Morgómedve

Pécsett a szálloda ablakából - többek között - látszott egy lejtő is. Vagy egy meredek emelkedő. Attól függ honnan nézzük. Én az ablakon keresztül néztem miközben azon járt az eszem mi van itt télen? Nézhettem volna azt is, hogy mi van nyáron mert nyáron is érdekes tud lenni ez az utca itt a képen:

Sajnos nem sok látszik belőle, de ha az oszlop mellett kissé balra keressük megtaláljuk. Szóval itt egy meredek utca látszik melynek a tetején egy templom áll.

Már az is elgondolkodtatott miért kellett ezt a templomot ilyen magasra építeni? Egyrészt nem mindegy, hogy az építőanyagot milyen magasra kell felvinni, másrészt pedig a híveknek is fel kell ballagniuk. Gondolom nem csak annak a néhány háznak a lakóira gondoltak ami a közelben van. Úgy gondolom komoly próbatétel lehet a feljutás mind fizikailag mind lelkileg. Isten házába tartva nem lehet könnyű a híveknek megőrizniük gondolatban higgadtságukat és jámborságukat azzal vagy azokkal kapcsolatban akik úgy döntöttek, hogy ez a templom márpedig itt a hegy tetején épüljön. A fizikai nehézségeket gondolom nem kell magyaráznom. Egy idős ember szerintem egyszerűen nem jut fel, ha csak fel nem viszik kocsival. Nyáron ez nem is lenne gond. A gondok télen kezdődnek.

Felmenni ugyan nagy nehezen fel lehet, de a lejövetel már kockázatosabb. Tételezzük fel, hogy az önkormányzatnál nem feledkeznek meg ezekről a meredek utcákról és jó bőven felszórják őket reggelente, meg esetleg napközben is. Ez esetben a gumik és az út közötti tapadás megfelelő lehet ahhoz, hogy mindvégig fékezve lejusson az ember. A baj akkor kezdődik, ha nincsen felszórva az út és éjszaka esik egy kis eső is ami reggelre ráfagy az útra. És a gyanútlan vezető szépen kigördül az úttestre a kocsijával.

Azt itt mindenki tudja, hogy a csúszást - adott gépkocsi súly esetén - két dolog határozza meg: a lejtő nagysága és a súrlódási együttható a gumi és az úttest között. A lejtő nagysága adott. Nem mértem le de nyugodtan higgye el nekem mindenki, hogy nagyon meredek. Szerintem 30 fok biztos van. A súrlódási együtthatót a gumi és a jég között már gondolom mindenki megtapasztalta mikor fékezett és a kocsi csak ment a maga útján amerre akart, mi meg csendben reménykedtünk, hogy talán megáll a villanyoszlopig. Nekem idáig kétszer nem állt meg, hiába tapostam szakaszosan a féket úgy ahogy azt tanítják az autósiskolákban. Most képzeljük el! Reggel kiáll az ember az udvarról, kifordul az útra és egyszerűen nem tud mit kezdeni az autóval. Félelmetes lehet. Miután azonban nem olvasunk naponta balesetekről ebben az utcában valami nyitja van a dolognak. Azt nem gondolom, hogy az autósok minden reggel felrakják a hóláncot. Azt sem, hogy csak a fékekkel le lehet jönni végig, anélkül, hogy egyszer is megcsúsznának a kerekek. Talán valamelyik olvasóm megoldja a rejtélyt.

Péntek reggel - miután megírtam a filmajánlatomat - elutaztam Pécsre egy 3 napos rendezvényre. Bányászok, kohászok, és mintegy 50 erdész jöttünk össze, hogy - mint minden két évben - kicsit együtt legyünk az idén 275 éves Selmeci Akadémia szellemében. A legutóbbi Székesfehérváron volt 2 éve. Az ideit az különbözteti meg az eddigi 7 találkozótól, hogy nemzetközi volt, azaz voltak külföldi résztvevők is, leginkább Ausztriából, Németországból, Csehországból, Szlovákiából. Péntek este volt a megnyitó, aztán kellemes sörözéssel és beszélgetéssel telt az idő. Közben a színpadon a Benkóék játszottak, később helyüket egy tánczenekar vette át, így aztán a táncosabb lábúak lelkesen táncoltatták a társaságukban lévő hölgyeket. Én nem ebbe a kategóriába tartozom, így aztán leginkább beszélgettem a rég nem látott ismerősökkel, volt tanítványokkal egy-egy sör mellett.

