Morgómedve

Egyik rendszeres olvasóm meglepődéssel kommentálja legutóbbi írásomat. Mint írja nem gondolta volna hogy szülein kívül mástól is hall Jekatyerinburgról. Sőt, mint írja már ő is kétszer megfordult ott egy-egy hónapra. Hát ami azt illeti ezen meg én csodálkozom egy picit mert azért ez a Jekatyerinburg nem annyira izgalmas hely, hogy az ember kétszer is elmenjen oda, ráadásul egy-egy hónapra.:)

Én egyébként úgy keveredtem a városba a nyolcvanas évek végén, hogy megpályáztam egy ösztöndíjat amelynek segítségével 2 hetet tölthettem az ottani Bányászati Egyetemen. Illetve akkor még főiskolán. A repülőtéren maga az egyetem egyik rektorhelyettese fogadott. Ez az előnye annak, ha az ember nem egy  - a külföldiek által - felkapott helyre megy. Moszkvában jó esetben a barátaim fogadtak volna, amire sok esetben sor is került, mivel az egyetem nem érezte kötelességének bárkit is kiküldeni elém a repülőtérre. Nem úgy Jekatyerinburgban, ahol a rektorhelyettes személyesen szánta rá magát egyik fiatal kollégájával, hogy a repülőtérről befuvarozzanak egy kisebb szállodába, ami nagyon kényelmes hely volt. Mint később kiderült a jó kapcsolatoknak köszönhető, ez ugyanis valami pártüdülő volt. Gondolom mondanom sem kell melyik párté. Ez esetben megint annak előnyét élveztem, hogy messziről jött ember voltam. Meg - mint később kiderült - az egyetem szeretett volna valamiféle együttműködési szerződést kötni a mi egyetemünkkel és úgy érezték fontos, hogy jó benyomásokkal térjek haza. Törekvéseiket siker koronázta, valóban jó hangulatban tértem esténként nyugovóra. Nagyon nem ragadnék le ezeknél a benyomásoknál, a lényeg az, hogy valóban kialakult egyfajta együttműködés, később néhány kollégám szintén ellátogatott az ottani egyetemre, onnan pedig szintén érkeztek vendégek a mi egyetemünkre.

De térjünk vissza az én utamhoz. Tényleg tenyerükön hordtak. Napközben az egyetemmel ismerkedtem, délutánonként, esténként pedig mindig volt valami program. Emlékszem mikor először végigvittek egy irgalmatlan hosszú sugárúton én két dologra figyeltem fel: egyik egy elektronikai gyár volt ahol a szupertitkos interkontinentális és egyéb rakéták irányító berendezéseit gyártották, a másik épület pedig amire rákérdeztem a KGB épülete volt. A város korábban külföldiek elől elzárt város volt, nem sokat törődtek az álcázással. Aztán mikor megnyílt a város a külföldiek előtt is gondolom nem tartották fontosnak megfelelően elrejteni ezeket az épületeket. Kísérőm mindenesetre elismerően bólintott, hogy 2 titkos épület van a városban mindkettőt kiszúrtam.

Aztán szerettem volna elmenni az Uralmas nevű hatalmas gépgyárba, ahol közel 100 ezer ember dolgozott. Persze nem kis traktorokat gyártottak hanem a legújabb harckocsi típusokat. Hát ez sajnos nem jött be, helyette megnéztünk néhány templomot, majd kivittek valahová a város mellé az erdőbe, ahol ráállhattam egy vonal két oldalára. Egyik lábammal Európában voltam a másikkal pedig Ázsiában. Nagyon büszkén néztem bele a fényképezőgép objektívjába. Már elképzeltem hogyan fogok eldicsekedni itthon azzal, hogy Európa és Ázsia határán jártam. Hát sajnos ez sem jött be, ugyanis nem ez én gépemmel készült a felvétel hanem a vendéglátóéval, ők viszont valamit elszúrtak mikor a filmet kivették a gépből. Sajnos ez csak későn derült ki, amikor én már itthon voltam. Innen meg már macerás lett volna visszamennem egy fényképfelvétel miatt. Pedig én vinni akartam a magamét, de nyilván úgy gondolták a vendég az vendég, az ne koptassa a saját gépét. 

Aztán elvittek az Uráli Egyetemre is, igaz én kértem. Volt ott ugyanis egy Finn-Ugor Tanszék és én úgy gondoltam egy beszélgetés bizonyára érdekes lesz. Ugyanis a közelben élnek a hanti-manysik és az egyetem néhány kutatója úgy döntött, hogy ők a hanti-manysi és magyar rokonsággal foglalkoznak. Hát sajnos finnugorul nem értettük meg egymást, így aztán maradt továbbra is az orosz mint közvetítő nyelv. Mutattak néhány cikket amelyekben jól kivehető volt a ciril betűk között néhány zárójelbe tett magyar szó. Kicsit beszélgettünk ezekről a dolgokról.

Egy-két óra után igazán barátságos hangulatban váltunk el, hogy kiugorjunk a temetőbe. Rajtam addigra már teljesen elhatalmasodott a temetőlátogatási mánia. Akárhol jártam külföldön mindenhol elmentem egy-egy temetőbe ahol a sírokat nézegetve és a sírfeliratokat silabizálva próbáltam minél jobban megismerni egy-egy nép életének ezt a szegmesét is. Persze félelmetes kalandba is keveredtem egyszer, érdemes átfutni, itt olvasható. Ezután egy darabig egyébként nem mentem egyedül temetőbe. A fiúk itt sem engedtek el egyedül. Na persze kérdezték miért akarok kimenni a temetőbe? Megmondtam nekik, hogy tudomásom szerint sok magyar hadifogoly raboskodott errefelé, hátha találok magyarokat eltemetve. Persze nem találtam. Igaz, annyi idő alatt nem is lehetett. Ugyanis a dolog úgy nézett ki, hogy ők hárman ott maradtak a kocsi mellett állva, és barátságosan integettek, hogy menjek csak megvárnak. Hát most ki az aki órákra eltűnik egy temetőben sírokat nézegetni, miközben tudja, hogy egy autónak támaszkodva hárman is várnak rá? Hát senki. Én is éppen csak kicsit körülnéztem és már mentem is vissza.

