Morgómedve

Én már tegnap este tudtam azt amit ma este már bemondott a TV2 híradója is. Azt, hogy valószínűleg a lengyel elnök utasította a pilótát arra, hogy ne a tartalék repülőtéren szálljon le, ahogy a Szmolenszki katonai repülőtér repülés irányítói tanácsolták neki, hanem Szmolenszkben. Mert a delegáció késében volt. Volt a közelben egy katonai gép is, az nem kockáztatott, elment egy másik repülőtérre és ott szállt le. Nehéz dolog erről írni, nem is írtam volna meg ha ma este nem hallom meg a TV2-n.

Én ugyanis tegnap este 6-kor megnéztem az RTR-Planeta orosz televíziós csatorna esti híradóját. Vasárnaponként ez kicsit másabb mint a szokásos híradók. Hosszabb és egy-egy témát jár körül. Majdnem egy teljes órát szántak a Szmolenszk mellett bekövetkezett repülőbalesetre is . Ott hallottam azt, hogy valószínűleg a pilóta nem kísérelte volna meg a  leszállást, ha nem kap erre határozott utasítást az elnöktől. Így már érthető miért is zuhan le az ország első számú repülőgépe.

Régi jószág volt már, ha jól emlékszem 28 éves,  de a repülőgépeknél másképp számolják az élettartamot mint például a gépkocsiknál. Gondolom nem jelentett gondot a karbantartás sem, sőt nem csak gondolom, tudom is, hogy nemrégiben az Oroszországi Szamarában nagyjavításon volt a gép ahol nyilván a pénz nem számított ha egyszer egy elnöki gépről volt szó. A pilóta is tapasztalt  szakember volt, sok leszállást végigcsinált már, kedvezőtlen időjárási viszonyok között is. Így aztán érthetetlen volt, miért nem megy tovább egy másik repülőtérre ahol nem 40 méter a látótávolság. Most már a dolog érthetőbb, tudva azt is, hogy az elhunyt elnökkel fordult már elő, hogy fegyelmivel fenyegetett meg egy repülőgép vezetőt ha nem úgy jár el ahogy ő gondolja.

Sajnálatos, hogy így történt. Annál is inkább mert a lengyel delegáció éppen Katynba tartott ahol közös megemlékezésre került volna sor az ott meggyilkolt lengyel tisztek emlékére. Fontos esemény volt ez,  hiszen a Szovjetunió évtizedeken keresztül tagadta, hogy ők gyilkolták volna meg a lengyel katonatiszteket, a lengyel értelmiség legjavát. És most eljutottak oda, hogy közös megemlékezésen tisztelegnek a legyilkolt tízezrek előtt. És erre a tragédiához újabb tragédia társul: az ünnepségre érkező 92 fős lengyel delegáció repülőgépe egy közeli erdőben, szinte karnyújtásnyira a repülőtértől lezuhan és kigyullad. Senki nem maradt életben.

Lengyelek haltak meg, akik nekünk hagyományosan jó barátaink. Nekem személyesen is. Legalább 15 éve ápolunk jó kapcsolatokat Krakkóban élő és dolgozó kollégákkal, itt a Morgómedve hasábjain is írtam róluk. Minimum évente találkozunk és hitet teszünk a barátságunk mellett. De vannak nekem lengyel barátaim korábbról is. A nyolcvanas évek végén egy hónapot töltöttem Moszkvában harminc lengyellel egy tanfolyamon. Kezdetben egyedül voltam magyar, aztán 2 nap múlva még jött valaki Magyarországról. Nagyon jól megvoltunk a lengyelekkel, tényleg mint két jó barát. Hármukkal még a mai napig tartom a kapcsolatot, illetve már csak kettőjükkel, mert egyikük fél éve meghalt.

Így aztán én is gyászolom a gép 92 utasát és a 4 főnyi személyzetet. Azt hiszem sokáig nem felejtem el azt a képet amint a kamera felülről mutat egy középkorú asszonyt aki egy asztalnál ül az ünnepség helyszínén, és mikor meghallja a hangszóróból a szomorú hírt szinte abban a pillanatban kitört belőle a sírás. Nem teltek el hosszú másodpercek amíg felfogta mi is történt valójában, nem. Egy pillanat alatt tudta, hogy katasztrófa történt. Átéreztem fájdalmát. Nem tudni kijét veszíthette el. Lehet, hogy közeli hozzátartozója, rokona, vagy ismerőse jött a géppel. De akkor is megértem ha csak honfitársai miatt tört ki belőle a zokogás, hiszen olyan tragikus ez az egész.

Még egyetlen gondolat. Az orosz televízió tegnap bemutatta Andrzej Wajda méltán híres filmjét a "Katyn"-t. Azt hiszem sokan egyetértenek velem, hogy nagyon nagy dolog ez. Egyfajta elégtétel az NKVD által legyilkolt lengyel tiszteknek és családjuknak. Együtt érzek lengyel testvéreinkkel. És kívánok az áldozatoknak  békés nyugodalmat.