Szombaton délelőtt volt egy kis munka is, egy értekezlet, aztán délután felvonuláshoz készülődtünk a Széchenyi téren. Buszokkal elég időben odaszállítottak bennünket így aztán volt alkalmunk egy kicsit elázni de aztán elég hamar rájöttünk, hogy egy sörözőbe beülve átvészelhetjük az időt amíg az eső elvonul. El is vonult így aztán 4 órakor elindulhatott a menet. A felvonulók között haladtak a fúvószenekarok, ha jól tudom 6 fúvószenekar volt. Voltak mazsorettek is amik kissé színesebbé tették a felvonulást. Sajnos a pécsiek vagy nem tudtak rólunk, vagy nem érintette meg őket a mi pécsi találkozónk mert alig voltak az út mellett a járdákon. Mi azért Selmecbányán hozzászoktunk ahhoz, hogy mindkét járdán tömegével álltak a helybéliek, hogy lelkes integetésükkel köszöntsenek bennünket. Hát ez itt valami miatt nagyon elmaradt. Ilyen kevés ember előtt én még nem vonultam fel,  pedig - ha csak az elmúlt 10 évet nézem - mögöttem van legalább 8 selmeci felvonulás és 5 Bányász-Kohász-Erdész találkozó. Ismétlem az okokat nem tudnom, de tény, hogy nagyon kevesen voltak kíváncsiak ránk.

Azért a hangulatunkat nem nagyon rontotta el ez az érdektelenség, este jókedvűen folytattuk az előző este félbehagyott sörözgetést, beszélgetést. A délutáni kis esőtől eltekintve az időjárás nem rontotta el a találkozónkat. A hallgatók aranyosak voltak, ha dolgozni kellett dolgoztak, ha meg elvégeztek a munkájukat ők is jól érezték magukat egy-egy sör mellett.  Ezek után nézzünk meg néhány képet a felvonulásról és a sátorból.

A bejegyzés címe egy film címe, mint azt az idősebb korosztály tudja. A fiatalabbaknak meg figyelmébe ajánlom mert egy nagyon jó háborús film. A mai mozi- és TV-néző nincsen nagyon elkényeztetve jó háborús filmeket illetően. Vannak mindenféle piff-puff filmek ahol több tonna ólmot lőnek ki a másfél óra alatt, de igazán kiérlelt, jó háborús film ritkán látható.

Nekem ez a film az egyik kedvenc filmem. Megnéztem már néhányszor. Megvan videó kazettán, időnként beteszem és megnézem. A történet nagyon röviden, éppen csak ízelítőül: a háború a vége felé jár, az azerbajdzsáni olaj lelőhelyeket a németek mégsem tudták megkaparintani, más - olajban gazdag-  országokkal kapcsolatban sem jöttek be az elképzelések. Németország szűkében van folyékony üzemanyagoknak. Hitler még nem mondott le a világ meghódításáról, az Ardennekben hatalmas ellentámadásra készül. Harckocsik százait vonják össze, a háború szempontjából is döntő ütközetre készülnek. A támadás vezetésére egy igazi német katonát, egy olyan főtisztet kérnek fel aki már sokszor bizonyított az arcvonalakon. Harcolt Oroszországban és Afrikában is. Hessler ezredes a rossz oldalon szolgál, de hazaszeretetből és bátorságból példát mutathat minden fiatal számára.  Szolgál is azon - meglehetősen fiatal- német katonák számara akik harckocsiparancsnokként követik őt...

Többet nem szeretnék írni. Bízom benne, hogy ezzel is sikerült felkeltem a film iránt az érdeklődést. Május 29-én szombaton, 15.25-kor láthatjuk az RTL Klub-on.

Végezetül szokásunknak megfelelően nézzük meg mit ír a www.port.hu:

http://port.hu/a_halal_50_oraja_battle_of_the_bulge/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=12888127&i_topic_id=1

Hát ami azt illeti nem vagyok megelégedve ezzel az idei időjárással. Itt volt ez az árvíz is. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen kis patak mint a Szinva ekkora gondot tud okozni. Félelmetes volt látni amint nagy sebességgel zúdult lefelé a Molnár csárda mellett.  Amely egyébként egy kellemes hely, ha nyár van szívesen viszem oda vendégeimet ha együtt szeretnék velük ebédelni. Ide vittem el annak idején Galim barátomat is, aki a messzi Alma Atából érkezett Miskolcra egy konferenciára. Itt még egy fénykép is látható róla. Aztán a károk a Majláthon, a Kiliánban. Az életben nem hallottam, hogy a víz arrafelé ekkora gondot okozott volna.

Igaz, az én falumra sem volt jellemző az árvíz mégis alkalmam volt gyerekkoromban egy falubelimet derékig vízben gázolni látni ott ahol soha egy centi víz sem gyűlt össze. Nem hiszem, hogy a patakunk öntött volna ki, nem volt az akkora patak, már gyerekkoromban is éppen csak csordogált a meder alján egy pár centi széles víz. Akkor ért egyszer térdig amikor elrekesztettük és összegyűlt egy kevés víz amiben vígan tocsogtunk mi gyerekek.

Visszatérve a falumbeli árvízhez iskola után mentünk le a délőre oda ahol ma a Demeter-féle kocsma van. Csak azt láttuk, hogy az az egész rész víz alatt van és egy asszony gázol a mellig érő hideg vízben valami aprójószágot magasba tartva a kezében. Ott is hirtelen zúdulhatott le a víz, nem volt ott még idő megszerveződni az árvízvédelemre. Csupán arról volt szó, hogy a víz hirtelen elárasztotta a laposon lévő portákat és az emberek csak úgy egyszerűen a vízben gázolva mentették amijük volt, leginkább az állatokat. Hogy ki volt a középkorú, vagy attól talán egy kicsit idősebb asszony nem tudom. Bár lehet hogy a korában tévedek, a gyerekek elég nagyokat tudnak tévedni a felnőttek korának megítéléseben, szóval olyan középkorú lehetett. Rémlik valami mintha L. Lajos bácsihoz tartozott volna. L. Lajos bácsira még kevésbé emlékszem, valami iparos ember lehetett, talán cipész, de ő nem erről volt híres.