Azt a házat ahol a cári családot kivégezték már egyedül néztem meg. Helyesebben a helyét, mert a házat Borisz Jelcin - aki akkor területi (megyei) első titkár volt arrafelé - leromboltatta. Később aztán úgy tudom egy templomot emeltek fölé, de az már jóval később volt, már ebben a rendszerben. Akkor viszont már csak a ház helye volt meg. Aztán lassan eltelt ez a két hét is és indulhattam haza, hogy aztán néhány hónap múlva én fogadhassam kinti kísérőmet Miskolcon. 

Végül egy igazi Jekatyerinburgi anekdota. Mint említettem van a városnak egy nagyon hosszú sugárútja. Ennek egyik végén volt egy szobor. Jakov Mihajlovics Szverdlovszk áll egy zakóban abban az irgalmatlan urali hidegben. Tőle néhány kilométerre, de látótávolságban maga Vlagyimir Iljics Lenin áll felöltőben, kezével előre mutatva, közvetlenül a szomszédságban található nagyáruház irányába. Aminek ott CUM (ЦУМ) volt a neve. Mi ezt a szobrot egyébként úgy szoktuk meg, hogy Lenin elvtárs nyilván a lenini utat mutatja, kvázi illusztrációként a tanításhoz, hogy "Tovább a lenini úton!". Itt viszont a lenini út helyett egy irdatlan ronda épület állt hatalmas betűkkel a tetején, hogy "ЦУМ". És akkor a vicc: Jakov Mihajlovics kérdezi Lenint: "Vlagyimir Iljics, hol vetted a felöltődet?" Mire Lenin válasza miközben az áruház felé mutat: " A CUM-baaaaan!" Hát ennyi a vicc, tessék legalább mosolyogni. És hogy jobban elképzelhessük nézzük meg Lenin elvtársat amint a lenini utat mutatja. Vagy inkább, hogy hol vette a kabátját.:))

A szobor ugyan nem ugyanaz de az is valahogy így néz ki.  Ja igen. És zimankóban képzeljük el, ne ilyen verőfényes, szép időben. :)

Időnként fel-feltűnik a médiában egy-egy hír a kannibalizmusról. Ma reggel is azt olvastam az Origo-n, hogy Oroszországban hajléktalanok megöltek valakit, egy részét megették maguk, a maradékot meg átadták egy kebab árusnak. Ezt csak a pontosság kedvéért hangsúlyozom ki mert éppen átadhatták volna egy saslik árusnak is. De mint olvastuk itt kebab árusról van szó. Ha valaki nem tudná, az egy fűszeres, hengeres formájú fasírtszerűség. Ami végül is hihetővé teszi a dolgot hiszen a fűszerrel sokféle íz elnyomható. A hír szerint a dolog nem bizonyított, szerintem itt a lényeg, hogy maguk a hír felröppentői sem igazán hisznek a dologban, de jól hangzik így hétfő reggel amikor még mindenki álmos a nagy hétvégi bulizások után. Hát igen, szenzáció kell, erre kapja fel a nép a fejét a bulvár sajtót forgatva, egyébként meg csak bóbiskolna a lap felett aztán meg mehetne vissza néhány megállót ha elfelejtene leszállni.

Hát szóval nem nagyon hiszem én ezt a kannibalizmust mert az ember elég mélyre tud süllyedni de azért oda talán még nem, hogy a nagyobb profit érdekében embertársainkból süssünk kebab-ot és ezek után még nyugodtan nyugovóra is hajthatjuk a fejünket. Amiért ez az egész előjött bennem az az, hogy mikor 1986 tájékán a Kazahsztáni Karagandában töltöttem 2 hetet sűrűn megfordultam a nagyáruház előtti téren ahol 2-3 ferdeszemű kazah fiatalember sütötte a kebab-ot. Igencsak csipkedni kellett magukat, mert hosszú sorok álltak sorba érte. Ez már az az időszak volt amikor a boltokban nem sok mindent lehetett kapni, viszont az  emberek kaptak fizetést, itt el lehetett költeni. Én is rengeteg kebabot megettem itt. Aztán  áttettem a székhelyem Szverdlovszkba - ma Jekatyerinburgnak hívják - igaz 2 évvel később, és ott meg a saslik rajongója voltam. Minden reggel a piacon reggeliztem, néhány nyárs saslikot nyomtam le munka előtt, utána mentem az egyetemre. Ott aztán az én Andrjúsa barátom el-elmondogatta fejét csóválgatva, hogy talán nem kéne túl sűrűn oda járnom saslikot enni. Sőt, egyáltalán nem kéne ott semmit vennem. Akkor nem gondoltam rá, hogy rákérdezzek a dologra. Megfordult ugyan a fejemben, hogy lehet hogy soha nem bégetett az a bárány aminek a húsát - ahogy mondani szokták - két pofára nyomtam befelé, de azért jobb volt nem elhinni, hogy nem bárány húsból készült az a saslik. Olvasva a mai híreket már kiegyeznék az ugatással meg a nyávogással is.:)))

Na persze csak viccelek, szerintem odáig azért nem süllyed az ember, hogy kutyából vagy macskából süsse azt a saslikot amit bárányból vagy disznóból kellene. Nem hogy emberből. De azért a téglapor már szóba jöhet, nem beszélve az alapozó festékről, ha piros paprikáról van szó. És a vétkes nagyon meg sem ütheti a bokáját mint tapasztaltuk. Sajnos.:(  

