Morgómedve

Nincs szerencsém ezzel az "Ügynök halálá"-val. Korábban megvolt videó kazettán az a bizonyos nemzeti színházbeli felvétel is, amelyben már nagybetegen játszotta Tímár József az ügynököt. Nagyon büszke voltam rá, gyűjteményem talán legértékesebb darabja volt. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs meg. Nem tudom hová lett, de tény hogy hiányzik a gyűjteményemből. Már évek óta tudom. Azt is tudom, hogy amikor házi használatra csináltam egy katalógusfélét már nem volt meg. Amit nagyon sajnálok mert Willy Loman története önmagában is a világirodalom nagy kincse, de ez a kincs sokkal nagyobb volt ha az ügynököt Tímár József játszotta. Ahogy Willy Loman  otthonába hazatérve öregen és fáradtan letette a két bőröndöt a színpadon azt más nem tudta úgy letenni csak Tímár József. Ebben a letevésben benne volt Willy Loman mindene. Az egész élete. És Tímár József ezt tudta utánozhatatlanul megcsinálni. Talán az alábbi kép érzékelteti ezt a fáradtságot:

Egyébként úgy tudom soha nem bőrönddel játszotta a szerepet, csak az utolsó előadásán, ahol már nagybetegen játszott. Korábban valami nagy táska volt, ráadásul abból is csak egy. De Willy Loman életéhez jobban illett a 2 bőrönd. Azok a bőröndök amelyekkel járta Amerika nagyvárosait, Boston utcáit, hogy árulja a cég termékeit. Amely cég 30 év után, amikor már nem tudta hozni azt a teljesítményt amit elvártak tőle elküldte, félre lökte mint valami elhasznált tárgyat. Nem akarom én itt most elemezni ezt a valóban nagyon kiváló művet, biztos sokan ismerik az olvasók közül is, talán az egyetemista korosztálynak is mond valamit. Ha meg nem akkor nem az ő hibájuk. Most csak azt szeretném érzékeltetni mekkora kincs kallódott el valahová az évek során. Az ügynök halála Tímár Józseffel tényleg nagy értéknek számított. De hát az élet ilyen de azért sajnálom a dolgot.

Aztán néhány éve alkalmam nyílott a TV-ből ismét felvenni az "Ügynök halálá"-t. Ez alkalommal történetesen egy amerikai film dolgozta fel Willy Loman történetét. A főszerepet Dustin Hoffman játssza mégpedig nagyon jól. Ha megkérdeznek, jó ügynök lenne-e Dustin Hoffmanból rögtön rávágnám, hogy nem. És nagyot tévednék. Ha nem is annyira jól mint Tímár József, de Dustin Hoffman is hibátlanul alakítja az ügynökségbe belefáradt öregedő Willy Lomant, aki saját magának is hazudott amikor a gyerekeiről beszélt, amikor a gyerekeit olyan sikeresnek látta mint amilyenek azok soha nem voltak és nem is lesznek. Hazugság volt az életük, és ezt csak túl későn mondják ki. Az elküldés lelki terheit nehezen viselő ügynöknek már túl sok a család szétesése is, egyetlen kiutat lát a megoldásra, ha öngyilkos lesz és a biztosító által adott pénzből biztosítja a család megélhetését.

Hát sajnos ezzel a kazettával is baj történt. Figyelmetlen voltam és a múlt szombaton rávettem valamit. Általában felvétel előtt  mindig meggyőződöm arról, hogy a jó helyen áll-e a szalag, most kapkodtam, siettem és elmulasztottam az ellenőrzést. Nagy hiba volt.  A film elejének annyi. Olyan 60 perc hiányzik belőle. Azért a maradékot megnéztem, nagy élmény volt. Egy darabig elleszek vele aztán vagy adják ismét a TV-ben vagy megveszem DVD-n.

Végezetül nézzünk meg még egy képet. A szobor Tímár Józsefet ábrázolja. Én nem láttam, de úgy tudom a Nemzeti Színház kertjében van.

Ezzel a képpel búcsúzom mára és bízom benne, hogy a TV még egyszer műsorára tűzi azt a bizonyos utolsó előadást. Bár magam is sejtem kevés az esély rá.

Nagy divat mostanában. Néhány hete még azt sem tudtam, hogy mi az. Most már tudom én is, hiszen a vízcsapból is ez folyik. Egyébként ha valaki kicsit pontosabb akar lenni akkor hozzáteszi, hogy comedy. Mármint, hogy Stand-up comedy.