Róla azt hallottam gyerekkoromban, hogy egyszer régebben tetszhalott volt. Tetszhalott az az ember aki teljesen úgy viselkedik mintha meghalt volna, de nem halt meg. Én csak hallomásból ismerem a történetet, de én úgy tudom, hogy a család el is siratta, fel is ravatalozták tán, aztán egyszer csak magához tért a ravatalon és felült. Gondolom volt meglepetés a temetésen. De ha nem is várta meg a ravatalt meg a gyászoló rokonságot hanem már hamarabb felült az is félelmetes lehetett.

Mint az egyszeri anekdotában amikor egy ember leállított egy teherautót, mert autóval jobban halad az ember mint gyalog, szóval leállított egy autót ami történetesen koporsókat szállított. Üres koporsóktól nincs mit félni, emberünk sem félt, örült, hogy fogynak a kilométerek a teherautó mellett. Örömét kismértékben csökkentette, hogy az eső elkezdett szemerkélni, később csöpögni majd esni, olyanannyira, hogy hősünk jobbnak látta befeküdni egy üres koporsóba, a fedelet meg rendesen magára illeszteni, mert mire befeküdt az eső igencsak szakadt az égből. Időközben újabb stoppos is érkezett a teherautó platóra, de mivel ő jobban félt a koporsóktól mint társa inkább kabátja alatt húzta meg magát. Egyszer aztán alább hagyott eső, hallotta ezt a koporsóban lévő ember is, kicsit félrehúzta a felső részt és meglátva az ott kuporgó újabb jövevényt kezét tenyérrel felfelé kinyújtotta a koporsóból és érdeklődvve kérdezte, hogy "Esik még?". Ahogy mondják az az ember úgy megijedt, hogy rémültében leugrott a teherautóról és kezét lábát törte. De bánta is ő, csak ne kelljen ezzel a beszélő halottal tovább utaznia.

Hát ez jutott nekem eszembe amikor felrémlett ez a régi gyerekkori emlék. Erről a szomorkás hideg és esős májusi időjárásról meg majd egy más alkalommal szólnék.:)

Benyúltam, pedig nem lett volna szabad. Mikor elégedetten jöttem el a hölgy elég rosszallóan mondta, hogy "Máskor ne tessék benyúlni!". Én meg kicsit elröstelltem magam, mert csak neki akartam jót. Akkor nem szólt, meghagyott abban a hitben, hogy neki is jó amit csinálok, csak később, mikor jöttem el. Az ajtóból fordultam vissza mert nem értettem mit mond, meg kellett ismételnie. Értem. Ezek eszerint ma már nem lehet csak úgy benyúlni. Hát ez van. Változnak az idők. Valahogy úgy érzem a szocializmusban szó nélkül hagyta volna. Sőt lehet, hogy mosolyogva nyugtázta volna, hisz neki is jól esik az ilyesmi. Emberek vagyunk, jól esik ha jót akarunk a másiknak. Biztos vagyok, hogy nem lett volna ekkora baj, hogy még az ajtóból is utánam szóljon szemrehányólag. Most viszont utánam szólt. Először nem is értettem mit mond. Kicsit rossz már a hallásom a bal fülemen, régi katonai emlék, sokáig nem okozott gondot, mostanában már néha nem értem ha a hölgyek halkan szólnak hozzám. Hazafelé egész úton nyomasztott a dolog. Nem vagyok már gyerek, nem esik jól ha rendreutasítanak. Még ha nem is hangosan és nem is durván történt a dolog. Sőt, a hölgy nagyon szelíden mondta bár kétségtelen rosszallással, hogy "Máskor ne tessék benyúlni!". De azért kínos volt nekem egy kicsit. Ha lett volna itthon egy újabb kiadású illemtankönyv biztos felütöm valahol ott ahol arról lehet szó hogy viselkedjünk a különféle hivatalokban, üzletekben, bankokban, patikákban. Biztos le van írva, hogy az ügyfél részére van egy pultféleség azon túl viszont egy asztal következik ami már szigorúan a kiszolgálók szférája, oda benyúlkálni szigorúan tilos. Még ha nincs is ott készpénz amit elvehetnénk, sőt semmi sincsen néhány írószeren  és egy optikai leolvasón kívül akkor is. Amivel a receptek adatait olvassák be. Mert ez a benyúlás egy patikában esett meg ma délelőtt. Elfelejtettem aláírni a receptet, benyúltam hát az asztalra, elvettem, aláírtam és visszatettem. A pakolászgtaó-keresgető hölgynek meg mondtam, hogy "Közben benyúlok és aláírom". Hát ezt nem kellett volna. Mint azt később korholólag hozzám intézte búcsúzóul. Hát biztos igaza van. Röstellem magam és máskor nem nyúlkálok. Legalábbis patikapultokon túl nem.:)

Nem túl sok alkalmam van mostanában jó filmet ajánlani ezért szeretném ha minél több emberhez eljutna a hír, hogy holnap este fél 10-kor érdemes a TV készülék elé ülni és a távirányítóval a kincstári televízió m1-es csatornájára tekerni.

