Morgómedve

Szombaton véletlenül az egyik kereskedelmi csatorna híradóján felejtettem a TV-t. Ritkán de előfordul, hogy belehallgatok. Most is ez történhetett aztán úgy maradt. Dolgozgattam itt a gépnél egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy a felkonferálásban azt mondja a bemondó, hogy a "Jogtipró díjat" a Fekete bakancsot idén Robert Fico kapta a nyelvtörvényért. A díjat - folytatja a bemondó - Esztergomban a Mária Valéria hídon adták át, vagy akarták átadni, ott, ahol a közelmúltban nem engedték be Szlovákiába a magyar köztársasági elnököt. Elhűltem. Hát van olyan médiamunkás, olyan szerkesztő aki nem tudja, hogy a dolog a komáromi hídon esett meg? Ezek szerint van. Aztán elindul a riport, itt már helyesen említik a híd nevét. Megnyugodva dőlök hátra. Minden rendben van, kis nyelvbotlásféle, majd mindjárt elnézést kérnek. Nem kértek. Ment tovább a Híradó. Mintha el sem hangzott volna ez a butaság. Elképzelem amint a bemondó tekintetével megkérdi az ügyeletes szerkesztőt, mi legyen? Egy legyintés lehetett a válasz. Nem érdekes. Haladjunk! Hát ez az. Hogy megint szokásos viccemet húzzam elő, nem mindegy, hogy egy pázsitot 20 vagy 200 éve nyírnak.

Jó hosszú cím ez, akárhogy is nézem, de rövidebbet momentán nem találtam. Jobb lenne valami blikkfangos rövidebb cím, de most jobb nem jut eszembe, maradjunk hát emellett.

Nézem a televízióban a balesetben elhunyt grúz sportoló temetését, és meg kell állapítanom, hogy a temetési szokásokban nem sok változás van a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Egyedül a koporsó az ami számottevően megváltozott. Ma már  arrafelé is nehéz fából készült, drága koporsók a használatosak. Magamban én ezeket amerikai koporsónak nevezem, mert életemben először egy kanadai rokont láttam ilyenben hazaérkezni, hogy elfoglalja helyét a Mindszenty temetőben található családi kriptában. Már akkor nagyon praktikusnak találtam a koporsó oldalán lévő fogantyúkat, hogy mennyivel biztosabban lehet vinni mint a nálunk szokásosakat. Mindig féltem egy kicsit, hogy a halottvivőkkel valami baj történik. Megcsúszik valamelyikük, különösen faluhelyen ahol rokonok és szomszédok vitték az elhunytat. Igaz a Szent Mihály lován vitték, de akkor is, arra fel kellett rakni, le kellett venni. Szóval könnyen megtörténhetett volna a baj. Bizony a mi koporsóinkon nehéz volt fogást találni.

Szokás szerint megint elkanyarodtam, ideje visszakanyarodni. De hogy az írásom olvasmányosabb legyen az elemzés helyett inkább mesélek. Talán könnyebben lesz emészthető.

1982-ben éppen akkor érkeztem ki Moszkvába, amikor a fogadó tanszékről az egyik kolléga elhunyt és a tanszék is jelentős szerepet vállalt a végtisztesség megadásában. Ahogy itt mondanánk az egyetem saját halottjának tekintette. Ott ez egy kicsit mást jelentett mint nálunk. Ott nem csak a költségekhez járult hozzá az egyetem, hanem a temetés lebonyolításában is részt vett. Gyanítom azért mert nem voltak olyan jól kialakított temetkezési vállalkozások mint nálunk. Az illető olyan 60 körüli férfi volt, professzor. Másnap mikor bementem az egyetemre rögtön elvittek egy hatalmas terembe ahol mindenféle gépek és makettek voltak találhatók. Ott feküdt nyitott koporsóban a megboldogult, mellette pedig négyesével álltak díszőrséget az egyetem vezetői, vezető oktatói meg még gondolom sokan mások is. Pár percenként váltották egymást. Ami rögtön feltűnt, hogy nem voltak kiöltözve. Mindenki a szokásos hétköznapi ruhájában volt. Volt aki óráról jött, volt aki oda ment. Láthattam az egyetem nagy hírű akadémikus rektorát  is díszőrséget állni, hát ő sem volt kiöltözve. Aztán legközelebb úgy 2 óra felé mentem le, mert indultak az autóbuszok a temetésre. Az öltözék maradt a délelőtti, hétköznapi viselet. Nagyon hideg volt, szerintem volt mínusz 20 fok is. De 15 biztos. Én egyik barátommal voltam, láthattam  amint az elhunytat kiviszik az autóbuszhoz - immár lezárt koporsóban - és elhelyezik az autóbusz erre a célra kiképzett terében.

És itt meg kell állnom egy pillanatra. Ezek azok az autóbuszok amikből millió szaladgált a volt Szovjetunióban. Ezeknek - mi utasok - csak a felső terét ismertük, meg se fordult a fejünkben miért kell ilyen magasra felmennünk amikor beszállunk. Hát azért mert az utastér alatt egy - hátul nyitható - elég nagy tér van. Hogy ez általában csomagtartó-e vagy nem, nem tudom. Nem zárom ki azt sem, hogy mivel gyakran fordult elő, hogy a hozzátartozók szállították ki a megboldogultat a temetőbe gyárilag erre a célra tervezték így.  Mindenesetre a gyászolók ilyenformán együtt utaztak a halottal, ami csak első körben tűnik szokatlannak, biztos ezt is meg lehet szokni. Ő alul, mi felül. Mi is így tettünk. Alulra még befértek a koszorúk is, mi meg felültünk a buszra és elmentünk egy Moszkva közeli temetőbe. A közelit úgy kell érteni, hogy körülbelül 50 kilométert utaztunk.  Ahol aztán a fiatalok elszaladtak egy kerekes kocsiért,  mi meg vártunk, hogy vissza jöjjenek. Ezek a kocsik nem egy különleges darabok, van 4 kerekük meg egy asztalszerűség amire a koporsó feltehető, a jövő tudós generációja pedig - akkor még aspiránsoknak voltak, ma már inkább doktoranduszoknak neveznénk őket - eltolta a kocsit a sírig. Mi meg csendben ballagtunk utánuk. Ott ismét levették a koporsó fedelét, majd beszédek hangzottak el. A beszédek végén pedig a  tanszékvezető felszólította a gyászolókakat, hogy vegyenek búcsút az elhunyttól. És én elborzadtam. Ami ezután következett az azért szokatlan volt. Ez az elbúcsúzás ugyanis azt jelentette, hogy a gyászolók közül kezdtek kiválni emberek akik odaléptek a halotthoz és megpuszilták. Én rémülten néztem a mellettem álló tanszékvezetőre, ő látta mi bajom van, csendben megjegyezte, hogy csak a közvetlen hozzátartozók. Megnyugodtam, de még sokáig éreztem magamban egy ijedtséggel vegyes ellenérzést emiatt a szokás miatt.