Nem új dolog ez, én is csinálom már vagy 35 éve. Tulajdonképpen a dolog arról szól, hogy az ember egyedül, kellékek nélkül kiáll valahová és valami vidám dologról beszél. Gyakran hallható ilyesmi a kabarékban is, de van egy TV csatorna is ahol az átlagosnál gyakrabban fordul elő. Nem emlékszem már, hogy nevezik, de nem is ez a lényeg. Ezen a csatornán meglehetősen gyakran fordul elő, hogy viszonylag kis számú közönség előtt áll valaki egy mikrofon előtt és mindenféle vidám történeteket mesél, melyeket ha jók a közönség nevetéssel és tapssal honorál. Ez a Stand-up.

Mondom, divatos a dolog. Annyira, hogy tegnap jöttek a hallgatók, hogy kezdődnek a Miskolci Egyetemi Napok és szombaton a bányászoknál nagy buli lesz gulyásfőzéssel egyebekkel, és hát kellene egy Stand-up! Az elmúlt hetekben sokat okosodtam, így aztán úgy bólintottam mint aki világ életében stand-up-okkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Ami - mint már utaltam rá - végül is igaz, hiszen az egyetemi pályafutásom alatt nagyon sokszor kellett kiállnom egy szakestély közönsége elé, hogy mindenféle vidám dolgokkal próbáljam emelni - ahogy mi mondjuk - a szakestély színvonalát. Csak akkor még nem tudtam, hogy ez bizony stand-up a javából. Igaz nem is nagyon érdekelt senkit.

Ha jól meggondolom Hofi egész pályafutása egy nagy Stand-up, csak ezt ő sem tudta. Úgy hogy azt gondolom megint feltaláltuk a spanyolviaszt. Na persze a divat az divat, tehát meg kell felelni az elvárásoknak. Divatok kellenek mert enélkül szürkék lennének a napjaink. Így aztán mostanában kicsit több az ilyen jellegű szereplés, aki pedig idáig is ezt csinálta az most így nevezi azt amit csinált, tehát ha divat akkor legyen divat. Igaz a divatos dolgok jellemzője, hogy sok van belőlük és amiből sok van az sajnos a minőség rovására szokott menni. Ennek jelei azért már érződnek azon a bizonyos csatornán is.  Az idáig szereplők nagy része tehetséges, jó humorú fiatalember volt, hát mostanában már be-be csúszik egy-egy gyengécske is. A divat persze olyan, hogy ki kell szolgálni mert aki nem alkalmazkodik az lemarad. Így lehet ezzel a stand-up-al is. De mint minden divat ez is múlandó, idővel elmúlik csak ki kell várni. Hát kivárjuk.:)

Időnként előjön a dolog, többnyire vagy a szakszervezet vagy valamelyik párt hozza fel, aztán nem közelednek az álláspontok, és egy időre megint csend lesz. Most azonban úgy látom megint terítékre került a boltok vasárnapi nyitva tartása. Mielőtt elmondanám a véleményemet visszamennék úgy 25-30 évet az időben.

Úgy emlékszem, hogy akkortájt nálunk vasárnap zárva voltak a boltok. Szombaton is csak délig lehetett vásárolni, a nagyobb áruházak élelmiszer osztályai talán 4-ig voltak nyitva és utána meghalt minden. Aki addig beszerezte a kenyerét annak volt a hétvégére kenyere, aki nem annak nem. Szombat délután tehát kitört az ünnep, lehetett pihenni, kulturálódni, vendégségbe menni. Ez volt a helyzet nálunk.

Aztán a Szovjetunóban ez kicsit másképp működött. Tudni kell, hogy ellátás szempontjából Moszkva volt a csúcs. Ott sem volt kánaán, de mondjuk Tulához vagy  Vlagyimírhez képest sokkal több volt az áru. Hogy a kisebb településeket, falvakat ne is említsem. Így aztán a moszkvai háziasszonyok sokkal könnyebb  helyzetben voltak ha bevásárlásról volt szó. Nekik több lehetőségük volt arra, hogy például munkába menet vagy jövet be-benézve a boltokba elcsípjenek valami finomságot. Igaz ezekért elég hosszú sorokat kellett állni de néhány óra múlva megvolt a finn sajt, a magyar téliszalámi vagy az NDK-ból származó Berliner vagy Radeberger sör. Moszkván és néhány nagyvároson kívül, a kisebb városokban aztán rohamosan csökkent a kínálat. A boltok szinte kongtak az ürességtől. Az embereknek volt pénzük, csak éppen elkölteni nem tudták mert nem volt mire. Így aztán kialakult egy szokás, miszerint a család vasárnap hajnalban - mondjuk a Moszkvától 300 kilométerre lévő Tulában - felkerekedett és vonattal felutazott Moszkvába. Valamikor a délelőtt során megérkeztek és nyakukba vették a várost. Moszkvának meg voltak azok a nagy élelmiszer áruházai ahol mindig lehetett kolbászféléket, húst és még sok egyebet venni amit otthon nem lehetett. Ment hát a család, 4 ember az 4 sorba állhatott be, aztán következett egy másik bolt újabb sorokkal. Aztán mikor leszállt az este addigra együtt volt sok olyan kincs amelyekre a moszkvaiak többnyire csak legyintettek, de a tulaiak boldogan vitték haza.