A "Vera sofőrje" már nem szovjet film, ez már az orosz-ukrán filmipar terméke. Amit azért nagyon nem ismerünk, elég ritkán kerül el hozzánk egy-egy darab és nem is mindig a legjobbak. A filmet Pável Csuhraj rendezte. A Csuhraj név nem hangzik rosszul a filmművészetben. Mi leginkább egy Grigorij Csuhrajt ismerünk akinek filmjei méltán elismertek a világban és néhányat nekünk is alkalmunk volt látni. Ha ennek a filmnek a rendezője valamiféle rokonságban van a nagy szovjet filmrendezővel akkor elmondhatjuk, hogy az alma nem esett messze a fájától.

A film főhőse egy testi hibás lány, akinek testi hibáját valamelyest kompenzálja ugyan szép arca, de ez kevés ahhoz, hogy a fiatalemberek körülrajongják. A tábornok apa körül mindig vannak fiatal sorkatonák akik meg-megnézik ugyan a lányt de az apósjelölt magas beosztása és a várható anyagi jólét sem elegendő ahhoz, hogy udvarlásba kezdjenek. A lányt testi hibája vadóccá teszi, haragban van az egész világgal, agresszivitása néha kibírhatatlan. Apja próbálja megérteni ezért nem nagyon szól bele az életébe, sok mindent elnéz neki. Hogy hogy nem az egyik katona és Vera között mégis kialakul egy szerelmi kapcsolat melynek gyümölcse is lesz hamarosan egy szép kisgyerek személyében. Aztán egy idő után a többé-kevésbé romantikusnak induló történet egyre inkább thrillerré kezd alakulni. Kiderül, hogy hiába tábornok valaki ez azért nem védi meg mindenek felett...

És itt hagyom abba a történet mesélését, inkább nézzük meg a filmet. Esetleg olvassuk el még mit ír a www.port.hu a filmről:

http://port.hu/vera_soforje_voditel_dlya_very/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=12841081&i_topic_id=1

Javaslom, hogy találkozzunk holnap 21.30-kor a TV képernyők előtt. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet. Nagyon jó film.

Jelentem Miskolcon valóban árvíz van. A média a méreteket illetően talán túloz egy kicsit, de ez tényleg árvíz. Sokkal többet én sem tudok mint ami a TV Híradókban látható és hallható, ezért helyszíni beszámolóval sem szolgálhatok. Mi itt jól el vagyunk az Avason, ide azért nem jön víz, innen inkább lefelé szokott távozni. Mindemellett sajnálom azokat akiknek gondot okoz ez a váratlan nagy víz.

Ami érdekesebb lehet nekem az Mályi, de ezt nem hallottam sem a rádióból sem a TV-ből. Nem vagyok nagyon nyugtalan, ugyanis maximum a ház alatt lévő pincében állhat a víz, azzal meg nem lehet mit kezdeni. Egyszer, nagyon régen volt már ilyen. Fél délelőtt szaladgáltam egy búvárszivattyú után, aztán mikor nagy nehezen szereztem egyet kiszivattyúztam a vizet. Mire végeztem a jól végzett munka után magamnak kiutalt sörrel már ugyanannyi víz volt a pincében mint előtte. Na ekkor visszaadtam a szivattyút a gazdájának, és innentől csak abban bíztam, hogy nem dől össze a ház. A ház nem dőlt össze és mint várható volt a talajvíz is visszahúzódott néhány nap után. Gondolom most is ez lehet ott a helyzet, ha meg nem akkor meg van biztosításom. Igaz ebből nem fogom tudni rendesen helyreállítani de kimerültek a lehetőségeim is. Így aztán inkább térjünk vissza erre a telekre.

Mint már az előző részben érzékeltettem a teleknek megvolt a fénykora, aztán jött a hanyatló korszaka. A fénykorról írtam én már egyszer ebbe a Morgóba, igaz akkor János bácsin volt a hangsúly, aki nem olvasta annak viszont ajánlom fussa át. A hanyatló korszakra már leginkább a dudva és annak irtása volt a jellemző, szalonnasütés, gondtalan családi kint létek már csak ritkán fordultak elő. Ilyenkor ha nagy volt a fű de még nem érte el a 2 méteres magasságot annyit kaszáltam le belőle amennyire egy szalonnasütéshez szükség volt. A többivel nem foglalkoztam, az még hadd nőjön egy kicsit - gondoltam. Feleslegesen nem szerettem dolgozni, itt már nem a telek kinézete határozta meg a fűnyírások gyakoriságát hanem a célszerűség és az élőmunka (ez volt az enyém) gazdaságossága. Végül is egy idő után már nem zavart bennünket az egy méterre kezdődő dzsungelszerű buja növényzet, ettől még lehetett szalonnát sütni.  Sütöttünk is vagy kétszer 5 év alatt aztán eladtuk a telket. Egy helyi művész ember vette meg, szép nagy házat épített rá. Mi meg megvettük Mályiban a telket házzal együtt és még egy kis pénz is maradt az ügylet után amit gyorsan elpengettünk.

