtörténhessen járni kell a boltokat. Járja is a magyar ha van pénze ha nincs. Utóbbi esetben ott a hitel, aztán majd kifizetjük valahogy. Tehát a magyar (meg más is) már hetekkel a nagy ünnep előtt vásárol, köztük élelmiszereket is. Mert ki látott már olyat, hogy karácsonykor túróscsuszát meg kukoricagancát együnk? Megadjuk a módját gasztronómiailag is, az asztalokra csak csupa finomság kerülhet. És ezzel én sem vagyok másként.

Például most ettem meg egy darab füstölt tokhalat, a füstölt makrélából van még. Nem sok, de van. Mentségemre legyen mondva, hogy nem én vettem, karácsonyra kaptam főváros közeli rokonoktól. Nem olcsó dolgok ezek, de egyszer van egy évben karácsony. A tokhal kilója 5,800 Ft körül van, a makrélát megszámítják már talán 2,300 forintért is. Persze nem mondom, finom dolgok ezek, de megvan az áruk is. Talán egy éve kaptam első alkalommal tokhalat. Először nem is tudtam mi ez. Leginkább szalonnának nézné az ember. Szép darab volt és hát az íze is csodálatos. Akkor nem is tudtam mit eszem, később kérdeztem rá, hogy mi is volt ez tulajdonképpen? Aztán az árát csak akkor tudtam meg amikor egyszer én is elballagtam Keleti mögötti "Arbat" boltba. Hát nem egy olcsóság. Ha meg már ott voltam kicsit körül is néztem.

Volt ott minden mi szem szájnak ingere. Például kaviárok különféle kiszerelésben. Ha jól emlékszem fél kilósban is. Ilyenről még a szovjet emberek sem hallottak nagyon, legfeljebb akkor ha egymás között szó esett bizonyos polgártársaik kivándorlásáról hogy a vámosok miket is szedtek el tőlük még mielőtt végleg megszabadultak volna eddigi hazájuktól. A szovjet polgár csak a 140 grammos lazac kaviárt ismerte amire időnként nagy nehezen sikerült szert tennie, hogy aztán nevesebb családi ünnepeken az asztalra kerülhessen. Meg időnként jutott fekete is, azt már nem olyan gyakran láttam.

Persze viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni ha az ember nem sajnált egy kis pénzt az efféle gasztronómiai örömökért. Például ha kivárt másfél, két órát egy étterem előtt, akkor az étlapon ott volt a kaviár is. Igaz, vodkát is kellett hozzá rendelni, de ez azért nem volt nagyon súlyos szankció. Mondjuk ha az ember kaviárt evett nem esett rosszul megágyazni neki egy kis vodkával sem. Itt már kicsit drágább volt mint a hivatalos ár ami rá volt írva de még ki lehetett bírni. De ha az ember nem akart vodkázni akkor megvehette a 140 grammos piros kaviárt 10 rubelért is. Igaz, hogy egy falusi tanítónő 70 rubelt keresett akkoriban havonta, egy egyetemi docens (kandidátus) jó 55 évesen meg 320 rubelt. Csak hogy legyen valami képünk mennyi is volt az a 10 rubel akkoriban. Be sem kellett menni az étterembe érte, a nyitott ajtóba ki volt téve egy székre néhány dobozzal, mellette az ára. Tehát az ember ment sietve a Gorkij utcán, csak legombolta a 10 rubelt aztán már vihette is a nem akármilyen finomságot. Hát így volt ez a brezsnyevi időkben.

Mert azért hallottam én idősebb asszonyoktól, hogy bezzeg Sztálin idején volt kaviár amennyit csak akart az ember. Hát lehet. Nem tudom. Bár akkor sem lehetett gondtalanul kaviárt zabálni - még ha volt is amennyi csak kellett - mert bármikor elvihették az embert aztán lőttek a kaviárnak, sőt nem csak annak. Aztán ahogy mostanában látom megint van kaviár doszt, ahogy apám mondta gyerekkoromban, lám már automatából is lehet venni, mint az alábbi képen is látszik:

Ez bizony már kánaán előtti állapot, csupán az zavaró még egy kicsit, hogy pénzt kell beledobni és ahogy barátaimtól tudom, sokan mégiscsak elrohannak mellette egy pillantást sem vetve rá, nem hogy vásárolnának belőle.