Már a múltkor is akartam pálpusztait venni a Tescóban, de hiába nézegettem fél óráig a sajtos polcokat nem találtam. Tegnap aztán a Metróban egyszercsak ott voltak előttem. Nem is kerestem. Bár fel volt írva, de még nem jutottam el a listán odáig. Nagyon jól nézett ki, semmi deformáció, szép fényes papír, na szóval igencsak kínáltatta magát. Bele is markoltam a dobozba és számolatlanul raktam a kocsiba. A pénztárnál volt időm számolgatni, megszámoltam: 7 darabot vettem. Meg sem fordult a fejemben, hogy befürödhetek vele, hiszen a múltkor nagyon ízlett.

Aztán tegnap délután eljött a pillanat, felbontottam egyet. Bár megfogadtam, hogy evés előtt pálpusztait nem szagolunk, én megszagoltam. Hát jóformán az égvilágon semmi illata nem volt. Nem hogy kellemetlen, netán büdös! Nem! Ennek kérem még sajt szaga  is csak mérsékelten volt. Egy ementálinak kétszer intenzívebb illata van, ennek meg jóformán semmi. Nem értem én ezt a dolgot. Világosan emlékszem, hogy néhány éve én már hazahoztam egy pálpusztait. Aztán megszagoltam és undorodva kidobtam. Pedig nem akármiket megettem én már az életem során, de erről rögtön el tudtam dönteni, hogy én ezt nem fogom megenni. És már repült is a szemetesbe. Sőt  - bár még csak félig telt meg - rögtön le is ballagtam vele a kukához. Erre fel ennek meg itt még normális sajt szaga is alig van. Na mindegy már - gondoltam - és jóízűen beburkoltam egy darabka húsvéti sonkamaradékkal valamint egy kevéske kenyérrel. Aztán ezzel letudtam az ebédet is meg a vacsorát is. De azért nem értettem, ma sem értem a dolgot. Még sokáig szagolgattam a papírt, de változatlanul nem éreztem semmit. Illetve valamit nagyon halványan. De a végén már az égvilágon semmit. Közben megszáradt teljesen, leveregettem róla a megszáradt részeket és eldöntöttem, hogy beszkennelem és felrakom ide, a hozzáértők talán segítenek megfejteni a rejtélyt, hogy miért is nem büdös manapság a pálpusztai?

A dolog megtörtént, a papíron jól látszik, hogy a Brevico Kft. gyártotta Gödöllőn és április 19-ig fogyasztható. Lehet, hogy az a baj, hogy túl friss? Meglehet. Úgy gondolom egy párat elteszek néhány hétig érlelődni. Aztán majd beszámolok.:)

Már a múltkor is akartam pálpusztait venni a Tescóban, de hiába nézegettem fél óráig a sajt részleget, nem találtam. Tegnap aztán a Metróban egyszer csak ott voltak előttem. Nem is kerestem. Bár fel volt írva, de még nem jutottam el a listán odáig. Nagyon jól nézett ki, semmi deformáció, szép fényes papír, na szóval igencsak kínáltatta magát. Bele is markoltam a dobozba és számolatlanul raktam a kocsiba. A pénztárnál volt időm számolgatni, megszámoltam: 7 darabot vettem. Meg sem fordult a fejemben, hogy befürödhetek vele, hiszen a múltkor nagyon ízlett.

Aztán délután eljött a pillanat, felbontottam egyet. Bár megfogadtam, hogy evés előtt pálpusztait nem szagolunk, én megszagoltam. Hát az égvilágon semmi illata nem volt. Nem hogy kellemetlen, netán büdös! Nem! Ennek kérem még sajt szaga sem volt. Egy ementálinak kétszer intenzívebb illata van, ennek meg semmi. És nem értem én ezt a dolgot. Világosan emlékszem, hogy néhány éve én már hazahoztam egy pálpusztait. Aztán megszagoltam és undorodva kidobtam. Pedig nem akármiket megettem én már az életem során, de erről rögtön el tudtam dönteni, hogy én ezt nem fogom megenni. És már repült is a szemetesbe. Sőt  - bár még csak félig telt meg - rögtön le is ballagtam vele a kukához. Erre fel ennek meg itt még normális sajt szaga sincsen. Na mindegy már - gondoltam - és jóízűen beburkoltam egy darabka húsvéti sonkamaradékkal valamint egy kevéske kenyérrel. Aztán ezzel letudtam az ebédet is meg a vacsorát is. De azért nem értettem, ma sem értettem a dolgot. Még sokáig szagolgattam a papírt, de változatlanul nem éreztem semmit. Illetve valamit nagyon halványan. De a végén már az égvilágon semmit. Közben megszáradt teljesen, leveregettem róla a megszáradt részeket és eldöntöttem, hogy beszkennelem és felrakom ide, a hozzáértők talán segítenek megfejteni a rejtélyt, hogy miért is nem büdös manapság a pálpusztai?