Azért egyszer volt jelentős esemény is ebben a hanyatló korszakban. Mégpedig az történt, hogy a tanszéken egy szlovák kolléga vendégeskedett Kassáról és úgy gondoltuk csinálni kéne egy szalonnasütést. Volt több telek is a tanszékiek birtokában de legközelebb a mienk volt. Én ugyan kicsit vakaróztam, tudtam, hogy most alaposabban kell majd lekaszálnom a dudvát, aztán az is nyomasztott, hogy a WC-t én már régen nem használtam és ennek megvolt az oka is. Ha kaszálás közben rám jött a szükség az apraját elvégeztem a telken, a nagyját meg igyekeztem haza vinni. Ez az esetek többségében meg is volt oldható így, talán egyszer volt szükség rá, hogy be kellett gázolnom a csalánba és belül kellett egy megfelelő nagyságú részt szabaddá tennem a leguggoláshoz.

Végül is ez adta a megoldást az én nagy gondomra is. Ugyanis engem leginkább ez a WC kérdés nyomasztott. Bár a WC állt, de arra a korhadt deszka ülőkére még az ellenségeimet sem engedtem volna ráülni nem hogy a munkatársaimat vagy a vendégünket. Aztán kaszálás közben ez is megoldódott.

A telek végén egy nagyobb darabon meghagytam a 2 méter magas dudvát, majd belül lekaszáltam egy kisebb területet és vékony átjáróval kötöttem össze a külvilággal. Tehát a vékony keskeny bejáraton belépve tágas lekaszált részt fogadta a megkönnyebbülni vágyó hölgyeket, a külvilág elől viszont a dús növényzet takarta el őket. Mert természetes, hogy ezt női WC-nek képeztem ki, a férfi munkatársaknak és a vendégnek megtette a szomszéd ház mögött található mindenféle lim-lom takarása is. Miután akkor már a telken a csalán volt a meghatározó gyomnövény arra kértem a hölgyeket ezekről a csalánokról ők sem feledkezzenek meg ha majd megközelítik ezt a bioillemhelyet. Én ugyan igyekeztem minél alaposabban levágni a csalánt de - ahogy mondani szokták - az ördög nem alszik. Azért jó házigazdaként gondoltam mindenre, a közeli Lidó szállodában megbeszéltem a portásokkal, hogy ha a vendégeim mégis úgy érzenék ez a bioizé nem jelent megoldást számukra használhatják a szálloda mellékhelyiségeit is. De erre szerencsére nem volt szükség, az asszonyok vidáman nevetgélve keresték fel ezt a mókás megkönnyebbülési lehetőséget. A szalonnasütés jól sikerült, emelkedett hangulatban váltunk el késő este, én meg néhány nap múlva kimentem és lekaszáltam ezt a pár négyzetmétert is.

További piknikezésről nem tudok, talán még volt egy-két szalonnasütés és véget értek a tapolcai évek és kezdődött a Mályi-s időszak.

Hát igen, Mályiban vigyáznom kell, nehogy túlságosan megnőjön a fű, mert akkor bizony kaszálni kell. Én ugyan tudok kaszálni, csak már a szerszámom nem az igazi. Egy jó kaszát évente meg kell verni, korábban ezt a falumban a szomszédunk el is végezte. Aztán annak a kaszának jó irányba is kell állni a nyélen, ezt azonban megint csak egy  hozzáértő ember tudja igazán jól megcsinálni mindenféle ékek behelyezésével. Korábban ezt is volt aki megcsinálta. Úgy hogy egy kaszával sokat kell törődni, mi meg már vagy 7 éve nem járunk haza a falumba. Legalábbis ha megyek nem alkalmas ilyesmire. Így aztán a kasza megvan ugyan, de be van állítva egy sarokba, ott áll évek óta, ez így is marad már mindaddig amíg egy nyaralókat fosztogató ember egyszer el nem viszi ezt is. Így aztán ha tényleg nagyon megnőne a fű vagy itt a városban, vagy kint a faluban kellene kerítenem valakit aki kaszával helyreállítaná azt az állapotot amit már fűnyíróval is tudnék kezelni.

Azért a bevezető sorok sejtetni engedik, hogy nem mindig volt ez így. Ha nekem kaszám van, az nyilván használva is volt valamikor. Így igaz. Valóban volt életemnek egy szakasza amikor minden nyáron néhányszor le kellett kaszálnom egy 200 négyszögöles telket. Hogy ezt elmeséljem kissé vissza kell mennem az időben.