Van egy szomorú emlékem. Valamim nekem is elfogyott és beugrottam a GUM áruházba. A földszinten működött egy hatalmas élelmiszer osztály. A hatalmas alatt a méreteit értem, az árukészlet azonban elég szűkös volt. Hogy mivel voltak tele mégis a polcok? Ugyanazokkal az árukkal csak százszámra. Elég késő volt már. Egy 12 év körüli kisfiú támaszkodott háttal egy ablakmélyedésben. A szülők nyilván sorban álltak még a vonat indulás előtt egy-két órával. És ez a kisfiú ahogy ott várt elszunnyadhatott, én már csak arra figyeltem fel, hogy összecsuklott. Ketten gyorsan felkapták, megrázta magát és állt tovább, igaz kicsit bizonytalanabbul. Elképzelem amint szegény hajnalok hajnalán felkelt, 5 órát bumlizott egy vonaton amelyről a tervezők még WC-t is elspórolták, egész nap járta a várost, időnként órákat állt sorban, hát szerencsétlen nyilván összecsuklott a fáradtságtól. És még előtte volt a visszaút.

Na ekkor gondoltam én arra, hogy milyen jó nekünk itthon, nálunk sincsen kánaán de azért a boltban sok mindent meg lehet venni még az én falumban is.  És a hétvége tényleg a pihenésé volt. És kicsit büszke voltam a  hazámra. Mindemellett sajnáltam a barátaimat, de főleg a feleségeiket mert a bevásárlás ott aztán tényleg az asszonyok dolga volt.

Hát ezek jutnak mindig eszembe, ha  a vasárnapi nyitva tartásról esik szó. Tudom, hogy ma már mások a viszonyok mint akkor. A mai bevásárló központok már szórakozási lehetőséget is kínálnak, leginkább a kicsiknek. Aztán a pénz is jól jön azoknak akik a vasárnapjaikat munkával töltik el a boltokban ás áruházakban. Nem is tudom ők mit gondolnak amikor azt olvassák, hogy vannak akik a vasárnapi zárva tartások érdekében harcolnak. Vajon ők hogy élik meg ezt? Őértük vagy ő ellenük ez a követelés? Nem tudok mit mondani, mások a mai viszonyok és mások amikről én írtam. Tekintsük úgy hogy a hír kapcsán alkalmam volt megint mesélni egy kicsit a régi időkről. De nem tudok okos lenni a kérdésben.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy Harkovban időztünk 3 napig még mielőtt elindultunk volna Kazahsztánba, hogy felejthetetlen egy hónapot töltsünk el egy kis településen. Egyébként tényleg felejthetetlen, máig is sok mindenre nagyon jól emlékszem. Az esemény - hogy az egyetemisták indulnak a szűzföldekre - úgy éreztem megmozgatta az egész várost. Az indulás hatalmas csindadrattával folyt le, zenekarral, megható beszédekkel és hatalmas tömeggel, akik elkísérték a fiatalokat az állomásra. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy egy szerdán késő délután indultunk és tudtuk, hogy nagyjából vasárnap reggel érkezünk meg a járási székhelyre, ahonnan aztán buszokkal visznek bennünket tovább a kis településekre, ahol majd lakni és dolgozni fogunk.

Nem tudom hogy osztották be ki kivel utazik, mindenesetre - nyilván a jobb összebarátkozás végett - szétszedtek bennünket és egyesével beraktak bennünket egy-egy 6 személyes kupéba, ahol rajtunk kívül senki sem beszélt magyarul. A többiek jórészt ukránok voltak, de voltak oroszok és egyéb nemzetiségűek is. Az én társaim is Harkovban tanuló fiúk voltak és nagyon rendesek. Természetesen nem én kerültem emeletes ágyra, ami itt már úgy nézett ki, hogy ugyanolyan magas vagonba most már 3 fekhelyet helyeztek el  egymás fölött. Természetesen a legfelső szinten is aludtak. Na innen lehetett volna jó nagyot esni, de nem esett le senki. Pedig védő hálók és hevederek sem voltak mint ami a nemzetközi hálókocsik elkényeztetett utasainak kijárt. Úgy látszik a szovjet ember nem csak a 220 voltot bírta jobban mint a magyar, hanem a leesést is. Előbbit arra mondom, hogy amikor a szovjet gyárakban magyar exportra gyártották a hűtőgépeket mindig 3 eres - védővezetékes - kábellel látták el. A Szovjetunióban pedig - mint a kollégiumokban és a szállodákban is láthattuk - megfelelt a 2 eres is. :)

