Morgómedve

A karagandai visszaemlékezéseimben beszámoltam egy félelmetes esetről, mikor a temetőbe látogattam. Bizonyára emlékszik a kedves olvasó, arra gondolok mikor a nyitott sír mellett álló férfiak olyan hosszan és elgondolkodva néztek utánam. Szinte ugyanezt éltem át  Moszkvában egy másik alkalommal. Ahhoz, hogy jobban képben legyünk kicsit messzebbről kell kezdenem.

Volt nekem egy cimborám a tanszéken, ő nappali aspiráns volt, ami azt jelentette, hogy 3 évig a tanszék volt a munkahelye, a kutatás volt a feladata és az ösztöndíjas időszak végén egy kandidátusi disszertációt kellett volna megvédeni. Nem védte meg, de általában nem is volt jellemző a 3 év utáni védés. Egyszerűen rövid volt ehhez a 3 év. Mint ahogy a 4 is a levelező aspiránsok számára. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, azaz évente 2 alkalommal kiutaztam (tavasszal és ősszel) Moszkvába, jártam a könyvtárakat, dolgoztam majd hazajöttem. Mivel  ő nappali aspiráns volt és Magyarországon, neki az akadémia biztosított két alkalommal külföldi tanulmányutat, ebből az egyik egy moszkvai tanulmányút volt. Mivel az én szállásomat nem fizette az Akadémia hanem a fogadó egyetemnek kellett biztosítania én mindig egy kollégiumban laktam, meglehetősen rossz körülmények között. Bár a körülményeken sokat lehetett javítani egy érkezés utáni 2-3 órás alapos takarítással valamint a mellékhelyiség iránt igényesség megértő leszállításával.

Végül is nem volt rossz ez a kollégium sem, igaz nem ért fel egy szállodával, ahová a cimbora készült. Ugyanis ő úgy gondolta, hogy mivel viszonylag jelentős összeget kap az Akadémiától szállásra, ő nem kollégiumban, hanem szállodában fog lakni. Én jóindulatú és elnéző mosollyal vettem tudomásul naivságát, majd megjegyeztem, hogy de jó lesz nekem, végre egyszer egy tiszta szobába fogok megérkezni. Ő ugyanis hamarább indult és biztos voltam benne, hogy az egyetem nem fog foglalkozni az ő szálloda igényével, egyszerűen bevágják velem egy szobába és kész. Mert nekik ez így egyszerűbb. És így is lett. Mire megérkeztem egy szépen kitakarított, otthonossá varázsolt szoba várt a kollégiumban. Ő már belakta rendesen, a közeli boltokat is felfedezte, így már érkezéskor enni és innivalókban sem volt hiány. Csendesen nyugtázta, hogy igazam lett.

Ezután szép csendesen éldegéltünk a szobában, végeztük a dolgunkat az egyetemen és a könyvtárakban, időnként kirúgtunk a hámból és elmentünk svéd asztalos vacsorára a Kozmosz szállóba. Nekem le is telt az egy hónapom, készültem haza, amikor egyszer csak arra panaszkodott, hogy mintha görcsölne az egyik oldala. Miután ez a fájdalom egyre erősebb lett elmentem tájékozódni a magyar hallgatókhoz, hogy hol van egy orvosi rendelő, ahol minket kollégiumi lakókat is fogadnak? Kiderült, hogy a közelben van ilyen. El is mentünk, ahol némi sorbanállás után egy doktornő megvizsgálta,  majd úgy döntött, hogy kórházba utalja. És már hívta is a mentőt, ami hamarosan meg is érkezett.

Mielőtt tovább mesélnék meg kívánom jegyezni, hogy azokban az időkben a Szovjetunióban nagyon respektálták a külföldieket. Mindenki tudta, hogy ha külföldivel van baj nem biztos, hogy az ügy megtartható a határokon belül, tehát minden konfliktust kerülni kell. Nyilván tudta ezt az orvosnő is, ezért hívta a mentőt. Amibe mindketten beszálltunk. Ő kicsit beljebb ült, én az ajtó melletti ülést foglaltam el. Ami nem egy jó választás volt, mert mikor a kocsi belement egy-egy pocsolyába tartalmának egy része az én nadrágom szárán kötött ki,  pedig be volt zárva az ajtó. Na mindegy, kicsire nem adunk gondoltam és mentünk a kórházba. Ma sem tudom merre volt a kórház, bár ez nekem nem is volt olyan fontos.

Megérkezvén a kórházba cimborámat átvették és beindult a gépezet. Ami mint írtam egy külföldinek szólt, egy baráti ország állampolgárának. Nem is láttam sokáig, néha ugyan fel-feltűnt egy pillanatra, de aztán megint elvitték valahová. Talán 3 óra is eltelt mire a sok vizsgálat után visszaérkezett azzal, hogy ő most itt fog maradni. Én kicsit rémülten néztem körül, úgy emlékszem még egy fogkefe sem volt nálunk, de aztán nem tehettem mást ott kellett hagynom mert másnapra volt repülőjegyem. Azt meg már korábbról tudtam, hogy Moszkvában maradni úgy hogy az embernek nincs visszaútra érvényes helye nem szabad. Így aztán elköszöntem tőle és sorsára hagytam. Már éjfél felé járt az idő, nekem másnap 10 óra körül el kellett hagynom a kollégiumot, hogy elérjem a MALÉV 101-es járatát, ami helyi idő szerint 14 órakor indult.  Azért bíztam benne, hogy a barátság népeink között töretlen, hiányt nem fog szenvedni sem papucsban, sem pizsamában sem fogkefében. Szerencsére pénze volt elég, azzal meg még ott is sok mindent el lehetett intézni.