Mikor idáig jutottunk a temetési szertartással valami temetői járgányon hirtelen megérkezett 4 kifejezetten rosszul öltözött temetői alkalmazott és befejezték amit mi elkezdtünk. Eltemették a halottat. Ezután ugyanazokon a buszokon amikkel jöttünk visszamentünk az egyetemre ahol az ebédlőben  terített asztal várt bennünket és egy-egy egy pohár vodka mellett méltatták az elhunyt érdemeit. A történet itt véget is érhetne, de azért szeretnék még néhány gondolatot megosztani az olvasóimmal.

Ez a nyitott koporsó a tegnap látottak alapján még mindig szokásban van. Valószínűleg szokásban van a család sajátos elköszönése is, ezt nem láthattuk. Bizonyára sejti a kedves olvasó, hogy nem értem mi szükség van erre? Nálunk is temetnek nyitott koporsóval, de már nagyon sok esetben látom, hogy egy fólia takarja az elhunytat. Ami azért jó dolog. Aki szeretné láthatja még utoljára szerettét mielőtt lezárják a koporsót, de csak azok láthatják. Kivéve a közeli hozzátartozókat mert ők bent vannak a ravatalozóban tehát a halott közelében. Bár tapasztalatból tudom, hogy ott is lehet úgy helyezkedni, hogy ne lássunk semmit ha nem akarunk. A volt Szovjetunióbeli nyitott koporsós temetéseknél - láthattuk tegnap - kénytelen mindenki látni az elhunytat mert hozzák, viszik, egészen a sírig. Sőt ott még le is teszik, hogy a közeli hozzátartozók - úgymond - elbúcsúzhassanak.

Egyébként én csodálkoztam tegnap mikor azt hallottam, hogy eltemették, mert én már vagy 3 napja is láttam képeket a ravatalról, ezek szerint már akkor felravatalozták csak most  temették. Egyébként ez a nyitott koporsóhoz való ragaszkodás annyira erős arrafelé (és most nem csak Grúziára gondolok), hogy láttam dokumentum filmet ahol egy rendőrnőt temettek, szintén ilyenformán. A gyilkos a homlokán találta el és hogy ne látszódjon a nyoma egy 6-8 centiméter széles szalaggal kötötték át a homlokát.

Mit tehetnék még hozzá? Bizonyára feltűnt, hogy hivatásos temetkezési alkalmazottak csak onnantól vettek részt a volt kolléga eltemetésében amikor a földbe kellett helyezni. Vagyis addig mindent a munkatársak végeztek. Gyanítom, hogy a családi temetéseken ugyanezt a rokonok végzik. Nem néztem utána de el tudom képzelni, hogy a szovjet vezetés valami burzsoá kapitalista dolognak bélyegezte az ilyen vállalkozások engedélyezését és működtetését. Van még néhány hasonló példa ami szintén nem volt szokás hasonló ideológiai megfontolásokból. Legközelebb talán azokra is sort kerítek.

Végül essék szó a fiatalon elhunyt sportolóról. Minden fiatal ember halála megrendítő. Élni jó, minél több adatik meg az embernek annál szerencsésebbnek mondhatja magát. Neki szegénynek csak ennyi jutott. Igazán sajnálom. Nyugodjék békében!

Valamikor régen azokat a képeket amik valami miatt megfogtak kivágtam az újságokból és folyóiratokból, hogy később is megnézhessem, ha úgy van kedvem. Nem volt ez nagy dolog. Olló mindig volt a közelben, az ember kapta gyorsan ezt az ollót és már ki is vágta a képet. Sitty-sutty. Ezután beleraktam egy iratgyűjtőbe a többi mellé, aztán elvolt. Innen bogarásztam elő nemrégiben azt a képet is, amin emberek százai álltak sorban a pesti járdán, hogy hozzá juthassanak álmaik hajszeszéhez, hogy aztán minden kopasz férfi nagyhirtelen hajas babává változhasson. Mint tudjuk nem változott senki hajas babává, de életünk kellemes színfoltja volt ez is. Én ugyan nem álltam sorba, nem is használtam ilyesmit, de közvetve az én életem része is volt ez a hajszeszes korszak.

Ebből az iratgyűjtőből vettem elő ezt a tanító nénis képet is:

Megpróbálom újra felidézni mi is fogott meg akkor ezen a képen. Először is a tanító néni csinos és szép asszony. Nem tudom, hány éves lehet, de valószínűleg hasonló korú, vagy egy kicsit idősebb gyerekei üldögélhetnek egy másik iskola udvarán, hogy meghallgassák az igazgató bácsit, aki majd megnyitja az évet. Nem tudom már milyen esemény lehetett, csak gondolom, hogy valami évnyitóféle, ahol a legkisebbeket a legelső sorba ültették ki a tornateremből a felsősök által nagy idétlenkedések között kicipelt padokra. Ami a gyerekeknek kényelmes lehet, nem úgy a tanító néninek. Szemmel láthatóan túl alacsony neki a pad. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy a lábai túl hosszúak ehhez a padhoz. Így aztán kicsit előre kell nyújtani azokat, hogy elférjenek. Ami viszont a derekának nem lehet jó mert a kinyújtott lábakhoz már egy kis hátradőlés is dukál, itt meg szemmel láthatólag erre nincs mód. Így aztán szegény tanító néni kicsit fárasztó testhelyzetben üldögél a padon a kis elsősei mellett. Bizonyára megtehetné, hogy elmegy a tantestület számára fenntartott helyre ahol kényelmesen üldögélve unatkozhatná végig az igazgató kolléga évnyitó beszédét, de ő ide ült a "gyerekei" mellé.

