Morgómedve

Mint jeleztem a kanadai rokon szabadságot kapott, így aztán átruccant Magyarországra. Úgy látszik közelebb volt mint Kanada. Szeret ő itt lenni, kiskorától fogva gyakran megfordult nálunk. Bár ha jól meggondolom gyerekként azért ritkábban, aztán mikor már ő döntötte el mikor hová megy már sűrűbben jött Magyarországra. Ő is azok közé a külföldiek közé tartozik, akik szeretik Magyarországot.

Egyébként amikor megismertem olyan 5-6 év körül lehetett. A kanadai vendéggyerekek mindig kitűntek jólneveltségükkel. Például ebédnél addig ültek az asztalnál amíg a szüleik nem mondták, hogy felállhatnak. Néha ha elfeledkeztek róluk megkérdezték felállhatnak-e az asztaltól és igenlő válasz esetén kezdték csak tologatni a kis teherautóikat a földön. Mi meg csak néztünk mint a moziban. Az én sógorom a maga 7-8 évével gyorsan bekapott valamit aztán már ugrott is fel, hogy menjen az udvarra játszani. Nem kérdezett ő semmit. Ezért is tátottuk a szánkat az "amerikai" gyerekeken. A családban nem volt szokás apróságokkal foglalkozni, ők amerikaiak voltak és kész. Én akkor tanultam meg, hogy a teherautó angolul truck, amit meg tologatott az volt - ahogy ő mondogatta - a big truck, ami nagy autót jelentett. Egyébként a család otthon magyarul beszél, aztán ha kimozdulnak a házból angolra váltanak. Aztán ez a fiú katona lett, szolgált sok helyen Kanadában, végül Afganisztánban kötött ki. Ahonnan most elengedték szabadságra és ő nem haza, hanem ide jött a társával, aki viszont tényleg amerikai. Itt találkoztak Pesten. Nálunk 2 napig voltak, megnézték amit Miskolcon meg lehet: Barlangfürdőt, Lillafüredet, Diósgyőri várat. Meg jókat ettünk. Aztán letelt a 2 nap tegnap visszautaztak a fővárosba. Készült néhány kép is nálunk, meg ő is hozott egy CD-nyit, ezek közül választottam ki néhányat, az érdekesebbeket:

Itt reggelizünk, a hölgy hajmosás után van

Egy katonaebéd vagy vacsora

Nem kommentálnám, a kép magáért beszél

Itt pedig a szegény, szerencsétlenül járt kanadai magyar katona ravatala

Dubaiban, útban Magyarországra. Háttérben a Burj Dubai

És végül egy egyenruhás kép is:

Kicsit árnyékban van, de azért látszik.:)

A rendszeres olvasóim tudják, hogy van nekünk egy rokonunk, aki Afganisztánban szolgál. Aki mellesleg Kanadában született és mint kanadai állampolgár katonáskodik Afganisztánban. Idáig két alkalommal írtam róla, most írok harmadszor. Most abból az alkalomból, hogy a szabadságát Magyarországon tölti, többek között Miskolcon is. Tegnap kora délután érkeztek párjával, nálunk ebédeltek azután kivittem őket a Barlangfürdőbe, majd a másodunokatestvérnél vacsoráztak.
Ma délelőtt Lillafüred a program és a Diósgyőri vár, aztán ebéd majd délután még valami rövid dolog és már utaznak is el. Egyelőre csak Pestre, ott is vannak rokonok. Itt tartunk most. A napokban írok még majd róluk, van néhány képem, azokat is felteszem.

Ma 4 éves a Morgómedve. Azért ez már nem kevés. Igaz, lassan elfogy a gyermekkorom, de azért még vannak tartalékaim. Ott van az ifjúkor a szerelmekkel, aztán az érett férfikor, na nem folytatom, a lényeg, hogy vannak még tartalékaim. És akkor még nem említettem az írói munkásságomat amelybe éppen csak belekóstoltam a  - magyartanári körökben nem éppen túl magasra értékelt - banki sorozatomban. Pedig én úgy meg voltam vele elégedve. Meg még most is meg vagyok. Bár belátom, hogy a bögölyről született írás már lényegesen kiérleltebb, már-már megállapodott írói vénára utal. Sajnálatos módon a napi robot ezt az írói vénát mostanában kissé szunnyadásra kényszeríti de bízom benne, hogy hamarosan eljön az idő amikor lehetősége lesz újra legalább olyan magasságokban szárnyalni, mint mikor egy nyári nap a bögöly történetét is megírtam.