Ezek után vessünk egy pillantást a hazai kaviár helyzetre. Boltjaink meglehetősen sokfajta halikrát árulnak kaviár néven, viszonylag olcsón. Persze ezt is lehet kaviárnak nevezni de nekem azért az igazi kaviár mégiscsak az orosz földről származó fekete és piros kaviár. Előbbi talán a Volgában és a Kaszpi tengerben élő tokhalból való, utóbbi pedig lazacból. Abból a halfajtából amely Távol-Keleten Vlagyivosztok és Habarovszk környékén él, hol a Csendes óceánban hol pedig az abba befolyó folyókban. Finom hal a lazac, amióta lemondtunk a kommunizmus felépítéséről nálunk is elég széles választékot kínálnak a multik. Mondhatni állandóan lehet kapni. Csak le kell ugrani érte valamelyik nagy bevásárló központba. De jó! Én ugyan nem nagyon szeretem, de nem szerethetünk mindnyájan ugyanazt. Mint az egyszeri ember mondta, mikor kérdezték, hogy a te feleséged milyen az ágyban? Hát milyen lenne? Van aki dicséri van aki nem - válaszolta a jóember. Így vagyok valahogy a lazaccal is. Itthon persze nem csinálunk de rendesebb fogadásokon szoktam enni egy keveset hátha ízlik már, de még mindig nem ízlik. Persze nem adom fel, addig kóstolgatom amíg ízleni nem fog.

Szóval visszatérve a lazacra, ennek a halnak az ikrája a legfinomabb. Persze tudják ezt azok a rossz emberek is akik illegálisan halásszák tonna számra, hogy egy laza mozdulattal felhasítsák az élő hal hasát és egy másik mozdulattal pedig kitépjék egy tenyérhúzással az ikrát belőle majd a még élő halat egy halhalom tetejére dobják ahol a legyek veszik birtokukba a több száz frissen kihalászott és félig megölt halat. Arra már nincs idő, hogy előtte szegény halakat fejbe is verjék. Hiába no, a termelékenység az termelékenység. Hát igen, barbár dolog. Küzd is vele az orosz rendőrség de nem túl nagy sikerrel. Aztán ezt a kaviárt megsózzák, hozzákevernek valamit és elássák a földben. Egyrészt hogy elrejtsék, másrészt pedig hogy ne romoljon meg. És egyszer csak jönnek egy kicsit gazdagabb rossz emberek akik elviszik ezeket a hordókat miután némi pénzt löktek a ezeknek szívtelen embereknek. Aztán a hordók megérkeznek Moszkvába ahol illegális üzemekben feldolgozzák, csomagolják,  az emberek pedig - mondjuk az új év alkalmából - vajas kenyérre kenik és megeszik.  Persze létezik legális lazacfeldolgozás is amelynek végeredménye ugyanaz: kaviáros tálka az ünnepi asztalon. Igaz, egy kicsit drágábban.

A fekete kaviárról nem tudok ilyen maffiaszerű dolgot. Ez a drágább, nem tudom miért. Drágább volt akkor is amikor a szocializmus idején Pesten a Jégbüfében láttam mindkét fajtát. Persze nem tudtam megállni, hogy ne vegyek. Az árára már nem emlékszem de nagyon drága volt. De azért ehhez is fűződik egy kellemes emlékem.

Egyik főnökömmel és egy másik kollégával Togliattiban jártunk (ma Szamarának hívják) nem messze a Kujbisevi vízierőműtől. Ott gyártották vagy gyártják a Zsigulikat.  Elvittek bennünket egy kis hajókirándulásra a Volgára. Nagy élmény volt ezen a nagy folyón  hajózni, sok olvasás élményem kötődött hozzá. A hajókázás után a vállalat vendégházába mentünk ahol láttunk néhány frissen kifogott tokhalat. Mondták, hogy ebből fogunk kaviárt enni. Megnéztük amint felvágták a halakat (előtte persze fejbeverték őket) kiszedték belőlük a kaviárt, megmosták, besózták és még valamit csináltak vele de erre már nem emlékszem. Summa summarum, fél óra múlva ott volt az asztalon és - ahogy mondani szokták - két pofára ehettük a fekete kaviárt a vodkák után egy-egy tósztot meghallgatva vagy éppen elmondva.