Amikor 1967 szeptember elsején bevonultam Hódmezővásárhelyre másnap délután kaptuk meg a fegyvereinket. Akkor már kicsit észhez tértünk, kezdtünk egy kicsit feléledni, elkezdtünk hát játszani a fegyverekkel. Természetesen első dolgunk volt ráfogni egymásra és csak úgy üresen lövöldözni. Jókat röhögtünk közben, akkor jött ki belőlünk az előző órák feszültsége ezzel az idétlen háborúsdival. Mindez addig tartott amíg be nem jött a körletbe A. őrmester a század szolgálatvezetője és el nem kezdett velünk ordítani, hogy miféle baromság amit csinálunk, fegyvert a másikra még akkor sem fogunk ha úgy gondoljuk, hogy üres. Akkor egyet is érettünk vele meg nem is. Valószínűleg az első gondolatunk az lehetett, hogy mi a fenének ez az aggályoskodás, hiszen tudjuk, hogy nincs megtöltve.

Aztán teletek - múltak a hónapok amikor egyszer csak őrségbe vezényeltek. Már nagyjából túl voltunk  a szolgálat felén amikor éjszaka 4 körül az őrhelyekről jöttünk befelé. Értelemszerűen fáradtak és álmosak voltunk. Ilyenkor az volt a rend, hogy megálltunk egymás mellett az őrszoba falánál, ahol egy téglaépítmény belsejében egy csomó homok volt és kiürítettük fegyvereinket. Géppisztolyunkat a homok felé tartva kivettük a tárat, hátrahúztuk a zárat majd visszaengedtük és elsütöttük. Gyakorlatilag csőre töltöttük de mivel már nem volt benne a tár nem is tudtunk mit betolni a csőbe. Ezzel biztosítottuk azt, hogy az őrszobára üres fegyverrel léptünk be, tehát nem okozhattunk véletlen balesetet. Milliószor megcsináltuk és csak egyszer történt baj.

Egyik társunk ugyanis nagy álmosságában elfelejtett kivenni a tárat és úgy húzta hátra a zárat (ezzel kihúzott egy lőszert a tárból) majd előreengedte (most tolta be a lőszert a csőbe) és elsütötte a géppisztolyt. Aminek következtében persze egy rövid sorozat verte fel az éjszaka csendjét, valamint a homokot előttünk. És természetesen mi is rögtön felébredtünk akik sorban mellette álltunk és ugyanezeket a műveleteket hajtottuk végre, csak kivett tárral. Van ám ereje egy géppisztolynak, kicsit önállósítja magát az ember kezében, főleg ha nincs rá felkészülve és nem tartja szorosan. Hát ezért ijedtünk meg mi is. Ha akkor ez a péceli fiú azután veszi ki a tárat, hogy csőre töltötte a géppisztolyt és nagy álmosságában netán elfelejti elsütni is akkor abban a fegyverben ott marad a lőszer. Tudom kétszer nem szokott hibázni az ember ilyen esetben, de előfordulhat.

Nem véletlen tehát, hogy azokon a helyeken ahol a fegyver jelenléte mindennapos igyekeznek megtanítani az embert arra, hogy még üresen sem tartjuk másokra. Nem lett volna rossz, ha ezt a kis videón látható fiatalok is betartják. A film magáért beszél de azért elmondom, hogy egy orosz étteremben lakodalom van és a fiatalok kezébe kerül egy látszólag üres pisztoly.

A következőkben egy orosz hírműsorból láthatunk képeket. Ahogy mondani szokták: megrázó képsorok következnek. Szerintem nyugodtan megnézheti bárki. Megrázó, de nem véres és nem drasztikus. Aki azonban nagyon érzékeny az ilyesmire ne klikkeljen rá!

https://www.youtube.com/watch?v=Y9xD1LLvLPs&feature=related

Tegnap óta töröm a fejem, hogy miről írjak a Húsvét kapcsán. Mert természetesen nem tehet úgy az ember, mintha nem is Húsvét lenne. Persze az volna a legegyszerűbb, ha idebiggyesztenék valami nyuszit néhány hímzett tojással meg egy húsvéti jókívánsággal, de már viszonylag régen írtam, tehát tudom, hogy írni is kellene. Így aztán töröm a fejem és az égvilágon semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy évtizedeken keresztül B. szomszéd volt anyám első locsolója és szegény már kora reggel kapkodott, hogy mire B. szomszéd megérkezik addigra az asztalon legyen minden aminek húsvétkor ott kell lennie. Mert B. szomszéd húsvét hétfőn valószínűleg nálunk reggelizett.

És ez így volt évtizedeken keresztül, hogy ő volt anyám első locsolója. És teljesen igaza volt, én sem tettem volna másképp. Én csak azért reggeliztem meg otthon mert ébredés után nem sokáig bírom éhesen, nekem ennem kell. Mi viszont nem mertünk túl korán elindulni locsolkodni. B. szomszédnak kicsit másfajta elképzelései voltak a locsolkodási szokásokról, így aztán fél 8 felé minden évben meg is jelent. Mi még a bátyámmal bent viháncoltunk az ágyban amikor hallottuk kívülről, hogy megjött az első locsolkodó. Aki aztán leült, megivott egy stampedli pálinkát, jóízűen evett egy kevés sonkát, egy kis kolbászt, elbeszélgetett apámmal majd megivott egy pohár bort és távozott. Bizonyára anyámmal is szívesen elbeszélgetett volna, de ő szegény rohangált fel s alá, hogy felkészítse a három férfit a locsolkodásra, közben meg odafigyeljen arra is, hogy az aznap elkészítendő finomságok se menjenek tönkre a sütőben meg a sparherden. Aztán később mi is felkeltünk, ettünk egy keveset, épp annyit, hogy ne mardossa gyomrunkat az éhség és mi is elindultunk locsolkodni.