Hát egy kicsit bizonytalan vagyok ebben a xilon szóban. Most benéztem a Google-ba, beírtam, hogy xilon, de egyetlen találat sem volt, ami arra utalt volna, hogy létezik ilyen ruhaanyag. Pedig én világosan emlékszem, hogy így hívták azokat a pizsamákat amiket a piacon Szlovákiából érkezett asszonyok árultak, mi meg megvettük mert én valahogy nagyon szerettem ezt az anyagot. Olyan selymes hatása volt, szép élénk színei, tényleg szépek voltak. A nősülés után kaptam rájuk, azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik a világon xilon pizsama, de egyszer az anyósom vett egyet ajándékba, felhúztam és megkedveltem. Mint írtam finom tapintású volt, kellemes volt a bőrömnek is, a tetejébe még jól is nézett ki. Akkortájt nősültem, mégiscsak adjon az ember magára a hálóneműben is. Ez már nem kollégium volt ahol a szobatársaimat nem nagyon érdekelte milyen pizsamában is fekszem le esténként. Meg hajnalonként. Egy nagy hibája azonban volt ezeknek a pizsamáknak. Mégpedig az, hogy mivel műszál alapúak voltak nem nagyon tartották a varrást. Hol itt feslett fel, hol ott. Szinte magam előtt látom néhány olvasóm hamiskás mosolyát, hogy hajaj, értjük mi ezt, fiatal házasok, a sok viháncolás, hát persze, hogy szakadt az a szerencsétlen xilon ahol csak tudott. Aláírom, kétségtelen fokozottabb igénybevételnek volt alávetve ez az intim éjszakai ruhadarab mint egy házasság későbbi évtizedeiben, de azért én alapvető oknak mégiscsak a műanyag mivoltát sejtem. Summa summarum szerettem ezeket a pizsamákat, annak ellenére, hogy ma már azt az alsóneműt vagy inget sem veszem fel amiben 5 % a műszál.

Hát persze. De én azért emlékszem olyan időszakra is amikor textiliparunk 100 % műszálból gyártott szép fehér ingeket, mi meg vittük mint a cukrot, aztán a forró nyári ünnepnapokon szakadt rólunk a víz, de büszkén pompáztunk a nylon ingjeinkben amiért korábban a nyugatot annyira irigyeltük. Így aztán nem volt nekem semmi bajom ezzel a műanyag pizsamával, hacsak annyi nem, hogy sűrűn kellett pótolni. Meg is tettük a búza téri piacról. Engem ebben egy dolog zavart, hogy tudtam Kassán sokkal olcsóbban is meg lehet venni. Igaz felmerültek egyéb költségek is, mert akkor azért már megevett az ember egy emberesebb adag ruszlit a halboltban, aztán néhány tócsnit a Prior legfelső emeletén,  a pisztrángot sem ingyen adták a Zlaty dukátban, de hát ezek mind a test épülését és örömszerzést szolgáltak én meg azért erre soha nem sajnáltam a pénzt. Mit mondjak, meg is van az eredménye. :) 

Voltak tehát járulékos költségek, de mégiscsak maga vehette meg az ember a pizsamáját és olyan áron mint amennyibe az valójában is került, mentesen mindenféle uzsoraköltségektől. Egy szép napon el is indultunk Kassára pizsamát venni. Megérkezvén leraktuk a trabit és a Slován szállónál elkezdtük becserkészni Kassát. A gondok az első boltokban kezdődtek mert ezek a fiatal fruskák az istennek sem voltak hajlandók megérteni mit is akarok. Mind csak tárta szét a kezét, hogy nem érti. Mondhattam volna egyre hangosabban is mint egykor kolléganőm egy moszkvai szakszervezeti kiránduláson amikor is egyre hangosabban ismételgette a GUM áruházban, hogy nagyobb blúzt kér, az eladó mégsem értette mit akar. Na persze, attól, hogy ő egyre hangosabban ismételgette magyarul, hogy "Nem érted? Nagyobbat. Nagyobbaaaat...!" attól szegény leányzó nem értette jobban, hogy a kedves külföldi vevő egy nagyobb blúzt szeretne. Én ugyan nem emeltem meg a hangom de többféleképpen próbáltam megértetni velük, hogy nekem xilon pizsama kell.  Azt hiszem nagyon nem is igyekezhettek megérteni mert mikor hazajöttünk és egy szlovák szótárban megnéztem hogy is mondják a pizsamát szlovákul  hát nagy különbséget nem láttam a magyar és szlovák elnevezés között. Ugyanis ha már kezemben volt a szótár meg egy társalgási zsebkönyv csak összehoztam magamnak egy szlovák mondatot amit hallva már nem lehetett kitérni a kérésem elől.

Legközelebb élesben is kipróbáltam azt a bizonyos mondatot. A boltba belépve miután meghallottam, hogy proszím, már mondtam is, hogy "Matye proszím pizsamu na moju pasztavu" ami nagyjából annyit jelent, hogy mutassanak nekem való pizsamát, persze udvariasabb formában. Mire aztán egy középkorú asszonyka csak rakta elém a pizsamákat mindegyik után mondva, hogy tessék, és mondta mindjárt az árat is. Persze magyarul. Azért később és máshol csak hasznát vettem a fenti mondatomnak. Igaz hamarosan véget ért a xilon pizsam iránti rajongásom is, az évek multával pedig a pizsamáim élettartama is jelentősen meghosszabbodott. 

Mint látjuk a pizsama szlovákul is pizsama, tehát azoknak a csitriknek nem lehetett volna nehéz megérteni mit is akarok. Nyilván nem is akarták. Bosszúból dupla adag tócsnit ettem, és a pisztráng után még lenyomtam egy knédlit is Dukátban.  

