Most csak jelzem, hogy csütörtökön este 21.05-kor egy nagyon jó magyar film lesz a Dunán, a nemrégiben elhunyt Xantus János kiváló filmje, az "Eszkimó asszony fázik". Holnap írok róla bővebben is, ma már késő van. Addig is el lehet olvasni mit ír róla a Port:
http://port.hu/eszkimo_asszony_fazik/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=20704886&i_topic_id=1
A múlt szerdán börtönben voltam, szerencsére csak látogatóként. A dolog előzménye, hogy már megint ingyenes továbbképzésre járok. Ezúttal az időskorúak elleni bűncselekményekről és az ezekkel szemben való védekezésről szólnak az előadások. Ez egy kicsit szellősebb mint az előző volt, hetek telnek el két találkozás között, van viszont gyakorlati foglalkozás. Ez volt a múlt heti börtönlátogatás a megyei börtönben. Négyféle dologból lehetett választani. Mehettem volna oda, ahová befutnak a térfigyelő kamerák jelei, mehettem volna a városszéli szakközépiskolába, ahol a jövendő rendőr tiszthelyetteseket képzik és mehettem volna egy szakboltba is, ahol zárakat és lakatokat valamint egyéb biztonságtechnikai eszközöket lehet vásárolni. Én a börtönt választottam. A zárboltba bármikor elmehetek, a sok monitor egymás hegyén hátán sem keltette fel nagyon az érdeklődésemet, a rendőr szakközépiskolában is szoktak lenni nyílt napok, tehát ez is pótolható.
Egy börtön viszont más. Oda csak szervezetten lehet eljutni. Megmondom őszintén, hogy kicsit aggódtam is, hogy beférek-e a csapatba. Az előadás szünetében kirakott lapokra kellett feliratkozni, sorban egymás után. Természetesen legázolhattam volna a többieket, többnyire nőket, de ez ezért elég távol áll tőlem. Így aztán szép nyugodtan ácsorogtam többedmagammal amíg oda nem értem a megfelelő ív elé. Szerencsére kevesebben érdeklődtek a börtön iránt mint gondoltam, így simán befértem.
Aztán hetek teltek el, és végre eljött a múlt szerda. Én is beálltam egy sorba a kapu előtt. Megjegyzem házasságom első hónapjaiban anyósoméknál laktunk a Fazekas utcában, vasárnap reggelente mikor kinyitottam az utcára nyíló ablakot tanúja lehettem amint a beszélőre várók ugyanígy sorakoztak a kapu előtt. Én is fel vagyok készülve arra, hogy megkérdezi majd valaki, hogy látott sorban állni a börtön előtt, kit látogattam meg? Az intézmény ugyanis egy forgalmas 4 sávos út mellett fekszik, jelentős autóbusz forgalommal.
Aztán eljött a 2 óra is és mi szépen kipakoltunk mindent a zsebeinkből néhány erre a célra rendszeresített, falra szerelt zárható szekrénykébe és egy olyan kapun keresztül ami a repülőtereken van bebocsáttattunk a Büntetés Végrehajtási Intézetbe. Itt egy terembe vezettek bennünket, ahol tájékoztatót hallgattunk meg, majd átmentünk egy másik épületbe ahol már cellák is voltak. Sajnos üres cella nem volt, így oda nem tudtunk benézni, de azért a folyosónak is volt egyfajta sajátos hangulata. Elítéltet egyet láttam, söprögetett az udvaron, meg távolabbról néhányat a folyosón, amint a cellába való belépés előtt a felügyelő megmotozta őket. Láttuk az udvart is ahol a séták vannak. Láttuk hol dolgoznak. Nem mindenki dolgozik, aki viszont dolgozik medicin labdákat varr. Megtudtuk, ami nekem is új volt, hogy itt többnyire előzetes letartóztatásban lévőket tartanak fogva. Az is új volt, hogy a börtön fokozatot alkalmazzák rájuk. Tehát nem a sokkal szigorúbb fegyházas, nem is az enyhébb fogházast. Mivel sokféle ember van, sokféle eljövendő ítélettel én is úgy gondolom, hogy egy átlagos fokozat az igazságos. Van aki jobban jár ezzel, van aki rosszabbul. De én is úgy gondolom laikusként, hogy ez így rendben van.