Szépen elhelyezkedtünk és már elő is kerültek a harapnivalók és a vodkás üvegek. Meg a pálinkások is, mert nem mindet ittuk meg útközben. Mi magyarok itthon nem készültünk fel erre a 3 és fél napos útra, így aztán nagy hirtelen Harkovban vettünk néhány halkonzervet meg kenyeret, de nem nagyon volt rá szükség. Az útitársak  sokkal finomabb dolgokkal vendégeltek meg bennünket. Mondjuk az ikra elnevezésű tökféleség nem tartozott ezek közé. Mikor elővették a dunsztos üveget amire ez volt írva azt hittem, hogy kaviár van benne - ugyanis az ikra szó azt is jelenti -  de kiderült, hogy csak valami reszelt tökből készült szörnyűség. De azért volt más is, szemmel láthatólag nem a meglehetősen szűkös kínálatú boltokból. Ezek a szalonnák és kolbászok bizony valahonnan faluról kerültek a hátizsákokba.

Mit mondjak? Jól éltünk a 3 és fél nap alatt. Leginkább olvastunk, aludtunk és beszélgettünk, de átmentünk szomszédolni is. A kezdeti meglepetésünket leküzdve - hogy úgymond "oroszokkal" vagyunk egybezárva - kiválóan éreztük magunkat így vegyesen is. Hamar előkerült a magnóm is, a folyosón hamarosan szóltak a legdivatosabb slágerek, mi meg élveztük az utazást, az elsuhanó tájat. Amikor elértünk egy-egy nagyobb várost akkor az ablakra tapadva néztük amit a városból látni lehetett. Megcsodáltuk a Volgát is ami tényleg nagy víz volt,  aztán Szaratovot ahonnan a nálunk népszerű - ugyanilyen nevű - hűtőgépek származtak, de elmentünk Volgográd mellett is.

Egyvalami azért is hibádzott, a WC. Hát ez olyan volt mint akkoriban a szovjet WC-k többsége, guggolós. Na ja, az ember elguggolgat ha nagyon kell, de nem a WC csészére felállva, és úgy hogy közben a vagont dobálják a váltók jobbra-balra mikor áthalad rajtuk. Bizony itt igencsak meg kellett kapaszkodni, nem is nagyon vettük használatba csak ha nagyon muszáj volt. Megmondom őszintén - minket az attól való félelem tartott vissza, hogy egy egy váltónál akkorát ránt rajtunk a vonat, hogy lecsúszunk a csészéről és hát össze-vissza zúzzuk magunkat és itt elsősorban nem a fejünkre gondoltunk. Így aztán annyit intéztem el amennyit állva el lehetett, a többit meg elvittem Kazahsztánba. Ott is guggolni kellett, de legalább már nem mozgott közben.

Végül 3 és fél nap után megérkeztünk egy vasútállomásra ahol kiszálltunk, majd innen teherautókkal vittek tovább bennünket egy kis településre amit - mint már írtam -  Vosztok-nak, azaz keletnek hívtak. De előtte itt is megvolt a csindadratta, az ünnepi beszédek sem maradtak el. Mi meg közben nézegettük a ferde szemű lányokat és nem kis izgalommal néztünk az elkövetkező napok és hetek elébe.

Lenin elvtársnak tulajdonítják a mondást, hogy ami nem megy ne erőltessük! Amit egyébként nem hiszek el, ő azért annál okosabb volt mint hogy ilyen butaságokat mondjon. De a mondás jó, néha valóban vannak helyzetek, amikor tényleg nem kéne a dolgokat erőltetni.

Itt van például az egyik közszolgálati műsor amely ráadásul reggelente két csatornán is fogható. Ebben van 8 óra után egy rendszeresen visszatérő dolog, amikoris az ügyletes műsorvezető áll egy laptop előtt és a főváros különféle helyein elhelyezett kamerák segítségével szeretné a fővárosiakat tájékoztatni, hogy a fontosabb helyeken milyen a pillanatnyi forgalmi helyzet. Én legjobban akkor szeretem ezt nézni amikor Betlen János a műsorvezető. Ugyanis általában nem jönnek össze a dolgok, valami mindig hibádzik és ő ezt megpróbálja viccesen kezelni. Vagy a gép fagy le, vagy a kép szakadozik, vagy csak egyszerűen áll minden. Az autók is a csomópontban. Lehet, hogy ez mindig csak akkor van mikor én nézem, de az esetek többségében valami gond mindig van. Namármost amiért én szeretem Betlen Jánost az az, hogy neki különleges tehetséges van ahhoz, hogy ezeket a kínos szituációkat kezelje. Mindig kitalál valami humoros dolgot amivel feloldhatja ezeket a helyzeteket. Nemrégiben egy árva autót láttunk amint akadozva, nagyon lassan és döcögve  haladt előre a kereszteződésben. Ő a benzint gyanúsította meg, gondolom az egykori anekdota jutott eszébe, mikor az autó kicsit rángatott a tanuló vezető kezében, és az oktató szellemeskedett, hogy "Mi van, darabos a benzin?".

