Morgómedve

Valamelyik este nagy kísértésnek voltam kitéve, de ellenálltam. Az történt ugyanis, hogy úgy este fél 10 tájban úgy éreztem valamit feltétlenül innom, de nem is innom hanem inkább ennem kell. Egy kortynyi unicumra gondoltam vagy egy karikányi bácskai hurkára.

Aznap reggel vettem a Spar-ban két rúdnyit egy kis juhtúróval együtt, ugyanis néhány nappal ezelőtt láttam, hogy akciós. Első körben nem találtam meg, odamentem a csemege pulthoz, kérdezem van-e? Van persze - mondja az eladó - és már nyúl is egy megkezdett rúd után. Odanéztem, szerencsére láttam az árát is, ezernégyszáz forint fölött volt. Bácskainak ez nagyon sok, mondtam is, hogy bocs, nem kérem. Aztán ő mondta, hogy nézzem meg a hűtőpulton, ott legalul, van ott másfajta is. Hát igen, ez tényleg másfajta volt. Rövid és nagyjából fele annyiért. Vettem is mindjárt kettőt. Ebédre megkóstoltam, a juhtúróval egész jól egyezett, harmonikus ízt alkottak ketten, öröm volt az evés. Bár kevés esetre emlékszem amikor nekem nem volt az. :)

Na ez az íz jutott eszembe késő este, ugyanis valahogy nagyon vágytam már valamire, ugyanis kora délután óta maximum ásványvizet ittam. Újabban már úgy csinálom, hogy a tanszéken nem ebédelek hanem kora délután hazamegyek és akkor egy étkezéssel letudom az ebédet is meg a vacsorát is. Így volt ez akkor is, csak ennek tényleg komoly hátránya, hogy késő estére már igencsak enne az ember valamit, még ha csak egy keveset is. Na ez sarkalt engem is arra, hogy kimenjek a konyhába és levágjak egy 6-8 milliméteres karikát - úgymond szájíznek. Az elhatározást tett követte, és már ki is vettem a hűtőből a rúdnyi csemegét, már le is fejtettem róla a végére tekert alufóliát és már vágtam volna le a vékonyka karikát amikor megállt a kezemben a kés és csak néztem a bácskait. Mondhatnám farkasszemet néztünk egymással. Közben meg az járt a fejemben amiket a késői evésről olvastam meg hallottam, köztük olyasmi is, hogy este már nem szabad enni, meg hogy minden kalória duplán számít, meg még sok minden eszembe jutott. Summa summarum letettem a kést, visszatekertem a fóliát és visszaraktam a bácskait a hűtőbe. És persze nagyon büszke voltam magamra. A vágyam egy harapásnyi bácskai hurkára ugyan nem csökkent de a büszkeség elnyomta bennem ezt a vágyat. Lelkem megnyugodott (igaz a gyomrom nem) és így lélekben megnyugodva ültem még vissza egy kis időre a számítógép elé.  Azért ha most belegondolok, még most is úgy ítélem meg tényleg nagy dolog volt.:)

Újabban ha hordós- vagy savanyú káposztát keresek többnyire savanyított káposztát találok a boltok hűtőiben. Statisztikát nem készítettem de egyre több helyen. Nem mernék megesküdni rá, de ha nekem ez feltűnik akkor ezt régebben nem így hívták. Az olvasóim majd megerősítenek vagy diszkréten és barátságosan utalnak majd rá, hogy kiváló gyógyszerek vannak ma már az emlékezet karbantartására. Ha nem is hordós káposztának nevezték de biztos, hogy nem savanyított káposztának. A múltkoriban ez annyira szokatlan volt nekem, hogy már a pénztárnál álltam a sorban amikor egyre inkább kétségeim voltak a tekintetben, hogy azt veszem amit szeretnék. Gondjaimat megosztottam néhány hölggyel mellettem akik bizattak, ha nem tetszik ugorjak be a zöldségeshez mindjárt itt a bolt mögött. Bizonytalanságom nőttön nőtt és még időben visszavittem a hűtőbe, majd mikor kijöttem a boltból nem balra fordultam a parkolóba hanem jobbra a zöldséges felé. Vettem is 2 kiló kiváló hordós káposztát.

És akkor essék néhány szó arról is miért félek én ettől a savanyított káposztától. Azért tartok minden ilyesmitől mert rossz tapasztalataim vannak. Általában azt tapasztaltam, hogy ha valami megjelenik az eredetihez hasonlló elnevezéssel akkor az nem az. Akkkor valami eltérés van az erdeteihez képest. Többnyire huncutság van a dologban. Általában az eredeti termék gyártása bizonyos előírásokhoz kötött. Namármost ezeket az előrásokat betartani drága, esetleg macerás, jó lenne egyszerűsíteni rajta, kicsit változtatni a technológián és akkor kicsit nagyobb lenne rajta a haszon is. Hogy a minőség csorbul? Úgyan már? Hogy a terméket alkotó összetevők szabványhoz kötöttek? Hát az gond, de egy kicsit változtatunk rajta és már nem is köt bennünket semmi szabvány. Félreértés ne essék, én nem mondom, hogy itt is erről van szó. Csak mint írtam, nem vagyok már nyeretlen kétéves, láttam én már egy-két dolgot. Gondoljunk csak a málnaízű szörpre és társaikra. Hát ezért tartok én ettől a savanyított káposztától is.

Egyébként felvetésemet indokolja az is, hogy nemrégiben a Spar-os reklám újságban láttam akciósan savanyú káposztát. Tehát létezik savanyú káposzta továbbra is. De savanyított is. Jó lenne tudni a különbséget.