Összességében csalódtam egy kicsit. Azt hittem, hogy sokkal több elítéltet látunk majd rabruhában, látjuk őket dolgozni, sétálni, látunk például cellát is. Hát ezeket nem láttuk. Így utólag meg is értem. Szerencsétlen sorsú emberek, mi a fenét bámulnánk rajtuk? Cellát meg azért nem láttunk mert sajnos itt is zsúfoltság van. Egyszerűen nincs üres cella. Szerencsére Teknős Miklós fotóművész jó egy évtizede ellátogatott a Váci Fegyház és Börtönbe, kattintgatott egy csomót, ebből néhányat megnézhetünk ha ide klikkelünk.
A teljes sorozatot viszont itt találjuk.
Aztán ha valakit bővebben érdekel a BV intézetek világa utána olvashat a Börtönújságban is, amit itt talál.
Végezetül szó esett egy magyar dokumentumfilmről is ami a tököli Fiatalkorúak BV Intézetében készült 1984-ben. A https://www.youtube.com fájlmegosztón megtalálható, címe: Bebukottak. Olyan másfél órás film. Vannak részletek is, de a teljes film is elérhető:
Nehéz film de érdemes megnézni. Meg azokat a rövidebb videókat is melyeket jobbra felkínálnak megnézésre.
Van nekem még egy történetem az egyetemi éveimből, amikor úgy éreztem igazságtalanság történt velem.
A negyedik félévben volt és ezt onnan tudom, hogy akkor tanultuk a differenciálegyenleteket. Régi szép idők, amikor az ilyesmire még egy fél évet lehetett fordítani. A gyakorlatvezetőm egy közeli hatalmas vegyi üzemben mérnökösködött, munka után pedig gyakorlatokat vezetett az egyetemen. Történetesen az én gyakorlatvezetőm is volt. Megmondom őszintén már a gyakorlatok során láttuk, hogy nem fogtuk meg az isten lábát. Kicsit olyan tutyimutyi ember volt, a táblánál piszmogott csak a példával, nem értettünk semmit. Éreztük, hogy itt baj lesz ha eljön a számonkérés ideje. Félévente 2 zárthelyit kellett írni, arra kaptuk meg a gyakorlati jegyet, ezenkívül még volt vizsga is. Sőt e félév végén volt a szigorlat is. Így aztán leballagtam a könyvtárba és kicsit körülnéztem az olvasóteremben. Találtam is egy könyvet, a Fazekas sorozat egyik kötetét amelyben szerepelt egy eljárás, amelyet elég egyszerűnek találtam, hogy megtanuljam. Meg is tanultam.
Aztán eljött a zárthelyi írás ideje, megkaptuk a feladatokat, én meg a friss tudományommal hibátlanul megoldottam az egyik feladatot. Azt amelyiket nem tudtam az előadáson elmondott módszerrel megoldani. A másik azzal is ment. Aztán eltelt valamennyi idő, a dolgozatokat kijavították a gyakorlatvezetők és az én gyakorlatvezetőm erre a példára nem adott egy pontot sem, mert nem úgy oldottam meg ahogy tanultuk. Hangsúlyozom, hogy a megoldás végig követhető volt egy olyan módszerrel amit a gyakorlatvezető ugyan nem ismert, de mások igen. Nem is méltányolta, hiába hogy az eredmény hibátlan. Na ez volt az a pillanat amikor úgy gondoltam, jobb lett volna ha egy főállású oktató vezette volna a gyakorlatokat. Ő otthon van, nyilván nagyvonalúbb lett volna. Ez az "ipari" ember meg nem tudta mit lehet mit nem, így aztán az én káromra döntött. Ami mind a mai napig bosszant, és felháborít. Én a 38 év alatt amíg tanítottam soha nem követtem volna el ezt a hibát. Ha az eredmény jó volt és követhető elfogadtam. De hát nem vagyunk egyformák. Aztán nem sokáig volt ő alkalmazásban, a következő félévben érdeklődtem utána, már nem volt meg. Valószínűleg nem csak nekem lehetett vele problémám.