Mert nem kétséges, hogy ez a tanító néni igazi gyerekeiként fogja szeretni, tanítgatni ezeket a kis emberpalántákat akik most még kicsit megilletődve üldögélnek, pontosan nem is tudva hová csöppentek, csak érzik, hogy ez már tényleg valami komoly dolog az ovi után. Hogy mitől vagyok ebben ennyire biztos? Ahogy mondani szokták: csak rá kell nézni. Ahogy nézi őket. Mint kotlós a kis csibéit. Szeretettel, büszkeséggel. Nem előre néz maga elé, kicsit fáradtan, kicsit unottan. Nem. Ő a kicsiket nézi, jól ülnek-e, nincs-e valamelyiknek valami baja, nem kell-e valamelyiket kicsit megsimogatni, megnyugtatni? Szerintem öröm és várakozás is van ebben a tekintetben, hogy hétfőtől ezek a gyerekek rá lesznek bízva, részben őrajta is múlik milyen emberek lesznek, milyen benyomásaik lesznek az iskolákról, szeretni fogják vagy nem. Naponta érezheti munkájának gyümölcsét a csillogó szemekben amint hangosan és lelkesen mondják fel leckéjüket vagy válaszolnak a kérdéseire. Ezért is szép hivatás a tanári hivatás. Igazából csak az tudja aki próbálta. Hát ez a tanító néni ott a pad végén abban a kényelmetlen helyzetben szerintem nagyon jó tanító néni lehet. A gyerekek persze nem érzik azt amit én érzek, ők gyerekek. Csendben üldögélnek vagy egymással pusmognak. Nekik elég a tudat, hogy semmi dolguk azonkívül, hogy gyerekek legyenek. Hiszen ott vannak körülöttük a felnőttek akikre mindig számíthatnak. Szüleikre és erre a kedves tekintetű nénire itt a pad végén aki óvó, szerető tekintettel nézi ezeket a kis csemetéket itt mellette.

A képet elég régen vágtam már ki, megvan talán 25 éve is. Csak remélni tudom, hogy a tanító néni él, hogy jól van, és hétvégeken már az unokák számára süti a palacsintát és egyéb finomságokat, akik alig várják, hogy mehessenek hozzá. De jó lenne ha így lenne. Ahogy mondani szokták, adja Isten, hogy így legyen. :)

Tegnap a rádióban hallgatom a kabarét, egyszer csak a szemezésről esik szó. Persze vicces formában. Mondja a fiatalember, hogy valaki olyan kancsal volt, hogy saját magával szemezett. Innen jutott eszembe ez a szemezés. Ami talán ma már nem is divat. Évek óta nem láttam sehol, hogy 2 ember szemezett volna. Pedig ez a kívül állók számára is észrevehető dolog.

Eszi az ember a marhapörköltet galuskával és egyszer csak azt veszi észre, hogy a közeli asztalnál ülő fiatalember egyre gyakrabban néz a szemközti asztal felé ahol viszont egy ifjú hölgy ebédel a szüleivel. Olyan serdülőféle. Eleinte csak lopva pillant oda, szemügyre veszi a lányt, tekintete a pulóverén az illendőnél kicsit hosszabb ideig időzik, hogy aztán újra a lány arcát, frizuráját vegye szemügyre. Bizonyára szemügyre venne mást is, de az asztal ebben megakadályozza. Nem baj - gondolja - nekem ennyi is tetszik. És most már keresi a lány tekintetét. Hosszasabban néz arrafelé, aztán egyszer a lány is felemeli szemét a  túróscsuszából és észreveszi a fiút. Nem vág grimaszokat, nem biggyeszti le a száját, pár másodpercig nézi a fiút. Arca nem  árul el semmit, egyszerűen csak néz. Aztán minden különösebb reakció nélkül újra beletemetkezik a túróscsuszába. Aztán csak nem hagyja nyugodni a dolog, újra felnéz és a tekintetük találkozik. A fiú nézi, nem mohón, inkább kíváncsian, mikor fog a lány bármi módon is reagálni a figyelmére. Nézik egymást, most a fiú érzi úgy, hogy nem illő ilyen kitartóan nézni egy ismeretlen lányt, szemével inkább a marha pörköltet tanulmányozza, mintha lenne valami néznivaló egy marhapörköltön. Galuskával. Most a lány néz a fiú felé várakozva, hogy mikor néz fel a fiú. Nem kellett sokáig várnia, a fiú sem tudott nyugodtan enni, felnézett és a tekintetük találkozott. És most már szinte kihívóan nézték egymást, a lány szája szegletében mintha egy mosoly is bujkált volna. Ha közelebb lettek volna egymáshoz azt mondaná az ember farkas szemet néznek. Bár csaj egy felületes szemlélő mondana ilyen butaságot, a szemezés meg sem közelíti a farkas szemet nézést. Utóbbi - hogy úgy mondjam - erőből jön, erőszakos, erőltetett, egy dolog számít ki bírja ki tovább pislogás nélkül. Itt meg úgy emlékeszem lehet pislogni, sőt mosolyogni is közben. Sőt, ha komolyabb szándékaink vannak a jövőre vonatkozólag kell is. És innentől ez a szemezés már egy huncut játék. Két ember üzenete egymásnak, hogy tetszel nekem, közeledésed egyáltalán nincs ellenemre.  És minél tovább tart ez a szemezés annál biztosabb a siker. Már ha azt tekintjük sikernek, hogy a szemező felek valamilyen formában folytatni szeretnék ezt a bimbózó kapcsolatot.

Persze hiába szeretnék, hogy ha a körülmények nem teszik ezt lehetővé. Például ha anya meg apa összekapnak az ebéd fölött és nagy dérrel-durral távoznak, maguk után vonszolva a rémülten visszafelé pislogó tizenévest. Ilyen esetben természetesen kizárt, hogy valamiféle elérhetőséget adjanak meg egymásnak. Egyébként is akkor amikor én ebben a szemező korban voltam nem volt még sem mobil telefon, sem email cím. Az egyedüli kapcsolatfelvételi lehetőség a levél volt. Nem írom a telefonszámot sem, akkor a telefonos otthonok is meglehetősen  ritkán fordultak elő.