Egyelőre viszont szó sincs szárnyalásról, van viszont nappali és levelező oktatás alap és mester szinten valamint pakolászás a szobában, mert 37 év után ki kell költöznöm, hogy szorgos munkások vegyék birtokukba a terepet, hogy felújítsák az 1964-ben átadott főépületet, közte az én szobámat is. Ami mellesleg az egyetem épületei között az "Új főépület" nevet viseli. Ebből is látszik, hogy évek múltán egy új is lehet régi. A régi meg még régebbi. Mert olyan is van. 1952 körül építették, mellesleg politikai foglyok is. Ott tartottam tehát, hogy pakolok. Az egyetemet, a szobámat második otthonomnak tekintettem ami most meg is látszik. Napok óta úgy jövök el, hogy a táskám mellett egy nagyobbfajta sportszatyrot is cipelek benne olyasmikkel amik a saját tulajdonomat képezik, tehát nem kell félreérteni. Aztán volt ott sok minden aminek otthon nem jutott hely a tanszéken viszont volt, így aztán ott várta sok minden, hogy még egyszer jó legyen valamire. Nem lett. Ezek aztán 20-30 éves nyugalom után most a kukában kötnek ki. De az ördögbe is, nekem az évfordulóról kellene elmélkednem, ehelyett meg itt mindenféle pakolászásról írok, amit megírhatnék külön is valamikor mostanában.

Tehát ma négy éve írtam meg az első írásomat és azóta is írogatom több-kevesebb  rendszerességgel. És több-kevesebb sikerrel. Mert érzem én is mikor sikerült jobban mikor kevésbé egy írás. De nincs mindig ugyanolyan passzban az ember. Így aztán vannak ténylegesen jól sikerült, humoros, jókedvű írások és vannak, hogy úgy mondjam, nyögvenyelősebbek is. Amikor nincsen jó hangulatom akkor inkább morgásra adom a fejem. Témát mindig szolgáltat az élet, ahogy régen mondták, a téma az utcán hever. Hát tényleg sok mindenen lehetne morogni de inkább mégiscsak megpróbálom kerülni a morgást. Tudom sokan a humorom miatt járnak vissza, szeretnék hát ennek megfelelni. Persze nem esik nehezemre, én is szeretem a  humort, vidámságot és a jókedvet. Csak néha tényleg hiányzik a hangulat hozzá.

Mit írhatnék még az évforduló kapcsán? Tulajdonképpen örülök, hogy annakidején belevágtam ebbe a blog írásba.  Olyan fajta ember vagyok akinek sok mindenről van véleménye és ezt szívesen meg is osztja másokkal. Olyan ember aki ha "kiírja" magából ami benne van ettől saját maga is jól érzi magát. Úgy hogy változatlanul írom tovább a Morgót és szeretném ha sokan olvasnák. Szeretném ha a régi olvasóim is megmaradnának, de mások is "felfedeznének". Egy íróember - már bocsánat a szerénytelen fogalmazásért - olvasók nélkül nem íróember. Hiszen ez az írás páros dolog: egyik ember írja, a másik olvassa.  Olvasók nélkül írni sem érdemes. És én szeretném ha még sokáig lennének olvasóim, hogy ne az adathordozónak írjak. Régen íróasztal fiókot emlegettek ilyen esetben. Van fejlődés, én már adathordozót írok. Ennek jegyében búcsúzom. Köszönöm az olvasóimnak, hogy rendszeresen visszajönnek és elolvassák a Morgómedvét.  Hálás vagyok érte. Jól esik az érdeklődésük. Ennek jegyében vágjunk neki az ötödik évnek! :)

Régóta nem ajánlottam néznivalót. Nem mintha ellustultam volna. Egyszerűen nem volt mit ajánlani. Most viszont van. A Mihail Bulgakov novellája alapján készült film igazi kuriózum. Mihail Bulgakovval kapcsolatban elsősorban a "Mester és Margaritá"-t szokták emlegetni. Talán azért is mert a "Kutyaszív" a szovjet rendszerben be volt tiltva. Ha megnézzük a filmet meg fogjuk érteni miért. De én is elmondom kicsit lentebb. Azonban ne vágjunk a dolgok elébe. Miről is szól ez a kiváló szovjet film?