Mikor megnősültem minden nyáron vidám élet volt Miskolc-Tapolcán a család 200 négyszögöles telkén. A meglehetősen nagy család egy része elég hamar kiköltözött az ott lévő - meglehetősen szerény méretű és komfortfokozatú - faházba. A nyári élet tartóoszlopa a nagymama volt, aki egy kétplatnis villanyfőzővel főzött a szűkebb családra, de azért sokszor jutott ebéd közeli rokonságnak is, akik vagy a városban a saját lakásaikban éjszakáztak, vagy fővárosi népek voltak akik a közelben vettek ki valami fizetős szobát.  A szűkebb család kint lakott a faházban. Na ezen a telken kellett a füvet olyan állapotban tartani,  hogy az mindenki számára elfogadható legyen.

Ekkor még a telek karbantartását H. bácsi végezte, aki itt a városban egy közintézményben portáskodott, de egy közeli faluban lakott, ahonnan naponta vonattal járt be és hasonlóképpen vonattal tért haza a portás szolgálatból. Ha Tapolcán füvet kellett nyírni akkor akkurátusan becsomagolta a kaszát nehogy kárt tegyen valakiben, de leginkább azért, hogy a meglehetősen szigorú kalauz se lásson kivetni valót a csomagolásban. Ilyenkor tehát munka után kibuszozott a telekre, levágta a füvet majd hazavonatozott.

Volt úgy hogy a szabad napján jött be a kaszájával, vagy ahogy ő mondta  - a diplomájával.  Ilyenkor munka előtt benézett a nagymamához, harapott egy keveset, otthagyott egy két csirkét, kacsát meg ilyesmit és ezután buszozott ki Tapolcára. Nyilván ez azokban a tavaszi-kora nyári időszakokban volt így amikor még anyósomék nem költöztek ki a faházba. Nyáron amikor kint már nagyüzem volt a kacsának is volt helye Tapolcán, meg a kaszálás után bőséges ebédre is volt lehetőség ott helyben. Ezekben az időkben tehát a telekre nekem nem sok gondom volt.

Később mikor abbamaradtak ezek a nagy nyári kitelepülések valahogy H. bácsi is elmaradozott és az én nyakamba szakadt a telek. Otthonról kaptam egy kaszát, elhoztam magammal és innentől kezdve én kaszálgattam a füvet nyaranta. Nagyon nem kapkodtam el, mire észbe kaptam, hogy kaszálni kellene már mindig akkora volt a fű mint én. Bár kétségtelen, hogy a hatékonysággal nem volt baj, csak úgy dőlt a majd' 2 méteres csalán a suhintásaim alatt. Mert időközben a szép pázsitot felváltotta a csalán, a bürök, a lapulevél és a különféle gyomnövények. Időnként megfentem a kaszát, igaz ebbe is bele kellett jönni - némi véráldozattal.

Aki látott már kaszafenést az tudja, hogy a hozzáértő emberek lazán és könnyedén húzzák végig a fenőkövet először a kasza egyik majd másik oldalán. Felváltva. Mindezt úgy, hogy csak a csuklójuk mozog.  Na mondom ez nem is olyan nehéz, ezt én is meg tudom csinálni. Jól benedvesítettem a követ és elkezdtem. Csuklóból, lazán és könnyedén. Csak egy kicsit hibázhattam de ez elég volt, hogy néhány mozdulat után a hüvelykujjamat végighúztam a kasza élén. Még most is beleborzongok ha rágondolok. Dőlt az ujjamból a vér, rohanhattam orvoshoz aki szépen összevarrta. Néhány nap múlva folytattam a kaszálást, igaz most már sokkal óvatosabban fenve a kaszát.

Túl korán soha nem kezdtem és túl gyakran sem csináltam, így aztán mindig hatalmas nagy csalántenyészet volt a telken. Azért mindig levágtam csak nem túl gyakran. Így teltek az évek, ez minden nyáron ugyanúgy zajlott le. A család már régen nem járt ki, egyedül én voltam az aki időnként megfordult ott, hogy lekaszáljam a velem azonos nagyságú csalánt. Néha a trabantommal kimentem, hogy kicsit csinosítgassam tisztítgassam, ennyi haszon volt a telekből.

Bár lehet, hogy ezt a trabant karbantartást sem kellett volna csinálni, mert akkor nem lyukadt volna ki a trabantom oldala. Az történt ugyanis, hogy a szobatársammal - akinek szintén trabantja volt - kimentünk, hogy átcserélgessük a trabantomon a kerekeket. Akkor volt új a járgány és azt olvastam a leírásban, hogy időnként - hogy egyenletesebben kopjanak a gumik - meg kell cserélni a kerekeket. Mi a szobatársammal úgy gondoltuk, gyorsabban megy ha 2 emelővel egyszerre emeljük meg az autót. Hát az ötlet tényleg jónak és hatékonynak tűnt, csak ezáltal kicsit instabil lett a felemelt trabi és elég volt egy laza szélfuvallat, hogy oldalra dőljön az egész. Miután mindkét emelő az autóval egy irányba dőlt az egyik szépen bement a trabi oldalán. Az emelő szinte ellenállás nélkül törte át magát a műanyag karosszérián egy szép nagy lyukat ütve az oldalán. Hümmögtünk egy darabig felette, aztán nagy nehezen felemeltük újra és kiszedtük az oldalából az emelőt, én meg kerestem egy karosszéria lakatost. És egy életre eldöntöttem, hogy én többé nem fogok kerekeket cserélgetni. A dologhoz tartozik egy kis epilógus is. Évek múlva egy szakestélyen valami vidámsággal kellett szerepelnem, elmeséltem ezt az esetet. Mikor a helyemre mentem és leültem egyik kolléga csendben dünnyögte mellettem: "Hát ti is ilyen balfácánok voltatok?" Kiderült, hogy fiatal adjunktusként ők is megcsinálták ugyanezt a saját trabantjukkal.