De sok szemezésnél fel sem merült a kapcsolat folytatásának gondolata. A "felek" gyakran megelégedtek azzal a jól eső érzéssel, hogy valaki felfigyelt ránk. Hogy mi is tetszünk valakinek. Volt valami bizsergető érzés abban, hogy a szemközti asztalnál nem fordultak el, nem biggyesztették le a szájukat, nem néztek vissza ellenségesen hanem gyakran visszanéztek, állták a tekintetünket, néha mosolyogtak is. Aztán vagy lett a dologból valami vagy nem.

Mi annak idején elég gyakran alkalmaztuk a dolgot, jó volt szemezni. Lehet, hogy csak teszteltük egymást és ha viszonzást találtunk ettől jól éreztük magunkat. Izgalmas is volt egy kicsit szemezés közben eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lenne ha...? Az esetek többségében semmi nem lett a dologból, de akkor és ott - úgy emlékszem - egy jó játék volt mindkét fél számára. Aztán ha úgy gondoltuk folytatni kellene többnyire megtaláltuk a módját, hogy a dolog valóban folytatódhasson.:)

Szép lassan, komótosan de működik a bolognai rendszer. Nem is tudom jól írom-e, lehet, hogy célszerűbb lenne Bolognai-rendszert írni. Nem mindenki tudja mi ez, röviden leírom.

Az Európa Uniós országok Bolognában elfogadtak egy háromlépcsős rendszert melynek során a fiatalok az egyetemeken és főiskolákon egy 6 vagy 7 féléves alapképzés keretein belül úgynevezett BSc diplomát szerezhetnek amivel már munkát is vállalhatnak. Az eredeti elképzelés szerint az itt végzettek 30 %-a folytatná a tanulmányait az úgynevezett mester képzés keretében. Az itt nyert diplomákkal szintén el lehet helyezkedni, de már felvételizhetnek a Ph.D képzésre is, melynek során doktori fokozatot szerezhetnek. Ahogy a bevezetés időszakában gyakran emlegették, az egész úgy néz ki mint egy piramis. Ahogy megyünk felfelé egyre kevesebb fiatalt érint a dolog, viszont egyre magasabb szintű a képzés. Az újfajta képzés egyik nagy előnyének emlegették, hogy az alapképzés után átrendeződnek a fiatalok és a mesterképzés már folytatódhat más szakokon, más karokon, vagy más egyetemeken, sőt, - mivel az Európai Unióban egységes elvek szerint folyik a képzés - külföldön is.

Ebben a félévben vannak először olyan hallgatóim akik úgynevezett mesterképzésben vesznek részt. Van nappalis és levelező képzés is. A nappalis hallgatók mind nálunk végeztek, igaz, egyikük a gépészmérnöki karon, a levelezős hallgatók egy része más egyetemeken. A nappalisok mind hallgatták azokat a témaköröket  amelyek szükségesek ahhoz amit ebben a félévben oktatnom kell, a levelezősöknél jóformán senki. Szép feladat lesz úgy megtanítani nekik, hogy meg is értsék meg be is hozzák a nappalisokat. Mindenesetre kemény munka vár rájuk. Igaz, rám is. Sajnos nem tudok engedni, nem lehet kétféle tananyag. Mindazonáltal érdekes dolognak látszik.

A Bologna rendszerről egyébként van véleményem, de nem írnám le, mert nem szeretnék vitát róla. Most is inkább csak azért írtam, hogy olvasóim első kézből értesülhessenek a dolgok pillanatnyi állásáról.:)

Sokminden összegyűlt bennem. Kezdem mindjárt a filmfesztiválokkal. Ahogy hallom hamarosan osztják az Oscar-díjakat. Ami már egy csöppet sem érdekel. Nem hoz lázba, nem várom izgatottan melyik filmek kapják a díjakat, mekkora show lesz a díjátadó ünnepség, semmi nem érdekel. Unom, a könyökömön jön ki. Tudom, hogy a nagy show a pénzről szól és nem művészetről. Minden évben egyesek kikiáltanak filmeket Oscar-díj várományosoknak amit természetesen az efféle hírekre éhes sajtó boldogan felkap és csámcsog rajta napokig, hetekig. És nem is szabad ezt rossz néven venni tőlük, nekik ez a dolguk. Aztán eljön a nagy nap, az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia döntéshozói, beülnek egy szobába, megisznak egy kávét, esetleg kapnak egy ebédet is, és odaítélik a díjakat amikről már hetek óta lehet olvasni, hallani TV-ből, rádióból. Lehet, hogy formailag nem így történik a dolog de a lényegen ez nem változtat. Persze, előfordulhat, hogy azok akik bedobják a filmcímeket eltalálják a döntők ízlését és tényleg ezek érdemesek az Oscar-díjra. Előfordulhat ilyen, persze. De ha minden évben így működik a dolog az már gyanús. Főleg ha évek óta nem tetszenek nekem ezek a filmek. Pedig nincsen nekem Istentől elrugaszkodott ízlésem. Világhírű rendezők munkáiból kerülnek ki a kedvenc filmjeim. Azért sem Andrzej Wajda, sem Rainer Weiner Fassbinder, sem Emir Kusturica nem akárkik. És Nyikita Mihalkovot és Jiri Menzelt is a jobbak között tartják számon. Tehát meggyőződésem, hogy ha az ő filmjeik híresen jó filmek és nekem is tetszenek akkor lehet valami abban, amiről beszélek. Azért korábban kaptak itt olyan filmek is Oscar-díjat amik nekem is tetszenek. Régebben inkább csak azok kaptak. Most meg leginkább azok amiket a Média felkap és emleget a díjkiosztásig. Szándékosan nem írok címeket, hogy ne indítsak el vitát melyik jó film melyik nem. Ízlés dolga. Ízlésekről meg - mint tudjuk - nem érdemes vitatkozni. Kinek a pap, kinek a papné - ahogy szokták mondani. De egy biztos: néhány év óta számomra az Oscar-díj nem azt jelenti mint korábban.