A cselekmény a forradalom után a 20-as években játszódik a fiatal szovjet
államban. Preobrazsenszkij professzor asszisztensével egy ember szívét ülteti
Gömböcbe egy kóbor kutyába. És megindul a kutya átváltozása. Lassan de biztosan
alakul a át emberré. Egy olyan emberré akinek rengeteg rossz tulajdonsága van és egyre nehezebben lehet kordában tartani. Egy felkapaszkodott bolsevik szimbólumává válik aki csekély műveltsége ellenére elég magasra jut. Minél magasabbra jut annál inkább agresszívvá és kezelhetetlenné  válik. Végül a professzor úgy dönt helyreállítja az eredeti állapotot: újabb operáció következik amelynek következtében a korábban kiállhatatlan ember szép lassan visszaalakul kutyává és békésen szundikál a professzor íróasztalának lábánál mint egy jó kis kutyához illik.

Nem véletlen, hogy a szovjet állam betiltotta Bulgakov ezen művét, ugyanis a filmben a forradalmárok meglehetősen rossz színben tűnnek fel. Preobrazsenszkij professzor könyörtelenül hívja fel figyelmüket hiányosságaikra. Lenézi és durván egrecíroztatja őket. Ami egyáltalán nem jó egy olyan rendszer számára ahol a munkások és parasztok a haladó erők és az ilyen Preobrazsenszkij féléket csak átmenetileg tűri meg a szovjet állam és a dolgozó tömegek. Ezért nem juthatott el Bulgakov műve az olvasókhoz. Erre csak 1988-ban volt lehetőség. Nagyon jó film, ajánlom mindenkinek.

Végül olvassuk el mit ír a filmről a www.port.hu :

http://port.hu/kutyasziv_szobacsje_szerdce/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=
12324497&i_where=1&i_where_tv=1

Szerdán este nézhetjük meg a Duna TV-n 20.00 órától kezdődően. Vigyázzunk, 2
részes film, egymás után vetítik a 2 részt!
Jó szórakozást!

Itt van hát újra március 8 - ahogy régen mondták - a Nemzetközi Nőnap. Ami idővel egyre inkább megszűnt nemzetközi lenni, viszont annál biztosabban foglalja el helyét ünnepeink között, mint egy nap, amikor a férfiak úgy érzik, köszönteniük illik a környezetükben élő nőket. És ez nem azt jelenti, hogy ha tetszik ha nem kell. Nem. Ez ma már egy belső szükségszerűséget jelent, amikor kifejezhetik tiszteletüket, szeretetüket a nők iránt. Mert mi férfiak nagyon is tudjuk, hogy a nők megérdemlik ezt a napot, amely róluk szól. Nem véletlen, hogy nem volt még szervezet amely zászlajára tűzte volna a férfinap kivívását. Mi férfiak is tudjuk, hogy ha sikerülne is, ebben hamis lenne az egyenlősdiség. Egy nap egy évben igenis legyen csak a lányoké, asszonyoké. Mert megérdemlik. Minden egyes szál virágban, minden köszöntésben benne van egy kis lelkiismeret furdalás is azokért a figyelmetlenségekért meg türelmetlenségekért amiket évközben elkövetünk velük szemben. És a nők mosolyogva veszik át a virágot, szemükben ott a megbocsátás is. És mi ilyenkor megfogadjuk, hogy  ezután tényleg figyelmesebbek leszünk, tényleg jobban odafigyelünk rájuk. Én sem gondolom másként. Fogadja hát minden kedves nőolvasóm ezt a szál igazi tavaszi virágot amit őszinte szívvel nyújtok át a Nőnap alkalmából.