Most látom, hogy megint elkalandoztam és csak a legkitartóbbak fognak végig olvasni, pedig még volna mondanivalóm. Nincs más mint eltenni legközelebbre. Rendben, legközelebb innen folytatom.:)

Változatlanul hűvös van, de azért sikerült lenyírnom a füvet. Tegnap délután adódott néhány napsütéses óra, ezalatt történt a dolog. Kezdem azzal, hogy az új helyünkön van ugyan néhány ablak de azok egy műhelycsarnokra néznek, tehát csak közvetve ítélhető meg milyen is az idő kint. Van ugyan egy tető néhány üvegablakkal de ezek alapján csak következtetni lehet a kinti állapotokra, biztos semmiben nem lehet az ember. Így aztán mikor bezártam magam mögött az ajtót még nem dőlt el, hogy haza megyek-e vagy Mályiba. Ez a hezitálás csak folytatódott a kocsiig, ott aztán úgy döntöttem mégiscsak kimegyek Mályiba. Nagy lehet már a fű, nagyon ráfaragok ha túlságosan nagyra nő. Volt már ilyen, végül keresnem kellett egy embert aki lekaszálta mert fűnyíróval már nem tudtam. Kaszás emberből egyre kevesebb van, így aztán fontos, hogy még időben menjek és fűnyíróval le tudjam nyírni. Ezért is erőltettem tegnap ebben a bizonytalan időben a kimenetelt.

Azért mindig izgalmas kifelé menet, hogy vajon mekkora füvet találok. Most is így volt, drukkoltam, hogy még ne késsek el. Mikor odaértem nagyon nagynak tűnt már, szívtam is a fogam rendesen. Aztán közelebb menve szelídült a helyzet, néhány négyzetmétertől eltekintve normálisnak tűnt. Természetesen odafelé Morzsiék látták, hogy jövök, meg is ismertek de kijönni nem tudtak. Újabban már nem tudnak elkószálni, ahogy láttam a gazdi kicsit rövidebb pórázra fogta őket. Foghatta volna még rövidebbre is és akkor Morzsit nem találták volna meg az udvarlók, na mindegy már majd lesz valahogy.  Illetve már van is, mert Morzsinak kicsi a hasa, tehát valami történt. Hogy micsoda nem tudom, nem tudtam találkozni a gazdival, az udvaron sem tudtam  körülnézni mert irtó nagy zuhé volt mikor indultam, örültem, hogy fedél van a fejem felett. Mármint az autó teteje. Tehát Morzsi megszült, csak nem tudom mi van a kiskutyákkal.

Visszatérve a fűnyíráshoz, szép napos idő volt vagy két órát ami nekem elég is volt a dologhoz. Éppen végeztem mikor megjelent Morzsi meg a legkisebb. Mint mindig most is volt öröm, előkerült a helyi boltban beszerzett baromfipárizsi is. Sajnos a Kismorzsi nem jött, pedig neki is jutott volna. Ez vagy málébb mint a másik kettő és nem fér ki a lyukon vagy nem akart jönni. A múltkor sem jött át a másik kettővel. Na mindegy, egy darab párizsit félretettem neki, sajnos azonban akkora zivatar volt mikor elindultam, hogy nem tudtam odaadni. Bőrig áztam volna 1-2 perc alatt is. Így aztán ez lesz ma az ebéd egy kis pálpusztaival társítva. Kenyér helyett, mert azt újabban elég keveset eszem. Aztán elmegyek ZH-t íratni, kevesen lesznek, most már lehet olvasgatni is közben. Aztán még holnap délután is egy íratás, és azután már tényleg véget ér a félév. :)

Kiültem egy kicsit az erkélyre. Gondoltam átfutom az újságot, ami nekem mostanában az Észak-Magyarországot jelenti. Korábban még a Metropol-t is jelentette, de újabban már mióta másik épületbe költöztem kis kitérőt kellene tennem, hogy hozzájussak. De inkább nem teszek kitérőt. Elég nekem ez a megyei lapocska is, a többit meg elolvasom az Interneten meg meghallgatom este a TV-ben. A rádióról leszoktam, tényleg nehezen viseltem a hírműsorokban azt a sok idegen nyelvű habratyolást.