Néhány hete is van már annak, hogy az egyik újságban olvastam egy úgynevezett olvasói levelet, amelyben írója azon kesereg, hogy nálunk nincs az mint például máshol, hogy az emberek a mozgólépcső jobb oldalát foglalják el, a bal oldalt szabadon hagyva a siető, sőt rohanó embertársainak. Én nem tudom más országokban hogy van, nekem egy országról vannak tapasztalataim és ez a volt Szovjetunió. Ott bizony mind Moszkvában mind pedig a mai Szentpéterváron ajánlatos volt betartani ezt a rendet, mert ha nem akkor hátulról komoly inzultusok érhették az embert. A nőkkel biztos kíméletesebb volt az eljárás de minket férfiakat kíméletlenül hátba vágtak vagy meglöktek ha a jobb oldalon felejtettük magunkat. Mert természetesen csak erről volt szó, ráléptünk a mozgólépcsőre, kicsit elbambultunk, lehet, hogy azt hittük otthon vagyunk, vagy éppen gondolataink itthon jártak. A lényeg, hogy elfoglaltuk a jobb oldali sávot és meg is kaptuk érte a büntetésünket.

Mert a bal oldalon tényleg állandóan nagy rohanás folyt. Persze itt is a lehető leggyorsabban volt ajánlatos haladni mert ha az ember csak úgy komótosan sietett az kevés volt. Ha utolérték az embert ekkor is megkapta a magáét, bár itt azért már méltányolva volt a sietés, tehát a hátbavágás is arányosan kisebb volt. Tehát én itt mindig láttam rohanó embereket mind lefelé mind pedig felfelé. Bevallom, hogy egy időben én is meglehetősen gyakran éltem ezzel a lehetőséggel. Én is gyakran voltam késében, nem akartam nagyon megvárakoztatni a barátnőmet a Szokolnyiki parkban, így aztán ész nélküli rohanásban tettem meg az utat odáig. Életveszélyes volt ez rohanás rám nézve is meg az utasokra nézve is.

Aztán mikor megépült Pesten az első metróvonal - mi Szovjetuniót járt emberek - kíváncsian szemléltük, hogy na most mi lesz?  Természetesen voltak próbálkozások meghonosítani a "szovjet módszert" de nem ment. A magyar ember egyszerűen nem vett tudomást róla, ott állt meg ahová éppen fellépett. A mindig siető, rohanó emberek egy darabig próbálkoztak, aztán feladhatták. Mert ahogy elnézem ma közel negyven év múltán is ugyanaz a rend mint a megnyitás pillanatában. Szerintem jó is ez így. A mozgólépcsőn rohanni veszélyes, nem csak magunkban hanem másokban is kárt tehetünk, jobb ha mindenki nyugton marad. Lehet közben nézelődni, néha ismerősök is feltűnnek a túloldalon, őket lehet széles mosollyal, netán látványos gesztusokkal akár hangos ovációval is üdvözölni. Na szóval semmi rohanás, békés ácsorgás az amit én úgy gondolok, hogy helyes egy mozgólépcsőn. És ehhez is tartom magam ha arrafelé járok.

Előző írásomat ott hagytam abba, hogy ültünk a kiszuperált disznóólban, körülöttünk bőrcsizma maradványokkal valamint egy kevés disznóganéval és gondterhelten szemléltük az előző napokban meglehetősen sok verítékkel elkészített bugyellárisokat. Arról már letettünk, hogy ebből valaha pénz lesz. Az én álmaim is szertefoszlottak a lógyulai hegyekről. Most már csak azon törtük a fejünket, hogy mit lehetne kezdeni velük. Aztán egyikünk bedobta, hogy kellene rákötni egy madzagot, kitenni az út közepére és amikor a szerencsés megtaláló éppen emelné fel akkor hirtelen arrébb rántani. Ezt néhányszor meg lehetne csinálni és közben jókat röhögni.

Mindnyájunknak megtetszett az ötlet. Egyikünk damilért indult egy ismerőshöz aki híres horgász hírében állott, mi meg terepszemlét tartottunk alkalmas helyet keresve. A mi kis utcánkat hamar elvetettük, ritkán fordult meg arrafelé valaki. A barátomék utcáján viszont meglehetősen gyakran megfordultak gyalogosan. Hatalmas vaskapujuk volt amely mögé mi is el tudtunk bújni  hogy egyrészt a damilt alkalmas pillanatban meg tudjuk húzni, másrészt pedig jól lássuk az utcai történéseket. Úgy gondoltuk az asszonyokkal érdemes próbálkozni, ők mégsem tudnak annyira futni, meg aztán ha elkapnák valamelyikünket talán könnyebben is szabadulnánk. Így is történt.  Mikor messziről láttuk, hogy egy középkorú asszony jön az úton kiraktuk a bugyellárist az út közepére és elbújtunk a kapu mögött. Aztán mikor - miután körülnézett - éppen emelte volna fel meghúztuk a damilt és a pénztárca úgy fél méterrel arrébb került. Először nem is értette a dolgot csak ösztönösen nyúlt utána, de mi megint meghúztuk a damilt. Ekkor már ő is észrevette, hogy tréfa áldozatává vált, gyorsan odalépett a vaskapuhoz de addigra mi már futottunk az udvaron keresztül egymás hátát, vállát csapkodva viharos jókedvünkben. Persze az asszony jól kiadta a mérgét, aztán tovább  ment. Mi meg visszaszivárogtunk az udvarra és megállapítottuk, hogy nem rossz szórakozás ez de veszélyes. Hiszen rövid az a damil, kész lebukás minden akció. Nem tudhattuk melyik áldozat gondol egy nagyot és eljön hozzánk panaszkodni, követelve megfenyítésünket. Így aztán csak búslakodtunk a bugyellárisok fölött amikor hirtelen újabb ötlet merült fel.