Én - sokakkal ellentétben - szeretem a lóhúst. Kár, hogy nehéz hozzájutni. Szívesen vennék jó vesepecsenyét vagy combot, hogy egy jó levest vagy pörköltet készítsek belőle. Régebben a Búza téren volt egy Lóhúsbolt, de lókolbászon és parizeren kívül mást ott sem lehetett kapni. Pedig szívesen kipróbálnám, hogy ne csak lókolbász formájában élvezhessem az ízét. Szeretem továbbá a bárány- és birkahúst, a kecskehúst, a vadhúsokat és mindenféle nyulat. Természetesen szeretem a marha-, sertés és baromfi húsokat is. Mindezt csak azért írtam le, hogy a kedves olvasó láthassa, hogy húst illetően én tulajdonképpen mindenevő vagyok. Már ami az itteni kultúrát illeti.
Visszatérve a lókolbászra elmondom, hogy miközben egy kis primőr erős paprikával gyűröm befelé a lógyulait gyakran elmélázom azon, hogy vajon honnan van ez a sok lóhús ezekbe a kolbászokba? Ugyanis lókolbászt majdnem mindenütt lehet kapni ahol kolbászokat árulnak. Régen ez nem így volt, de ma kétségtelenül reneszánsza van a lókolbásznak. És miközben eszegetem kedvenc csemegémet próbálom kitalálni, honnan lehet ez a sok lóhús. Hiszen ma már falun sem lehet lovakat látni, a szállítás autókkal történik. Ha nagyanyám ma fel szeretné mázolni a szobákat kimehetnénk a világból amíg lóganét tudnánk neki keríteni. Azelőtt meg elég volt kimenni a ház elé, Vadkan Miklós bácsi lovai bőven potyogtattak lócitromot. Tehát nincs ló a gazdaságban, nincs ló a megmaradt termelő szövetkezetekben sem. Vannak olyan lovak amelyeket módosabb emberek tartanak, időnként kilovagolás céljából. De ez azért nem olyan sok. Aztán van még a lóversenysport de ott sincsen jelentős mérvű elhullás. Vannak még szállodák amelyek tartanak lovakat, hogy a kedves vendégek ha úgy gondolnak lovagolhassanak is. Ami nagyon derék dolog, piacgazdaság van, ha van igény ki kell elégíteni. De ezek sincsenek túl nagy számban, így az elhullás mértéke szintén csekély. Tehát summa summarum arra a kérdésre, hogy honnan ez a sok lóhús amit ezekben a lókolbászokban felhasználnak nem tudtam és ma sem tudok válaszolni. Megmondom őszintén, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg disznó- vagy marhahús pótolja a hiányzó lóhúst. Amiből csak keveset tesznek bele, hogy lókolbásznak lehessen nevezni.
Igazán akkor zavarodtam meg amikor ez a lóhús botrány begyűrűzött hozzánk is és kiderült, hogy annyi a lóhús, hogy még marhahús helyett is azt használják fel. Igaz, nem nálunk de ha külföldön előfordul, előfordulhat nálunk is. Ami nem lenne éppen baj, ha megmondanák, hogy ez lóhús. De a botrány abból támadt, hogy nem mondták meg. Sőt marhahúsnak hazudták, ami nem szép dolog. Az emberek különfélék, nem mindenki eszik szívesen lóhúst, tehát nem illik vele akarata ellenére lóhúst etetni. Jogos tehát a hatóságok felháborodása amikor keresik a vétkeseket és mindent elkövetnek azért hogy ezek a lóhússal készített termékek kikerüljenek a piacról.
Az ember kényes arra, hogy mit eszik meg, én is elég finnyás vagyok, velem ne etessen meg senki semmit, amit én magamtól nem szívesen ennék meg. Ezért tartottam enyhének az ítéleteket anno a pirospaprika botrány idején. Ezért csukatnám le hosszú időkre azokat is akik alkoholos italokat hamisítanak. És nem lennék elnézőbb azokkal sem akik lóhúst használtak fel marhahús helyett. Ott viszont - mivel én szeretem a lóhúst - nem magam miatt követelném a szigorú eljárást, hanem mások miatt. Engem tényleg nem zavarna.