Meglehetősen lassan nő az ismerőseim száma az iwiw-en utóbbi időben. Hetek telnek el anélkül, hogy ismerősként  bejelölne valaki. És ez nyilván nem azért van mert minden ismerősöm bejelölt már, újabbak nincsenek, tehát nincs mit várnom. Az okokat máshol sejtem. Gyanítom, hogy az a korosztály amelyik engem bejelölhetne már elmarad az iwiw-ről mert az az iwiw nekik már túl bonyolult, túl mozgalmas. Megpróbálok a dolgok végére járni, talán sikerül.

Bizonyára nem vagyok egyedül a korosztályomból aki úgy érzi az utóbbi hónapokban, sőt már lehet, hogy egy éve is, jelentős változásokon ment keresztül az iwiw. Néhány éve mikor én is csatlakoztam, még egy kellemes otthonos kis közösségi oldal volt ahová belépve jól érezte magát öreg és fiatal. Az idősebb korosztály is buzgón keresgette az ismerőseit, azok száma meg szépen nőtt az egyes oldalakon. Aztán a tulajdonosok eladták az egészet egy cégnek amely üzleti alapokon működik, ennek megfelelően ezt is ilyen alapokon kívánja működtetni.

És vége lett annak a gemütlich hangulatnak ami korábban az iwiw-et jellemezte. Legelőször az üzenőfal esett áldozatul a változásoknak. Itt már megjelentek azok a motívumok amik arra igyekeztek rávenni a bent lévőket, hogy minél tovább bent maradjanak. És közben természetesen olvasgassák a reklámokat is. Az üzenőfalon pedig jöttek az információk, hogy kivel mi történt, ki mit csinált. És akkor már azt is meg kellett nézni. Egy-egy újonnan felrakott kép, a profil megváltozása kíváncsivá tette az embereket, akik észre sem vették, hogy már órák óta nyomkodják az egeret és mindent megnéznek amit ajánlanak nekik. Gyanítom ez nem lehet nagyon nyerő a közép korosztálynál. Nagyon sokan olvasták az üzenőfalat, - én is - akik már nem olvassák. Idegen nekik az az információ áradat és intimpistáskodás ami ott van. Így aztán elkerülik, mint ahogy elkerülöm én is. Régen mindig elolvastam, főleg a hallgatóim miatt, de az ismerőseim miatt is. Ma már inkább veszni hagyom ezt az információt. Régen én is tettem fel rövid üzeneteket, néha itt tettem közzé, hogy ha új vizsgaidőpontot írtam ki mert láttam sokan nem tudtak eljönni az utolsó alkalommal. Hatékony volt, szájról szájra terjedt a hír, sokan örültek neki. Ma már nem tennék fel semmit mert elveszne az információ áradatban ami ott van. Eleinte azt hittük majd ha sokan követeljük vissza visszakapjuk a régi üzenőfalat. Nem kaptuk vissza. Nyilván a rendszer üzemeltetői is elgondolkodtak azon, hogy mi a jobb stratégia? Elveszíteni a közép korosztályt vagy megnyerni a fiatalságot. A döntés eredményét láthatjuk.

Biztos lesznek akik azt mondják, hogy be lehet állítani az üzenőfalat, hogy mi jelenjen meg mi nem. A közép korosztály nagy része nem igazán van otthon a számítógépes világban. Ők nem fogják saját ízlésükre formálni az üzenőfalat. Ők megadóan legyintenek és nem jönnek többé. Én egyébként megpróbáltam. Valóban sok mindent el lehet rejteni de akkor is mindig van ami még mindig jön. Meg mindig vannak új ötletek is, azok is megjelennek, nyilván ezeket elrejteni csak ez után lehet. Egy idő után meg az embernek az az érzése, hogy lemarad bizonyos dolgokról mert túl erősre állította a szűrőt. És akkor úgy gondolja - mint én is - hogy inkább lemond az üzenőfalról. Időnként ha valaki bejelöli bejön, visszaigazolja és kimegy. Régen ilyenkor megnéztem az üzenőfalat is. Ma már nem nézem meg mert túl mozgalmas nekem. Gondolom sokan vagyunk így. A fiataloknak biztos jó. És úgy látszik ez a fontosabb. Bár ez még semmi a Facebook kavalkádjához képest. Én fent vagyok ott is de már egyre nehezebben tudom követni a dolgokat. De erről már majd legközelebb.