Szóval kiültem az erkélyre kicsit olvasgatni, de hideg volt. A madárcsiripelés jó volt, a madarakat szeretem hallgatni. Emlékszem, még az előző lakásunkban laktunk, egy csendesebb helyen volt ugyan, de kevés volt a fa, különben is elég magasan volt a lakásunk így aztán itt sem volt részem a madarak énekében, hiába hagytuk nyitva az ablakot. Pedig nagyon szerettem volna madárcsiripelésre ébredni. Valahogy úgy képzeltem el, hogy az ember alszik, egyszer csak valahonnan a távolból a madarak énekét hallja. Álmában elmosolyodik,  élvezi a fülemüle csattogását aztán immáron félálomban elmosolyodik, arra gondol, hogy az élet szép. Hiszen egy pihentető éjszaka után ébredezünk, kint a madarak fütyörésznek, a nap sugarai beszűrődnek az ablakon, na szóval ezt igen jó ébredésnek képzeltem. Egy dolog hiányzott, a madarak éneke.

Hogy a fülemüle csattog-e nem tudom, de bennem így maradt meg a Bocaccio Dekameronjában olvasható novella, amelyben a leány arra kérte szüleit, hogy hadd aludjon már éjszaka kint az erkélyen mert a fülemüle csattogását szeretné hallgatni. A szülők nagynehezen ráálltak és kint ágyaztattak meg a leányzónak, akihez aztán később fellopózott a párja, és hát reggel az atya meglehetős zavarban hívta élete párját az erkély ajtóhoz, hogy ugyan nézze már meg miként szorongatja még álmában is a leány a "fülemülét".

Szóval, hogy csattog-e a fülemüle nem tudom, de fenn az ötödiken már az a pár madár sem hallatszik amelyek arra a néhány bokorra száll le amelyek megmaradtak a betondzsungelben. Vasárnap reggel tehát volt, napfény is volt, egyedül a madárének hibádzott a vágyaimból.

Aztán egyszer valami történt. Mégpedig az, hogy Moszkvában járva-kelve hanglemezek után nézelődtem egy boltban amikor ráakadtam néhány lemezre amelyeken madárhangok voltak felvéve. Kézbe vettem, kissé bizalmatlanul nézegettem, de aztán csak megvettem. A bizalmatlanság abból eredt, hogy nem bakelitből készült hanem olyan vékony, hajlékony, műanyag hordozóra vitték fel a barázdákat. Akkor úgy gondoltam, hogy nem sokáig fognak ezek tartani. A lemezjátszó tűje - gondolom - hamar elintézi majd, hiszen nem kis súlya van annak a karnak amint tapogatja le a barázdákban rögzített hangokat. Sokat nem hezitáltam rajta, ha már három éjszaka madárfüttyre ébredek már megérte.

Itthon aztán némi előkészületre volt szükség. Konkrétan egy időkapcsolóra, ami reggel bekapcsolja a lemezjátszót. Ma már ez nem lenne gond, az ember elballag a megfelelő barkács áruházba és időkapcsoló hegyek állnak a rendelkezésre. Nem így a nyolcvana évek elején. Ekkor ezt házilag kellett elkészíteni ami viszont nekem nem jelentett nagy gondot jó néhány évvel azután, hogy egyszer ez egyetemi WC-ben egy otthagyott Ezermestert kezdtem olvasgatni. Írtam én már erről, esetleg ha valaki nem olvasta még elolvashatja. Összedobtam hát gyorsan egy időzítő kapcsolót és nyugovóra tértünk. Feleségem elnézően nézte az előkészületeket, őt nem nagyon hozta lázba a madárcsicsergésre való ébredés lehetősége. Este elalvás előtt beélesítettem a szerkezetet és lefeküdtünk. Némi izgalommal aludtam el, mégiscsak nem akármilyen reggelre ébredünk majd. Kicsit nyugtalanított ugyan egy-két apróság de csak legyintettem rá.

Nem voltak ezek jelentős dolgok, csupán arról volt szó, hogy mikor a lemezjátszó bekapcsolt a tű már rá volt helyezve és kissé nyikorgó hangot adott amíg el nem érte a normális fordulatszámot. Kicsit zavaró volt ugyan, de gondoltam reggel még úgyis félálomban leszek ekkor, mire felébredek már tényleg a fülemüle csattogása lesz a meghatározó a szoba csendjében. Eltekintve persze a narrátor beszédétől aki két madár ének között precízen tájékoztatta a madárhangok iránt érdeklődőt melyik madarat is halljuk a következő percekben és melyek a madár legfontosabb  jellemzői. Ráadásul mindezt oroszul. Én mindenesetre bíztam benne, hogy a gyönyörű szép csivitelés feledtetni fogja a narrátor megszólalásait. Hát nem feledtette. Úgy hogy egy idő után felkeltem kikapcsoltam az egészet és visszafeküdtem aludni. Aludni már nem tudtunk de valamivel biztos agyonütöttük az időt.

Hát ez jutott eszembe a madárcsiripelésről. Amit kint hallottam az erkélyen miközben dideregve olvastam az egyetlen megmaradt újságomat. Hát igen, én a hidegről akartam írni, meg Mályiról, meg hatalmas fűről amit már le kellett volna vágni, de holnap már feltétlenül le kell, de eléggé bizonytalan az idő errefelé, hát erről én ma már nem fogok írni, már így sem olvassa el senki ezt a hosszú írást csak a legkitaróbb Morgómedve olvasók,  úgy hogy mára be is fejezem. Aztán ha néhány nap múlva még mindig hideg lesz majd írok arról is.:))