Most viszont teljesen meg vagyok zavarodva. Én eddig azt sem tudtam honnan van az a sok lóhús a lókolbászba. Most meg végképp nem értem, hogy nem hogy a lókolbászba jut elegendő, de még marad arra is, hogy marhahús helyett adják el. Honnan ez a sok lóhús, kérdem én tisztelettel? Nem bánnám ha valaki felnyitná a szemem.
Néhány napja hívták fel a figyelmemet egy videóra. Nem túl hosszú, azonban ha valaki képet szeretne kapni egy mélyműveléses szénbánya működéséről javaslom nézze meg az alábbi helyről letölthető filmet:
Mintha egy oktató filmet néznénk. De ebben rejlik különös értéke is, mert így a szakmán kívüliek is számára érthető minden amit a filmen látunk. Mindössze 18 percet kell rászánnunk.
Olyan 10 napja kezdődött, hogy a megszokott böngészőmmel nem tudtam elérni a Facebook-ot. A megszokott böngésző nálam a Firefox. Hiába írtam be, hogy http://www.facebook.com nem történt semmi. Átballagtam a szomszéd szobába, a feleségem gépén megnéztem, ott bejött. Aztán megpróbáltam egy másik böngészővel a Google Crome-al, ezzel működött, így innentől kezdve ezt használtam a Facebook-hoz. Nem nagy örömmel, mert lassú is volt, az idővonal is az újabb fajta már, amit nem szeretek. Nyűgös voltam mindig amikor be kellett mennem a FB-ra. Közben azért körülnéztem az Interenten is és azt olvastam, hogy ez másokkal is előfordult, nem kell semmit csinálni, csak várni és majd magától megjavul. Így is történt. Néhány napja megint elérem az én Tüzesrókámmal a FB-ot, mintha mi sem történt volna. Éljen! Tehát ha másoknál is előfordulna nyugi! Csak ki kell várni és megjavul magától.
Újra ismétlik a TV-ben Márton István kiváló, több részes sorozatát a "Glóbusz"-t. Most megy az első rész a Duna TV-n. Annakidején, nagyjából 20 éve, féltő gondossággal rögzítettem videóra az egyes részeket, hogy aztán elküldjem Amerikába. A történetet már korábban megírtam, most csak a lényeget ismétlem meg.
Élt éldegélt Amerikában West Virginiában egy testvérpár. A testvérek hölgyek voltak, közel ahhoz a korhoz, amit már középkorúnak szoktak nevezni. Egyikük sem volt férjnél. Hozzájuk tartozott még két kutya is. Néhány éve meghalt a testvér, elmentek a kutyák is, szép sorban. A barátom most egyedül él, intézi a nyugdíját. Viszont egy turista úttal készül Európába, hogy találkozhassunk. Jó lenne ha a programban szerepelne Budapest is, de olyan nem nagyon van. Már kiegyeznénk egy olyannal is amelynek célpontja valamelyik szomszédos ország, ahová én ugranák át. Nincsenek nekünk nagy terveink, egy ebéd, egy kávé, esetleg egy órácska séta ebéd után. Én ugyan tartok ettől egy kicsit, mert félek, hogy gyenge angol tudásom miatt nem fogom teljesen felhőtlenül érezni magam. De ez nem fog visszatartani a meneteltől. Ha menni kell, hát megyek. Na de ez még odébb van, térjünk vissza a megismerkedésre.
Ezzel a Debbievel én úgy ismerkedtem meg, hogy keresett egy magyar filmsorozatot, ezt a "Glóbusz"-t. Azért kereste mert az egyik főszerepet egy bizonyos Clive Wood játszotta, egy angol színész, aki az ő kedvence volt. A keresés pillanatában én sem tudtam segíteni, de később mikor elkezdték ismételni szívesen vállalkoztam rá, hogy felveszem kazettára és elküldöm neki. Fel is vettem, el is küldtem. Sőt, kétszer is elküldtem. A második körben már angol felirattal. Hosszú történet ez, nem érdemes még egyszer megírni. Javaslom inkább olvassuk el mit írtam én erről korábban.