Egy emberként ugrottunk a végrehajtására.  Tervünk az emberi kapzsiságra alapult. Kiválasztottuk a legnagyobbat és egy kis lóganét tettünk bele. Lógané hálaistennek volt bőven a mi utcánkban nem úgy mint manapság. Vadkan Miklós bácsi lovai bőven hullatták a lócitromokat miközben fáradtan tartottak hazafelé. Vadkan Miklós bácsi egyébként arról volt híres, hogy mikor a TSZCS-t szervezték nálunk egy bizottság jött hozzá, hogy felmérje mije is van, mit visz be a közösbe. Miklós bátyám nem olyan boldog örömmel ment be a TSZCS-be mint azt az újságok címlapjain lehetett látni, sőt biztos vagyok benne, hogy semmilyen örömmel nem készült befelé. Sőt inkább bosszantotta az egész TSZCS szervezés, de leginkább az, hogy a bizottságban volt valaki akit nem sokra tartott és ezt egy kis baltával hozta az illető tudomására. Szép kis kalamajka keveredett a dologból, Miklós bácsi kedvezménnyel szabadult 2 év után az egri büntetésvégrehajtási intézetből. Máig emlékszem épp az utcán voltunk a cimborákkal mikor nagy boldogan jött hazafelé, legényesen rövidre nyírt frizurájával.

Ahogy nézem elég messzire keveredtem írásom fősodrától, visszatérek hát. Szóval a bugyellárisban elhelyeztünk egy kevés lócitromot, a gombot rágomboltuk és kitettük a járdára és vártunk. Most már távolabb is mehettünk ami ajánlatos is volta abban az esetben ha a "szerencsés megtaláló"  rögvest kinyitja a pénztárcát. Ha viszont csak otthon nézi meg nyert ügyünk van mert ő már nem fog visszajönni. Tehát most a kertben a kerítés tövében hasaltunk le, magunk alá és elé deszkákat raktunk és így vártunk. Nem kellett sokáig várnunk, egyszer csak feltűnt egy asszonyság. Tudtuk kicsoda, de itt maradjunk csak amellett, hogy asszonyság. Szóval megjelent, meglátta a járdán a tömött pénztárcát, mohón körülnézett és gyorsan felvette majd a köténye zsebébe süllyesztette. Mi ebben a pillanatban fuldokolni kezdtünk a röhögéstől de fegyelmeztük magunkat és inkább csak pukkadoztunk felfúvódott pofazacskóval. Elképzeltük amint otthon kinyitja a pénztárcát és meglátja a lócitromot. Aztán mikor eltűnt elszaladtunk a disznóólig és ott aztán kitört belőlünk a nevetés. Csapkodtuk a combunkat hajlongtunk előre hátra majd leestünk a lócáról fene nagy jókedvünkben. Bánta már a fene a sok felesleges munkát, a sok sebet amit a bőr varrásakor szereztünk, élveztünk az idétlen tréfánkat hosszú perceken keresztül.

Aztán, hogy a maradék bugyellárisokkal mi lett nem emlékszem. És ha már az emlékezetnél tartunk nem jól emlékeztem. Nem lett verés ebből a bukszagyártásból. Az áldozat is nyilván érezhette hogy ő sem kerülne ki teljesen tisztán a dologból így inkább hallgatott a dologról. Mi még azért az elmúlt évtizedekben gyakran emlegettük mosolyogva ezeket a gyerekcsínyeket. Hát igen, én se voltam azért mintagyerek. Gyerekkoromban hasonló esetekre mondták az idősebbek: akasztottak már jobbat is. Hát, nagyon nem tiltakozom.:)

Azért énbennem mindig is volt egy kis kalmár szellem. Mindig törtem a fejem, hogy  mivel lehetne egy kis pénzt keresni. A cigaretta házilagos gyártását inkább az motiválta, hogy a zsebpénzemet továbbra is szívesebben költöttem 3,60-as lógyulaira mint cigarettára, de a bukszagyártás már kimondottan anyagi haszonszerzés reményében történt. Bár a kapitalizmus alaptörvényeit csak jóval később - elsős egyetemistaként - ismertem meg  azért valami fogalmam volt a gazdasági törvényszerűségekről. Igaz, mi még csak saját magunkat zsákmányoltuk ki, de ahogy magamat ismerem előbb utóbb eljutottunk volna a bővített újratermelésig is. Sajnos azonban az általunk csizmaszárból készített pénztárcánknak nem nagyon volt felvevő piaca, sőt hogy őszinte legyek egyáltalán nem volt, így aztán mikor el akartuk adni a nagy lelkesen legyártott bugyellárisokat kiderült, hogy senki nem akarja megvenni. Így aztán hamar megismerkedtünk a válság fogalmával is. Ott ültünk a disznóólban abban a rohadt hidegben előttünk a kész bugyellárisok, körülöttünk csizma roncsok és gané maradványok, mert csak a szárával lehetett valamit kezdeni, a fejrésszel nem, azokat félredobáltuk. Na mindegy, szóval ott ültünk vagy négyen és néztük a halom pénztárcát, hogy akkor most mi legyen? Egyébként arra nem gondoltunk egy pillanatig sem, hogy egy-egy darab jó lesz nekünk mert azért igen csúnyára sikeredtek ezek a pénztárcák. Talán 8-10 évesek lehettünk, azt azért láttuk, hogy nem sikerültek igazán szépre. Sőt, hogy őszinte legyek elég rondák voltak. Talán magunk is csodálkoztunk volna ha valaki ezekért pénzt ad. De nem adott, így aztán a nyakunkon maradtak, kezdeni kellett valamit velük. Mielőtt azonban megosztanám olvasóival mi is történt ezekkel a kezdetleges bőripari termékekkel röviden fussuk át az előzményeket.