Most nézem mennyire elragadott a hév, csak írok meg írok, na jó akkor azt hiszem mindent kiírtam magamból, nézzünk még néhány képet és hangolódjunk rá az új évre. :)

Ezen a képen itt például egymás mellett láthatjuk a vörös és fekete kaviárt is. Hogy az a sárga valami micsoda nem tudom. Talán valaki megírja kommentben.

Ez valami ünnepi eseményre feltálalt kaviár.

Itt hordóban van, de már nem az óceán partján. Azok a hordók alumíniumból voltak ha jól emlékszem. Ez valami dizájnos kiszerelés lehet, jó sok pénzért.

Ezt talán tavaly vágtam ki egy vásárlói prospektusból. Eltettem, mert tudtam fogok én még erről írni.:)

Ezt is.

Egyébként ezek akciós árak de hasonló áron vagy kicsit többért mindig lehet venni a Metróban, csak be kell menni a halasnál egy kicsit az eladó térbe. Ott sorakoznak bal oldalt a polcon. Ha valakit nagyon felajzottam volna meglepheti szertetteit barátait. Abban bízva, hogy remélhetőleg őt is megkínálják.:)

Úgy látszik 8 év kellett ahhoz, hogy a Magyar Rádió rátaláljon Szilágyi Gyula - annak idején nagy port felvert - könyvére a Tiszántúli Emanuelle-re. Természetesen nem gondolom, hogy a Rádió szerkesztői ne tudtak volna a mű létezéséről. Sőt, azt sem zárom ki, hogy már volt is szó róla a rádióban. Mindenestre december 17-én csütörtök délután - közvetlenül a 16 órás Híreket követően -  számomra úgy hangzott, mintha a - műfaját tekintve - szociográfia mostanában jelent volna meg. Hát nem. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg, ha lehet hinni a később időzendő MANCS-ban megjelent kritikának.

Én egyébként az Élet és Irodalom egyik számából értesültem a könyvről. Meg is jelent belőle néhány részlet az ÉS hasábjain, gondolom mondanom sem kell, hogy a legizgalmasabbak. Elolvastam és úgy döntöttem megveszem. Persze valahogy cikinek találtam bemenni egy könyvesboltba és megkérni a többnyire hölgy eladókat, hogy ugyan adjanak már nekem ebből a könyvből ha van még. Ennél én szégyenlősebb voltam, így aztán az Interneten keresztül rendeltem meg. Igaz néhány száz forinttal drágábban jutottam hozzá, de úgy gondoltam megérte. Akkor úgy éreztem Szilágyi Gyula mintha az én kíváncsiságomat akarta volna kielégíteni azzal, hogy utána eredt a kérdésnek.

Falun nőttem fel, szüleimhez gyakran mentünk haza, sokszor megfordult a fejemben falubelijeimet látva, amint gumicsizmában, elnyűtt ruhában dolgoztak a kertben, az asszonyokat akik szintén eléggé házias viseletben léptek ki az ajtón, hogy a lavórból kiöntsék a vizet az udvarra, ezzel se a derítőt terheljék. Akkoriban sokszor megfordult a fejemben milyen lehet a házaséletük? A város az más - gondoltam tovább - ott az emberek megjönnek munkából, megvacsoráznak, 6 után meg TV, sör, tingli-tangli, ez meg az, aztán lefekvés után hamarább kedvet kap az ember egy kis hancúrozásra. Ha meg az ember pihentebb a fantáziáját is jobban elengedi. Aztán ahogy nőtt be a fejem lágya egyre inkább úgy gondoltam, hogy ha a gumicsizma kint marad a konyhában, a mackóruhát is felváltja a hálóing talán elmúlnak a különbségek a falu és város között. Vagy legalábbis részben. Tehát ezen a téren kielégült a kíváncsiságom. Erre jön Szilágyi Gyula és - kis falvakban készült riportok alapján - azt állítja, hogy nem így van, a falvakban bizony szegényesebb a kultúrának ez a része. És meghallgatva a múlt heti műsort megint ez jött át nekem az éteren. Hát nem tudom. Mindenesetre én most - a téma kényes mivoltára tekintettel - nem elemezném a helyzetet, a Morgómedve olvasói most csak a forrásokat kapják meg tőlem, a konklúziót mindenkinek saját magának kell levonnia.