Betlen János ma a BAH csomópontot szerette volna megmutatni de első körben nem jött össze. Tovább lépett, aztán szóltak neki, hogy megvan a BAH csomópont, akkor viszont a laptop fagyott le.

Hát nehezen akar ez az élő közvetítés összejönni. Ráadásul túl sok információ értéke sincsen, hiszen csak autókat lát az ember elsuhanni egy úton vagy kereszteződésben. Illetve látna de nem lát. Az viszont jól látható, hogy a műsorvezetőnek ez úgy hiányzik mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Gondolom értekezleteken is felvethette már néhányszor, de nyilván reménytelen a dolog. Valaki ezt nagyon fontos dolognak tartja, ezét csinálni kell. Még ha döcögve is megy mint az a bizonyos autó a darabos benzinnel.:)

Legutóbb ott hagytam abba, hogy ha tudtam volna milyen WC viszonyok várnak ránk a  Szovjetunióban lehet, hogy nem szorongatom másfél napig a dolgot. Este 11-re értünk Kijevbe, egy kollégiumban kaptunk szállást. Természetesen rögtön felmértük hová kerültünk és mikor megláttuk a WC-t kis nosztalgiával gondoltunk a nemzetközi expressz magunk mögött hagyott, korábban kissé mellőzött mellékhelyiségére. Szorongattuk még egy darabig, aztán másnap reggel csak rászántuk magunkat a dologra. Jól tettük, mert egy egész napos kijevi kirándulás következett, benne egy két és fél órás hajókázással az úgynevezett Kijevi tengeren, ami tulajdonképpen a Dnyeper volt, csak kissé felduzzasztva, hogy a folyón működő vízi erőművet működtetni tudja. Nem is lett volna rossz ez a kirándulás, ha előtte szólnak, hogy mennyi ideig fog tartani és, hogy a hajón nem lesz WC. Már nem emlékszem, hogy egyáltalán nem volt, vagy csak be volt zárva, de tény hogy már nagyon vártuk, hogy végre kikössön és találjunk egy nyilvános WC-t.

Most viszont még térjünk vissza egy kicsit a kollégiumba. Életemben ekkor ettem először káposztalevest és pörköltet reggelire. Utóbbit valami kásafélével, amit hosszú évtizedekig nem tudtam megkedvelni. Néhány nap múlva - már a táborban - a lányok is csak pörköltet adtak ha az volt ebédre vagy vacsorára. Amit aztán én kenyérrel szépen kitunkoltam. Érdekes volt ez az ebédszerűség a kora reggeli órákban, de azért beburkoltuk.

Aztán a napközbeni csalinkázásaink közben életünkben először megpróbálkoztunk a kvasszal is, aminek szintén nem lettem nagy rajongója. Lehet, hogy a csalódás miatt is, ugyanis mikor megláttuk már elég magasan járt a nap és igen szomjasak voltunk. Először azt hittük sör. Egy fehér köpenyes asszonyság mérte egy félliteres sörös korsóba a sörhöz igencsak hasonlatos, habzó italt. A népek boldogan kortyolgatták, beálltunk hát mi is a sorba. Aztán mikor nagy mohón belekortyoltunk akkor kezdtünk prüszkölni, hogy mi a csuda lehet ez? Ukrán vezetőnk szépen elmagyarázta mi ez, de nekünk már magyarázhatta, mi csak azt néztük, hogyan szabadulhatnánk meg tőle. Már nem is emlékszem, lehet, hogy volt ott valami lavórféle és abba bele lehetett önteni a maradékot. Nyilván akik döntöttek a lavór méretéről nem számoltak velünk, akik majdnem az egészet kiöntöttük. Igaz, nem mind a húszan mert mikor a többiek látták, hogy ez nem sör, már nem is álltak be a sorba. Vessünk egy pillantást az alábbi képre, nagyjából mi is ilyent láttunk 1971 nyarán.

A következő kép jobban hasonlít arra amit mi láttunk, annyi különbséggel, hogy ezen a képen nem kvaszt hanem tejet mérnek:

A kvasz egyébként valami erjesztett ital, alapja a rozskenyér, kell még hozzá élesztő és cukor valamint természetesen víz. Bővebben itt olvashatunk róla.