Ránéztem az órámra és láttam most már tényleg indulnom kell. Egyszerre végeztünk egy fiatal hölggyel, aki az édesanyját hagyta ott. Ő nem külföldi volt. Én felajánlottam neki, hogy tartson velem a buszmegállóig. El kell mondanom, hogy ez egy speciális és viszonylag új kórház volt, többnyire külföldieket láttak el benne. Ezért voltam nyugodt a cimborám felől is. A megközelítése gyalogosan nehézkesebb volt mint mentővel, egy szántóföld melletti gyalogjárdán kellett megközelíteni. A járda túloldalán a kórház kerítése volt. A távolság a kórház kijárata és az út között olyan 300 méter lehetett. Majdnem tök sötétben. Én némi hezitálás után felajánlottam a fiatal nőnek, hogy tartson velem. Hogy mégse egyedül menjen a nagy moszkvai éjszakában. Úgy gondoltam, hogy majd én megvédem ha úgy adódik. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy velem félne elindulni. Így aztán rábíztam a dolgot. Nem hízelgő rám nézve, de nem tartott velem. Hogy ez a bizalmatlanság jele volt vagy még volt valami dolga nem tudom.

Én elindultam és ki is értem baj nélkül a főútra és beálltam egy buszmegállóba. Halvány gőzöm nem volta arról, hogy lesz-e itt még busz vagy nem. Jobb híján ott ácsorogtam egyedül és vártam. Egyébként május volt, nem volt hideg. Aztán egyszer csak megállt előttem egy Zsiguli, benne férfiakkal akik nem szóltak egy szót sem, ki sem szálltak, csak engem néztek. Én meg a szokásos udvariasságommal előre léptem a kocsihoz és megkérdeztem oroszul, hogy segíthetek-e valamiben? Nyilván minimum komplett hülyének néztek. Ott áll az éjszaka kellős közepén egy idegen városban egy külföldi magában, vele szemben 3 vagy 4 helybéli férfi egy kocsiban és még ő kérdezi meg, hogy segíthet-e valamiben? Mikor kimondtam már éreztem, hogy ebből baj is lehet. Mert ők gúnyolódásként is felfoghatták volna ezt az egészet. És akkor tényleg nem lettem volna könnyű helyzetben. Hátra is léptem lassan és szó nélkül, beálltam újra a megállóba. Ők meg még néztek vagy 10 másodpercig (ami nekem elég soknak tűnt) és elindultak. Én meg megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Máig sem tudom kik lehettek és miért álltak meg? Lehettek civil ruhás rendőrök, akik kíváncsiak lehettek mit keres egy külföldi (mert az azért akkor még látszott, ma már nem annyira látszana) fél egykor egy külvárosi buszmegállóban, lehettek rossz emberek is akiknek jól jöhetett volna egy külföldi. Nyilván egy épelméjű. Miután azonban látták, hogy ez nem az, tovább hajtottak. Már soha nem tudom meg mit akarhattak.

Aztán valahogy arra keveredett egy taxi, leintettem és meg is állt. Megegyeztünk egy, az ottani mércével mérve elég magas összegben, aztán megindult velem mint egy őrült. Óránként 120 kilométeres sebességgel száguldottunk a majdnem néptelen moszkvai utakon. Arra emlékszem, hogy egy idő után jobb kéz felől elhagytuk a Lenin hegyen található Lomonoszov egyetemet és egyszer csak megérkeztünk a kollégiumba. Én kifizettem a taxit, felmentem a szobámba és kiírtam a szobám ajtajára, hogy valaki ébresszen már fel 8 órakor. Nagy lutri volt, mert valaki le is téphette volna a cetlit, már csak viccből is, meg könnyen előfordulhatott volna az is, hogy mindenki másra várt volna az ébresztéssel. Szerencsém volt, 8-kor valóban bekopogott valaki. Nem tudom ki volt, mire kinyitottam már tovább ment. Innentől simán ment minden, készülődés, pakolás és irány a repülőtér.

Hogy a cimborával mi lett? Itthonról a telefonon tartottuk vele a kapcsolatot, a család nem tudott oroszul így az én segítségem is kellett a dologhoz. Aztán néhány nap múlva kiengedték a kórházból és nem sokára haza is jött. A műtétet megúszta, úgy tudom azóta sem jött elő többet a probléma. Vagy vesekő vagy epekő gondja volt. Már erre tényleg nem emlékszem. A cimbora jól van, a napokban beszéltem vele telefonon. Néhány éve már ő is nyugdíjas.

Az írás címe megegyezik egy amerikai film címével. Valamikor régen az egyik kereskedelmi csatornán mutatták be, most úgy került a látóterembe, hogy egy ajándékba kapott kazettán találtam. Mielőtt rávettem volna egy mostani filmet belenéztem ebbe a filmbe is. Éppen a kazetta elején volt, nem tartott sokba. Jó 10 perc után felkeltette az érdeklődésemet, végigdőltem a heverőn és végignéztem.

A film arról szól, hogy a 20-as években egy fehér nő megvádol egy fekete férfit azzal, hogy megverte. A vád nem volt igaz, nem is igazán derült ki a filmből, hogy miért tette. Aztán ahogy a fehérek között terjedt a hír, már nem is megverésről volt szó,  hanem megerőszakolásról.  A fehérekben feltámadt a nem túl mélyre eltemetett fajgyűlölet, előkerültek a fegyverek, fegyveres bandák alakultak és gyilkolták a feketéket válogatás nélkül, ártatlanul. Miután a seriff újraválasztása és megélhetése ezektől az emberektől függött egy idő után ő is feladta a törvény védelmezőjének szerepét és beállt a lincselők közé. Mint ahogy az ügy kivizsgálására érkező kerületi bíró is. És elkezdődött a napokig tartó pokol.