A kora gyermekkoromra nem emlékszem pontosan, hogy kivel jártam a lányos házakat. Lehetett a bátyám is, de lehettek a barátaim is. Azok a jópofák a bukszagyárból. Egyre emlékszem, hogy nagyon sok helyre elmentünk és nem csak rokonokhoz. Ekkor még az osztálytársak is a meglocsolandók közé tartoztak. Így együtt viszont ez sok "házat" jelentett, így aztán néha az időből is kifutottunk meg a locsolóvizünk is elfogyott. Mert akkor még a gyerekek azzal locsolkodtak. Locsolóvízzel. Olcsó volt, a célnak megfelelt, színe szemben a kölnivel fehér volt, ezért vízcsapból is lehetett pótolni amit úgy 11-ig kilocsoltunk. Erre csak akkor kényszerültünk amikor hétfőn már zárva tartott a község népboltja, mert volt egy időszak amikor Bakó úr a pult mögött üldögélve felügyelte alkalmazottai munkáját ahelyett, hogy ő is ment volna locsolkodni. Nem tudom mikor lehetett ez, de úgy gondolom 1955-56 tájáról lehet szó.  Igyekezni kellett tehát, hogy délig jó sok házat végigjárjon az ember mert szüleink szerint ebéd után már nem illett locsolkodni. Amit mi nagyon sajnáltunk mert azért hamar ráéreztünk a könnyű pénzszerzés lehetőségére is.

Bár az egy-egy helyen kapott pénz mennyisége erősen függött attól, hogy hová ment be az ember. Voltak helyek ahol nem sokat kaptunk, igaz távozásunk után elég sokáig kellett találgatniuk a háziaknak, hogy vajon kik is voltak ezek a gyerekek? Viszont sok kicsi sokra megy alapon bementünk mindenhová ahol lányt sejtettünk. Itt mi sem támasztottunk nagy igényeket, elég volt, hogy volt a háznál asszony vagy lány. Ha lehet korunkbeli, de később a mohóság ördöge is belénk költözött és így már az egyedülálló idősebb asszonyok háza előtt is némi tanakodásra került sor. De aztán valahogy a kapzsiság felett mégis győzedelmeskedett a jóérzés és tovább mentünk valami lányos házhoz.  Aztán a jó ismerősök, szomszédok már mélyebben a bukszába nyúltak, de a csúcsot a közeli rokonok jelentették. Itt már a papír pénz illett ami azért azokban az időkben már valami volt. Aztán az ember felnőtt, nem adtak pénzt, mi meg lecsökkentettünk a házak számát, de persze nem a pénz miatt. Egyszerűen úgy illett, hogy csak a szomszédokat, jó ismerősöket, rokonokat öntse meg az ember. Itt aztán az ember hamar túlesett a locsolkodáson, leült, ivott és evett valamit aztán egy rövidke beszélgetés után ballagott tovább, a locsolkodással letudva az éves rokonlátogatást is. Némi változatosságot az hozott a dologba, hogy ha nem a főtt házikolbászt és sonkát kellett enni, hanem például hideg csirkepörkölt darabokat eszegethetett az ember. Mert egy helyen volt az is. Én mindig vártam már, hogy végre odaérjek és telezabáljam magam hideg csirkével. Mert azért ennek mindig hagytam helyet. Nekem ez volt az utolsó hely, nem volt könnyű úgy belőni a korábbi eszegetéseket, hogy itt is megehessem a szokásos mennyiséget.

Ekkor már apámmal jártunk kettesben locsolkodni mivel azzal, hogy 14 éves koromban messzire kerültem a falumból az ismerőseim száma is lecsökkent. Bár nem is ez a jó kifejezés, inkább a kötődés lazult. A rokonok viszont maradtak. Így aztán amíg hazajártunk húsvét hétfőn apámmal meglocsoltuk a rokonokat. Aztán egy  idő után már ki-kihagytunk egy egy hétfőt így aztán elmaradtak a locsolkodások is. Illetve itthon Miskolcon leszűkültek a közvetlen családra. B. szomszéd még járt egy ideig hozzánk, aztán szegény anyám betegségével majd halálával ez is megszűnt. Rég nem hallottam felőle, biztos jól megvan. Mivel csak 1-2 évvel lehet idősebb mint én, gondolom ma is locsolkodással kezdi a napot. Csak éppen nem nálunk. Adja Isten, hogy még sokáig megtehesse.:)

Én meg azoknak akik idáig eljutottak kívánok kellemes ünnepeket, sok finomsággal, jó hangulatban.:)

Tegnap délelőtt átvittem az utolsó cuccaimat is a régi helyemről és elmondhatom semmim nem maradt ott. Mikor benéztem nem gondoltam rá, hogy még van mit átvinnem, így nem is volt velem semmi. Sem szatyor, sem táska. Találtam viszont még néhány dolgot - ha nem is az én szobámban - amit sajnáltam otthagyni. Másnak már nem kellett, én meg úgy voltam vele, hogy nekem még jó lesz valamire. Így aztán az ölemben, de inkább a mellkasomhoz szorítva legújabb kincseimet, egyik kezemben még 2 boros üveget is tartva megindultam az új helyemre.