Javaslom tehát kezdjük a téma körüljárását azzal, hogy hallgassuk meg a Kossuth Rádió múlt csütörtöki adását:

http://real1.radio.hu/kossuth/

Itt a baloldali nyíllal vissza kell mennünk december 17-ig, majd a 3. oszlopban klikkeljünk a 16 óránál a "Hallgat" szócskára! Igyekezzünk vele, ki tudja mikor veszik ki az Archívumból. Néhány napunk azért talán van. Az elején van 7 percnyi hírek, azt átugorhatjuk.

Javaslom ezt követően olvassunk bele a könyvbe is. Itt található:

http://mek.oszk.hu/05300/05300/

Én is benéztem, meglepődve láttam, hogy a könyv borítója is megváltozott. Az eredeti nekem jobban tetszett. Találtam egy képet a Net-en, sajnos nagyon kicsi, ezért leírom mi van rajta: egy hokedlin egy lavór van, felette pedig egy udvari szárító kötélen egy csipkés bugyi szárad.

Mindenki döntse el - majd ha mindent meghallgatott és elolvasott - melyik a stílszerűbb illusztráció.

Még olvassuk el azt is mit ír róla Forgács Zsuzsa a Magyar Narancs 2001. június 7-i számában:

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=6265

Végül egy megjegyzés az NME Nosztalgiarádióval kapcsolatban. Mint megtudtam hetente 2 nap van adás, kedden és csütörtökön. Ilyenkor napközben zene van és este indul a szerkesztett adás. Elnézést kérek azoktól akik - hozzám hasonlóan - többször is hiába ráklikkeltek rá.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

A régi Morgómedve olvasók bizonyára emlékeznek még arra, hogy engem hidegen hagynak a hazai kereskedelmi rádiós csatározások, nekem megvan a saját megszokott csatornám, aki kíváncsi rá, itt belehallgathat:

http://www.club977.com

Nem rossz ez sem, de tegnap óta van egy jobb. Van másik, ahogy Eötvos bohóc mondaná. Mint tudomásomra jutott létezik egy NME Nosztalgiarádió. Az NME az egyetemünk régi elnevezésére utal amikor még csak három kar volt, mindhárom a nehézipar számára képzett mérnököket. A három betű a Nehézipari Műszaki Egyetem elnevezésre utal. Az új karok megjelenésével ebből lett az egyetem új neve: Miskolci Egyetem.

Ezen az egyetemen működött valamikor egy Stúdió. Nagyon jó dolog volt ez a Stúdió. Mivel az egyetemünk minden épülete egymás mellett helyezkedik el - az Egyetemvárosban - így tényleg nagy hallgatósága volt az adásoknak. Minden kollégiumi szobában volt egy hangszóró és innen lehetett hallani a stúdió adásait. Vagy egyszerűen csak jó zenét. Gondolom mondanom sem kell, hogy akik ezt a stúdiót működtették lelkes hallgatók voltak. Volt ugyan egy tanár vezető is, de ő nem nagyon szólt bele a dolgokba. Szerettük ezt a dolgot, beépült az életünkbe.

Volt azonban ennek az Egyetemi Stúdiónak még egy fontos funkciója: ők szervezték évente az úgynevezett stúdiós vetélkedőket. Itt - ha jól emlékszem - a kollégiumok versenyeztek egymással. Nem vérre ment a dolog, de lelkes volt mindenki. Éjszakába nyúlóan teljesítették a mind nagyobb tömegeket (köztük tanárokat is) megmozgató feladatokat. Én ekkor vettem hasznát igazán annak, hogy a telefonszámom titkos volt, mert így nem kellett éjfélkor beülnöm a trabantomba, hogy pl. eggyel több tanári indexet gyűjthessenek össze. Persze a mi hallgatóink nélkülem is összegyűjtöttek eleget azoktól akiket elértek telefonon. Természetesen akkor még a mobil telefonok sehol sem voltak.

Visszatérve a Nosztalgiarádióra, ezek közül az akkor fiatal emberekből gondolták - úgy 3 éve - néhányan úgy hogy elindítanak egy nosztalgiarádiót.  Ma már ők is kis híján annyi idősek mint én de a lelkesedés a  régi. Én tegnap óta hallgatom őket. Este egy nagyon jó összeállítás volt karácsonyi dalokból, azután egy régebbi műsor Cseke Lászlóról, aki a hatvanas években szerkesztette nekünk is a Szabad Európa Rádió zenei adásait, mint például a Forgószinpad-ot vagy a Teenager Party-t. Utóbbiba tegnap este bele is hallgathattunk, hát mit mondjak? Nagy élmény volt. Úgy tudom sok régi adást sikerült a régi szalagokról digitalizálni, ezekből is hallhatunk majd időnként. Tegnap elhangzott egy novella is, egy nagyon jó novella, gyanítom a főszereplő azonos a rádió egyik alapítójával, Karcagi Palival. Hát minden elismerésem a feleségéé. Áldott természete lehet.:)