Amiért pedig erről írok az az, hogy szerintem ez a film tökéletesen illusztrálja azt, hogy mennyire állattá tud válni az ember csupán faji okokból. A film felsorakoztatja azokat a jó értelemben vett paneleket amelyek Amerikára oly jellemzőek voltak azokban az években, amikor a feketék gyilkolása majdhogynem bocsánatos bűnnek számított. Ha sokan csinálták egyszerre és sok volt az áldozat, akkor biztosan.

Nagy utat tett meg Amerika míg odáig eljutott, hogy egy afro-amerikai, egy fekete lett az ország elnöke. És ehhez sok mindennek kellett történnie. Többek között annak is, hogy ha megnézünk egy amerikai filmet abban mindig bőven találunk fekete szereplőket. És nem mint szemeteseket vagy utcaseprőket, hanem orvosokat, ügyészeket, tanárokat alakítva. Gondolom az Egyesül Államok költségvetéséből jelentős pénz jut a filmproducereknek, hogy ezekre a szerepekre fekete szereplőket válasszanak. Hadd lássa az egyszerű ember, hogy feketékből is lehet orvos, ügyész, bíró vagy tanár. Talán példát is vehetnénk róluk. Nekünk is van kiket felzárkóztatnunk. Kis lépés ugyan, de a nagy dolgok is kis lépésekből jönnek létre.

Megjegyzés: Ma délután és este itt még folytatódott az írásom, azonban egy fél napi gondolkodás után öncenzúrát alkalmaztam és kitöröltem. Nem volt itt semmi különös amit röstellnem kellene, azonban mégis azt kell mondanom nem gondoltam át eléggé, tévúton jártam. Sajnos cserbenhagyott az empátia készségem is. Így jobb lesz, elnézést kérek. Született komment is, írójával megbeszélem a dolgot, bizonyára megérti ő is visszalépésemet.

Szombaton megint disznótorban voltam. Most egy másik diáktársaság vett egy kisebbforma disznót, amit úgy ahogy illik, fel is dolgoztak. Fél 5-kor még sötétben és esőben kezdték és nagyjából éjfél után nem sokkal zárták a napot. Én ugyanúgy mint legutóbb leginkább részletekben vettem részt az eseményekben. Voltak elegendően, ők sem várták el, hogy én vágjam a zsírnak valót. Így aztán először fél 11 felé néztem meg őket, még kocsival. Elüldögéltem egy darabig, megettem egy májkrémes zsemlét (még csak az volt) majd nem sokkal dél után hazakocsiztam.

Itthon olyan laza dolgokat csináltam, néhány órára nem kezd neki az ember semminek. Aztán egyszercsak csengett a mobilom, hogy kész a pörkölt. Gyorsan odaértem (most már busszal) de azért a telefonáló fiatalember nem bízta a dolgokat a véletlenre, kiszedett nekem is egy hatalmas adag pörköltet. Biztos ismeri az olvasó, olyan műanyag tál, amit gulyáspartik esetén használnak. Na ezt rakta meg nekem púpozottan a fiatalember. Én meg nekiláttam, ami nagy hiba volt. Jobban tettem volna ha legalább a harmadát visszaöntöm a bográcsba mielőtt hozzányúlok. Nem tettem, így aztán dugig ettem magamat pörkölttel. Köret nem volt, kenyérrel és savanyú uborkával ettük, igen finom volt. Csak sok, irgalmatlanul sok. Azért lenyomtam, úgy éreztem nem illik meghagyni.

Aminek viszont az lett az eredménye, hogy a szakestélyen sem tudtam megkóstolni sem a hurkát, sem a kolbászt. Ez a szakestély annyiban volt más mint a többi, hogy nem ettem semmit, inni is csak másfél doboz sört. Valahogy nem hiányzott, jól elvoltam ennyivel is. Én meg nem erőltettem, örültem, hogy nem kell nyomni magamba a kalóriákat. A szakestély azonban jó volt. Nem voltam felkérve, de azért mikor apropó adódott csak hozzászóltam. Fergeteges sikert nem arattam, de az előttem szólók sem. Szerintem egy kicsit fáradt volt már mindenki. Éjfél után jöttem el. Vasárnap meg kipihentem a "Gyesznótor" fáradalmait. Javaslom ezek után nézzünk meg néhány képet, hogy érezzük az írás hangulatát.

Sátor építés, még sötétben

A kész sátor

Jól esik a meleg az esős hajnalon. De hideg nem volt

Dezső 1.

Dezső 2.

Forralt bor, narancs karikákkal

Pörkölt maradékok

Készül a hurka

Ez már a szakestélyen készült. A szakestély elnöke és majordomusa

Kohász és bányász cimbora. Előbbi már jó néhány éve az iparban tevékenykedik de a gyesznótorokra visszajár

A szakestély szünetében

Ez a kép már a bányász kollégiumban készült. Valéta szalagok a Valéta szobában. A valétálás az utolsó évesek fontos eseménye. A Valéta Bizottság szervezi a végzéssel kapcsolatos feladatokat.

Könyvtár és csavargások

Lassan kifogyok a mondanivalómból, elérkeztem az utolsó részhez. Legutóbb a bányalátogatásról írtam, ekkor már megvolt a kutatóintézeti látogatás is, most már csak apróságok maradtak hátra. Így aztán kicsit lazábbra fogtam a programomat. Délelőtt a könyvtárban olvasgattam, leginkább olyan dolgokat amikhez itthon nem juthattam hozzá, délután meg csavarogtam a városban. Az olvasás mellett sokat beszélgettem egy fiatalasszonnyal is, aki az olvasószolgálatnál dolgozott, de a könyvtárba nem sokan jártak, így megtehettük, hogy leüljünk egy sarokba és beszélgessünk. Hogy miről beszélgettünk? Leginkább arról, hogy milyen az élet Karagandában és milyen Magyarországon. Karagaganda eléggé kiesik a divatos útvonalakból, a külföldiek többnyire Moszkvába és az akkori Leningrádba (ma Szentpétervár) tartottak. Ez a távoli úticél nagyon ritkán szerepelt külföldiek programjaiban. Tehát a maga nemében már külföldiségem révén is kuriózum voltam, érdekes ember, aki ráadásul oroszul is jól tudott ahhoz, hogy könnyedén lehessen vele bármiről beszélgetni. Beszélgettünk is sokat. Máig is barátsággal gondolok vissza rá, műveltségére, tájékozottságára, kedvességére. Volt neki egy dossziéja, ezekben kivágott újságcikkeket gyűjtött. Olyan írásokat amelyek kellően érdekesek voltak ahhoz, hogy érdemes legyen kivágni és őrizgetni. Ezt a dossziét minden nap ideadta nekem és amikor meguntam a műszaki szövegeket ebből szemezgettem.