Azért eszembe jutott egy anekdota is.  A nyolcvanas években mikor mindenki kiválthatta valuta keretét és mehetett Bécsbe videót meg Gorenje hűtőt venni sokan a nagyszülők valautakeretét is kiváltották, hogy ha már kimennek minél több mindent tudjanak megvásárolni. Viszont a határon nem csak a kiváltott pénznek kellett ott lenni hanem az idős embereknek is. Így aztán idős emberek is gyakran ott szorongtak a hátsó ülésen a fiatalok mögött. A bevásárlásnál viszont már útban lettek volna, így a kocsinál várták meg amíg a fiatalok végezetek a Mariahilfer strasse boltjaival és visszajöttek a kocsihoz. Hazajőve aztán kérdezték az idős embert, hogy "Na, János bácsi, oszt vett-e valamit Bécsben?" "Hát fiam, nem vettem én semmit - felelte. Egy hózentrógert szerettem volna de nem tudtam hogy mondják németül". Németül nem tudók számára mondom, hogy ebben meg az a poén, hogy a nadrágtartó, népiesebb nevén hózentróger német kifejezés, úgy szól, hogy hosentrager. :)

Hát messzire jutottunk a xilon pizsamától, de a tapasztalt Morgómedve olvasók tudják, hogy bizony ez itt gyakran megesik.:)

Hát igen, megvettük a farmerokat és egy csomó úgynevezett Tuzex-koronával a zsebünkben hazajöttünk. Tudniillik amikor Kassán a bankban át kellett váltani a szükséges mennyiségű dollárt Tuzex-koronára mi annál sokkal többet váltottunk át.  Akkor már ismertük a kassai "dolláros" bolt kínálatát, nem féltünk, hogy nyakunkon marad a sok Tuzex-korona. És valahogy úgy gondoltuk nagy naivan, hogy ha nem dollárral a zsebünkben bukunk le a határon talán enyhébben ítélik meg a dolgot. Persze ma már tudom, hogy nem így lett volna.  Mindegy. Akkor így gondoltuk és hazahoztunk hát egy csomó Tuzex-koronát, ami akkor már tulajdonképpen csak utalvány volt. Még csak nem is volt bankjegy formája. Szépen elraktuk a szekrénybe és gondoltuk jó helyen van.

Aztán egyszer megint csak úgy voltunk, hogy át kéne ugrani Kassára. Ez a kassai kiruccanás mindig egy kellemes szombati program volt. Reggel ettünk egy kevés ruszlit az állomáshoz közeli halboltban, aztán következett a lötyögés Kassa főutcáján, az úlica Leninován, ami tulajdonképpen Lenin utcát jelentett. Útközben be-benézegettünk a boltokba, itt-ott vettünk is valamit. Az utca végén lévő Prior áruházban fejeztük be a lötyögést. Innen már egyenesen a Tuzex boltba mentünk vissza, hogy elköltsük a legutóbb dollárról átváltott Tuzex utalványainkat. És itt ért bennünket a meglepetés: ezek bizony jó féléve lejártak. Ugyanolyan határidejük volt mint a mostanában szokásos étkezési utalványoknak. És mivel a lejárat ideje kellően apró betűkkel és szlovákul volt ráírva észre sem vettük mikor beraktuk a szekrénybe. Hát nem emlékszem pontosan mennyi lehetett de később erről hozzávetőlegesen fogok tudni mondani valamit. Egyelőre ott tartottunk, hogy roppant sajnáltuk, hogy ennyi pénzt kidobtunk az ablakon. Látszólag. Mert végre jött egy férfi aki tudott magyarul és megmondta mit is jelent amit az eladó többször is elmondott és amelyikből én csak annyit értettem, hogy Tuzex potraviny. Vagyis Tuzex élelmiszerbolt. Megtudtuk, hogy olyan Tuzex boltban még elkölthetjük ahol élelmiszert árulnak. Sajnos ilyen bolt legközelebb Pozsonyban volt.  Ami azért elég messzire esett az úlica Leninovától. El voltunk kenődve, még a közeli Arany dukátba (Zlatya dukat) sem mentünk el, pedig máskor mindig ott ért véget a kassai kirándulásunk egy ebéddel. Most azonban rögtön indultunk haza.

Aztán telt múlt az idő és mi úgy döntöttünk, hogy a nyáron szabadságunk egy részét Pozsonyban töltjük és megnézzük ezt a Tuzex potravinyt. Így is történt. Mikor megjelent az egyetemen az üdülési tájékoztató rögtön kiszúrtam egy lehetőséget, egy 2 ágyas szobát az egyik egyetem kollégiumában. Trabantunkkal meg is érkeztünk a szlovák fővárosba, másnap pedig el is mentünk a Tuzex boltba. Ott persze az eladók közül megint senki nem értett magyarul, végül két nő jött oda, olyan 25-30 évesek és hibátlan magyarsággal elmondták, hogy valóban van Pozsonyban egy élelmiszert áruló Tuzex bolt is, de kint a világ végén, a centrumtól nagyon messze és hát nagyon nehéz odatalálni. Különben is ezekért már ott sem adnak jóformán semmit - mondta az egyikük, miután megnézte az utalványokat. De ha nincs kedvünk belevágni a dologba - mondja készségesen - ők szívesen átveszik tőlünk pár koronáért, hogy mégis kapjunk valamit ezekért a papírokért itt. Mi meg úgy gondoltuk ha tényleg nem sok mindent adnak érte, akkor odaadjuk, legalább pár csehszlovák koronát kapjunk értük, mégiscsak több mint a semmi. Valahogy sajnáltam mindet odaadni, körülbelül az egyötödét megtartottam. Nem is tudom miért.

Aztán teltek a napok, megnéztünk sok mindent, egyszer csak azt mondtam menjünk el abba az élelmiszer boltba. És elmentünk. Igaz, utaztunk vagy másfél órát míg végre ott álltunk egy - nyugati országokból származó - élelmiszerekkel gazdagon feltöltött boltban. Ahol az utalványainkat teljes értékükön vásárolhattuk le. Már ami megmaradt. Hát ha én itt leírhatnám mit gondoltam én akkor erről a 2 nőről... De nem írhatom le mert a Morgómedve nem egy csúnya szájú  blog. Így aztán az olvasó képzeletére vagyok kénytelen hagyatkozni, képzelje el ő miket gondolhattam akkor ott abban az élelmiszer boltban. De ettől talán az fájt csak jobban, hogy magyarok voltak. Semmi akcentusuk nem volt. Itt kérem - akárhogy is nézzük magyar vert át magyart. De nem akárhogyan. De spongyát rá, régen volt. Írhatnám, hogy igaz se volt, de sajnos nem írhatom mert igaz volt.  Persze elköltöttük amit én jó érzékkel megtartottam, de a szívem nagyon fájt azután amit elveszítettünk. Végül is vettünk 2 üveg olasz vermutot, 2 whiskyt meg  valami likőrféleséget. Abból a kevésből amit megtartottam.  És jól éltünk a hátralévő napokban.:)