Visszatérve a gyakorlati tudnivalókra sok mindent megtudhatunk a Rádióról ha benézünk a honlapra:

http://twinem.uw.hu/

Érdemes elolvasni mielőtt elkezdenénk hallgatni. Sok hasznos tudnivaló van rajta. Ezután le kell menni a lap aljára és legalul van egy ikon (hangszóró amint éppen sugároz) arra kell klikkelni! És már hallgathatjuk is az NME Nosztalgiarádiót. Különös fílingje van a dolognak, hogy éppen Szolnokról "sugározzák" az adást. Történelmi hely. :)

És hogy jobban megérezzük azoknak az időknek a levegőjét javaslom nézzünk meg egy filmet a hetvenes évek végéről. Jól összefoglalja az akkori egyetemi életet. Úgy emlékszem mindjárt az elején szó esik benne a Stúdióról is. A következőképpen érhetjük el:

http://www.mehok.uni-miskolc.hu/dvr/main/main.html

Ezután a bal oldali menüben válasszuk ki a "Gyűjtemény" menüpontot majd a jobboldali oszlopban majdnem legalul találjuk az "Útján e világnak" című filmet. Na erre klikkeljünk rá! Olyan 45 perces film, az MTV készítette. Jó nézelődést és rádióhallgatást. :)

Időnként a kommentekben megszoktam jegyezni, hogy azok akik eltalálnak valamit hangszórókat és Forte filmeket nyerhetnek. A fiatalabb Morgómedve olvasók bizonyára nem tudják mi a csudának emlegetem itt a hangszórókat meg Forte filmeket. Ők hamarosan ha azt hallják majd, hogy film, rögtön a mozira meg a TV-re gondolnak majd, hiszen ők már nem láttak olyat, hogy egy fényképezőgépbe valaki filmet rakott volna. Ők már leginkább csak memória kártyát raknak ezekbe a digitális csodákba. Nem fogják tudni mit jelent az, hogy "Hazafelé add be a filmet az Ofotértba", vagy később máshová, de mindig gépből kivett negatívról, azaz filmről volt szó. Talán még mindig vannak ilyen helyek, nem tudom. Nekem még vannak olyan fényképező gépeim amikbe filmet kell rakni. Egyik elég modern is, motor tekeri arrébb a filmet, folyadékkristályos kijelzője is van, de mégiscsak a kép az objektíven keresztül egy érzékeny film rétegén "landol".

Egyébként a csuda tudja. Nagyobb értéke volt azoknak a fényképeknek. Egy tekercset az ember óvatosan kattingatott el mert csak 24 vagy 35 "kocka" volt rajta. Nem is volt olcsó maga a film sem meg az előhívás sem, bár itt a húzósabbak már a papír képek voltak. Megbecsülte az ember, mert jobban pénzbe került mint manapság. Az ember hazahozta a kész képeket, a család leült megnézte aztán kiválasztották melyikből mennyit rendeljenek meg, hogy mindenkinek jusson. Ma már ez nem így van, hiszen ha megvannak a memória kártyák a határ csupán ezek kapacitása. Aztán megkap az ember egy CD-n vagy DVD úgy két- háromszáz képet, egyszer végignézi, aztán félreteszi mert megjött már a következő CD. És ez így megy évek során, a CD-k meg csak gyűlnek, aztán az örökösök meg majd leviszik a kukába az egészet. :)

Nade messzire kanyarodtam Egri János Forte filmjeitől. Nevezettnek volt ugyanis egy műsora a televízióban "Lehet egy kérdéssel több?" címmel. Itt gondosan kiválogatott nézők vetélkedtek miközben Egri János - kezében a műsor logójával díszített - kártyafélével időnként elmondta, hogy "Lehet egy kérdéssel több?". Emlékezetem szerint ennek nem sok dramaturgiai jelentősége volt, kicsit mindig sután hangzott, nem illett bele abba a környezetbe ahol éppen tartottak, de mi is megszoktuk, hogy ezt neki el kell mondania. Mikor elmondta nyeltünk egyet, hogy na ezen is túl vagyunk mehetünk tovább, halljuk a kérdést. Aztán már nem emlékszem miket lehetett nyerni, egy biztos, hogy voltak emberek akik nyertek egy-egy hangszórót vagy Forte filmet. Talán vigaszdíjként. Hogy ezzel aztán mit csináltak az ő dolguk volt.