Egy írásra ma is majdnem hibátlanul emlékszem. A dolog arról szólt, hogy volt egy újonc katona, bizonyos Artúr, akit az öreg katonák különösen sokat gyötörtek. Nem mindenki tudja, hogy a katonaságnál az öreg katonák, akik túl voltak az első éven szívesen és nagy örömmel szívatták a frissen bevonult újoncokat. Ez egy szokás ott, de szokás bizonyos kollégiumokban is. Szolid mértékben szokás volt nálunk a technikumban is. Eltérések csak a szívatás mértékében voltak, illetve vannak. Nálunk azért a tiszti állomány viszonylag féken tartotta ezeket a kitolásokat, a szovjet hadseregben ez nem így volt. Itt bizony nagyon kemény megaláztatások és kínzások is előfordultak. Lehet, hogy még most is így van, nem tudom. Visszatérve Artúrra ezt az Artúrt az akkori Leningrádba vezényleték több társával együtt. Vonattal utazott a társaság, külön vagonban. Nyilván a vonatban is folytak a laktanyában szokásos megaláztatások és gyötrések és Artúrban egyszer elszakadt a cérna. Már nem emlékszem hogyan de hozzáfért a külön tárolt fegyverekhez és géppisztollyal (ma gépkarabélynak mondanák) megölt 15 embert az öreg  katonák közül és végzett magával is.

Aztán sokat csavarogtam a városban is, egyet el is meséltem 2008-ban. Mint látni fogjuk, rosszabbul is járhattam volna.

Egy hétköznap délután elindultam a temetőbe magyar hadifogoly sírokat keresni. Addigra tájékozódtam a temetők felől, annak is utánanéztem hogy lehet oda eljutni. 4 óra tájban elköszöntem az egyetemen, senkinek nem mondtam hová megyek, nem akartam magyarázkodni. Ősz volt, mire busszal és villamossal odaértem kicsit már sötétedett. A temető bejáratánál egy teherautót láttam, bal első kerekeinél meg ledobált viseletes ruhák voltak. Egy pillantást vetettem rájuk, - nagyon nem csodálkoztam, a Szovjetunióban semmin nem lehetett csodálkozni -, és mentem befelé. Nem jutottam beljebb száz méternél mikor embereket vettem észre, akik ásókkal ácsorognak egy kiásott sír mellett, a földön pedig egy lemeztelenített férfitetem feküdt. Kicsit meglepődve néztem a kis társaságot, ami megijesztett az ahogy visszanéztek. Hosszan kísértek tekintetükkel, rezzenéstelen arccal és nekem hideg futkározott a hátamon. Arra gondoltam, hogy ezek simán lecsaphatnának engem mint a taxiórát, aztán szegény megboldogulttal ketten osztozhatnánk az egyszemélyes síron. A kutya ki nem derítené, hová lett ez a külföldi. Hát ez jutott nekem eszembe mikor tekintetünk találkozott. Szép komótosan megfordultam és lassan, nagyon lassan, megindultam kifelé a temetőből. Mint aki elnézte a dolgot és tulajdonképpen sós heringért ugrott volna le a közeli boltba.

Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy mi lehetett az indíték? Hát az mindenképpen látszott rajtam, hogy külföldi, sőt európai vagyok. Karaganda Kazahsztánban van, egy szocialista bányászváros. Tehát ha külföldi vagyok és európai akkor nekem lehet, hogy van pénzem. Dollár, márka, ilyesmi. Akik halottakkal dolgoznak kevesebbre becsülik az életet. Meg olyan szépen együtt voltak, régi kollégák, sehol senki rajtunk kívül, már a sír is megvan. Szóval sok ok szólt amellett, hogy könnyedén jussanak némi valutához. Akkor még megvoltak a valutás boltok (éppúgy mint nálunk a diplomata boltok) néhány olyan cikket be lehetett volna szerezni amit évek óta nem láttak. Vagy évtizedek óta. Hát ezért sunnyogtam én el onnan nagy hirtelenjében. Ki tudja mit úsztam meg?

Ezzel a kis történettel véget is ér a karagandai sorozatom. Kiírtam magamból mindent amit érdekesnek tartottam. Remélem mások is.

Könyvtár és a város

Elérkeztem az utolsó részhez. Igaz, kissé nehezen, elnézést kérek érte. Néha van úgy, hogy összejönnek a dolgok az ember nem is érzékeli, hogy milyen gyorsan telnek a napok.

A múltkor a bányajárásról írtam, amit olyan ügyesen megoldott az én ottani patrónusom. A hatóságok biztos nem dicsérték volna meg érte, de ekkor már 1988 végét írtunk, már ott is érződött azért a glasznoszty szelleme. Mert arra azért nem gondolok, hogy a hatóságok ne tudtak volna a mi kis kiruccanásunkról. Aztán mikor ez is megvolt most már tényleg csak a könyvtár maradt ahol hasznosan el tudtam tölteni az időt, szabad időmben pedig császkáltam a városban. Csak úgy gyalogosan. Bár a piacra talán busszal mentem ki. Meg igen, a temetőbe is. Ezt a temetői látogatást gyorsan elintézhetnénk, egyszer már írtam róla, elég félelmetes ügy kerekedett belőle. Javaslom aki még nem olvasta fussa át. Itt megtalálja.