A barátomék padlásán kutatva - mi mindig kutattunk valahol - egy csomó női csizmát találtunk. Öregasszonyok jártak ilyesmiben a templomba vasárnaponként meg októberben a litániára. Igazából már nem emlékszem, hogy ezek már kiszuperált csizmák voltak-e vagy nem, de mi nem sokat hezitáltunk, lehoztuk őket a disznóólba mikor valamelyikünk kitalálta, hogy bukszákat kéne gyártanunk, eladásra. Rögtön felvillanyozódtunk, lelki szemeim előtt lógyulai hegyek jelenhettek meg már a gondolatra is. A jövő, hogy nem egy hétig kell félrerakni a szűkösen mért csokira- meg cukorkára valómat felvillanyozott. Boldogan halmoztuk fel a csizmákat a disznóólban ahol a termelést terveztük.  Hogy a disznóólban miért nem disznó volt nem tudom már. Talán a barátomék szülei megunták, hogy be kell szolgáltatniuk a fél disznót, vagy nem volt mit adni a disznónak, tényleg nem tudom. Mindenesetre mi télen szántuk rá magunkat erre a szolid vállalkozásra ami szüleinket aggodalommal töltötte el. Emlékszem Mari néni - a barátom édesanyja - mindig jött, hogy "Gyerekek gyertek be, megfáztok, aranyeretek lesz", amiről akkor azt sem tudtuk mi az. De ezt azért gyorsan megkérdeztük mert izgalmasan hangzott de mikor megtudtuk az igazságot bosszúsan legyintettünk, éreztük, hogy ebből nem lesz meggazdagodás, és bosszúsan vettük újra kezünkbe az árat meg a tűt, hogy a lassúbb de biztosabb gyarapodás útján lépdeljünk továbbra is előre a gondtalan és gazdag élet felé. Mondjuk ebből a disznóólban tett szülői látogatásból annyit megtudtunk, hogy nyugodtan trancsírozhatjuk tovább a padlásról lehozott csizmákat, mert ha nem így lett volna nyilván Mari néném nem az aranyerünkkel foglalkozott volna.

Egyébként az aranyér megjött, igaz kicsit később, néhány héttel a bevonulásom után. Sajnos nem nagyon tudtam vele foglalkozni mert éppen egy 40 kilós géppuskával való futkosás töltötte be napjaim jelentős részét. A viszonyokat meg már jól ismertem, igazán nem kockáztattam volna elöljáróim egészségét azzal, hogy egy reggel azzal az óhajommal lepem meg őket, hogy a géppuskával való szaladgálás helyett szívesen kinéznék az SZTK-ba az aranyeremmel. Meg ha már ott vagyok benéznék a fülészetre is a Hetényi honvéd páncéltörő gránátja által kissé megviselt dobhártyámmal. El tudom képzelni a tisztikart amint a reggeli sorakozón feszesen tisztelegve közlöm velük óhajomat. Így aztán az egyetlen nálam lévő gyógyszeremmel kúrálgattam magam. 2 doboz Vegacilint szedegettem be, persze nem használt mert bár antibiotikum volt, de mégsem aranyeres gyulladásra találták ki. Ráadásul - még ha nem is Fleming korabeli volt - de mégis csak az 1967-es gyógyszergyártási technológia szintjét képviselte.

Hajaj, úgy látom kicsit több időt sikerült az aranyeremre fordítanom mint terveztem, na mindegy már, ez így marad, viszont hogy mit kezdtünk a pénztárcákkal kénytelen leszek legközelebb elmondani, hosszú lenne ez már mára. :)

Valamelyik nap az egyetemhez közeli élelmiszer áruházban sorban álltam a pénztárnál és nézelődtem. Egyszer csak megakadt a szemem egy csomagon éppen mellettem, az volt ráírva, hogy cigaretta papír. Tágra nyílt a szemem míg néztem, alig hittem a szememnek. Cigarettapapír? Hát ki a csuda sodor ma már cigarettát? Aztán eszembe jutott, hogy gyakran olvastam gyerekkoromban, hogy cigaretta papírt tettek a sebre amitől aztán elállt a vérzés, meg hasonlókat. Na jó, akkor minden rendben van, gondoltam, hiába no, nincs jobb a népi gyógymódoknál. De aztán tekintetem lejjebb csúszott és megláttam a hozzá való dohányt is. De nem ám valami régi módú csomagolásban. Nem bizony! Ezeket a csomagolásokat hozzáértő emberek tervezték, megfelelve a mai kor követelményeinek. Eszembe nem jutott ki az aki ma megveszi a cigaretta papírt és a dohányt hogy saját magának sodorjon cigarettát.

Mert azért valamikor, a gyerekkoromban volt ilyen. A Szövetkezetben - ahogy a mi falunkban az egyik boltot hívták - mindig lehetett kapni cigaretta papírt is, dohányt is. Később olyan hüvelyt is amit már megfelelő szerszámmal fel lehetett tölteni dohánnyal. Ha jól emlékszem "Tisza" márkanévvel uralta a hazai cigarettapapír piacot. Mi viszont a barátommal sajnáltuk a rávalót, ezért úgy döntöttünk, hogy jó lesz cigarettának a vadgesztenye levele is. Jól kiszárítottuk, kétségtelen, füstölt is rendesen.  Kezdetben a cigarettapapírral próbálkoztunk de túl durva volt akármilyen apróra is törtük, így aztán inkább újságpapírba sodortuk. A "Szabad nép" példányai kiválóan megfeleltek a célnak, igaz egy kis ragasztó is kellett ahhoz, hogy a papír széleit a sodrást követően összeragaszthassuk. Miután ily módon elkészítettük a cigarettáinkat már csak a nyugodt körülményeket kellett megteremtenünk a dohányzáshoz. Úgy döntöttünk, hogy a föld alá húzódunk, hogy elmélyülhessünk a cigaretta élvezetében. Ami azért túl sok élvezetet nem jelentett, inkább szenvedtünk ettől a büdös füsttől, de mégis csak néhány percig felnőttnek éreztük magunkat.