Inkább megírom, hogy egy egy hete itt járt az a cimbora, akiről néhány napja írtam és akit Moszkvában én kísértem el a kórházba. Jól van, mint tisztáztuk vesegörcs miatt került sor a pár napos moszkvai kórházi ápolásra. Aminek végleges megoldására 3 év múlva került sor egy egy magyar kórházban egy műtéttel. Amire nekem is sürgősen vállalkoznom kellene már, igaz nálam epekövekről van szó. De erről inkább majd máskor. Most olvassuk el inkább a belinkelt történetet.
Azt hiszem így hívták azt az írásbeli vizsgát, amikor volt egy kérdés és meg voltak adva hozzá a lehetséges válaszok. Totónak is nevezték, de szerintem ez nem volt ez igazi totó, mert itt talán 5 lehetséges válaszból kellett kiválasztani az egyetlen jó választ.
A vizsgalapon 12 kérdés sorakozott, ha valaki mind a 12 kérdésre jó választ adott az volt a jeles. Természetesen mindenféle szóbeli nélkül. Az egyetem legnagyobb előadójában írtunk, az I-es előadóban. Ez egy ötszáz fős előadóterem, vizsgán nagyjából az ülőhelyek harmada vagy negyede van feltöltve. Megkaptuk a feladatlapokat, elkezdtünk dolgozni. Aztán beadtuk. Ezután az oktatók elvonultak a dolgozatokat kijavítani, majd valamennyi idő múlva a tanszéken kihirdették az eredményeket.
Kiderült, hogy a tanulókörből kettőnket, akik maximumot - azaz 12 pontot - írtunk, behívtak szóbelire, mert hogy puskáztunk. Mondták ők. Aztán kiderült, hogy mi azért vagyunk gyanúsak, mert egy 15 fős tanulókörben voltunk és ha mindketten maximumot írtunk, akkor nyilván egymásról puskáztunk. Hiába mondtuk, hogy tanúkkal tudjuk igazolni, hogy egymástól 20 méterre ültünk. Nyilván egyikünkből sem nézték ki a maximum pontszámot, tehát biztos ami biztos alapon igenis menjünk szóbelire ahol majd megmutathatjuk, hogy mit tudunk. Mi nem szóltunk semmit, hogy mit gondoltunk azt nem írom le, mert ez egy illemtudó blog. Aztán bementünk szóbelizni, persze nem kaptam meg a jelest, négyes lett belőle, cimborám meg hármast kapott. És keserű szájízzel távoztunk a vizsgáról mert úgy éreztük igazságtalanul bántak velünk.
Mert tényleg nem puskáztunk, csak húzogattuk befelé az x-eket a megfelelő négyzetekbe. Ma is úgy gondolom, hogy ha valaki ilyen vizsgáztatási módszert választ nincs joga nem elfogadni az eredményeket. Ha jó helyen vannak az x-ek és írás közben nem sikerült puskázáson kapni a delikvenseket, jár a jeles.
Legutóbb írtam arról, hogy Hajdúszoboszlón egy panzióban éjszakáztunk a fiammal és a reggeli svédasztalos rendszerben volt. Akkor nem írtam le, de ennek a reggelinek volt egy kellemetlen mellékzöngéje is. Elmesélem.
Mikor mi lementünk reggelizni már egy népes ukrán csoport javában reggelizett. Nők és férfiak, valamint gyerekek is. A panzióban két helyiség szolgált étkezésre, mi a kisebben ültünk le, ahol a tálcák is voltak. Melyeken a mi megérkezésünkkor már - finoman szólva - meglehetősen visszafogott volt a kínálat. Annyira, hogy a fiam nem is nagyon talált magának ennivalót. Én igénytelenebb vagyok, én azért nem maradtam éhen. Tulajdonképpen már alig volt valami a tálcákon. Aztán ahogy eszegettünk egyre gyakrabban fordult elő, hogy a másik teremből át-át jöttek a vendégek, hogy szednek még valamit, de már nem sok minden volt, gyakorlatilag csalódott arccal, üres tányérokkal kullogtak vissza a másik terembe. Nekünk viszont az ott sertepertélő pincér többször felajánlotta, hogy hoz még ki a konyhából pótlást ha kérünk még valamit. Amit mi köszöntük szépen de nem kértünk. Nem elvből, én jóllaktam a maradékokkal, Péter meg nem egy nagy étkű gyerek, morgott ugyan, de megelégedett ő is azzal ami maradt.