Egy film még hagyján, a családban csak volt valakinek egy fényképezőgépe, de a hangszóró már nehezebb dió volt. Egy hangszóróhoz ugyanis jó ha van valami elektronikai eszköz amihez hozzá lehet csatlakoztatni. Mi például biztos jól tudtuk volna hasznosítani Esztergom-Kenyérmezőn a  technikum "Ifjú Gárda" kollégiumában ahol az ajtó felett volt egy ilyen hangszóró és hajnali 6-kor ez szólalt meg, hogy ébresszen bennünket. Negyedévesként már elég nagy mellénye volt egyikünknek, első reakcióként hozzávágott egy cipőt. Sajnos elég gyenge szövettel fedték ezeket a hangszórókat, be is szakadt rendesen. Mi meg rögtön felébredtünk és hümmögve nézegettük a kilátszó hangszóró membránt. Kaptunk aztán egy hónap határidőt hogy szerezzünk másikat ami meg is történt. Ecséden, a szomszéd faluban - ahová anyám valósi volt - ugyan sérült a vezetékes rádió rendszer mert sikerült megszereznünk egy hangszórót ami pontosan úgy nézett ki mint a kollégiumi. Persze ép vászonnal az elején. Itt viszont senkit nem zavart a kiszakadt vászon. És a liter vörösbor igazán nem volt nagy ár ezért az előnyös cserért.

Az ördögbe, már megint elkalandoztam. Na szóval, nem tudom Egri János nyertesei mit kezdtek a hangszórókkal mert sem rádiót sem erősítőt nem nyertek hozzá. Sem kollégiumot.  Mindenesetre boldogan szorította mindenki a kebléhez a verítékükkel megszerzett ajándékot. Akkoriban nehezebb volt megszerezni egy ilyen hangszórót mint ma egy autót. Aztán egyszer biztos elfogytak az ismeretlen elektronikai gyár raktárban porosodó hangszórói is, nem különben a váci Forte gyár elhibázott üzletpolitikával legyártott filmjei. De én már erre nem emlékszem. Ha viszont Egri János véletlenül a Google-val ráakadna a Morgóra örömmel venném kiegészítését. Volt már hasonló, kommentezett itt már Feledy Péter és Kozma György, művésznevén kozmagyuri is.:)

Jól elkommentezgettem itt magamnak. :) Gyorsan írok, hogy ne sokáig "csúfoskodjon" az az egy komment. :) Ami igaz az igaz, ma nem nagyon volt ideje a hátamnak fájni. A városban kezdtem. A bankban elintéztem egy-két dolgot, aztán vettem egy vérnyomásmérőt. Van már egy, de sokszor voltam bizonytalan a mérés eredményében, ezért úgy döntöttem veszek egy másikat is. Ez már kézi pumpás, nem kell elemhegyeket venni, bár nem szólok egy szót sem a korábbira, úgy másfél hónapja méregetek vele, de még nem kellett benne elemet cserélni. Mostanában viszont kezdtem kicsit bizalmatlan lenní, így ruháztam be aztán egy másikba is. Most ez lép elő fő-vérnyomásmérőnek, a másik lesz a tartalék és a kontroll mérő. Kicsit drágállottam egyébként, az Intereneten olcsóbbakat láttam, először ki is akartam fordulni a boltból azzal, hogy majd veszek ott, aztán meggondoltam magam. A csudát, az mindig kicsit macerásabb, ezer oka van annak, hogy jobb itt és most megvenni. És megvettem. Nagyon szép kis OMRON vérnyomásmérő, igen örülök neki.

Utána már tényleg a munka jött majd Mályi. De előtte még beugrottam a Cora-ba. Volt néhány vásárlási utalványom be kellett váltani mert lejár. Nem volt túl nehéz ezt az 5 darab 1000 forintos utalványt eldorbézolni, pedig azt hittem nehezebb lesz. Mindenesetre vettem 2 kiló baromfi párizsit is. Tudtam, hogy kicsit sok lesz, de azt is tudtam, hogy egy kiló meg lehet, hogy kevés lesz. Mégiscsak 3 kutya vár engem Mályiban. Tudtam, hogy a maradékot nem dobom ki, én is szeretem ezt a fajta párizsit.