És ha már filmekről esik szó érdemes pár szót ejteni a 41. Magyar Filmszemléről is. Természetesen ha Jancsó Miklósnak van új filmje, márpedig van, akkor azzal nyit a filmszemle. Egyszerre 6 teremben, ahogy a hírekben hallottam. Hát ez elég impozánsan hat, bízom benne, hogy mind a 6 terem tele volt érdeklődőkkel. Nekem viszont az jutott eszembe, amikor a rendszerváltás után, de lehet, hogy már előtte is, egymás mellett megláttam egy csomó plakátot és nem értettem, hogy miért kell egyszerre 12 plakáton ugyanazt hirdetni. Valahol sejtettem, hogy itt a mennyiségnek fontos szerepe lehet. Nyilván amellett, hogy tudtomra hozza, hogy jól megy a hirdettetőnek impulzusszerű megjelenésével is hat rám, hogy mélyebben elültesse bennem azt amit sugallni szeretne. Nyomatékosító funkciója van. Ki van ez  találva. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő tankönyvekben oldalakon keresztül foglalkozhatnak a dologgal. Egyébként nincsenek nagy várakozások bennem  a bemutatott filmekkel kapcsolatban, sajnos ezek már tényleg nem az én ízlésemet képviselik.

Mint ahogy a ma este a Duna TV-n látható  - 1980-ban készült - "Vámmentes házasság" című film sem. A műsorújságban a cím felett az olvasható, hogy a "Magyar film napjai". Hát ha nekünk ezzel a közepesnek sem mondható 30 éves filmmel kell a magyar film napjait ünnepelnünk akkor régen rossz. Most mindenki dőljön hátra egy kicsit és arra kérem gondolkozzon el azon hány arra érdemesebb filmet ismer amivel méltóbban lehetne ünnepelni a magyar film napjait.

És ha már Média akkor nem hagyhatom szó nélkül az ökrös fogatot sem mint tömegközlekedési eszközt. Hogy miről van szó? Kétlem, hogy lenne olyan olvasóm aki nem hallott volna róla, hiszen majdnem miden médium hosszasan ecsetelte a dolgot, természetesen  a kis színes kategóriában. Állatok helyett. Arról van szó, hogy a Volán megszüntette az egyik kis borsodi faluba való buszjáratot és a polgármester úgy gondolta ezentúl a szakáldi polgárok ökrös szekéren fognak eljutni a megyeszékhelyre és vissza. Természetesen a szekér egyik oldalán az odafelé menet táblái volnának olvashatók, a másikon pedig a visszafelé. A riport lelkes tolmácsolója fontosnak tartotta, hogy a biztonsági övre vonatkozólag is megfogalmazzon egy kérdést.  Mit mondhat erre az ember? Semmit. Csak szomorúan mered a billentyűzetre. Gondolom senki nem gondolja azt, hogy ebből lesz valami. Akkor miért csinálunk úgy mintha elhinnénk? Az persze más dolog, hogy szerintem a XXI. században alapvető állampolgári jognak kellene lennie annak, hogy azok is eljussanak a falun kívülre akiknek nincsen autójuk. Mondjuk ez első olyan településig ahonnan már tovább utazhatnak a nagyobb városokba.

Alfonzó. Ha a filmszemle kapcsán - már bocsánat - Jancsó Miklós folyik a csapból is, a közszolgálati TV emlékező műsoraiban Alfonzó az unalomig ismételt sztár. Átlagosan hetente láthatjuk - egyébként kiváló -  jeleneteit a sakkozásról meg a kamara zenekarról amit vezényel, néha cirkuszi szereplőként, de azért ilyen gyakorisággal már sok. Rá kéne már írni azokra a dobozokra ott a televízió archívumában, hogy mikor volt felhasználva, hogy a soron következő búvárkodó szerkesztő ha már a TV-ben nem is látta, legalább ilyenformán tudomást szerezhessen, arról, hogy nemrégiben már néhányszor bemutatták.

Jó kis morgássá fajult ez a mai írás de ezek már napok óta bennem vannak. Most, hogy végeztem ezzel a temetővel alkalom is kínálkozott arra, hogy kiírjam magamból.

Cipő ügyben nagyot léptünk előre. Többen gazdagították ezirányú ismereteinket amit köszönök. Nem különben az egyik barátom által küldött elérhetőségeket amiket most megosztok olvasóimmal is.

Először bemelegítésképpen nézzünk meg egy elég vehemens felszólalást:

https://www.youtube.com/watch?v=T0X0jAlFI9E

Aztán itt már kicsit jobban bele lendül. Én erre emlékeztem:

https://www.youtube.com/watch?v=ztYwQhKrTJQ&feature=related

Ezen a felvételen úgy egy perc elteltjével a narrátor cipőt említ:

https://www.youtube.com/watch?v=Q5GKseLEEiE

És itt láthatjuk a cipőt is:

https://www.youtube.com/watch?v=8Xv7z5h7yBQ&feature=related

Hát ezt kitárgyaltuk, térjünk vissza a temetőbe.

Nem sorolom fel kiket néztünk még meg, ellenben szívesen írok a Koszmogyemjánszkaja testvérekről. Egyikük a magyar emberek számára is ismerős. A Zója. Zója Koszmogyenjánszkaja. Miskolcon a Tiszai pályaudvar előtti teret korábban róla nevezték el. Ami azért kicsit furcsa, mert a Zója keresztnév, mint ahogy van nálunk egy másik tér is amit meg egy lengyel iskolásról, Romek térnek neveznek. Ami szintén keresztnév. Na mindegy, nem ez a lényeg. Ők ketten - Zója és Súra - híres emberek.

A Súra nem annyira. Igaz, fiatalon halt meg, tüzértisztként. Zója azonban más. Ő 18 évesen partizánként halt meg a Moszkva közelében lévő Petricsevo faluban. Még mielőtt tovább mesélnék vessünk egy-egy pillantást a síremlékükre:

Ő itt Zója, az alatta lévő képen pedig Alekszandr, azaz Sura Koszmogyenjánszkaja.