Úgy érzem ez a két boros üveg némi magyarázatra szorul, hiszen nem szoktunk mi itt nagyon borozgatni. Elmondom hát, hogy valószínűleg valami vendégfogadásból maradhatott a tanszéki hűtőben, én meg úgy gondoltam jó lesz ez még egyszer. Így aztán a magamhoz ölelt cuccok mellé még a jobb kezembe fogtam az üvegeket és megindultam a másik épületbe. Az első emeletig minden simán ment, akkor kezdtem érezni, hogy a nadrágom csúszik lefelé. Nem nagyon, épp egy keveset. És itt álljunk megy egy pillanatra.

Nem mindenki járatos a férfiemberek nadrággal kapcsolatos dolgaiban, ezért elmondom, hogy nekünk - hogy finoman fejezzem ki magam - teltebb embereknek a nadrágszíj végleges feszességét beállítani nem mindig sikerül elsőre. Amikor az ember felhúzza a nadrágot, csak úgy nagyjából csatolja be a nadrágszíjat, ez abból is tudható, hogy a szíj vége még nem a szokásos helyen van, hanem csak a végleges hely közelében. Másképpen mondva tudjuk, hogy ezen később még majd igazítani kell, egyelőre jó ez így, majd helyre rázódik. És elkezdődik a nap. Aztán kicsit rendeződik a nadrág az emberen, kicsit lazábbá válik a szíj a csípőn. Na ilyenkor húz rajta még az ember egy keveset. Aztán meglehet, hogy később még igazítani kell rajta mert esetleg lejjebb csúszik. Na ilyenkor már a a megfelelő pozíciót foglalja el a csat. Ezt tekinthetjük végleges állapotnak.

Ezen kis kitérő után térjünk vissza az első emeletre. Tehát megyek, két karomban mellemhez szorítva egy csomó cucc, jobb kezemben 2 félig telt boros üveg. És érzem, hogy csúszik lefelé a nadrágom. De azt is tudtam nagy vész nincsen, volt már ilyen, ilyenkor kell megállni, diszkréten félrefordulni és húzni egyet a nadrágszíjon. Hát igen, ha van szabad keze az embernek. De momentán nekem nem hogy kettő nem volt de egy sem. Ez az átok nadrág meg egyre lejjebb csúszott. És nem tudtam mit csináljak. Arról szó sem lehetett hogy leteszem a cuccot, soha nem tudtam volna felszedni. Úgy gondoltam megpróbálok tovább menni, lesz ami lesz. Arra is gondoltam hátha találkozom valakivel akit megkérhetek arra, hogy ugyan húzza már feljebb a nadrágomat. Bár igazából elképzelni sem tudtam, hogy ez megoldható lett volna-e egyáltalán. Arra gondolni sem mertem, hogy megkérem húzzon már egyet a nadrágszíjamon is. Ez már azért elég személyes dolog. Nem könnyű helyzet ez, a saját pocakjával és nadrágszíjával az ember csak saját maga tud elboldogulni. Bár azért ez sem teljesen igaz.

Vagy 15 éve Márkushegyen a bányánál a lámpakamrában kaptuk meg a szíjat amire az akkumulátort kellett  felfűzni, ott sem találtam a lyukat, akárhogy tapogattam. Az ott dolgozó egyik asszonykát kértem meg, hogy ugyan igazítsa már be a csaton lévő tüskét a megfelelő lyukba. Hogy közel hajolva jobban hozzáférjen jól hátradőltem, ha meg már hátradőltem jóleső nyögések kíséretében kicsit megropogtattam a derekamat is a sok ülés után. A helyzet kétségtelen humorosra sikeredett, az alkalmi publikum nem is volt hálátlan, nagy sikert arattunk így ketten.

Visszatérve a lecsúszó nadrágomhoz úgy döntöttem nem állok meg, nem fordulok senkihez segítségért, át fogok én érni így is. És mentem tovább rendíthetetlenül. A nadrág hol megállt, hol egy pár millimétert csúszott lefelé. És én minden idegszálammal figyeltem, felkészülve arra, hogy mindent eldobálok a kezemből (a borosüvegeket is) amint úgy érzem, hogy leesik rólam a nadrág. De nem esett le. Szerencsésen eljutottam a szobámig. A kulcs miatt le kellett ugyan pakolnom, de itt már nem volt vészes a dolog, apránként szépen behordtam mindent. És megigazítottam a nadrágomat.