A barátomék udvarában ástunk tehát egy nagyobb gödröt amibe úgy öten-hatan elfértünk, mert addigra már annyian voltunk. Ennek tetejére deszkákat raktunk majd erre földet szórtunk. Nem túl vastagon, de elfödte a deszkákat. Az elején hagytunk egy kis lyukat lejáratnak ahol alászálltunk mint Orpheusz az Alvilágba. Előkerültek a gondosan elkészített "cigaretták", meggyújtottuk őket és ha nem is boldogan de átszellemült pofával szívtuk őket. Gondolom mondanom sem kell, hogy a rosszullét határán. Aztán egy idő után hangokat hallottunk felülről, mondhatnám úgy is, hogy szerencsére, így aztán kihúztak bennünket a föld alól míg valami komolyabb bajunk lett volna. Mi ugyanis nem számoltunk azzal, hogy a füst a deszkákon és a vékony földrétegen is áthatol és kívülről csak annyit lehetett látni, hogy füstöl a föld. Na mindegy, szó ami szó lebuktunk. Akinek a szülője ott volt az rögtön megkapta a verést, akinek nem az csak később, mikor a soron elterjedt dohányzásunk híre. Nekem azért szerencsém volt mert mire  apám hazajött munkából, addigra anyám már lehiggadt, így tulajdonképpen komolyabb verés nélkül úsztam meg a dolgot. Nem úgy mint a bukszagyártást. De erről majd legközelebb. :)

Úgy gondoltam a ma visszatérek néhány korábbi írásomra. Kezdem az "NME Nosztalgiastúdió"-val. Időközben ugyanis kitapasztaltam, hogy működik. Tehát a lényeg: csak a hét bizonyos napjain van adás, mégpedig kedden és csütörtökön. Ilyenkor már reggeltől lehet hallgatni egy kis nosztalgia zenét egészen este 7-ig. 7-kor kezdődik a szerkesztett adás úgy nagyjából 10 óráig. Nem vagyok benne biztos de csütörtökön lehet, hogy a keddi adást ismétlik meg. Ezt még ki kell tapasztalnom. Itt lehet elérni:

http://twinem.uw.hu/

Nálam ez úgy működik, hogy ráklikkelek a bal felső sarokban lévő "NME Nosztalgiastúdió" feliratra, ekkor letöltődik egy picike fájl, majd ezután elindul a Winamp nevű program és hamarosan meghalljuk az adást is. Ezután a fenti weblapot be kell zárni mert ha nem zárjuk be akkor kétféle zenét is lehet hallani, másik nyilván a Rákóczifalva adása. Természetesen a Winamp helyett más program is elindulhat, kinek milyen program van telepítve a gépén.

Vasárnap kint voltam Mályiban. A vízórát kellett leolvasni mert idén január elsejétől valami változás állt be a szolgáltatónál. Ideális időpont vízóra leolvasásra. Az ember utcai ruhában nem mehet le az aknába, tehát át kell öltözni. Mínusz három fokban kellemes dolog. Azután leereszkedni az aknába, lebontani az ősszel rátekert kiszolgált ruhadarabokat, leolvasni az órát, majd ismét bebugyolálni a csövet és a vízórát, hátha nagy hidegek lesznek, majd kimászni az aknából. Ilyenkor már az öltözés azért érdekesebb mert már az ember keze csupa kosz, persze víz egy szál se, na mindegy végül is megoldódott a dolog.

Azért valami jó is van ebben a téli vizitálásban: Morzsiék rögtön megjelentek, még ki se tudtam szállni rendesen a kocsiból. Gondolom mondanom sem kell, hogy kölcsönösen nagy volt az öröm. Különösen mikor előkerült a baromfi párizsi is. Hárman beburkoltak egy kilót. Én ugyan számítottam rá, hogy velük ebédelek de nem volt szívem elenni előlük. Ez a vízóra program nem volt egy időigényes dolog, gyorsan megvoltam vele, így aztán még leültem egy kicsit a teraszon a kutyusokkal. Hazafelé még beugrottam a gazdihoz odaadtam amit még decemberben akartam és jöttem is haza.

A rokon Afganisztánban jól van. Sokat repül, már több mint 120 órája van. Fárasztó de legalább telik vele az idő. Az a szegény fiú aki meghalt a barátja volt, ahogy ő írta a Miok Gyuri. Az edmontoni magyar közösségben együtt voltak, nagyon sajnálta őt is, meg a másik 3 társát is. Azt írja hogy szegény fiú miatt mindig nagyon aggódott az édesanyja. Hát szegénynek nem kell most már aggódnia. Vasárnap este én is felhívtam a rokonfiú anyját, beszélgettünk egy fél órát. Gondolom mondanom sem kell, hogy ők is nagyon aggódnak. Március közepén jön majd szabadságra, eljön majd Magyarországra is, meg Miskolcra is.

A kávéfőzőm jól bevált. Durván másfél kiló kávét ittam meg idáig és úgy érzem jól döntés volt amikor a neszkávé helyett az igazi kávé mellett döntöttem. Nem túl erős, és kellemes, zamatos íze van. És a víz valamint a kávé mennyiségével változtatni is tudom a kávé erősségét. Úgy hogy érdemes volt úgy 13 év után kicsomagolni a dobozból.:)

Úgy tűnik a várnyomásom lement normális értékre. Na nem magától hanem újabb és egy kicsit több gyógyszertől. Beruháztam egy új vérnyomásmérőbe is. Van ugyan itthon egy, csak egy baja van: motor pumpálja fel, idővel az elemek kimerülnek és bizonytalan voltam a mért értékekben. Nemrégiben vettem egy másikat. Ezt kézzel kell felpumpálni, az elemek csak az elektronikához kellenek, tehát nagyon hosszú ideig - egyes hírek szerint fél évig is - működőképesek maradnak. Ha meg még ezek után is kétségeim vannak megmérhetem a másikkal is. Ha csak ellenőrző mérésre használom az is sokáig pontosan fog mérni. Bár a vérnyomásom már rendben van azért kihasználom a vizsgaidőszakot és elmegyek 1-2 szakrendelésre. Néha nem árt ha az ember megnézeti magát. Meg az sem ártana ha lefogyna. Így igaz. Most legyen elég annyi, hogy küzdök.:)

Sokáig gondolkodtam azon milyen címet is adjak mai írásomnak. Végül a film címe mellett döntöttem. Adhattam volna a főszereplő nevét is, de valahogy túl nagyívűnek éreztem. Maradt hát a film címe. Egyébként a filmet az RTL Klubon vetítették, véletlenül fedeztem fel, nem szoktam én ezt a csatornát nézni. Egyedüli ami érdekes számomra amikor összeverekszenek a Mónika show-ban, de ezt akkor nézem meg a Youtube-on amikor akarom. Most véletlenül akadt meg a szemem a film címén, szórakozottan beleolvastam a tartalomba és bekarikáztam. Sőt, csütörtökön még be is programoztam. Végül élőben néztem végig mert fájta a hátam és hamarább hazajöttem.