A pincér ugyan nem mondta, de magam is rájöttem mi történhetett. Valószínűleg a vendégek egy része, lehet, hogy csak egy kettő, nem úgy viselkedhetett ahogy ilyen svédasztalos vendéglátásnál szokás, viszont a pincér az egész társaságot büntette, azzal, hogy nem pótolta a tálcák tartalmát. Minket viszont biztosított arról, hogy mi más kategória vagyunk, nekünk szívesen hozna ki pótlást a konyhából. Természetesen ezek után végképp szó sem lehetett a dologról, a szégyentől egy falat nem ment volna le a torkomon. Amely szégyen akkor érte el a csúcspontját amikor egy 14 év körüli fiúcska szaladt át lelkesen a tányérjával a szomszéd teremből hogy szed még valami finomságot és megláttam a csalódott arcát. Na ekkor tényleg elröstelltem magam.
Szeretném ha senki nem gondolná, hogy akkor nekem el kellett volna mondanom a véleményemet, ha már annyira szégyelltem magam. Semmi nem történt volna. A pincér mindenféle rosszat mondott volna rájuk, én meg nem tudtam volna bizonyítani az ellenkezőjét, tehát én maradtam volna alul. Ők meg továbbra is éhen. Így aztán nagyon gyorsan befejeztük a reggelit és felmentünk a szobánkba, alaposan megbeszélve a látottakat.
Epilógusként azért elmondhatom, hogy ma már ilyesmit nem lehet büntetlenül elkövetni. A világ az Internetnek köszönhetően kinyílt, bárki megírhatja tapasztalatait, akár név nélkül is. Ukrajnában is. Aki olvassa az messziről el fogja kerülni ezt a panziót. És jól is teszi. Mert szóvá lehet tenni ha valakit illetlen viselkedésen kapunk. De ártatlan embereket megalázni nem szabad. Főleg nem gyerekeket. Ha valaki svédasztalos reggeli mellett teszi le a voksát, vállalja fel, hogy lesz olyan aki a tízórait is a panzióból viszi. Mint ahogy ha valaki vizsgáztatásra a feleletválasztós módszert (totó) választja ne lepődjön meg ha "telitalálatos" zárthelyi dolgozatok is lesznek. Legközelebb erről írok majd.
Mostanában 2 alkalommal is hivatkoztam arra, hogy bizonyos országokban megfordulva látszott az emberen, hogy külföldi. És a Szovjetunió ilyen ország volt a 80-as években. Mint ahogy rajtam is látszott. Elsősorban nem a fizimiskámon, de azon is, hanem az öltözékemen. Mi már akkor a szocialista láger legvidámabb barakkja voltunk, lényegesen divatosabban öltözködhettünk mint a Szovjetunió népei. Mi nagyjából egy szinten voltunk a környező szocialista országokkal. Öltözet és frizura alapján nem lehetett volna megkülönböztetni bennünket.
Nem úgy a szovjet embereket. Náluk sokkal szigorúbbak voltak a kritériumok az öltözetet és a frizurát illetően. Ott még azokban az időkben is előfordulhatott, hogy a rendőr huligánnak nyilvánított egy hosszú hajú fiatalembert és el is járhatott ellene. Az egyetemeken sem nézték jó szemmel a sorból kirívókat. A fiúk viselete elég kötött volt: többnyire öltöny, egy ing és nyakkendő. Utóbbi elmaradhatott. Az ing sokszor valami divatosnak hitt csicsás mintájú. Az elvárt frizura rövid és oldalrafésült volt. Nyáron a zakó elmaradhatott. Persze a fekete piacon ők is vehettek méregdrágán farmert (sokszor a mi Trapper farmerünket) de nekik számolniuk kellett a az idősebbek rosszallásával. Kilógtak a sorból. A lányok sokkal változatosabban öltöztek, de ezek a ruhák sem voltak igazán divatosak.