Tegnap este bőséges kínálattal szolgáltak a közszolgálati TV csatornái. Mindjárt fél 9-kor kezdődött a Duna TV-n egy kissé naiv filmecske, a "Klastrom titka". Angol film volt, kedves és szép ifjú hölgyekkel, romantikus történettel. 20 perc után nem kapcsoltam ki, tehát nézhetőnek ítéltem. Felvettem videóra, ma délután aztán megnéztem. Szépen kialakult végül is. Két tiszta, romlatlan és szép fiatal ember szerelmének beteljesülését látni jó dolog. Végén már annyira tetszett, hogy úgy döntöttem nem törlöm le, befogadom az archívumomba. 

Visszatérve a tegnap estére 9 órakor átkapcsoltam az m1-re ahol Esztergályos Károly filmjét kezdtem nézni a "Májusi zápor"-t. Sokáig nem is értettem miről szól a történet, de szép nők itt is voltak, szám szerint ketten, akik egy macsó külsejű negyvenessel alkottak szerelmi háromszöget. 25 évvel ezelőtt  - amikor az NDK-ban kiadott Das Magazine jelentette az egyetlen olyan hazai folyóiratot, ahol lengébben öltözött ifjú hölgyeket is szemügyre vehetett a férfiember - talán nem hagyom abba, de most valahogy meguntam ezt a sok pucérságot,  kikapcsoltam és készülgettem a 10 órára, amikor majd 2 filmet is megnézhetek egymás után.

Egyébként ezt a TV-játékot Esztergályos Károly rendezte, akinek nagyon sok művét szerettem és élveztem az elmúlt évtizedekben. Ez valahogy kilógott a sorból. Lehet hogy úgy gondolta, beáll a sorba ő is. Ha modern TV játékokra van igény ám legyen. Lett is, csak én csalódtam kicsit. Mint ahogy csalódtam mostanában Emir Kusturicában is és Milos Formanban is. Sőt, Nyikita Mihalkovban is. Az első kettő közös jellemzője, hogy nem abban a közegben készítették az utóbbi időben filmjeiket ahol éltek, hanem külföldön. Többnyire Amerikában. Kusturica egyértelműen elhajolt a blődli irányába, Milos Forman pedig csak az amerikai ízlésnek akar illetve akart megfelelni. Mondjuk ezt nem lehet számonkérni rajta, hiszen ekkor már ott élt, Amerika volt a választott új hazája. Nyikita Mihalkov úgy tudom otthon csinálta azt a filmet amire gondolok de ő is stílust váltott. Na de térjünk vissza a tegnap estéhez. 

Tíz óra után pár perccel kezdték vetíteni Koltai Róbert "Megy a gőzös" című filmjét. Nem bírtam ki 20 percig, hamarább megváltam tőle. Nem szeretem Koltai filmjeit. Ami nem baj, biztosan vannak sokan akik szeretik. Egy pluralista társadalomba belefér, hogy nem mindenkinek a filmjeit szereti az ember. Koltai kiváló színész, rendezőnek már szerintem nem annyira. Viszont színészként jó nevet szerzett, amire a szponzorok adják a pénzt mert nagy nézőszámot és jó reklámot látnak benne. És igazuk is van, sok ember megnézi ezeket a filmeket a mozikban. És ha így van mindenki jól jár. Jól jár aki a pénzt adja, jól járnak a színészek meg a stáb mert van munkájuk. És valahol jól jár sok néző is.

Na persze - ahogy mondani szokták - minden relatív. Koltai filmje nagyon jó film ha összevetem az azt követő "Tabló"-val. A 18 éves korhatár nagyon indokolt volt. Én ilyen csúnya szájú filmet még nem láttam. Itt minden szerepelő káromkodik. Még szegény Tordy Gézának és Molnár Piroskának is káromkodnia kell, akiktől szerintem azért elég idegen lehet az ilyesmi. Végül azt sem tudtam meg miért is halt meg aki meghalt a filmben. De nem is érdekes. A mai nap már jobb. Nincsen semmi néznivaló. Viszont nagyot haladtam Gáll István "Éjszakai csöngetés" című könyvével. Este be is fejezem.:)

Mostanában lomolgatok itthon is, meg a tanszéken is. Utóbbi helyen azért mert februárban költöznünk kell, 45 év után felújítják az épületet. Mondjuk rá is fér már. Otthon meg azért, hogy több hely legyen a lakásban. Itt a piacgazdaság, a fogyasztói társadalom, minek őrizgetni itt ezeréves cuccokat, ki kell dobni mindent és menni a boltba újat venni. Én is rendezgetem a papírokat és kezembe akadt egy fénykép, én vagyok rajta valamikor 1973 tájékán. Nem azért mondom, kicsit soványabb voltam mint ma, igaz közben eltelt néhány évtized is. Amiért szóba hozom az a bársony farmer rajtam. Ez egy igazi amerikai farmernadrág. Mégpedig Csehszlovákiából, konkrétan Kassáról. De kezdjük az elején. Kicsit hosszú lesz de talán érdemes végig olvasni.

Az én korosztályom abban az időben elég nehezen jutott márkás farmernadrághoz. Volt hazai farmer is, Trapper márkanévvel, de valahogy nem volt az igazi. Azért ha az ember a Szovjetunióba utazott néhányat egész jó áron el tudott sózni a GUM áruház előtt. Na ja, mert voltak akik még tőlünk is lentebb voltak. És ezt azért jó érzéssel vettük tudomásul, mindamellett, hogy sajnáltuk is szovjet barátainkat. Ott bizony elég nehéz volt márkás farmerhez jutni. Kivéve talán az egyszeri Iván Ivanovics ügyfeleit. Iván Ivanovics valamelyik gyár munkása volt és ott díszelgett a gyár szégyentábláján, közvetlenül a gyár bejáratánál.  A felírat szerint Iván Ivanovics alkoholista volt, verte a családját és csempészett farmerokkal üzletelt. Gondolom mondani sem kell, hogy miután Iván Ivanovics felkerült a szégyentáblára ugrásszerűen megugrott a megrendelőinek a száma és most már sokkal több csempészett farmert tudott busás haszonnal értékesíteni mint korábban. És magasról letojta a szégyentáblát. Na de ne ragadjunk le a szégyentáblánál, térjünk vissza inkább a hetvenes évek Magyarországára.