Látogatás egy közeli szénbányában

Ez a néhány jó film és a Mályiban tett látogatás kissé eltérített a karagandai sorozatomtól, most azonban visszatérek, hogy tovább mesélhessem az ottani látogatásomat.

Mint már írtam, a dékánnak mindjárt az első "munkanapomon" jeleztem, hogy szeretnék eljutni egy közeli bányába is. Akkor ő rábólintott (szerintem már akkor tudta, hogy nem fogok eljutni) aztán néhány nappal később valóban sajnálattal mondta, hogy mivel külföldi vagyok ennyi idő alatt nem tudja elintézni az engedélyeket. Én tudomásul vettem, bár abban, hogy közel 6 ezer kilométert repültem benne volt az is, hogy lássak már végre egy modern karagandai szénbányát melyekről oly sokat olvastam korábban a különféle publikációkban.  El is panaszoltam a dolgot mindjárt Borisz Grigorjevicsnek, aki csak annyit dörmögött az orra alatt, hogy hogy nem kell oda olyan sok engedély, megoldható az egyszerűbben is. Bővebben nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem. Folytattuk az előző napokban megbeszélt beszélgetéseket. Én már akkorra félig átrágtam magam a doktori disszertációján, volt már elég kérdésem. Mielőtt azonban tovább mennénk szólnék pár szót erről a nagyszerű emberről.

Borisz Grigorjevics Klimov, mert ez volt a teljes neve, olyan gumihevederes szállítószalagokból álló szállítórendszerek megbízhatóságával foglalkozott amelyek az útvonalon tároló kapacitásokkal (bunkerekkel) is rendelkeznek. Ezek a bunkerek lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy szállítószalag üzemzavara esetén átmenetileg tárolhassák az anyagot és így a javítás idejére sem kell leállnia a termelésnek.

Rengeteg cikket írt erről, a doktori disszertációját is ebben a témában írta. Amit én Karagandában elolvastam ától cettig. Elsősorban az ő munkái inspiráltak arra, hogy elmenjek Karagandába. El is mentem és sokat beszélgettünk is a dologról. Később megunva a zord karagandai klímát elköltözött a napsütötte Kaukázusba egy Vlagyikavkáz nevű városba, ahol a helyi egyetemen kapott professzori állást. Sajnos szegény nem sokáig tudta élvezni a kaukázusi napfény simogató melegét mert hamarosan elkezdődtek a közelben a gerilla harcok, amelyek életveszélyes hellyé változtatták új lakóhelyét. Gondolom azért vissza már nem költözött. Hogy mi van vele nem tudom. Szerintem meghalt, vagy ha nem akkor olyan 85 év körül lehet.

Ez a nagyszerű ember az egyik nap azzal lepett meg, hogy másnap bányába megyünk. Én tétován kérdeztem az engedélyekről, de csak legyintett. Arra azért felhívta a figyelmemet, hogy ne verjem nagy dobra a dolgot. Nem is vertem. Másnap beültetett a Zsigulijába és el is indultunk. Útközben megálltunk egy gépgyárban ahol őt szemmel láthatóan jól ismerték. Itt olyan hidraulikus hengereket gyártottak amelyeknél nem volt dugattyúrúd, azt egy kötél helyettesítette. Vagyis a kötelet odakötötték valamihez, a hengert is rögzítették és nyomás alá helyezve a hengert a kötéllel el lehetett húzni ezt-azt.

Amikor megérkeztünk épp egy TV-s forgatócsoport dolgozott a helyszínen. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok rögtön megkérdezték nem nyilatkoznék-e? Mivel hálás voltam a bányalátogatásért természetesen rögtön igent mondtam. Bár szerintem akkor is nyilatkoztam volna ha az utcasarkon szólítanak meg. Ilyen fajta vagyok. Egy pár perces előkészület után elém állt egy fiatalember egy mikrofonnal én meg elkezdtem. Beszéltem én mindenről: az élenjáró szovjet tudományról, az egyetemek és a bányaüzemek gyümölcsöző együttműködéséről, az innováció szerepéről a társadalmi fejlődés során, a mérnökök és a bányamunkások mintaszerű együttműködéséről. Szóval mindenről amiről úgy gondoltam, hogy szívesen hallanának a riporterek is meg a nézők is. Ami egyébként igaz is volt. Talán a lelkesedés volt nagyobb az elvárhatónál, mert úgy éreztem, hogy most meghálálhatom Borisz Grigorjevicsnek hogy nem kis kockázatot vállalva megoldotta azt amit a kar dékánja nem tudott. Vagy inkább nem akart. Én tehát nagy lelkesen mondtam a magamét, észre sem vettem, hogy a kamera már leállt, csak akkor álltam le én is amikor barátságosan megveregette valaki a vállam, hogy köszönik szépen, most már abbahagyhatom. Abba is hagytam és mentünk tovább. Természetesen gőzöm nincs arról mi lett a riportom sorsa, hol és hányszor került adásba.