Néhány hete amikor arról írtam, hogy milyenek is voltak a teázások orosz barátaimnál mikor vendégségben ott jártam eldöntöttem, hogy egyszer leírom milyenek is voltak ezek a vendégségek. Sok barátomnál voltam vendégségben. Náluk rendszeresen, minden alkalommal amikor ott jártam. Aztán voltam olyan helyeken is ahol - hogy is mondjam? - ahol valami más miatt voltam szívesen látott vendég. Vagy mert úgy érezték, hogy illik meghívni, vagy mert valami miatt úgy gondolták jó az, ha engem meghívnak. Szívesen látott vendég voltam ott is de hiányzott az a közvetlenség és kölcsönös szeretet ami a barátaimnál megvolt. Felhőtlenül ezeken a helyeken éreztem jól magam, bár a többi helyen is mindent elkövettek, hogy mint vendég elégedett legyek. Ezek után nézzük meg, milyen is volt egy ilyen vendégség a 80-as évek elején. Az egyszerűség kedvéért találomra kiválasztom Kosztya barátomat, aki Moszkvában élt családjával egy másfél szobás lakásban, közel az Izmajlovszkij park metróállomáshoz. Ez a másfél szobás lakás akkora volt mint manapság nálunk egy másfél szobás lakás. Természetesen panelben. A kisebb szobában lakott a kisebb fiú a nyugdíjas nagymamával, a nagyobbikban a szülők a nagyobb fiúval, aki akkor már egyetemista volt. Volt még egy szűk előszoba ahonnan nyílt egy konyha és egy fürdőszoba egy WC-vel.

Napok óta ez a mosoly jár az eszemben. Igaz, egyre kisebb intenzitással, mivel azért csak jönnek a visszajelzések. Tulajdonképpen attól tartottam, hogy az olvasók nem fogják megérteni mit is akartam elérni ezzel a mosoly vivéssel. De sokan megértették és ennek tényleg örültem. Féltem, hogy valami magamutogatás jön ki belőle belőle, valami feltűnni vágyás vagy valami ilyesmi. De mindenki megértette, hogy én nem csak egyszerűen a cipő osztályra menet sietve bemosolyogtam az ablakon, hanem utamat megszakítva beballagtam egy épületbe, megálltam egy ablak előtt, illendően köszöntem és elmondtam mi járatban vagyok, majd elköszöntem és mentem tovább. Szerintem így van igazi gesztus értéke ennek és most már tudom sokan megértettek és tetszett nekik az írásom is. Amit jó lenne ha a mai írásom után is elmondhatnék. Mert ma megint valami hasonló dologról lesz szó. Mégpedig - mint a címben is olvasható - az ölelésről. Nem két szerelmes ember közötti ölelésről, hanem egy szimpla, minden előzmény nélküli ölelésről, ráadásul idegen emberek között. Bár a cél azonos: örömet  okozni embertársainknak. Nézzük miről is van szó.

Bizonyára mások is látták már különféle televíziós műsorokban, hogy szemrevaló hölgyek kiállnak az utcára és időnként meg-meg ölelnek egy arra járót. Nem tudom ki hogy reagál ezekre a megnyilvánulásokra, akiket a TV-ben megmutatnak ők mosolyogva , jókedvűen. De lehet, hogy nem mindenkit mutattak meg. Én meg csak nézek és azon gondolkodom vajon én örülnék-e  annak ha - például a valamelyik üzletközpontból kijőve - mondjuk egy fiatal vagy középkorú, netán idősebb csinos hölgy meg akarna ölelni? Vajon mosolyogva tudnám-e a dolgot fogadni? Vajon jobb kedvre derítene-e? Vajon egy kedves emberi gesztusnak tartanám-e vagy kicsit húzódoznék tőle? Akkor amikor ezt láttam nem  gondolkoztam ezen. A műsor ment tovább, én már arra figyeltem.

Viszont visszagondolva az esetre múlt szerda óta azon gondolkodom, hogy nálam bejönne-e vajon az akció kitalálóinak szándéka, hogy az ölelés után mosolyogva, vidámabban folytatnám az utam. Mindemellett azóta még az asszonyokat és lányokat is nézegetem bármerre járok és van időm elmélázgatni. Volt néhány napom amikor busszal jártam, volt időm szemrevételezni is őket abból a szempontból, hogy vajon szeretném-e hogy például a szemben üldögélő, vagy a buszmegállóban ácsorgó hölgy mosolyogva megöleljen majd így bocsásson utamra? A vizsgálódás eredménye minden esetben az volt, hogy hát nem nagyon. Leginkább bizonytalan voltam. És akkor nézzük sorra miért is nem és miért is voltam bizonytalan.