Márkás farmert ugyan hivatalosan itt sem lehetett kapni, de ha valaki szert tett néhány dollárra vagy egyéb konvertibilis fizető eszközre azt a hazai Diplomata boltok egyikében elkölthette valami olyasmire amit nem lehetett a magyar boltokban megkapni. Így aztán a magyar polgár ha külszolgálatban volt ette a magával vitt konzerveket és az itthonról vitt szalámit, hogy a napidíjat megspórolhassa majd hazatérve az említett Diplomata boltok valamelyikében eldorbézolhassa. Természetesen ez sem volt egyszerű, ott csak a hivatalosan megtermelt valutát lehetett elkölteni mert erről volt papír, hogy azt ne mondjam dokumentum. Hiába volt az embernek márkája, dollárja nem költhette el mert az nem számított papírnak amit például a külföldre szakadt rokon írt a borítékba helyezett egy vagy két dolláros mellé. Mert nekünk csak ilyen dollárjaink voltak.  A nekünk alatt a feleségemet és engem kell érteni. Én ugyanis azzal, hogy megnősültem szert tettem néhány kanadai rokonra is akik rendszeresen beraktak a levél mellé egy-két dollárt, amit a feleségem nagyanyja szépen összegyűjtögetett. Sok kicsi sokra megy alapon szép summa gyűlt össze mire én a családba kerültem.  Meg is kaptuk egy részét nászajándékként. Úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ezért bizony farmert veszünk a szomszédos Csehszlovákiában. Ott ugyanis csak egy dolgot kértek a farmerért: pénzt. Csodálkoztunk is, hogy nem lesz-e ebből baj, hogy semmilyen papírt nem kérnek, de aztán úgy gondoltuk az ő dolguk. Szépen átcsempésztük a dollárokat a határon (miután a nagynéni levele ott sem számított hivatalos dokumentumnak kénytelenek voltunk eltitkolni éber határőrizeti szerveink elől a dolgot) és meg sem álltunk a kassai fő utcán lévő Tuzex boltig. Itt ugyan nem tudtak mit kezdeni a dollárjainkkal, el kellett mennünk a bankba átváltani ezeket úgynevezett Tuzex koronára. De ez már gyorsan ment. Átváltottuk és már semmi akadálya nem volt, hogy beszerezzünk egy-egy eredeti Levi's bársony farmert. Már csak egy dolog volt hátra, a farmert kellett a határon hazacsempészni. Ez is megtörtént sikeresen, és mi boldogan hordtuk néhány évig az ilyenformán beszerzett farmerunkat. Ez a Tuzex koronás történet még majd folytatódik, de csak legközelebb. Mielőtt elbúcsúznánk azért vessünk egy pillantást arra a bizonyos bársony farmerre. Sajnálatos módon én is benne tartózkodom, de talán nem akadályozza a tárgyilagos szemrevételezést.:)

Hát túl sok nem látszik belőlem de azért ez is valami. De a kóros soványság nyilván sokaknak szembe tűnik.:)

Ezek a fránya lélekbúvárok mindig kitalálnak valamit. Nekem idáig a csúcs az a bizonyos Lorenz-féle kísérlet volt amikor két kutya ugatott vicsorogva egymásra egy kerítés mentén szaladva, egyre jobban felhergelve egymást is meg magukat is. Biztos láttunk már ilyent mi is. Futnak egymás mellett a kerítés két oldalán és azt hisszük ha nem lenne a kerítés széttépnék egymást. Aztán az említett kísérletben egyszer csak véget ért a kerítés és a két kutya ott állt egymással szemben. Hirtelen elcsendesedtek és ahelyett, hogy egymásnak estek volna szép csendben elsomfordáltak visszafelé a kerítés mentén.  Persze mindkettő a maga oldalán.

Na de a mai írásom nem erről szól, hanem egy másik kísérletről.  Mégpedig arról, hogy ha egy kisgyereket magára hagynak egy pille cukorral és azzal, hogy ha nem eszi meg még több pille cukrot fog kapni vajon mit csinál? Kibírja -e a több édesség reményében vagy inkább megeszi? Nézzük meg, szerintem érdemes. Igen bájosak és aranyosak ezek a kis emberkék, öröm kicsit meglesni őket. :) 

http://www.dailybest.hu/pillecukor-vagy-turelem/

Egyébként briliáns ötlet, pedig milyen egyszerű dolog.:) 

Valamikor amikor indult az iwiw olyan kedélyes, barátságos és hasznos dolognak tartottam. Én leginkább azért szerettem mert ha  a hallgatóim közül valakire szükségem volt megnézhettem email címét, telefonszámát. Aztán mikor eladták gyanítani lehetett, hogy ez meg fog változni. Úgy tudom a vételár közel 1 milliárd forint volt, ami sok pénz, nyilván meg kell termelni. Természetesen az ember számol azzal, hogy a reklámok jobban előtérbe kerülnek majd. Az is várható volt, hogy bizonyos korszerűsítésekre is sor kerül. Meg is történtek ezek a fejlesztések.