Nem volt rossz film. Jack Nicholson játszotta a főszerepet. Egy férfit alakított aki 67 éves korában nyugdíjba vonul és megkezdi jól megérdemelt pihenését hű hitvese mellett, akiről most hogy több ideje van rá odafigyelni rájön, hogy nem is érti mit keres mellette és egyre inkább tehernek érzi. Nem sokáig kell azonban az asszony egrecíroztatásait elviselnie mivel egy szívroham végez a hű hitvessel. Akiről néhány hét múlva kiderül, hogy nem is annyira hű, azonban ne ragadjunk itt le, ez mellékszál, menjünk inkább tovább.

Warren - mert így hívják hősünket - egyre inkább nem tud mit kezdeni magával és hirtelen megszaporodott szabad idejével. Így aztán a - felesége óhajára megvásárolt hatalmas lakóbusszal - elindul Denverbe szeretett lányukhoz aki esküvőre készül egy fiatal emberrel, aki sokmindenbe belekezdett már, de igazából még nem vitte semmire. Történetünk idején éppen eladó egy üzletben ahol vízágyakat próbál rásózni meggondolatlan vevőkre. Warrennek nem tetszik a vőjelölt, próbálja is lebeszélni lányát de nem sikerül neki, a lány hozzá akar menni Randall-hoz a mihaszna fiúhoz. Végül Warren megadja magát, az esküvőn szép beszédet mond majd kirohan a mosdóba. Kelletlenül bár de végigasszisztálja a lánya templomi esküvőjét is majd hazatér otthonába és egy levél várja valamint egy gyermekrajz. A levelet egy 6 éves afrikai fiúcska nevében nevelőnője egy apáca írja mivel a kisfiú még nem tud írni. És akit Warren rendszeres pénzküldeményeivel támogatott az elmúlt hónapokban. Az apáca a teljesen árva kisfiú nevében megköszöni Warren leveleit valamint a pénzt és viszonzásul egy rajzot küld neki. Egy rajzot amint egy felnőtt és egy kisfiú fogják egymás kezét. És Warren nézi a rajzot és elsírja magát. Nyilván ekkor döbben rá mennyire több szeretetet hordoz ennek a 6 éves árva afrikai kisfiúnak a rajza akit soha nem látott, mint egész 67 éves élete. Valami ilyesmit éreztem mikor a síró Jack Nicholsont láttam.

És akkor most pár sort róla is. Szeretem őt mint színészt. Nagyon tehetséges, jó színésznek tartom. Igazából akkor ismertem meg amikor a "Száll a kakukk fészkére" című filmben a fenegyerek McMurphy-t alakította. Minden szereplő kiválóan végezte a dolgát de az abszolút főszereplő mégiscsak ő volt. Aztán emlékezetes még számomra amikor Jessica Lange-val a "Postás mindig kétszer csenget"-ben alakította a férfi főszerepet. Ebben a mostani filmben látszik, hogy ő sem maradt fiatal és hogy ebből a filmből nem egy kicsit rózsaszín ködben úszó amerikai film lett az jelentős részben neki, az ő hiteles alakításának köszönhető. A dramaturg és a rendező csak megmondják milyennek szeretnék látni a szerepet, de hogy az milyen lesz a valóságban az leginkább a színésztől függ. És Jack Nicholson "hozza  a figurát". Már ezért is érdemes volt megnézni ezt a filmet.

És ha már szó esett egy amerikai esküvőről nézzünk meg egy esküvői bevonulást a Youtube-ról. Megnéztem már néhányszor, mindig élvezettel néztem végig. Végül is egy  jó buli az egész amihez mosolyogva és nevetve asszisztál a lelkésznő az oltár elől és a násznép a padsorokból. Nem kis pénzbe kerülhetett a sok - nagyjából azonos ruha - és nagyra értékelem a barátokat akik vállalkoztak arra, hogy így tegyék emlékezetessé a barátaik esküvőjét. Lenyűgözött az urak és hölgyek ruhája ami nem egy túldíszített valami, de egyformán ízléses a fiatalabbak és idősebbek számára is. Ez fokozottan érvényes a hölgyek ruhájára amely egyszerű, és ugyanakkor elegáns. Szinte észre sem lehet venni a teltebb idomokat, vagy ha igen ezek vonzónak tűnnek a férfiszemek számára amint libegnek befelé. Ezek után  nézzék meg a Morgómedve olvasói is:

https://www.youtube.com/watch?v=4-94JhLEiN0&feature=fvst

Remélem tetszett.:)

Újabban nem igazán vagyok oda a teáért. Valószínűleg azért mert a tea ezekkel az édesítőszerekkel nem az igazi, ahogy az igazi lenne úgy meg hizlal. Na nem a víz, hanem amivel iszom. Én ugyanis jó 30 éve már nem cukorral iszom. A cukor hizlal, én meg azt nem nagyon engedhetem meg magamnak. Én ha teázásra adom a fejem, akkor valami édességet majszolgatok, aztán azt öblítem le a teával. Így a teának az íze az édességekkel harmonikus ízt ad a számban amit fölöttébb kedvelek.