Másnap indultunk tovább Harkovba, ahová rendben meg is érkeztünk. A kollégiumi viszonyokon már nem lepődtünk meg, kezdtünk hozzászokni. 3 napig voltunk Harkovban, ami arra volt jó, hogy kicsit összebarátkoztunk azokkal az ukrán és egyéb nemzetiségű diákokkal akikkel néhány nap múlva együtt utaztunk Kazahsztánba, hogy ott egy hónapon keresztül együtt lakjunk és dolgozzunk. Persze alkalom nyílott arra is, hogy megnézzük a város nevezetességeit is, valamint kicsit közelebbi ismeretséget kössünk az oroszok nemzeti italával a vodkával is. Ezt igencsak jól tettük mert egy hónapig nem volt lehetőségünk a vodkázásra. Illetve nekem egyszer, de ez különleges alkalom volt, majd elmesélem valamikor. Most viszont elköszönök azzal, hogy legközelebb itt folytatom.:)

Végül is nem olyan rossz ezekben a hálókocsikban utazni. Azokban amik errefelé jártak azokban az időkben nagyobbrészt 4 személyes kupék voltak. Ezek voltak a másodosztályú kocsik. Aztán egyszer utaztam első osztályon is, ott egy középkorú hölggyel ketten osztoztunk a fülkén. Ez utóbbiban volt egy kis mosdóféle is. Túl nagy tisztálkodást nem lehetett itt sem csapni, de nem kellett kimenni a folyosó végére, ahol már nem emlékszem, volt-e külön mosdó vagy a WC-ben kellett tisztálkodni is. Ami azért csak nagyjából volt tisztálkodásnak tekinthető, amolyan macskamosdás volt ez. Addig csordogált a víz amíg nyomott az ember egy pöcköt, de mivel nekem a mosdáshoz két kéz kellett időnként ez a csordogálás is elmaradt.

A másodosztályú fülkékben 4 fekhely volt, alul kettő és felül kettő. Én ha tehettem mindig alulra szeretettem feküdni mert féltem, hogy éjszaka addig forgolódom amíg egyszer csak leesek az ágyról. Emeletes ágy esetében azért nagyot lehetett volna esni. Ha úgy adódott, hogy az udvariasság azt kívánta, hogy én másszak fel az emeletre akkor viszont mindig megkerestem a fülkében az erre a célra rendszeresített hálószerűséget, amit az ágy és a mennyezet közé lehetett kifeszíteni és nem engedte, hogy az ember lezuhanjon a közel 2 méteres magasságból.  Igazából ennek teherbírását nem ismerhettem meg mert ott volt ugyan de soha nem éreztem, hogy ez fogott volna meg. Megvolt ennek a hátránya is: ha az ember le akart szállni az ágyról ki kellett oldani ezeket a hálókat.

Visszatérve a történet elejére azon a bizonyos reggelen az alsó ágyon ébredeztem, onnan vettem szemügyre az ablakon keresztül az elsuhanó kárpátaljai tájat. Aztán nagynehezen felkászálódtam és kimentem a folyosóra ahol huncut mosollyal közeledett az én éjszakai beszélgetőtársam. Mondott valamit amit nem is értettem, majd visszafordult és hozott egy nagy pohár teát, vagy ahogy front után mondta a magyar ember, csáját. Hát ritka jól esett az a pohár forró tea az már igaz. Ezután mint egy zombi kitámolyogtam a WC-re, hogy felmérjem a viszonyokat. Hát a viszonyok nem voltak túl biztatóak, azért az apraját elintéztem, a nagyjára meg úgy gondoltam, hogy nem szorongat még ez engem annyira. Visszaballagtam hát, hanyatt dobtam magam az ágyon és innentől kezdve kezdetét vette a másfél napos semmittevés. Ami nagyjából alvásból, olvasásból valamint beszélgetésből állt.

A nemzetközi vonatok nem túl sűrűn állnak meg, ott viszont állnak néhány percig. A szovjet vasút ebben a dologban nagyon komolyan vette a dolgokat, minden vagonban ott lógott a menetrend. Pontosan érkeztünk, pontosan indultunk. Miután ezt kitapasztaltunk már le is szálltunk időnként a vonatról. Messzire nem menetünk el, mindig szemmel tartottuk a vonatot, de egyre bátrabbak voltunk. Később felfedeztük, hogy a folyosói konnektorban 220 voltos feszültség van, nekem nem is kellett több, előszedtem - a születésnapomra frissen kapott - magnómat és már szólt is a zene a vonatban. Innentől kezdve már tényleg egy gondtalan utazás volt ez az egész. Ettünk, ittunk, heverésztünk, bámultunk kifelé az ablakon. És közben divatos beat zenekarokat hallgattunk: Beatlest, Rolling Stonest, Creamet, Pink floydot. Néha tettünk egy tétova sétát a WC-ig, megnéztük és még mindig nem éreztük a dolgot igazán sürgetőnek ahhoz, hogy megpróbáljunk könnyíteni magunkon. Már nem emlékszem mi riasztott bennünket. Lehet, hogy nem volt rajta WC deszka és fel kellett volna állnunk a WC csészére? Még rágondolni is rémísztő. Vagy csak a tisztasággal voltunk elégedetlenek? Már nem tudom. Egy biztos, a kis dolgainkat elvégeztük de a nagyobb dolgok esetében valami csodára vártunk. Pedig ha tudtuk volna mi vár ránk a kollégiumban valószínűleg nem kényeskedtünk volna ennyit. De nem tudtuk. Legközelebb innen folytatom.:)