Egyébként jó helyünk van, lassan kezdjük belakni. Telefon még nincs de nem is baj. Jó így. Internet van, ezzel elleszek egy darabig. Sok cucc sincs, ez is jó. 7-8 hónapról van szó csupán, benne a nyárral. Ma már úgy vagyunk ezzel az Internettel mint valamelyik arab hadvezér, mikor jelentették neki, hogy ég az alexandriai könyvtár. Az meg nem nagyon zavartatta magát, mondta, hogy nem érdekes, ami fontos úgyis benne van a Koránban. Hát én ettől jobban szeretem azért a könyveket de itt hely sincsen sok, úgy hogy erre az időszakra tényleg megelégszünk azzal amit azért átvittünk meg ami az Interneten van.

Azért vagy 4 zsák könyvet (a sajátomat) csak kivittem Mályiba. És ha már Mályi, akkor Morzsiék jól vannak, tegnapelőtt együtt ebédeltünk. Egy kis lecsókolbászt vittem, azt lakmároztuk be. Jó hangulatban voltak, Morzsi túl van a párzási időszakon, a gazdi azt mondja voltak udvarlók de szerinte már Morzsi öregecske az ilyesmihez. Hát majd meglátjuk.:)

Szép komótosan előkészültem a dologhoz. Éreztem ezt nem lehet elkapkodni, csak úgy állva bekapni a hűtőnek támaszkodva. Itt a siker múlhat a megfelelő előkészületeken. Már előző nap délután eldöntöttem, hogy nem fogom megszagolni csak a végén, amikor már csak egy kevés lesz belőle. Azt is tudtam, hogy ehhez friss kenyér kell. A sikert - ami lehet hogy évekre, mit évekre, évtizedekre meghatározza viszonyomat a pálpusztaival - nem kockáztathattam meg mindenféle szikkadt kenyérrel. Kivételesen feladtam az egészséges táplálkozás iránti elkötelezettségemet is, kerültem a barna kenyereket. Még a mindenféle magvak csábításának is ellenálltam amiket pedig szeretek elropogtatni evés közben. Mint egy-egy jutalomfalatot értékelek ha egy bizonyos mennyiségű barna kenyeret legyűrök. Mert azért nem igazán szeretem ezeket a barna kenyereket. Én a fehér kenyeret szeretem, de a barnát veszem mert abból legalább kevesebbet eszem. Most viszont úgy döntöttem a pálpusztait csak friss fehér kenyérrel lehet megkóstolni, hogy kiszűrjem a zavaró tényezőket. Vettem hát a pékségben egy csodálatos szép bucit, amit ki is tettem a pálpusztai mellé a tálcára. Innivalóként egy doboz akciós almalét készítettem elő, majd megszemléltem a tálca tartalmát.

Középen ott volt a pálpusztai, mellette a világosbarnára sült buci, kicsit távolabb a pohár és az almalé. Egy valami hiányzott, az evőeszköz. Hát az bizony nem volt. Már hazavittem az edényekkel együtt. Végül nagy nehezen találtam egy kiskanalat a szomszéd szobában, kicsit megtisztogattam, ez szolgált evőeszközül. Nem is volt vele semmi baj, a sajtot kiválóan lehetett vele kanalazgatni, a bucit meg lehetett harapni is, de kézzel is lehetett tépkedni belőle. Eljött hát a történelmi pillanat. Lassan kezdtem bontogatni a fóliát, ügyelve arra, hogy az orromhoz ne kerüljön túl közel. Az első falat határozottan ízlett. Aztán sorban a többi is. Ha van késem talán kenyérre kenem, de mivel nem volt így inkább kanalazgattam. Hozzá apró kenyérdarabkákat törtem a kenyér széléről. A bele nem nagyon izgatott. Úgy gondoltam az élvezeteket a maximumra srófolom, csak a buci friss, ropogós héját fejtegettem lefelé, a belsejével nem törődtem. Majd elfogy - gondoltam - most inkább ezt a finom héját eszegessük. És szép csendben elfogyott a papírról a pálpusztai. Már éppen csak egy pici maradt amikor az orromhoz közel tartva megszagoltam: jóformán nem is volt semmi szaga. Ezek szerint vagy nagyon friss sajt lehetett vagy nem volt az igazi pálpusztai. Mellettem válogatott a könyvekből egy hallgató, kérdem őt is, érzi-e a sajt illatát? Nem - válaszolta. Hm, akkor itt valami nem stimmel - gondoltam. Nincs más hátra mint újabb teszteket végezni. El is határoztam, hogy beszerzek néhány pálpusztait, ha lehet különböző helyekről. A tapasztalatokról majd beszámolok. :)

Én ezzel a pálpusztaival elég régen kacérkodom. Úgy 3 éve levettem már egyet a hűtőpultról azzal, hogy olyan jól néz ki, hát nem igaz, hogy ezt ne lehessen megenni. Hát nem lehetett. Igaz, eddig az állapotig nem jutott el szegény, mert mikor otthon az illata megcsapta az orrom abban a pillanatban tudtam, hogy én ezt nem fogom megenni. És ha ezt így gondoltam így is lett. Egy laza mozdulattal kidobtam és levittem a szemetet. Az évek teltek-múltak és a múlt szombati nagy bevásárláskor megint szemtől szemben álltam egy gusztusos külsejű pálpusztai sajttal. És megint megkísértett a gondolat, hogy ez nem lehet rossz. Nekem ha evésről van szó a kezem gyorsabban jár mint az eszem, így már a kocsiban is volt a sajtdarabka. Mert ha gondolkodom talán eszembe jut, hogy most legalább egy hétig a vendégségből megmaradt dolgokat fogjuk enni, talán mégsem most van az optimális időpont a pálpusztaival való próbálkozásra. De nem jutott, így volt még több mint egy hete érni a hűtőszekrényben, ami biztos, hogy nem ártott neki, sőt az is lehet, hogy használt. A lényeg, hogy két nappal ezelőtt, kedden, úgy 12 óra tájban úgy éreztem eljött az ideje, hogy megkóstoljam.