Én ennek a Zójának a nevével kisiskolásként találkoztam először. Nem tudom hányadikos lehettem de az egész iskolának meg kellett nézni egy filmet amit róla szólt. Persze egyszerre nem fértünk be a mi kis mozinkba ezért be voltak osztva az osztályok, mikor melyik osztály menjen. Én hősiesen tűrtem is egy háborús film véres jeleneteit de mikor a fasiszták egy égő lámpa lángját tartották oda Zója állához elsírtam magam. És sírtam még az utcán is mikor mentünk vissza az iskolába. Hát ilyen benyomásaim maradtak a filmről.  Később elolvastam a könyvet is a testvérekről. Szerzőként az édesanyjuk volt feltüntetve, hogy ő írta-e nem tudom. Gondolom igen, bár valami kiadói szerkesztő nyilván besegíthetett. Jó könyv volt, sajnáltam az édesanyjukat, hogy mindkét gyerekét elveszítette a háborúban. A kisebbiket még meg is kínozták. Úgy gondolom nem mindenki előtt ismeretes a története, röviden leírom.

A háború kitörésekor ő is - mint olyan sokan mások is - szembeszállt a betolakodó német megszállókkal. Fiatal kora miatt katona nem lehetett, beállt hát a partizánok közé. Itt 1941 telén egy istállót akart felgyújtani amikor a németek foglyul ejtették és megkínozták. Hiába kínozták meg nem lett áruló. Végül a németek a nyakába akasztottak egy táblát, miszerint ő egy gyújtogató és felakasztották. Ez a rövid történek amely emóciók nélküli, csak a tényeket tartalmazza. Amelyet azért szintén megkérdőjeleztek a rendszerváltás után, kétségbe vonva még a létezését is. Voltak akik propaganda eszköznek tekintették. Én másképp gondolom. Az ő sorsa nem egyedüli volt azokban az időkben. Tény, hogy fiatalok nagy számban vállalták a harcot a német megszállókkal szemben, sokakat megkínozták, megöltek. Zója sorsa propaganda célokat annyiban szolgálhatott, hogy a szovjet ideológusok őt választották ki, hogy példaképet nyújtsanak a háborúban álló szovjet népnek, a háború után pedig a fiatalságnak. De ez nem von le semmit abból, hogy egy fiatal lány az életét áldozta a hazájáért.

Egyébként a sorsát dokumentumok is tanúsítják. Amikor még megvolt az orosz nyelvű TV csatornám, láttam egy dokumentumfilmet ami erről szólt. Ebből kiderült, hogy hárman mentek részben felderítésre, részben diverziós cselekményt elkövetni. Vagyis felgyújtani, felrobbantani valamit a megszállóknál. Hármójuk közül egyet megöltek, egy pedig elárulta Zóját és a már korábban megölt társát. Az áruló később szovjet kézre került, halálra ítélték és kivégezték. A büntetőügy iratait bemutatták a dokumentum filmben.

Tennék egy kis kitérőt. Van az oroszoknak egy mondásuk: hogy kivel mennének el felderítésre? Jó kérdés. Nemrégiben megnéztem egy szovjet filmet a saját gyűjteményemből. A film érdekessége, hogy jó 20 éve a szlovák televízióból vettem fel, tehát a film nyelve orosz, a felírat szlovák. A film címe magyarul: "A zsaru lánya". Van benne egy jelenet amikor a vacsoránál a 18 év körüli unoka a szülők füle hallatára azt, mondja, hogy a nagyapjával nem menne el felderítésre. Hát nem igaz, hogy kiakasztotta a szülőket. De főleg a nagyapát. Joggal. Arrafelé ez nagyon nagy sértésnek számít. Gondoljunk bele: egy felderítésen az ember csak a társára számíthat. Hogy nem hagyja cserben ha baj van, ha kell a hátán is de visszaviszi a saját állásaikba, hogy nem árulja el. Hogy a legsúlyosabbat is írjam: nem öli meg azért, hogy ő menthesse a bőrét, például azzal, hogy átáll az ellenséghez. Ezek után biztos jobban megértjük a filmbeli nagyapa éktelen nagy felháborodását. Játékos kedvű olvasóimnak ajánlom, kíváncsiságból gondolatban fussanak át barátaikon, ismerőseiken, hogy vajon kikkel mennének el, illetve nem mennének el felderítésére.

Végül még 2 kép.

Egyiket azért fényképeztem le mert gyerek az áldozat, és ő is valami hőstettet vihetett végbe ha itt fekszik ebben a temetőben. A sírfelirat is alátámasztja ezt. 1943-ban halt meg. A másik síremlék azért fogott meg, mert 3 egyforma sírkövet láthatunk. Nyilván egyszerre halhattak meg és szintén nem közönséges halállal.

Sztálin családja is itt van eltemetve. Közelükben egy magyar ember nyugszik, a nevére már nem emlékszem. Minden alkalommal amikor megfordultam a temetőben megnéztem. Egy alkalommal úgy adódott, hogy pár szál virágot is vittem a sírjára. Megfordult a fejemben, hogy egy kis földet is kellene de idáig már nem jutottam el.

Ennyit erről a híres temetőről. Egyszer majd írok a mai temetőkről is.

Bogarászgattam az Interneten, szerettem volna megtudni végül is mivel csapkodta Nyikita Szergejevics az asztalt az ENSZ-ben, de nem sikerült választ találnom a kérdésre. Válaszoltak viszont többen az olvasóim közül, amit köszönök. Ezek alapján megállapítható, hogy két alkalomról lehet szó. Egyik esetben cipővel, a másik esetben pedig ököllel adhatott nyomatékot véleményének. Tehát mint írtam, erről nem találtam hiteles információkat, találtam viszont néhány képet a temetőben nyugvó híres emberek síremlékeiről. Itt van mindjárt Nyikolaj Vasziljevics Gogol. Tőle a Revizor-t szeretem legjobban. Nagyon kevés mű van amit eredetiben szeretek olvasni, ez az. Időnként előveszem, elolvasok néhány oldalt és ettől jól érzem magam. Jó 30 éve Kállai Ferenccel láttam a TV-ben, ő játszotta a polgármestert. Felejthetetlen élmény volt. De térjünk vissza Gogol sírjához, íme itt látható:

Aztán találtam egy képet Mihail Bulgakovról is:

Nemrégen adták a televízióban a "Kutyaszív" című filmet, nagyon jó film, élveztem minden percét. A forradalmárokról nem éppen hízelgő képet festett benne ezért a szovjet időkben be volt tiltva.