Először csak véleményket lehetett mondani a másikról, később megjelent egy új szolgáltatás, hogy milyenek vagyunk mások szemében és még sok egyéb dolog. Ezek egy része jó dolog volt más része nem. De ebben sem lehet egyértelműen nyilatkozni. Kinek a pap, kinek a papné. Van ami az egyiknek jó a másiknak nem. Amiért viszont nagyon haragszom az az, hogy az üzenőfalat megszüntették abban a formájában mi volt. Régen elég volt naponta pár percet rászánni arra, hogy megnézze az ember a legfrissebb üzeneteket, ma viszont már millió oldalt kell legörgetni, hogy az ember kiszedegesse azokat a - többnyire közérdekű - üzeneteket amikre szüksége lehet és hasznosak számára. Megtudhatja viszont azt, hogy az ismerőseinek kik az új ismerősei, ki változtatott a profilján, ki tett fel új képet stb. Bizonyára vannak időmilliomosok akik szívesen értesülnek ezekről a hírekről de nekem erre sem időm sem kedvem. Nyugodtan megtehették volna, hogy szétválasztják: marad az üzenőfal ahogy volt, és akit meg ez az intimpistáskodás érdekel böngészhessen egy más menüpont alatt. Nem is nézem egy idő óta, mivel egyszerűen zavar ez a sok hír az ismerőseimről, viszont a korábbi megszokott híreket információkat hiányolom. Nyilván emiatt nem fogom otthagyni az iwiw-et de bosszant, hogy ilyenné lett. Talán előbb-utóbb az illetékesek is rájönnek, hogy nem az igazi volt ez a változtatás.

Volt nekünk itthon egyfajta súrolószerünk. Jól bevált szer volt, sokáig súroltunk vele. Többnyire a gáztűzhely tisztítására használtam. Benedvesítettem a tetejét, kinyomtam egy keveset a flakonból és több-kevesebb súrolás után le is jött róla ami korábban ráégett. Előbb utóbb mindent le lehetett tisztítani vele. Aztán elfogyott és a boltban újat vettem. Nem ezt a fajtát, ezt nem láttam, hanem egy másikat, ami szintén ugyanarra szolgált, azaz makacs szennyeződések eltávolítására.

Eljött az első felhasználás ideje. Benedvesítem a tűzhely tetejét, kezdem dörzsölni, semmi. Dörzsölöm még erősebben, az égvilágon semmi nem történik.  Bosszúsan nézek körül, a réginek már a doboza sem volt meg. Akkor már bennem volt a makacsság, hogy le kell ennek jönni. És dörgöltem a viledára löttyintett súrolószerrel de mintha nem is csináltam volna. Ha a körmömmel megvakartam lejött, de a súrolószerre fittyet hányt.  Végül is feladtam, ráraktam egy lángelosztót, így nem látszott annyira. Gondoltam addig jó lesz így is amíg beszerezek egy flakonnyit a régi jól bevált súrolószeremből.

Közben meg elgondolkoztam azon, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy kiadok egy csomó pénzt valamire amin ugyan fel van tüntetve, hogy micsoda, meg is veszi az ember, aztán csak otthon derül ki, hogy nem jó semmire. Így jártam valamikor a dugulás elhárítóval is. Történetesen a mosdókagylóból akart nehezen lemenni a víz. Elballagtam hát a közeli boltba és vettem egyet. Beleöntöttem úgy ahogy a flakonon írva volt, de a dugulásnak meg sem kottyant. Ez tipikusan az az eset, amikor az ember csak nézi, hogy úszik el a csatornába hét-nyolcszáz forintja. Áll ott az üres flakonnal a kezében, nézi a lyukat ahol a drága szert elnyelte az enyészet, a dugulás meg maradt. Itt aztán az ember meg sem próbálhat reklamálni. Mit vigyen magával? Az üres flakont?  Vagy a mosdókagylót?

Aztán újabban az a bizonyos erős valami sem erős amit egy kis üvegben lehet kapni háromszáz egynéhány forintért. Egy darabig rakosgattam pörköltbe, lecsóba kiskanállal a megszokott mennyiséget de az elkészült ételben nem érződött a hatása. Egyszer aztán vettem egy nagy lélegzetet és megkóstoltam. Csak úgy natúr be a számba. Megkóstoltam egyszer, megkóstoltam kétszer de nem éreztem különösebben erősnek. Pedig a mennyiség alapján nagyon erősnek kellett volna lennie.  Közben meg elgondolkoztam, hogy ott ahol ezeket készítik vajon hogy ellenőrzik a minőségét, hogy tényleg erős-e az erős vagy csak gyengécskére sikeredett? Hát nem tudom. Olyan műszerről én még nem hallottam amivel ezt mérni lehetne, kóstolgatni meg kockázatos mert mi van ha méregerős amilyennek lennie kellene? Elég nagy fluktuáció lenne a MEO-n ha így működne a dolog. Mindenesetre erősen csökkent a bizalmam a szer iránt, azt hiszem visszatérek a kis hegyes erős paprikákhoz. És ha boltban járok megkeresem a polcon a jól bevált súrolószeremet is. 

Az egyetemen most folynak a balekoktatások, az elsősök serényen teljesítgetik a felsőbb évesektől kapott feladatokat. Múltkor is bejött két hallgató a szobámba, már nem is emlékszem mit kért az egyik, biztos könnyen teljesíthető volt ha ennyire nem emlékszem. Amiért megemlítem az az, hogy vele volt egy másik is, nyakában lógott láncon egy kb. egy-másfél kilós bányász jelvény. Itt pickhammernek hívják a hallgatók, de szerintem ez nem az, de nem érdekes. Kérdezem meddig kell hordani? Azt mondja hogy egy hónapig. Hát nem irigylem. Persze egy kívülálló ezen elszörnyülködik, főleg ha már elmúlt 20 éves, de ezek a hallgatók itt sokkal jobban  élvezik ezt a hagyományápolást mint hogy zokon vegyék a dolgot.