Egyrészt ez a fajta ölelés súlytalan. Nincs mögötte semmi. Sem érzelem, sem szimpátia, semmilyen tartalom. Azonkívül az ölelés már annyira intim dolog, hogy idegenek közé nem való. Az ember az ölelést tartsa meg azok számára akiket szeret. Itt most teljesen mindegy, hogy szerelemről vagy szeretetről van szó, mindkettő mély érzelmekhez kötődik amit az ember már kifejezhet azzal, hogy megöleli a másikat. Például nagyon kevés ember van akit én megölelek találkozáskor vagy levél íráskor levelemet azzal zárom, hogy szerepel benne az ölelésre utalás. Két kezemen meg tudom számolni kik azok itthon és a világban akiket én meg szoktam ölelni. Inkább a puszi az amivel én kifejezem a kettőnk közötti kapcsolat szintjét. És a kézfogás. Tehát számomra az ölelés tényleg egy bensőséges dolog, még akkor is ha tőlem évtizedekkel fiatalabb jó szagú asszonyok és lányok kecsegtetnek ezzel a lehetőséggel az utcán. Így aztán biztos, hogy nem térnék ki előle, valószínűleg még jópofát is vágnék a dologhoz, de igazából nem befolyásolná a hangulatomat. Bár ki tudja? Lehet, hogy mégis? Vállalkozó kedvű hölgy olvasók esetleg megpróbálhatnák kipuhatolni vajon hogyan is reagálnék.:))

Néha azért érdekes dolgok jutnak eszembe. Múlt héten is mentem a leleteimmel vissza a rendelőintézetbe, időben indultam, leszállva a központban arra gondoltam meg kéne látogatni a közelben dolgozó hölgyet a pénzváltóban. Momentán semmi beváltani való pénzem nem volt, én évente csak egyszer szoktam itt pénzt váltani, szeptember első napjaiban, amikor a hallgatók pénzét váltom szlovák pénzre a selmeci utazáshoz. Most tehát csak arra gondoltam, hogy viszek neki egy mosolyt.

Mosoly majdnem mindig van nálam, most kellemes tavaszi idő volt, a hangulatom is jó volt mert nem kellett tartanom semmitől, hiszen a leleteim jók voltak, szóval most mosolyból is sokkal több volt mint máskor. Így aztán leszállván a buszról balra fordultam, be egyenesen a pénzváltó ablakához ahol a hölgy éppen pénzt számolt. Gondolom műszak vége felé járhatott már, fél 5-kor az emberek nem szoktak már tömegesen pénzt váltani. Mikor megálltam az ablaknál, felnézett és kérdően nézett rám. Én meg pár szóval emlékeztettem rá, hogy én vagyok az aki szeptemberenként egy fél millió forintot szokott nála átváltani. Mikor mondta, hogy emlékszik megjegyeztem, hogy most nem pénzt akarok váltani hanem csak egy mosolyt hoztam. És rámosolyogtam. A lehető legkedvesebb mosolyom vettem elő. Nem volt nehéz, a hölgy mindig kedves volt velem, legutóbb még árengedményt is kaptam. Egyébként is szimpatikus asszony, tehát a legkedvesebb mosolyommal néztem rá pár másodpercig majd barátságosan elköszöntem és eljöttem. Egy pillanatra még visszanéztem. Jó lett volna azt látni, hogy kissé elmélázva, szintén mosolyogva néz utánam de nem így történt. Tekintete már megint a számolandó bankjegyeken volt, figyelmét a számolás kötötte le. De nem is baj. Hazafelé talán eszébe jutok majd a villamoson és elmosolyodik kissé bohó vagy lehet, hogy bugyuta ötletemen. Én viszont elégedetten ballagtam tovább a villamos megállóhoz, hiszen valakinek mosolyt csaltam az arcára. Ő meg az enyémre.