A lenti képen Vlagyimír Majakovszkij, a lánglelkű költő sírját láthatjuk. Ez a kép nem az Internetről került ide, ezt én készítettem a 2 évvel korábban Kazahsztánban vásárolt Kijev fényképezőgépemmel.

Mellette 2 mecseki kolléga áll, akikkel együtt voltam Moszkvában 1973 telén. Ezt a Majakovszkijt én gyakran emlegettem az elmúlt évtizedekben. Volt neki egy híres költeménye, a "Vers a szovjet útlevélről". Utazott valahová, körülötte a kapitalista világ polgárai, burzsujok, tőkések, és ő az útlevélvizsgálatnál büszkén mutatta fel a vörös színű szovjet útlevelét, miközben büszkén hirdeti, hogy "Olvassátok, irigyeljetek, én a Szovjetunió állampolgára vagyok". Hát igen, csak az volt a bökkenő, hogy a szovjet polgárok nagy része akkoriban azt sem tudta, hogy létezik útlevél a világon, nemhogy felmutatni tudta volna. Majakovszkij kicsit kilógott a sorból, verselési stílusával is, magánéletével is. Legszívesebben azt mondanám bohém ember volt. Egy bohém zseni. Gondolom sok mindenkinek szálka lehetett a szemében, de mivel verseivel a rendszert is dicsérte nem nyúlhatott hozzá senki. Végül saját maga intézte úgy a sorsát amilyen sorsot mások szántak neki.

Ezen a képen Alekszej Tolsztoj síremlékét láthatjuk. Bizonyára mindenki tudja, de azért csak megemlítem, hogy nem a "Háború és béke" írójáról van szó. Ez egy másik Tolsztoj. "Golgota" című könyvéből film is készült, bemutatták nálunk is.

Itt pedig Szergej Eizenstein, többek között a "Patyomkin cirkáló", a "Rettegett Iván" és a "Jégmezők lovagjá"-nak  rendezője nyugszik.

És zárjuk a sort a politikusokkal.

Itt lentebb Hruscsov sírjáról látszik egy jobb kép mint amit az előző részben közzé tettem. Itt már a talpazat is látszik.

Ezt követően pedig Borisz Jelcin sírját tekinthetjük meg.

A következő részben már nem lesz kép az Internetről, azokat már én készítettem 1973 telén. Mielőtt elbúcsúzom mára ezeket a képeket megköszönöm készítőiknek.

Történt egyszer, nagyon régen, amikor éppen Moszkvában időztem, hogy az egyik jó barátom azt javasolta, a hétvégén ugorjunk le Vlagyimírba.  Vlagyimír egy nagyon régi város, sok látnivalóval. Nekem sem kellett kétszer mondani, kellemes programnak látszott. Ha jól emlékszem tél volt. Nosza, menjünk Vlagyimírba! Meg is beszéltük, hogy a kora reggeli órákban találkozunk, egészen pontosan 8 órakor a Kurszki pályaudvaron. Remélem nem csal meg az emlékezetem, ha meg megcsal, majd kijavítanak lelkes olvasóim, aminek én nagyon örülök, mert így, hogy többen írjuk ezt a Morgót nem kell mindenféle lexikonokat meg wikipédiákat bújnom. Tehát megbeszéltük, hogy vasárnap hajnalban (mert ott ez még igencsak annak számít) 8 órakor találkozunk és elutazunk Vlagyimírba, ahol híres régi egyházi értékeket fogunk tanulmányozni. És megpróbálunk megebédelni is, ami - lévén, hogy még tartott a szovjet rendszer - korántsem tűnt biztos programnak.

És eljött a vasárnap reggel 8 óra. Én tekingetek az általam vélt találkozási helyemen, de az én Borisz Alekszandrovics barátom nem jön. Elálldogálltam ott egy darabig, majd felhívtam a társát Olját, hogy tud-e valami biztatót mondani nekem. Amit mondott biztatónak hangzott ugyan, de sokra nem mentem vele. Ugyanis hiába mondta, hogy Borisz Alekszandrovics eljött otthonról szintén a Kurszki pályaudvarra tartva, az én barátom nem látszott sem közel sem távol. Egy idő után elhagytam helyemet és kicsit körülnéztem a pályaudvaron. Hát amit láttam elég vigasztalan látványt nyújtott, meg kellett állapítanom, hogy a kommunizmus még kicsit odébb van. Sétám után újabb telefon, majd az ukáz, hogy nem tehetünk semmit, menjek el hozzájuk és majd lesz valahogy. Így is történt. Már körülbelül negyed órája beszélgettem az álmos, hálóinges-otthonkás fiatalasszonnyal mikor befutott az én barátom is. Kölcsönösen nem értettük, hogy miért nem sikerült a találkozás. Sokáig azért nem meditáltunk rajta, került egy kis vodka meg a hűtőből egy kevés sült angolna, haraptunk egy keveset és eldöntöttünk, hogy ha már így alakult valahová azért csak el kellene mennünk. Végül is a Novogyevicsi temető mellett döntöttünk.

Én ugyan már láttam néhányszor de mindig találomra bóklásztam a sírok között, nem volt aki célirányosan megmutassa a híres emberek nyughelyeit. Meg azért is mentem szívesen mert régen láttam. Régen, mert akkoriban már lezárták a látogatók elől, csak azok mehettek be akiknek rokonaik és hozzátartozóik nyugodtak a temetőben vagy külön engedéllyel. Külön engedéllyel nem rendelkeztünk, viszont egy rokon tényleg feküdt ott. Így aztán gyorsan bekaptuk hát az angolnát, meglocsolgattuk rendesen, egész életében úszkált szerencsétlen, hogy azt ne mondjam uszingált, miért pont a legutolsó stádiumban nélkülözné az úszkálás örömeit. Igaz ehhez kicsit több vodkát kellett innunk, meg még egy kis örmény konyakot is, de hát a végtisztesség az végtisztesség még ha egy angolnáról van is szó. Nagy nehezen végre elindultunk és meg is érkeztünk rendben.