A dolog orosz földről ered. Azt már korábbi olvasmányélményeimből is tudtam, hogy Oroszországban az idős asszonyok úgy itták a teát, hogy a fogaik közé vettek egy darab kockacukrot és azon keresztül kortyoltak a teából. Hát én is kipróbáltam így, túl nagy élvezet nem volt. Megállapítottam magamban, hogy ezt azért találhatták ki mert szegények voltak, nem volt elegendő pénzük hogy cukorra is fussa, így aztán ezt a módszert alkalmazták. Mert ezzel a módszerrel tényleg sok teát meg lehetett inni egy-két darab cukorral. Ugyanis a tea - útban lefelé - olyan kevés ideig érintkezik a cukorral, hogy egyszerűen nem tud elegendő mennyiséget leoldani ahhoz, hogy a teát élvezni is tudjuk. Így aztán visszatértem a kristálycukorhoz meg a citromhoz (korábban citrompótlóhoz) és általában csak reggelente ittam ilyesmit, leginkább bundás kenyérhez. Mindebből látható, hogy ezekben az időkben a tea nálam az étkezés része volt és nem az élvezeté.

Aztán, hogy megfordultam szovjet földön, láttam, hogy teázni másképp is lehet. Vendégségben fordult elő, hogy mikor már túl voltunk az előételeken (körülbelül 20 féle hideg étel) valamint a másodikon is (nagyon sokszor sült csirke vagy marha krumplival) akkor jött a tea. Ami az étkezésnek ebben a fázisában ideális innivaló volt. Az ember gyomra már eléggé tele volt a fentebb említett finomságokkal, a vodka és az örmény konyak is eléggé nyomasztotta már az embert belülről, a pezsgő még csak ismerkedett a lenti körülményekkel amikor megjelentek az asszonyok a forró vizes szamovárral és a teakoncentrátummal. Ha jól emlékszem zavárkának hívták.

Megnézhetném a Google-val de nem nézem. Direkt kerülöm a Google-t, nem tudományos dolgozatokat írok én itt 2-3 naponta. Inkább tévedjek egy-két apróságban de írjam azt ami a fejemben van. Majd kiigazítanak az olvasóim.

Visszatérve  a teázásra, ez a zavárka egy tea koncentrátum, sok tea kevés vízzel. Fegyintézetekben szoktak ilyesmit inni a rabok, persze ők a szamovárt kihagyják. Nem úgy mi. Nálunk az asztalon ott volt az is, tetején a zavárkás edény amit a forró víz gőze tartott melegen. Egész jól nézett ki. Az egésznek volt egy csehovi hangulata. Bár ez egy moszkvai panelben nehezen rekonstruálható, hiszen egy ilyen szamováros teázás igazából egy Moszkva alatti dácsa (nyaraló) teraszán tudja igazán azt a hangulatot idézni amit többek között Csehov is leírt, Nyikita Mihalkov pedig megmutatott nekünk az "Etűdök gépzongorára" valamint "Csalóka napfény" című igazán kiváló filmjeiben. Ebből a zavarkából töltött mindenkinek egy keveset a ház asszonya, hogy aztán a hígítást mindenki maga intézze a szamovárból.

Jók voltak ezek a teázások. Maga a tea Indiából származott, vagy a ködös Albionból Earl gray tea formájában, amit szerénységem ajándékozott az asszonyoknak. Cserébe ők a legfinomabb falatokat helyezték a tányéromra legszebb mosolyuk kíséretében. Ezt az Earl gray teát ők indiaival hígították, hogy tovább tartson. Biztos írtam már, hogy a szovjet asszonyok nemigen vették a grúz meg örmény teát. Ezt meghagyták nekünk balga külföldieknek, akik boldogan vettük itthonra ajándéknak. Miközben sorban álltunk a pénztárnál lelki szemeink előtt megjelentek a napsütötte grúz teamezők amint a szél szelíden mozgatja az ültetvényeken a tealeveleket és csak részben éreztük a megelégedettséget, hogy milyen jó, hogy vettünk néhány csomaggal mert hogy fog örülni otthon az asszony meg hát az ajándékozás egyrésze is le van tudva. Hát az asszonyok nagyon nem örültek neki, de ki emlékezett már erre néhány év múlva, így aztán a grúz teáknak állandóan meg volt a piaca. Mert nem csak mi vásároltuk ezt. Vették a csehek, szlovákok, lengyelek meg mindenki aki azt olvasta a csuda tudja hány nyelven megjelent Szovjetunió című folyóiratban, hogy a grúz tea világhírű. Hát igen, biztos az, csak azok nem itták akik termelték.

Megint csak elkalandoztam a teremburáját, szóval az asszonyok öntöttek a zavárkából, mi jó bőven engedtünk hozzá forró vizet a szamovárból és körülnéztünk mit is eszegessünk a tea mellé. Mert itt természetesen nem evésről van szó, az megvolt már, hanem eszegetésről, megkockáztatom, nyalakodásról. Vagyis kivett az ember a kistányérjára egy kis mézédes lekvárt, olyat ami még gyümölcsből készült, lehetőleg a város környékén található erdőből szedett gyümölcsből, jó sok cukorral eltéve hadd kívánjak az ízlelőbimbók az öblögetést a finom teával. Ami meg is történik, mégpedig folyamatosan. Egy kis nassolás, egy kis öblögetés. Így finom ám a tea! De ha az ember szereti a változatosságot, eszegethet egy kis Halvát is, netán mézet, persze házi mézet nem azt a fajta mű mézet amit mi öntögettünk ki Kazahsztánban az utcai csap mellé, hogy üres dunsztos üvegekhez juthassunk amibe aztán a korcsmáros - jófajtának ugyan nem mondható - de mégis csak hideg seritalt mért.