A bányához érve felballagtunk az emeletre egy irodába, itt kísérőmet nagy örömmel és tisztelettel fogadta egy mérnök kolléga. A beosztását nem tudom, de gondolom ő lehetett az üzem fő gépésze. De lehetett az igazgató is. Beszélgettünk egy keveset, aztán ő letelefonált az öltözőbe és már indultunk is átöltözni. Ezután a lámpakamrában felvettük a lámpát és az önmentő készüléket. Utóbbi segítségével lehet túlélni robbanásokat, tüzeket. Itt be kellett diktálni a nevünket. Borisz Grigorjevics bediktálta a sajátját, aztán az "enyémet" is. Röviden csak annyit mondott, hogy Petrov. Én meg néztem nagyokat. Ez ott olyan lehet mint nálunk a Szabó vagy a Kovács. Átmenetileg tehát megszűntem magyarnak lenni, előléptem Petrov polgártárssá. Ezen a néven megjártam a bányát majd kiszállás után a lámpával és az önmentő készülékkel a lámpakamrában hagytam ezt is. Mindezek után összefoglalnám a lényeget: azt amit egy hatalmas egyetem egyik dékánja nem tudott elintézni, egy telefonnal és némi rugalmassággal elintézte az egyetem egyik professzora. Igaz ő nem papírozgatott hanem felhívott valakit aki segített. Ennyi volt.

Hazafelé még egy jót beszélgettünk a kocsiban, most már nem a tudományról, aztán véget is ért a nap. Neki köszönhetően kipipálhattam a bányalátogatást is. Máig hálás vagyok érte.

(Még mindig folytatása következik)

Vasárnapra 2 filmet is tudok ajánlani. Egyik András Ferenc kiváló filmje a "Veri az ördög a feleségét", a másik pedig az "Angi Vera", Gábor Pál filmje. Az előzőre 12.40-kor kerül sor, az utóbbira pedig 21.20-kor. Mindkettőt a Duna TV-n vetítik.

Kedvenc filmjeim ezek a vasárnapi filmek, többször láttam már mindkettőt. Őszinte szívvel ajánlom azoknak akik szeretik a jó filmeket.

A "Veri az ördög a feleségét" egy augusztus 20-a eseményeit mondja el attól kezdve, hogy valahol a a Balaton partján egy család elkezdi a készülődést az ünnepre, amelynek különlegessége, hogy megérkezik a fővárosban dolgozó Jolán, az egyik gyerek a középső generációból és magával hozza főnökét is családostól. Aki valami nagyon fontos pozícióban dolgozhat a fővárosban, talán minisztériumban. És mint a kor káderei igyekszik a puritán ember látszatát kelteni. Bár szerintem ő a valóságban is az. A felségéről mindez már nem mondható el, de ő hamar le is lesz intve.

Három generáció él Kajtáréknál. Idősebb Kajtár István, aki vöröskatona volt 1919-ben, de részt vett a cattarói matrózlázadásban is, valamint ő vezette 1938-ban az aranyvonatot. Nyilván ez esetben csak az elsőt célszerű emlegetni,  de az öreg eldicsekszik az utóbbiakkal is. A középső Kajtár vasutas, aztán mikor végez a vasútnál éjt nappallá téve dolgozik a szőlőben, hogy az így megtermelt bor eladásából is gyarapodjék a család. A harmadik generáció tagjai, a nagyfiú és húga a saját útját járná ha hagynák és ha a vasutas feleség nem szánná más pályára őket. Nem ellensége ő a gyermekeinek, csupán megvan az elképzelése mi lenne nekik jó. Ehhez remél segítséget a magas vendégtől. Aki kissé gyomorbajos külsejű, bár viselkedése alapján már nem is vagyunk biztosak benne, hogy nem így van. Kínszenvedés számára az ebéd, amely minden normális ember számára vonzó étkeket jelentene, lucullusi lakomát, amiért a lelkét kitette a háziasszony.

Nem szeretném túl hosszúra nyújtani ezt a kedvcsináló írást, ezért még csupán annyit tennék hozzá, hogy a film ennek a napnak a történetét mondja el sok humoros elemmel vegyítve. András Ferencnek ez az első nagyjátékfilmje, amellyel sikeresen tette le névjegyét a magyar filmművészet asztalára.

Végezetül szokásunk szerint nézzük meg mit ír a filmről a http://www.port.hu

http://port.hu/veri_az_ordog_a_feleseget/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=20359852&i_topic_id=1

A másik film, az "Angi Vera" is nagyon jó film. Nem véletlen, hogy része annak a sorozatnak amelynek részeként egy éven keresztül minden héten láthatunk egy magyar filmet. Ehhez a listához nekem még lesz hozzátennivalóm, de erről majd később, egyelőre maradjunk annyiban, hogy az "Angi Vera"-nak  tényleg helye van a legjobb magyar filmek között.

A történet negyvenes évek végén, 1948-ban játszódik, amikor már elkezdődött a megbízható munkás- és paraszt káderek iskolákra való küldése, hogy ott a rendszerhez hű káderek nevelődjenek belőlük. Aztán vagy bírták ezt, vagy nem. Mint a filmből láthatjuk a bányász elvtárs nem bírta. De térjünk vissza Angi Verához, aki ugyan nem tartozott sem a munkásosztályhoz sem a parasztsághoz, de azért helye volt a pártiskolán. Ő nővér volt egy kórházban ahol egy gyűlésen hívta fel magára a figyelmet harcos hozzászólásával.

Angi Vera jól beilleszkedett az iskola fojtó légkörébe. Szorgalmasan tanult, még társainak is segített, szabad idejében pedig népneveléssel foglalkozott. Azok akik újságíró pályára szánták elégedettek voltak vele. Megtalálja szerelmét is az iskolában, az iskola egyik családos tanárjának személyében, akit csúfosan elárul amikor a karrierjének építése ezt kívánja meg...

És itt állnék meg a meséléssel, hogy a nézőknek is maradjon valami izgalom. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy folytassam de én filmajánlónak szánom ezt az írást nem pedig filmkritikának. Javaslom tehát, hogy vasárnap este 21.20-kor kapcsoljunk a Duna TV-re és nézzük meg Gábor Pál híres filmjét az "Angi Vera"-t.