Erről a temetőről azt érdemes tudni, hogy a szovjet emberek Moszkvában  a következő hierarchia szerint temetkeztek: a legnagyobbak a Mauzóleumba. Ilyenből kettő volt. Lenin és Sztálin. Utóbbit 1956-ban az SZKP XX.kongresszusa után egyel lejjebb sorolták, vagyis kikerült a Mauzóleumból a mögöttes területre ahol most már egy sírban fogadhatta a szovjet emberek és az ideérkező külföldiek millióit. A XX. kongresszus után már tudtuk, hogy Sztálin elvtárs szörnyű bűnöket követett el de azért az illetékesek nagyon messzire nem akarták eltávolítani. Aztán aki nem volt elég nagy elvtárs ahhoz, hogy a mauzóleum mögött egy sírban nyugodhasson, azok egy urnában a Kerml falában nyugodhattak mint a mi Kun Bélánk és Landler Jenőnk is. A látogatók még őelőttük is elhaladtak méltóságteljes csendben a hely szeleméhez illően. Aztán akik még ekkora elvtársak sem voltak ők kerültek a Novogyevicsi temetőbe. Mint például Nyikita Szergejevics Hruscsov is, aki a híres képsorokon ököllell verte az asztalt az ENSZ-ben. De ő sem ezért nem kerülhetett a falba. Hogy miért nem, nem tudom. Végül is ő már csak egy nyugdíjas volt mint annyi szovjet ember, igaz valószínűleg nem kellett neki szatyrokkal járni a boltokat Moszkvában napról napra, reggeltől estig, hogy azért mindenből legyen egy kevés otthon ami a normális élethez kellett. Úgy hogy szegény Nyikita Szergejevicsnek csak ez a híres moszkvai temető jutott, viszont a síremlékre ő sem panaszkodhat:

Mint ahogy Raisza Gorbacsova, Gorbacsov felesége sem:

A fiatalok számára -akik már nem ismerik ezeket a betűket - írom, hogy itt az előtérben ez a márványlap az övé.

Aztán a maradék szovjet ember már oda temetkezhetett ahová akart. Egyszer majd erről is írok, de most térjünk vissza a mi temetőnkhöz, a Novogyevicsi temetőhöz. Valóban térjünk vissza, de csak egy pillanatra, hogy mára elköszönjek. Sajnos megint elkalandoztam egy kicsit, úgy hogy legközelebb itt folytatom.

Hallom eladó az Óriáskerék. Hát ez jó. Azért nem minden nap vehet az ember Óriáskereket. Nem is sok van belőle. Ha jól meggondolom van egy a Vidám Parkban meg lehet még esetleg néhány vidéki Vidám Parkocskákban. Mert ezek azért valószínűleg csak parkocskák lehetnek a fővárosihoz képest. Szóval nem sok lehet belőlük. És most eladó egy igazi Óriáskerék. Igaz lehet még venni hozzá valami többtengelyes, sokfelé forgó hintát is, de kit érdekel az, ha már az embernek lehet egy saját Óriáskereke. Mert azért az mégiscsak más.

Felállítja az ember valahol a város szélén, aztán az emberek a vidéki városkában, például az enyémben is, csak tódulnak az újfajta látványosságra. Ahol csak időnként adódik az ember gyerekének lehetősége vurstlis élményekre. Pedig az jó dolog. Gondoljunk bele milyen élmény felülni a ringlispílre és szállni gondtalanul körbe-körbe. Esetleg ha fiatal az ember egy lányt is meginvitálni a hintára és örülni visongatásának és élvezni a szűkösre szabott látványt amint a szél fel-fellebbenti a lány szoknyáját és kivillan a combja a szoknya alól. Amit aztán szemérmesen gyorsan le is fog, de azért egy picit láttatni is enged belőle. És az is jó, hogy lenézve nem azt kell látnunk amit szegény Törőcsik Marinak kellett a "Körhintá-ban". Szóval vurstliba menni jó, Óriáskeréken libegni szintén jó. Bár ezt csak gondolom, mert soha nem volt annyi időm, hogy megkockáztassak egy felülést látva, hogy milyen lassan forog.  Pedig Bécsben és Moszkvában is lett volna lehetőségem rá.

Visszakanyarodva a fő gondolathoz, ott tartottam, hogy az Óriáskerék eladó, bárki megveheti. Én is. És ha megvenném felállítanám itt Miskolcon valahol és én tehetném boldoggá a miskolci gyerekeket.  De aztán telt-múlt az idő és kiderült, hogy viszlízngről van szó. Nem visszalízingelésről, nem. Viszlízingről. Először nem is értettem, hogy mi ez, aztán rájöttem, hogy arról lehet szó, hogy jön egy nagy hasú pénzes pasi, ma már az sem baj ha hatalmas cilinder van a fején, szájában szivarral és Uncle Sam-nak hívják. Szóval jön egy pénzeszsák aki megveszi ezt az Óriáskereket (ottani szóhasználattal Panoráma kereket) és nem szedi szét, nem viszi sehová, nem állítja fel egy nagy mező szélén, hanem a cég rögtön visszalízingeli, azaz bérbe veszi. És ugyanott, lehet, hogy ugyanannyiért lehet felülni rá mint korábban. Ügyes, és ráadásul minden rendben is van.

A cégnek anyagi nehézségei vannak, keres valakit akinek momentán nincsenek. Nem banki kölcsönt vesz fel, hanem bérbe adja. Igaz, ennek is vannak költségei, a nagy hasú cilinderes sem jótékonysági intézmény, de úgy tűnik jobb megoldás mint a kölcsön. Aztán bizonyára a Vidám Park menedzsmentje is bízik abban, hogy az életünk egyszer jobbra fordul, a válság tovaszáll, és az emberek vasárnap délutánonként újra Vidám Parkba viszik gyermekeiket és vattacukrot vesznek nekik. És akkor visszavásárolják majd a Panoráma kereket. Mint sok, szegényebb sorsú idősebb honfitársunk, akik az utolsó családi ékszert viszik be a zálogházba abban bízva, hogy ez csupán egy átmeneti megoldás, jönnek még szebb idők is és akkor majd kiváltják szegény anyuka fülbevalóját. Adja Isten, hogy így legyen. És, hogy a Vidám Park is kiválthassa az Óriáskerekét.