Aztán teázáshoz kiváló még a szovjet (ma már orosz, ukrán stb.) boltokban vehető úgynevezett konfeti is, ami tulajdonképpen sok kisebb méretű csoki külön-külön becsomagolva. A szovjet asszonyok retikűrjében mindig megtalálható volt néhány darab amit ebéd időben gyorsan bekaptak, mert az ebédre vagy idejük vagy lehetőségük nem volt. Aztán hosszabb idő alatt ennek a fajta éhségcsillapításnak meg is lettek a hátrányos következményei mint tapasztalhattuk is ottjártunkkor.

Ilyesmikről van szó, és nagyon sokféléről:

Tehát a lekváron kívül volt még az asztalon Halva, méz, konfeti, csokoládé táblában és még sok minden ami édes. És ezt az ember eleszegette, közben teázgatott, a háziasszony még egyszer körbejárt a zavárkás kis kancsójával, szóval jól elvoltunk, miközben bensőnkben ádáz küzdelem folyt az életben maradásért, bár mi ebből nem sokat érzékeltünk, csak kicsit teltnek éreztük magunkat.

Itthon is természetesen ragaszkodom a kint megkedvelt teázási szokásaimhoz.  Apró orosz csokoládék általában vannak a háznál, legutóbb a közeli élelmiszer áruházban görög napok voltak, sikerült egy kis Halvát is beszereznem, meg még az ántivilágból maradt egy kis igazi orosz lekvárom is. Kicsit régi már, 1988 végéig garantálták a gyártók a minőségét, örömmel jelentem hogy most 21 év után is kiváló íze van. Kicsit hezitáltam mikor a nyáron megtaláltam néhány üveggel a beépített szekrény legtetején a sarokban de aztán felbontottam, megnéztem, megszagoltam és megkóstoltam és fogyaszthatónak találtam. Na most azon kedves olvasóimnak akik elszörnyülködnének a dolgon megmondom őszintén igazuk van. Ez azért tényleg elég régi. Annyi esélyt azért adtam a szervezetemnek, hogy nagyon picike adagokban és elég ritkán eszem belőle. Inkább kevesebbet teázom, egyébként sem teázhatom én gyakran mivel nem édesítővel iszom, tehát  nyár óta eszem az első üveggel, egyébként eperlekvár. Azért örültem annakidején neki, mert ezt még lekvárból készítették, szemben velünk ahol már több volt benne a zselatin meg az egyéb anyag mint a gyümölcs. Ma már ott sem vennék lekvárt. És ezért becsülöm meg ezt a régi lekváromat.

Végére értem mondandómnak, kicsit hosszú lett de talán nem baj. Aki pedig kedvet kapott egy jó teához ne sokat hezitáljon csináljon magának egyet, keressen valami édes dolgot hozzá és teázzon egy jót. Nagyjából úgy ahogy leírtam. Egyen valami édeset, öblögesse le teával a nyelvéről az édességet. Isteni lesz.:)

Reggel amikor az Origó hírei között arról olvastam, hogy egy magyar származású kanadai katona is meghalt Afganisztánban összeszorult a szívem. Izgatottan görgettem tovább a szöveget és kerestem a nevet. Némileg megkönnyebbülve láttam, hogy a híradás nem az én rokonomról szól. A megkönnyebbülés azért nem volt teljes mert a halál mindig szomorú dolog. Akkor is ha más hozzátartozójáról, rokonáról van szó.

Ő az a fiatal ember aki több társával együtt meghalt, még december 30-án. Egy pokolgépet robbantottak fel a páncélozott gépjárművük alatt. Egy magyar származású őrmester. Aki most már csak koporsóban tér vissza hazájába. És hozzánk sem jön többet haza az Óhazába, pedig biztos szívesen töltötte itt a rokonoknál szabadságát, szabad idejét. Mint ahogy a mi rokonunk is mindig örömmel jön Magyarországra. Ha szerét ejthette minden évben eljött. Bár sokfelé vannak rokonok mindig leugrott Miskolcra is, hogy megnézzen bennünket. Most is ígérte, hogy majd jön. Hát szeretettel várjuk. Csak jöjjön. Igaz erre momentán várni kell egy kicsit mert éppen el van foglalva, holmi katonáskodással. Ráadásul nem valami békés albertai garnizonban hanem Afganisztánban, ahol most egész közelről érezhető a veszély. A múltkor még eljópofáskodtam itt a zsinattal amit a háború okoz és nem lehet tőle rendesen aludni, meg  hasonlókkal de most már én is el vagyok komorodva egy kicsit. Nincs is kedvem viccelődni mert nem biztonságos hely ez ott a kanadaiaknak sem, ez már világosan látszik. Antall József mondta egyszer, hogy van egy nép Szibériában akik nem merik kimonadani a medve nevét. Hát én sem merek itt kimondani semmit. Csak szeretném ha most inkább otthon lenne. És nagyon sajnálom ezt a fiatal katonát aki amellett, hogy kanadai állampolgár volt magyar is volt. Közülünk való is.

Kicsit másabb lett ez az írás mint terveztem. Kicsit elkapkodott, kicsit össze-vissza. De tudtam, hogy írnom kell mert sokan aggódnak, hogy nem őróla van-e szó? Nem, nem róla van szó. Most egy másik magyar származású kanadai katonáról van szó akit szintén nagyon sajnálok. Én is csak most érzem, hogy ez már nem operett háború mint az előző írásomból kiolvasható volt. Itt sajnos meg is lehet halni. De bízzunk a gondviselésben.

Azért nem fejezem be az írást anélkül, hogy néhány képpel ne oldanám a feszültséget. Itt a kedves rokon egy M134D Dilon geppuska mellett áll. Ez rendben is volna csak az a baj, hogy én mintha helikoptert látnék. Hol van itt a géppuska?

Ezen a képen meg - ahogy ő írja - kutyasétáltatás van, kísérik a Chinook helikoptert. Most már csak azt kéne tudom melyik is az amelyik kísér és melyiket kísérik.:)