Megszakítom a hálókocsis sorozatomat, ugyanis tegnap kimentem Mályiba. Idén még nem nyírtam füvet, úgy gondoltam az utolsó pillanatban vagyok, hogy ne kelljen nagyon megkínlódni vele. Az idő is jó volt, így aztán mentem. Mikor Morzsiék meglátták az autót indultak volna ahogy szoktak, de újabban nem könnyen tudnak kilógni, így aztán megvárták amíg a gazdi kiengedi őket. Természetesen volt öröm, én is régen láttam már őket. Az első néhány perc a szokásos módon zajlott le, ugráltak, harapdáltak én meg simogattam őket. Ezután került elő az útközben beszerezett baromfi párizsi amiből mind a négyen jóízűen falatoztunk. Direkt úgy vettem, hogy jusson mindnyájunknak.

Sajnos Morzsi mégsem elég öreg még az anyasághoz, szépen kigömbölyödött idén is, nem is tudom mikor fogja megszülni a kiskutyákat, de úgy láttam erre hamarosan sor fog kerülni. Remélem nem a mi telkünkön. Bár ennek elkerülésére megtettem mindent de soha nem lehet tudni. Mindenesetre sajnálom szegényt meg magunkat is, de hát ez van. Majd lesz valami ezekkel a kiskutyákkal is.:)

Egyébként aranyosak, szép csendben heverészgettek a közelemben. Ahogy nyírtam a füvet mindig  arrafelé heverésztek amerre én jártam. Morzsi kicsit nehézkesebb, elég nagy már a hasa, a fiatalok viszont mindenre rámozdultak. A szomszéd telken megjelent egy macska, abban a pillanatban mint akiket puskából lőttek ki rohantak ész nélkül. Kezdetben Morzsi is megindult, de aztán a kapunál feladta. Rájött, hogy most ő nem igazán tud részt venni ebben a macska hajkurászásban. Így aztán szép komótosan visszafeküdt. Én meg lapoztam egyet az újságban, mert azért olvasásra is jutott idő.

Készítettem néhány képet is, ezekkel zárom rövid beszámolómat. Kellemes hetet mindenkinek.:)

Nem egy jó minőségű kép, magam sem tudom miért ilyen rossz de azért teszem fel mert ez az egyedüli kép ahol a Kismorzsi is látszik.

Morzsi tavaszi virágokkal.

Ezen a két képen a legkisebb és Morzsi látszik.

És végül egy kép ahol jól látszik, hogy a mi Morzsink mégsem öregecske még annyira mint a gazdi gondolta.

Magyarország kis ország, így aztán mi csak akkor ismerjük meg a hálókocsis utazás örömeit ha kicsit távolabb utazunk.  Én például 1971-ben utaztam életemben először hálókocsiban. Kazahsztánba tartottam huszad magammal, hogy testvéri segítségnyújtás keretében közreműködjünk néhány tehénistálló felépítésében a festőinek éppen nem nevezhető kis kazah településen. Azon a településen, amely akkoriban a sokatmondó Vosztok nevet viselte, amire nyilván büszke volt a település néhány száz lakója, hiszen ilyen néven ismerte meg a világ a híres szovjet űrhajókat is. Mi tehát ide tartottunk  - mégpedig sok harkovi diákkal együtt - építőtáborba.

Budapesten szálltunk fel a Tisza expresszre úgy 23 óra tájban. Felszállhattunk volna Nyíregyházán is éjjel 2 órakor, de bizonytalannak tartottuk. Mi van ha a kalauz addigra mélyen alszik és nem nyitja ki a vagon ajtaját? Mi ezt nem kockáztattuk, felutaztunk tehát időben a fővárosba. Itt aztán egy kicsit elsörözgettünk és már szállhattunk is be a kocsikba, hogy elfoglaljuk helyeinket. A beszállást egy kis zömök, olyan bögyös-faros kalauznő irányította, nem éppen nőies modorban. Életem első utazása volt ez a nagy Szovjetunióba. Ekkor még szokatlan volt ez a közvetlen - hogy úgy mondjam polgártársi - viszony közöttünk és a kalauznő között. Később mikor elindultunk megkerestem a hölgyet egy üveg pálinkával a fülkéjében, amit örömmel kóstolgatott velem miközben élőben is kipróbálhattam idáig nem igazán kipróbált nyelvtudásomat. Ami azért is más volt mint korábban mert az utazásig csak szovjet katonákkal tudtam gyakorolni és hát nem mindegy, hogy néhány katonával beszélgetek a kikötői restiben vagy egy korban nagyjából hozzám illő hús-vér nővel aki egyre csinosabb és vonzóbb volt ahogy mi ott pálinkázgattunk. Neki azért időnként el kellett mennie ezt azt intézni, én pedig ezekben a kis szünetekben jóleső érzéssel dőltem hátra a helyén azzal a mélyen szántó gondolattal, hogy az élet szép. Ilyenkor kicsit le is hunytam a szemem, aztán egyszer úgy alakult, hogy csak a hosszabb idő után nyitottam ki legközelebb. Aztán mikor kinyitottam már a saját helyemen feküdtem a fükében, és csodálkozva láttam, hogy az ablakon túl ezek bizony már a Kárpátok zordon bércei.