És hogy itt sem maradjon el a profi filmajánlat belinkelem:

http://port.hu/angi_vera/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=20359855&i_topic_id=1

Jó szórakozást kívánok, bár ezt inkább csak ez első ajánlatomra gondolom. A másodikon inkább elgondolkodni érdemes. Egy igazán értékes és kiváló filmről van szó.

Egy nagyon jó román filmet nézhetünk meg holnap este. A film Ceausescu Romániájában játszódik, amikor szigorúan tiltották az abortuszt. A történet 2 egyetemista lányól szól akik közül az egyik teherbe esik. A lány nem akarja megtartani a babát, találnak is valakit aki sok pénzért megszabadítja a lányt nem kívánt terhességétől. El is jön a nap amikor sor kerülhet a beavatkozásra. A lányok kivesznek egy szobát egy olcsó szállodában ahová meg is érkezik egy bizonyos Babe úr, hogy elvégezze a tiltott beavatkozást...

Sokkal többet én sem tudok írni, egyre viszont emlékszem: a filmben végig ott volt a feszültség ami egyrészt a jó rendezésnek másrészt pedig a szereplők kiváló játékának köszönhető. Ha megnézzük a http://www.port.hu ajánlását láthatjuk, hogy a filmet sok díjra terjesztették fel és sokat meg is kapott. Nagyon jó film, ajánlom nézzük meg holnap (szerdán) este 21 órakor a Duna TV-n.

Ezek után pedig kukkantsunk be mit írnak a http://www.port.hu -n:

http://port.hu/4_honap,_3_het,_2_nap_4_luni,_3_saptamani_si_2_zile__4_months,_3_weeks_and_2_days/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=20344925&i_topic_id=1

Szerdán kint voltam Mályiban. Be kellett hoznom egy-két dolgot, meg már ideje volt megnézni a házat is. Első látásra minden rendben volt. Aztán mikor nyitottam az ajtót, már észrevettem, hogy a kis ablak le van véve. Ez a kis ablak alapvetően szellőztetési célokat szolgál, mérete olyan 45x45 centiméter lehet, kívülről szúnyogháló fedte. Ezt a kis ablakot törték be, hogy elérjék az ablaknyitó kilincset, majd ezután leemelték az ablakot. Többes számot használok, mert gyanítom gyerekkorú lehetett aki bement, mert nagyon kicsi az ablak. Bár a fene tudja, lehetett valami sovány asszony is. Mindenesetre  elég nehéz így bemenni, mert azért az ablak elég magasan van. Ha fejjel előre mászik be nagyot eshet fejjel előre, ha meg lábbal nem tudja mit talál a falon túl. Mindenesetre én hálás vagyok ezért az akrobata mutatványért, mert betörhette volta az üvegajtót meg az üvegfalat is. A fal egy része az ajtóval együtt ugyanis néhány milliméteres üvegből van.

Érdekes, hogy amióta a ház megvan ez a második eset, hogy a házba bemennek és teljesen ugyanúgy játszódtak le akkor is az események mint most. Mintha ugyanaz csinálta volna. Akkor is csak apróságokat vittek el, most is. Pedig van benne fűnyíró, TV, mikrohullámú sütő, szerszámok és még sok elvihető dolog. Akkor sem, most sem rongáltak meg semmit. Egyedüli dolog ami feltűnt, hogy nincs meg egy elektromos fűtő ventilátor, 2500 forintért vettem vagy 6 éve. Úgy hogy tulajdonképpen hálás is vagyok az elkövetőnek. Most az ablakot átmenetileg lezártam, de hétfőn hónom alá vágom majd és keresek egy üvegest és akkor nagyjából ennyi a károm is. Nyilván lesz még amit majd később veszek észre hogy hiányzik, de első körben nem látszik nagyobb kár.

Nagyobb baj, hogy nem találtam Kismorzsiékat. Úgy láttam a gazda elköltözött valahová és természetesen vitte a kutyusokat is. A ház pedig eladó, mint a kerítésre rögzített tábla tudatja az arra járókkal. Felhívhattam volna a megadott telefonszámot de egyelőre nem hívtam.  Még nem, de majd fel fogom hívni. Most elégedjünk meg annyival, hogy az utóbbi időben a kapcsolatunk már nem a régi volt. Többször előfordult, hogy kint voltam, mégsem engedte át a kutyákat. Én meg annál büszkébb vagyok, hogy kérjem. Egyszer majd ezt is szóba hozom. Szerda óta gyakran eszembe jut, hogy talán Kismorzsiéknak is jobb így, hogy egy gazdájuk maradt. Nem zavarja meg őket az én időnkénti "felbukkanásom". Bár ezt csak ők tudnák eldönteni.

Hamarosan folytatom a karagandai sorozatomat, ezt azonban mindenképpen meg akartam írni. Annyit azért végezetül megjegyeznék, hogy tegnap délelőtt óta nem lehetett elérni a Freeblog-ot. Ez az írás ugyanis tegnap délelőtt született, azóta próbáltam felküldeni, de sajnos nem sikerült. Kicsit sok a baj mostanában a szerverrel, lassan tényleg költözni kell.

A város és az egyetem

Ott hagytam abba, hogy ebéd után a kísérőmmel, egy fiatal kollégával bementünk az egyetemre. Az egyetem egy műszaki egyetem, bányász karral. A vizitálást a bányász kar dékánjánál kezdtük.  A hajnali vendégnél. Elmondtam hogy miért jöttem, mivel szeretnék foglalkozni. Sok óhajom nem volt, szerettem volna több alkalommal beszélgetni az egyetem egyik professzorával, akinek a munkásságát otthonról jól ismertem, valamint elmenni egy kutató intézetbe, ahol szintén volt egy kolléga aki sokat publikált abban a témában amivel én is foglalkoztam (Folyamatos szállítóberendezések optimális irányítása). Terveim között szerepelt még egy  bányalátogatás is. Ahogy az lenni, szokott mindent megígért amit majdnem be is tartott. Gondolom az olvasó is kitalálja mi maradt ki. De végül is az sem maradt ki, mert a hónom alá nyúlt Borisz Grigorjevics, az egyetemi kolléga, és elvitt bányába is. Mert természetesen ezt nem tudta elintézni a kar dékánja. Nagyon nem erőltette meg magát az biztos. Azonkívül jeleztem, hogy a tanszéken szeretnék kutatási zárójelentéseket olvasgatni, valamint az egyetemi könyvtárban nézelődni. Mint írtam mindent megígért. Többet nem is találkoztunk csak akkor amikor sajnálattal közölte, hogy mivel külföldi vagyok nem tud bányába vinni.