Egyébként már előző nap elterveztem, hogy meg fogom kóstolni. Délben elfogyott az utolsó maradék, egy elfuserált báránysült, keddre már, hogy úgy mondjam szabad lett a pálya a pálpusztai előtt. De még mielőtt leírnám az élményt amit nekem ez kis büdös sajt okozott kicsit a múltba kell révednem.

Volt nekem a középiskolában egy bejárós osztálytársam, a Béla. Ő ette mindig ezt a pálpusztait. Mi kollégisták azt a luxust nem engedhettük meg magunknak, hogy tízóraira sajtot együnk, sőt nekünk egyáltalán nem volt tízóraink. Azért mi sem maradtunk éhen mert a bejárósok eleve úgy csomagoltattak otthon, hogy egy falás nekünk is jusson. Kivéve a Béla tízóraiját, mert ebből a kegyetlenül büdös pálpusztaiból nem kért senki. Sőt, egyenesen menekültünk a közeléből. Béla meg élvezte, szabályos üldözési jelenetek játszódtak le. Mi hangosan kiabálva és röhögve rohantunk csapatostól a folyosón meg az osztályban, Béla meg magasra emelt, kellően kicsomagolt sajttal vidáman futott utánunk. Hogy minél nagyobb élményt jelentsen ez ingyencirkusz az iskolának Béla mindig a nagyszünetre időzítette a tízóraizást, amit egy idő után már az egész iskola izgatottan várt. Voltak közöttünk az ingadozók, akik azt hitték aznap már nem lesz olyan büdös a sajt mint előző nap  volt, ezért mindig megszagolták, de aztán sajnálattal és utálattal fordultak el azzal, hogy ez ugyanolyan büdös mint eddig volt. Később Béla meglátta az újabb lehetőséget a viccelődésre, és mikor az ember oda dugta az orrát, hogy megszagolja hirtelen hozzá nyomta a sajtot a szaglászó orrához. Igaz ezzel elveszítette a sajtot is mert ezután már neki sem volt kedve tovább enni belőle, de úgy érezte a röhögés ami ezután kitört belőle és a publikumból megérte a dolgot.

Na ilyen előzményei vannak az én pálpusztai iránti vonzalmamnak. Mert azért csak izgatott a dolog. Nem lehet az olyan rossz - gondoltam - csak én vagyok finnyásabb a kelleténél. Ilyen előzmények után érkezett el a pillanat, hogy kibontottam a pálpusztaimat.

(Folytatása következik)

Ma kaptam egy olyan továbbküldős valamit amit nem is tudom hogy neveznek igazán. Internet nélkül ez sem volna, de mivel van, így aztán vannak ezek a továbbküldős vidámságok is. Ami természetesen nem a legjobb elnevezés, mivel nem csak vidámságok keringenek az Interneten, de mivel jelentős számban fordulnak elő vidám videoklipek és képsorozatok én ezeket egyszerűen csak vidámságoknak nevezem.

Tehát ma este kaptam egyet, aminek az volt a címe, hogy Szalontüdő és állítólag Nagy Bandó András - saját élménye alapján - írta. Biztos így van. Erről - Virág elvtárssal szólva - nem nyitunk vitát. A lényeg, hogy évtizedekkel ezelőtt az ÉS-ben olvastam egy novellát amely arról szólt, hogy egy pofa egy önkiszolgáló étteremben (én a Móricz Zsigmond körtéren lévőre emlékszem) kért egy gulyást, aztán valami miatt egy pillanatra otthagyta az asztalon és mire visszajött már egy hajléktalan kanalazta az ő gulyását. Mert én gulyásra emlékszem. Nem mesélem el a történetet, főleg nem a csattanót, de azt elmondom, hogy rám olyan mély benyomást tett ez az írás, hogy az évek során sok helyen és sokszor elmeséltem. Ha keresnem kellett volna nem tudom hogy kezdtem volna hozzá. Tudtam, olyan ez mint tű a szénakazalban. Meg sem kíséreltem megtalálni, pedig szerettem volna újra elolvasni. Hát ma este ha el nem is tudtam olvasni de a történetet megnézhettem dramatizálva, mégpedig egy nagyon jó feldolgozásban, kiváló szereplőkkel. Javaslom olvasóimnak szánjanak rá pár percet és nézzék meg. Mindössze 7 perc.Szerintem nem fogják megbánni:

https://www.youtube.com/watch?v=C7AKPYyc08A

Már látszik a vége. A szekrények - amiket egy átmeneti helyre szállítanak el - már üresek. Van egy csomó kidobott cucc amik mennek a kukába. Úgy értem, hogy a szelektívbe. Azért sok lom van köztük, amiket már 20 éve is ki lehetett volna dobni, de van olyan is amiért kár. Nem nagyon, túl fogom élni, de sajnálom kicsit. Itt vannak például ezek a jegyzetek a képen:

Ezek azok amik nem kellettek senkinek, mert azért a hallgatók sokat elvittek. Csak hát ezek azok a területek (híradástechnika, elektronika, irányítástechnika) amelyek nekem fontosak voltak de a mi karunkon nagyon érintőleges tárgyak. Nem is nagyon tudják a hallgatók, ezért nem is viszik. Valószínűleg a végén kiteszem egy forgalmas folyosóra, hátha ott még akad gazdája. Tehát ezek egy (kiskocsis) fuvarral elintézhetők. A balra fent látható konzervekre már nem került sor, talán Mályiban egyszer beteljesül az ő sorsuk is. A képen látható íratok egy zsákban töltik az eljövendő fél évet.

Nézzünk meg még egy képet. Itt a szoba egy más szögből látható.

Látszik, hogy van még jegyzet és könyv egy másik asztalon is, ezekre még szükségem lesz. Az ablakban van a metrókonzervekhez tartozó mikrohullámú sütő, rajta egy Tescó-s vízmelegítő és egy kishibás videó. Néha megmutattam a hallgatóknak ezt-azt rajta. 15 perc után elkezd csúszni a kép, ilyenkor kis szünetet szoktunk tartani, aztán folytathatjuk. Ez a videó a fogyasztói társadalom tipikus darabja. Működik 2-3 évig, akkor elromlik, de mivel a javítási költség összemérhető egy új videó árával így aztán az ember vesz egy újat. Na így került ez is ide. Otthon kicsit nyűgös lenne negyedóránként abbahagyni egy film nézését, itt már belefér. Egy chipgyártásról szóló filmnél direkt jól jön ha negyedóránként szóban is kiegészíthetjük a látottakat.

Említésre méltó még a ferdén álló, falra támaszkodó munkavédelmi sisak, ami nem is tudom jó elnevezés-e, én biztos, hogy soha nem hívtam így. Én úgy neveztem ahogy mindenki: kobak. Hát mikor dobáltam ki a cuccokat kezemben ezzel a kobakkal megálltam egy pillanatra. Könnyen előfordul, hogy ha a fő utcán fogok végigmenni a fejembe nyomom. Védősisaknak. Nem vicc! Bizonyára sokan emlékeznek, hogy egy ember úgy halt meg, hogy a fejére esett valami stukkó. Ki is derült az ok, mégpedig az, hogy a villamos rázkódástól lazult meg. Hát villamos most is jár, úgy hogy meggondolandó. Meg is gondolom, bár kicsit visszatart a dologtól az, hogy elég feltűnő lenne. Majd meglátom. De a kobak egyelőre marad!

A szőnyeget sem fogom visszasírni. Rengeteg mérget okozott mikor leülvén a székre azt beljebb toltam. Naná, hogy jött vele a szőnyeg is. Egy idő után sajátos technikával próbálkoztam, felugrottam székestől a levegőbe és úgy értünk földet most már a kívánatos helyen. Kicsit ahhoz hasonlóan ahogy korábban éjszakánként néha megfordultam az ágyban. Ma már nem, de még 4 éve is időnként megtörtént, hogy feldobtam magam a levegőbe, ott megfordultam mint a delfin majd lehuppantam az ágyra. Nem is emlékszem mikor tértem át a "normális" megfordulási technikára. Ennek székkel való ugrálásnak viszont az volt a hátránya, hogy eléggé fogytak a székek alattam. Volt amelyiknek csak csavarjai hulltak ki, de volt olyan is amelynek a támlát tartó része egyszerűen elhasadt. Azóta, hogy egy fél éve egyedül maradtam a szobában mindig készültem arra, hogy ha egyszer összeszaladna 5-6 hallgató nálam megemelnénk az íróasztalt és felcsúsztatnánk a szőnyeget a szekrényig. Hát erre már sem kerül sor. Végül is jól jár az egyetem ezzel a felújítással, ki tudja hány szék használódott volna még el alattam.:) Most közben számolgattam, végül is csak egy repedt el, de bandázsolással az is javítható.  Ez a bandázsolás azt jelenti, hogy egy darab dróttal jó szorosan körültekerjük. Hát már erre sem kerül sor.

Egyébként szerettem ezt a szobát, itt kezdtem el dolgozni 1973. augusztusában. Majdnem 37 évet töltöttem el benne. Hogy hová megyünk? Kapott a tanszék egy tantermet a műhelycsarnokban. Olyan lesz mint amilyen Moszkvában volt egy tanszék. Mindenki abban az egy szobában volt. A tanszékvezetőnek volt külön egy asztala, mellette a titkárnő, aztán sorban az asztaloknál a tanárok. Majd egyszer erről is mesélek. :)