Társaim nevetve mesélték el azt a heroikus küzdelmet amivel a szovjet határőrök és vámosok együttes erővel próbálták elérni, hogy felébredjek és szabályosan léphessek be a Szovjetunióba. Persze itt a lépésnek csak erősen elvi lehetőségéről beszélhetünk mert akkor én még állni sem nagyon tudtam volna nem hogy lépni. Így aztán életem első belépése a Szovjetunióba tényleg elég szokatlanul történt.

Hálaistennek az útlevéllel nem volt gond, mert úgynevezett csoportos útlevéllel utaztunk, ami azt jelentette, hogy volt egy útlevele a csoportvezető tanárunknak meg mellé egy névsor 19 fővel. Nehezebb dió volt a vámárú nyilatkozat kitöltése. Hát a fiúk ezt is kitöltötték valahogy helyettem, is ami persze teljesen szabálytalan volt de azt azért  a határőrök és vámosok is látták, hogy ha nagyon ragaszkodnak a szabályokhoz akkor a dolog vészesen elhúzódhat, így aztán végül is beléptem a Szovjetunióba, csak én nem tudtam róla. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az egész pálinkázás a kalauznőt egy csöppet sem viselte meg, ahogy a fiúk mesélték a szeme sem rebbent, egész éjszaka meg kora reggel is végezte a dolgát. Én meg mikor nagy álmosan és másnaposan kiléptem a folyosóra széles mosollyal üdvözölt és kérés nélkül is hozta a jó forró teát ami akkor az életemet mentette meg. Kicsit szégyelltem ugyan a dolgot, de aztán hamar megemésztette mindenki.

Idáig jutottam az írásban amikor megállapítottam, hogy ha én a Transzszibériai vasútról akarok írni - mint ahogy eredetileg terveztem - akkor ezt bizony szét kell szednem több írásra. Hogy mennyire magam sem tudom. Ha meg így van akkor úgy gondolom legyen itt az első rész vége, legközelebb itt folytatom majd. :)

Változatlanul idegesítenek a hírműsorok a rádióban. Valamilyen szokás következtében az utóbbi években a magyar nyelvű tudósítások közé egyre gyakrabban bevágnak a tudósításoshoz kötődő idegen nyelvű részleteket is. Így aztán hallhatunk kirgíz nyelvű nyilatkozatokat ha momentán ott zavarják el az elnököt, de ha a a tudósítás Izrael valamilyen belügyéről szól akkor hosszú másodpercekig hallgathatjuk héberül is valamelyik közéleti személyiséget. Na most az emberek nagy többsége valószínűleg nem ért sem kirgizül sem héberül tehát teljesen felesleges ezzel gyötörni. Vannak világnyelvek amiket azért sokan értenek, de mindet azért nagyon kevesen ezért feleslegesek az angol, német, francia vagy netán német nyelvű politikusi megszólaltatások is. Én a magam részéről köszönöm szépen nem kérem, de gondolom sokan vannak így mások is.

Korábban azt hittem a pénz miatt lehet a dolog, mivel úgy gondoltam a külföldi tudósítókat a riport hossza után fizetik. De egyre inkább úgy hiszem, hogy ez vagy valami főnöki elvárás lehet, vagy így próbálják hitelesebbé tenni a tudósítást. Derék elképzelés, de köszönöm szépen én elhiszem úgy is, ha csak lefordítják az ideiglenes kirgiz elnök beszédét, nem igénylem, hogy felvételről meg is hallgassak 20-25 másodpercnyi kirgíz nyelvű megszólalásokat is. És nem igénylem ugyanezt arabul, kínaiul, japánul, svédül sőt szuahéliül sem. Megbízom én a magyar tudósítókban. A tódítás terepe nem igazán a külpolitika, így a bizalmatlanságé sem.  Tessenek már megkímélni engem ettől a bábeli nyelvzavartól ami a hírekben van.