Aztán 2 év múlva ismét hallottam róla. Felhívott telefonon és egy egy magyar orvosságot kért, valami vese problémára. Én rögtön kerítettem egy ismerős orvost aki felírta, kiváltottam és el is küldtem. Nem postán, mert az nem ment volna, hanem egy éppen itt tartózkodó Jekatyerinburgi kollégával. Ő éppen indult haza. Így aztán a gyógyszer napok alatt Jekatyerinburgban volt. Ahogy hallottam oda pedig egy kolléganője ment érte repülővel és vitte el neki Karagandába. Ez az egész egy szűk hét alatt lezajlott. Gyanítom sikeres volt az akciónk, mert egyszer a postás egy kissé vastagabb borítékot hozott Karagandából, tartalma pedig egy Rakéta márkájú karóra volt. Csak úgy belerakva egy borítékba, közönséges levélként feladva. Megmondom őszintén igen csak csodálkoztam, hiszen a Szovjetunióból semmit nem lehetett kihozni vámeljárás nélkül, nekem meg egy borítékból kipottyan egy óra. És még a postások is végezték a kötelességüket mindkét országban, mikor - már bocsánat - el is lophatták volna. Summa summarum, a dékán úr bizonyára meggyógyult, én meg gazdagabb lettem egy új órával. Amit aztán elég sokáig hordtam is, mert éppen óra szűkében voltam. Egyébként az előző részben látható térképen megtalálható balra, kicsit fent Jekatyerinburg is. Mivel a térkép angol nyelvű, Yekateringburgnak van írva. Ahogy elnézem, légvonalban majdnem annyi lehet a távolság mint Budapest-Moszkva.

Visszatérve a beszámolómhoz a városról nem sokat tudok írni. A külföldiek általában csak a városközpontokat ismerik. Én is így voltam vele. Egyszer kerültem távolabb a központtól amikor busszal elvittek a kutató intézetbe, egyszer pedig mikor Borisz Grigorjeviccsel elmentünk  bányába.

Szállásom a Kazahsztán Szálloda volt. Miután tegnap feltúrtam a fél lakást fényképet is tudok mutatni róla. Igaz, ezek a fényképek borzasztó rossz minőségűek, nem is tudom, hogy lehettek ilyen rosszak, de azért mégiscsak patinásabbak mint az Internetről leszedettek, hiszen ezeket én csináltam.

Tehát ez itt a szállásom a Kazahsztán Szálló:

Azért az Interneten is találtam róla képet, sőt kettőt is. Az első még a rendszerváltás előtti állapotában, én még ilyenben szálltam meg, a másik pedig már felújítva. A felírat  mutatja, hogy a beruházást már egy bankcsoport végezte.

Tehát ilyen volt...

...és ilyen lett:

Egész pofásan néz ki, igaz itt azért már jobban volt pénz is.

Említettem, hogy a szálloda közelében 2 kazah sütötte a saslikot. Elég nagy forgalmuk volt, mindig álltak sorban a pultnál. Ők csak sütötték, az előkészítés valahol hátul történt, ahová mi már nem láttunk be, talán jobb is. Én világéletemben szerettem a saslikot, rengeteget megettem náluk. Aztán mikor egy év múlva Jekatyerinburgban töltöttem 2 hetet, ott is kijártam saslikot enni a piacra. Mindaddig amíg egy ottani cimbora egy megjegyzést nem tett, csak úgy az orra alatt, aminek a lényege az volt, hogy nem kéne odajárnom. Hogy mire gondolt nem kérdeztem, csupán bíztam benne, hogy vaklárma amiről beszél. Viszont többé nem mentem saslikot enni. Itt Karagandában viszont minden nap, volt hogy kétszer is. Olcsó volt, pénzem meg volt elég. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg valami nem stimmel a hús eredetével vagy az előkészítés higiéniájával. A következő képen ezt a sasliksütőt láthatjuk. Azok akik sütötték fehér köpenyben vannak és félig le vannak hajolva.

Említettem, hogy ez egy szocialista bányász város, a szobrok is többnyire ezt tükrözik. Bennem két szobor hagyott mélyebb nyomot, mindkettőt lefényképeztem de ezek annyira rosszak, hogy inkább kerestem az Interneten másikat. Mindkettő mellett naponta mentem el, a magasból letekintő repülőt minden nap megcsodáltam. De a bányászokat is akik magasba emelnek valamit, talán szenet. A szocialista realizmus remeke mindkettő. A repülő a Szovjetunió hőse, 1943-ban halt meg. Esetleg be lehet nézni ide egy kis plusz információé.

Ők pedig a bányász testvérek, bár jobban megnézve lehet, hogy csak az egyik, a baloldali bányász a másik valami munkás lehet:

További képeket úgy nézhetünk meg a városról ha a Караганда szót bemásoljuk a Google keresőjébe, majd a Google menüben a felső sorban a Képek szóra kattintunk.

A mai beszámolom végére értem, adós vagyok még egy korrekcióval. Az előkerült fényképek borítékján szerepelt dátum is, ezek szerint nem 1986-ban hanem 1988 októberében voltam Karagandában. Természetesen most is...

(Folytatása következik)