Eredetileg idáig terveztem az írást de érzem nem jó így befejezni. Hiába hogy itt a vége belátom szentimentális sőt picit giccses befejezésnek hat. Valami jobbat kellene kitalálni. De nem megy. Hiába töröm a fejem semmi nem jut eszembe. Oké, marad ez. Mit csináljak, ha az élet néha szentimentális és egy picit giccses helyzeteket produkál. Mint jelen esetben is. De azért jó ötletnek tartottam akkor is, meg most is. :)

Kicsit el vagyok telve. Nem nagyon, egy kicsit.  Voltam már jobban is amikor mértéktelenül habzsoltam a finomságokat, most azonban csak visszafogottan ebédeltem így aztán éppen csak egy kicsit vagyok eltelve. Az olvasók többsége már bizonyára sejti, hogy megint valami fogadásfélén lehettem. Így igaz. Egy nagyon szép jubileumi konferencián voltam. Az érdekes és tartalmas előadások után szünet és a köszöntések következtek majd egy állófogadás ahol az a bizonyos visszafogottság vett erőt rajtam.

Valahogy úgy alakult, hogy az elsők között érkeztem, így aztán - miközben a vendégek gyülekeztek - a sürgő-forgó pincérektől megtudakoltam, hogy mik is azok amik a fényesre szidolozott tálakban vannak? A válaszra elégedetten bólintottam. A borjúpörkölt nem túl gyakran fordul meg az étrendünkben, a szarvasragu már gyakrabban de azért azt sem minden nap eszik az ember. Nem beszélve arról, hogy itt érdekes lehet az is, hogy  m á s vajon hogy készíti? Így aztán a borjúpörkölttel indítottam, köretnek egy kevés rizst vettem hozzá. Mert az volt közel. Szívesebben ettem volna sztrapacskával, de az kicsit távolabbra esett, nehezen is volt megközelíthető, így aztán maradt a rizs. Ezt megéve már éreztem holmi jóllakottságot, de úgy gondoltam ez volt az ebéd, vacsorára eszem még egy kis szarvasragut nokedlivel. Így is történt, majd úgy döntöttem mivel még semmi extrát nem ettem, az ebéd és a vacsora után eszem még egy kis vadpörköltet, hogy vétkezzem is, ha már így alakult. Így is történt. Summázva a nap gasztronómiai történéseit éppen csak egy icike-picikét van lelkiismeret furdalásom, a második szarvaspörkölt miatt. Mert volt azért még sok minden az asztalon, én mégis megelégedtem ennyivel. Tudom mások számára ez is rengeteg, de ahhoz képest viszont amiket én szoktam megenni ilyen alkalmakkor mégiscsak kevés.

Egyébként azért is fogtam vissza magam mert mostanában megint elég kevéssel próbálom beérni, úgy érzem kicsit a gyomrom is összeszűkült. Igaz, elég sokat éhezem mostanában. Például tegnap 10-kor volt órám, fél 10 felé kicsit szédelegtem, nem tudtam eldönteni, hogy az éhségtől szédelgek vagy a vérnyomástól. Utóbbi ellen nem sokat tudtam tenni, az előbbi ellen viszont igen, gyorsan benyomtam egy fél liter kefirt csak úgy állva a hűtő mellett. Nem sokat használt, még a folyosón is éreztem a szédülést. Érdekes ez korábban nem volt szokásban, pedig most már a vérnyomásom is rendben lévőnek tűnik, túl vagyok egy kivizsgáláson is. Mire a terembe értem nagyjából elmúlt de csak nagyjából. Aztán ahogy  telt az idő javult egy kicsit de teljesen nem múlt el.

Visszatérve a mai napra, amikor hazajöttem 2 lehetőség jött szóba mint további lehetséges program: vagy alvás vagy írás. Aludni nem nagyon akartam mert nem szeretem az ébredés utáni állapotot, viszont az írásnak már itt volt az ideje, így aztán írom üres gondolataimat az ebédemmel kapcsolatban ahelyett, hogy valami magvas gondolatokat osztanék meg a Morgómedve olvasóival. De úgy vagyok vele, hogy ilyeneknek is lennie kell.  Aztán majd jönnek a magvas gondolatok is.:)