Azért vannak kellemesebb balekfeladatok is. Például az határozottan tetszett tavaly amikor az egyik azt kapta feladatul, hogy jöjjön fel hozzám, hozzon magával zsírt, kenyeret, hagymát és velem együtt egyen zsíros kenyeret. Természetesen én is benéztem a hűtőbe, teljesen véletlenül találtam is - ha jól emlékszem - néhány sós heringet. Előző nap voltam a Cora-ban, elővettem gyorsan. Egészen szépen megterítettük a kávézó asztalt. Vagy például az is sokkal jobb amikor a lányok azt a feladatot kapják, hogy süssenek nekem palacsintát. A figyelmesebbje előzőleg feljön és megkérdezi mit szeretnék a palacsintába, mit tegyen bele? Ami nagyon rendes dolog, bár nekem majdnem teljesen mindegy, én mindent felfalok úgy 11 tájban.:) De volt már úgy, hogy mire óráról megjöttem ott várt az asztalomon egy alufóliával letakarva egy csomó palacsinta. Mint kiderült pontosan 10 darab volt a tányéron. Három órám volt, 11 felé járt akkor is, már nagyon éhes voltam. Úgy eltüntettem 5 darabot, hogy eszembe sem jutott, hogy momentán 2 hetes fogyókúrámat tartom. Ezután megkínáltam szobatársamat is, aztán a maradék kettőt is lenyomtam most már minden mindegy alapon. Mit mondjak? Ezek jó balekfeladatok voltak. Azért nem mind ilyen.

Tavaly például kosaraznom kellett az egyikkel. A nehézségek már ott elkezdődtek, hogy nekem nincsenek tornacuccaim. Az ifjú kolléga viszont szerette volna ha nem melegítőben vagy ilyesmiben kosarazunk. Legyőztem hát gátlásaimat és előkerestem egy néhány éve beszerzett rövid nadrágot és egy fekete pólót és lementünk a sportpályára. Úgy tudtam, hogy az öltözőben át lehet öltözni, de a takarítónő nem tudta a dolgot sehová beilleszteni (nem óra volt, nem is sportverseny) így aztán a pálya mellett öltöztünk be és kezdetét vette a kosár óra. A dolgot videón kellett rögzíteni ami meg is történt. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy kíváncsi lennék vajon mi lett a sorsa ennek a felvételnek, hányan és kik láthatták?:)

Persze mindenhez hozzá lehet szokni. Idén például egyszer már voltam kosarazni és még egyszer el kell mennem. Ha így halad a dolog lassan meg fogja érni beruháznom egy tornacipőre, meg rendes torna cuccra. Ami hátravan az kicsit izgalmasabb, mert a múltkori fiatal emberrel és egy ifjú hölggyel kell majd kosaraznom ami azért egy kicsit zavarba hoz engem. De azt szoktam mondani, hogy a balekfeladat szent dolog, ha kérnek csinálni kell.  Még ha neki is kell vetkőznöm a dolognak akkor is.

Tegnap például a bányász himnuszt fordítottam oroszra, amit aztán egyik hallgató megtanul majd. Miután nem tanult oroszt szép feladat lesz ez is. Mikor először meghallottam kicsit morogtam, hogy miket nem találnak ki ezek a felsősök, de már akkor tudtam, hogy a kért időpontra megleszek. Meg is lettem, tegnap elküldtem. Nem azért mondom, de egész jó lett.

Sajnos az idén nincsenek palacsinta hegyek. Krémes az volt. Igaz, ez elég érdekesen alakult. Jöttem óráról és látom, hogy a szobám előtt vagy annak közelében áll 2 lány, kezükben valami süteményfélével. Előző nap már voltak nálam, a feladatot teljesítettük és akkorra ígérték, hogy visszajönnek egy igazolásért. Éppen mentek volna be a szomszéd szobába, de én már messziről mondtam, hogy nem jó szobába mennek, és már terelgettem is őket befelé az én szobámba. Persze  már terítettem meg, már vettem elő az evőeszközöket, hogy minél kulturáltabban de főleg minél hamarább  pusztíthassuk el a 3 darab francia krémest. Már a lányok messze jártak mikor eszembe jutott mi van ha nem is nekem kellett volna hozniuk hanem a szomszéd szobában dolgozó kollégának? Hát sok választásuk nem volt, ahogy én beterelgettem őket magamhoz annak tényleg nem lehetett ellenállni. Átballagtam hát a szomszédba, megkérdeztem a kollégát ő mit tud a dologról? Erősködött, hogy a lányok nekem szánták a krémeseket de még ma sem vagyok ebben teljesen biztos. Mindenestre a lelkiismeret furdalásomat csökkentette, hogy végül is kettőt ők ettek meg, és ha úgy adódik a büfében vehetnek még 3 krémest, most már annak átadva akinek eredetileg szánták.

Idáig jutottam az írással amikor eszembe jutott egy nagyon régi történet. Elsős voltam amikor a városból jövet úgy döntöttem, hogy a Petneházi bérházaknál lévő "Vörös rák"-ban eszem egy pirított májat. Nagyon finoman készítették, sok hagymával, kicsit csípősen. Egy megállóval előtte sokan szálltak fel, úgy gondoltam felállok a helyemről, hogy a következő megállóban nehogy fenn ragadjak a buszon. Éppen állok fel amikor Terplán professzor száll fel a buszra. Ahogy jött felfelé engem jobb kezével barátságosan visszanyomott azzal, hogy "Köszönöm, maradjon csak fiam, nem ülök le." Én meglepetésemben visszahuppantam és természetesen meg sem mertem mozdulni az egyetemig. Akkor én már jól ismertem a professzor urat, ő tartotta a Géptan előadásokat az egyetem legnagyobb előadójában, még a nevével is olyan igazi professzoros volt: Terplán Zénó. Falusi suttyó gyerekként csak csodáltam, igazi professzort én itt Miskolcon láttam először. Ráadásul még ilyen neve is volt. Na szóval teljesen el voltam ájulva a professzor úrtól. Most mondjam neki, hogy már bocsánat de én nem a helyemet akartam átadni, hanem le akarok szállni? Természetesen nem szálltam le a következő megállónál, mentem végig az egyetemig. Hát valahogy így lehettek a lányok is. Ha nem is nekem volt szánva a krémes nem volt mit tenni jönni és enni kellett.:) 

Egyébként az újabb kosarazásra valószínűleg ezen a héten kerül sor. Jók ezek a kosarazások de valaki hozhatna már egy kis palacsintát is.:))