Már fizettem amikor a szomszédos pénztárnál az egyik tanítványomat fedeztem fel. Picit bizonytalan voltam, de amikor az én pénztárosnőm - válaszul a kérdésemre - mondta, hogy szoktak egyetemisták is dolgozni már biztos voltam benne, hogy ő az. Hiába szugeráltam, nem vett észre, végül odamentem a  közelébe és úgy köszöntem rá. Ő is megörült nekem, bár igyekeztem nem feltartani, nehogy eltévesszen szegény valamit. Azért nem semmi, 20 évesen, egyetem mellett ilyen komoly és felelősségteljes munkát vállalni. Minden órámon ott volt egyébként, kivéve egyet amikor egy balettre mentek. Elékéredzkedtek, onnan tudom. Ezt azért jegyeztem meg  mert nem tudtam neki jó jegyet adni, de már azt is tudom miért. Igaz, ez a jegy azért már görbült.:)

Kifelé menet egy szép vizslába botlottam, szegény biztos jobb napokat is látott korábban. Tényleg nagyon szép, ápolt kutya volt, nyakában nyakörvvel. Nem tudom mit véthetett szegény, hogy az utcára került, és ami nem ma lehetett, mert már kicsit el volt vadulva. Próbáltam közelebb hívni de nem jött. Mindjárt meg is volt negyed kiló parizernek a helye. Szegény igen ette. Lefényképeztem,  íme 2 kép:

Itt már kosztolás után van.

Ezután mentem Mályiba. A kimenetelem legfőbb oka az volt, hogy ősszel nem tettem a WC csészébe téli ablakmosó folyadékot. Most meg hallottam a TV-ben, hogy nagy hidegek lesznek, hát siettem kifelé amíg szét nem fagy az egész. Szerencsére nem fagyott szét, még víz volt benne.

Morzsiék természetesen észrevették az autót, rögtön megismerték és már rohantak is a nagy hóban. Gondolom mindenki tudja már, hogy a mi találkozásaink mindig ugyanúgy zajlanak le: ők ugrálnak felfelé, én meg megpróbálom őket úgy simogatni, hogy mind a háromnak nagyjából ugyanannyi simogatás jusson. Közben meg becézgetem, dícsérgetem őket. És mosolygom. Ezután jön az evés. Én állok, vagdosom le a parizer darabokat, jó nagyokat, és adogatom nekik sorban ők meg nyelik mint kacsa a nokedlit. Elég sokat megettek, a második rúd felét már megtartottam. Nem mintha sajnáltam volna tőlük, de már féltettem nehogy betegek legyenek. Hát nagyon nem voltak jóllakva, el is hiszem, nem kis költség lehet azért 3 kutyát tartani. Legutóbb én is részt vállaltam belőle, tudom ez elenyésző a gazdi kiadásaihoz képest, de mégiscsak valami. Ma is megpróbáltam, de nem volt otthon. Semmi baj, majd legközelebb. Ami erre van szánva nem lesz másra elköltve. Készítettem néhány fényképet, ezeket is megmutatom:

Ez itt a legkisebb Morzsi.

Ez pedig a Kismorzsi.

Itt már látszik Morzsi is. Sajnos valami miatt kicsit sötétek.

És végül egy másfél hónappal ezelőtti kép. Akkor zártam el a vizet. Érdekes volt ez a találkozásunk. Mikor mentem el a ház előtt észrevettek de nem tudtak kijönni. A gazdi becsinálhatta a réseket és lyukakat a kerítésen. Én beletörődtem, végülis az ő kutyája, nem szólhatok bele. Kicsit szomorú voltam, hiányoztak, de elfogadtam. Csendben pakolásztam a szobában amikor hirtelen megjelentek az ajtóban. Elnevettem magam, mert mind a három egyszerre akart bejönni az ajtón, ahhoz visztont, hogy beférjenek már túl nagyok voltak. A nevetésben természetesen benne volta az öröm is. :)

Bajban vagyok több okból kifolyólag is. Egyrészt abba kéne már hagyni a nyavalygást és írni valami vidám dolgot abban a stílusban ami miatt sokan vissza-vissza térnek ide. De akkor amikor az ember ki sem látszik a munkából, aztán a hátfájása sem akar javulni, ideje viszont nincs a szakrendeléseket járni, akkor valahogy hamisan hangzana a jópofáskodás. Különösen ha tetejébe még a vérnyomása sincsen rendben és a változás sem nagyon látszik. Tehát még egy kis türelmet és megértést kérek azoktól akik egy másfajta Morgómedve stílust szerettek meg és azt szeretik olvasni. Jönnek az ünnepek, jönnek a nyugodtabb napok is.