Persze Moszkvában sem mindenki járt rosszul szabott öltönyökben és ruhákban. Az értelmiség egy része, főleg akinek pénze volt megengedhette magának, hogy finn és jugoszláv öltönyöket vásároljon magának. Ehhez leginkább ismerősök vagy csúszópénz alapján jutott. Az én egyetemi cimboráim közül is jól meg lehetett különböztetni kik azok az igényesebbek, akik jól szabott külföldi öltönyöket hordanak és kik azok akik megelégszenek a hazai termékekkel. Sokszor nem az igényesség volt a kulcsszó hanem a pénz. Egy gyermektelen házaspár ahol a férj egyetemi docens, a feleség pedig jó házból való orvos, szép nagy lakásban lakott, és külföldi öltönyökben járt. A szemben lévő íróasztalnál ülő barátom pedig sűrűn koptatta a szocialista könnyűipar termékeit és egy nagyon szűkös lakásban lakott, mert volt 2 gyereke, és a feleség is egyszerűbb családból származott. Így aztán ha az ember sokat jár arrafelé óhatatlanul is kialakul benne egy kép, ami alapján nagy biztonsággal állapítja meg az onnan érkezők nemzeti hovatartozását.
Így voltam ezzel én is azon a nyári napon amikor Borisz Alekszandrovics barátommal és feleségével kiléptünk Budapesten a Zsidó Múzeumból. Tulajdonképpen sok mindent láttak már a fővárosban, úgy gondoltam felajánlom nekik nézzük meg, ha úgy gondolják. Én már láttam, tényleg sok érdekes látnivaló van benne. Ott van a Dohány utcai zsinagóga épületében. Úgy gondolták, úgyhogy megnéztük.
Aztán mikor kiléptünk az ajtón észrevettem, hogy azok akik az utca túloldalán lévő padnál állnak valószínűleg szovjet emberek lehetnek. Én inkább figyelmeztetőleg, óvatosságra intve őket mondtam, hogy kik állnak a padnál, tehát érthetik a beszélgetésünket. Ő meg nem akarta elhinni, hogy az ő polgártársait egy baráti fővárosban csak úgy ránézésre fel lehessen ismerni. Borisz Alekszandrovics okos ember volt, filozófia professzor, nagyon tájékozott volt a világ dolgaiban, viszont életében másodszor járt külföldön. És ez bizony meg sem fordult a fejében. Pedig fel lehetett. Leginkább a 23 év körüli fiatalembert a rövidre nyírt és oldalra fésült frizurájáról és az olcsó öltönyéről, valamint arcvonásairól. Ebből a típusból sokat őriztem a memóriámban, nem volt nehéz dolgom. De Borisz Alekszandrovics nem hitte a dolgot. Mondtam neki, hogy figyeljen! Én meg mikor odaértünk csak úgy mellékesen barátságosan mosolyogva odaköszöntem nekik, hogy "Zdravsztvujtye!". Ők meg ugyanígy visszaköszöntek. Kész, ennyi. Erre az én drága barátom (aki már vagy 15 éve eltávozott közülünk) nem kis csodálkozással nézett rám. Hogy mit gondolt nem tudom. Nem is nagyon volt téma tovább, beültünk a közelben lévő Pizza Hut-ba és megebédeltünk.
Epilógusként annyit jegyeznék még meg, hogy néhány éve Hajdúszoboszlón aludtunk a fiammal egy panzióban, a svédasztalos reggelihez egy népesebb határon túli társaság is lejött. Úgy láttam ukránok lehettek. Hát sokat javult a helyzet, de azért még mindig megismerném őket. Főleg a középkorú nőket. Elsősorban a testsúlyuk, sminkjük és a szláv vonásaik alapján. De az öltözködés is árulkodó lenne még. És most már egyértelműen a pénz miatt. Most már ugyanis vannak divatos ruhák a boltokban, csak nagyon drágák. Így az egyszerűbb embereknek marad a konfekció a kicsit maradi divatirányzataival és tömegízlésével.