Bajban vagyok azzal is, hogy nekem most - ha tetszik, ha nem - olyan dologról kell írnom ami populizmusra vall. Megírnom viszont meg kell. Miért? Mert már nagyon hideg van, az első hó is leesett, pedig hol van még a tél vége. És idén is vannak hajléktalanok akik ilyen olyan okokból nem mennek be a hajléktalan szállókra. Ők az utcán, kapualjakban töltik el az éjszakákat. Nem kell nagy képzelő erő milyen lehet hajléktalanként élni.

Esténként úgy takarózniuk be a rongyaikba, hogy nem tudhatják, hogy felébrednek-e még. A fagyhalál alattomos. Az ember elalszik, lehet, hogy örökre. De sok honfitársunk halt meg így Voronyezsnél, a Donnál. Mikor már nem bírták a megpróbáltatásokat lefeküdtek a földre holott tudták, hogy ezzel vége. Csupán abban bízhattak, hogy odaát jobb sors jut majd nekik. Azt nem tudom a hajléktalanok miben bíznak. Szerintem ők már semmiben. Élnek egyik napról a a másikra, féltve kis motyójukat egy reklámszatyorban, és féltve azt az életüket is amin már nincs sok félteni való. Milyen élet az amikor az embernek még egy otthona sincs. Családja, rokonai nincsenek, barátai, szomszédjai sincsenek. Nem szeret senkit, őt sem szereti senki. Egyszer a rádióban hallottam, hogy az ember életének addig van értelme amíg szerethet és őt is szeretik. Kit szeret egy hajléktalan? Ki szeret egy hajléktalant? Talán egy állat. Egy kiskutya aki nem tesz különbséget ember és ember között. Ugyanúgy ragaszkodik hajléktalan gazdájához mintha a Rózsadombon futtatná reggelente az egyre inkább divatba jövő háztartási alkalmazott. Lehet, hogy egy jobb szagú embert jobban szeretne. Talán Csányi Vilmos, a híres etológus erről is írt a könyveiben. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ragaszkodnak gazdáikhoz, akik így aztán messzire elkerülik a hajléktalan szállókat. Meghúzzák magukat valahol és bíznak benne, hogy az este után reggel is lesz.

Mégiscsak elragadtak az érzelmek pedig mikor leültem írni eldöntöttem, hogy megpróbálok tárgyilagos maradni. Bár ez belátom butaság. Nem lehet úgy szeretetet kérni másoknak, vagy legalábbis részvétet ha magunk részvétlenek vagyunk. Írásom is hosszúra sikeredett, a lényeg meg még sehol. Pedig most már annak kellene jönnie. Jön is. Nézzük, miről is van szó?

Aki idén januárban olvasta már a Morgómedvét sejti  mi jöhet. Igen, idén is azt szeretném ha mindenki beírná telefonjába vagy leellenőrizné a már beírt számot amin keresztül segítséget hívhat ha elesett, beteg, vagy csak egyszerűen segítségre szoruló hajléktalan mellett vezet el az útja.  Ezek a telefonszámok itt olvashatók régiók szerint:

http://diszpecserportal.hu/regionalis-diszpecserszolgalatok.html

Még jó lenne ha ezt minél szélesebb körben terjesztenénk ezért megadok még egy elérhetőséget is:

http://morgomedv.freeweb.hu/hajlekt.html

Itt található egy felhívás. Szeretném ha minél többen bemásolnák egy email-be és elküldenék minél több helyre. Bízom benne, hogy sokan a linket saját honlapjukra is felteszik. Új elem tavalyhoz képest, hogy kérem, tegyünk be táskánkba egy-egy konzervet és ha látjuk őket adjuk oda nekik. Mint a cinkéknek, télen nekik is több zsiradékra, kalóriára van szükségük. Elnézést, hogy populistának kellett lennem, de ez most másképp nem megy.