Morgómedve

Utazás és megérkezés

A legutóbb írtam róla, hogy kissé hűvös van arrafelé, aztán megírtam azt is, hogy én már jártam ott. Valóban, csak akkor vagy tavasz vagy ősz volt. Már nem emlékszem. Kidobáltam a régi papírjaimat, már nem lenne könnyű utána nézni, úgy hogy ezt most nem pontosítanám, úgysem ez a lényeg.

Karagandába az ember úgy utazik, hogy egy géppel elrepül Moszkvába, ahol a Seremetyevó-2 repülőtérre érkezik, majd valahogy (többnyire tömegközlekedéssel) átvergődik az ember a Domogyedovói repülőtérre, ahonnan tovább tud repülni Karagandába. Ha közben sok ideje van akkor meg lehet állni a városban is, de bőröndökkel ez nem túl kellemes, tehát az ember többnyire megy tovább és a repülőtéren várakozik. Ez a térkép talán segít, hogy jobban el tudjuk képzelni. A térkép bal szélén van Budapest, Karaganda pedig Kazahsztán térképén jobbra fent, Astanatól jobbra.

Karaganda egy szép nagy város, jelentős szénbányászattal. Ha meg jelentős a szénbányászat, akkor bányászati oktatásnak is kell lennie a közelben. Van is, mégpedig a Karagandai Műszaki Egyetemen. Ide nyertem én el egy 2 hetes ösztöndíjat 1986-ban. Ha meg megnyerte hát hadd vigye, tartja a mondás, egy szép napon aztán el is indultam. A MALÉV gépen jól tartottak ugyan, de azért Moszkván átjutni nem kevés időbe telik, így aztán megéheztem mire Domogyedovóra értem.

Azt tudni kell, hogy a szovjet időkben a külföldiek külön várótermekben várakoztak, nem engedték vegyülni őket a helyiekkel. Külön földi személyzet kísérgette őket. Becsekkolás után először bevezették őket a külön váróterembe, aztán később fel a repülőgépre, majd érkezés után a gépről a repülőtérre. Ezt a megkülönböztetést sokszor kényelmetlennek éreztem, ilyenkor a demokratikus énem kerekedett felül, azonban ezt hamar letörték a kísérők és visszatereltek a normális kerékvágásba.

Tehát mikor éhesen megérkezem a repülőtérre becsekkoltam és már vittek is a külföldiek várójába. Itt volt egy büfé is, nem túl gazdag kínálattal, ami azonban így is lényegesen jobb volt mint a szovjet állampolgárok számára fenntartott büfében. Itt rendesen bevacsoráztam mert tudtam, hogy mire a szállodában nyugovóra hajthatom fejemet lesz hajnali 5 óra. Utána még szunyókáltam is egy keveset. A váróteremben nem voltak sokan. Voltak viszont magyarok is, azonban ők másfelé tartottak. Aztán eljött a beszállás ideje. Megjöttek a földi utaskísérők és elvezettek bennünket a repülőgéphez. Gyalog. A gépnél már ott álltak a belföldi utasok, de persze addig nem engedtek fel senkit amíg a két német utast és engem fel nem vezettek a gépre és le nem ültettek a helyünkre. Ezután özönlött be a többi utas. Olyan 4 és fél órányi utazás után meg is érkeztünk Karagandába. Természetesen mi külföldiek hagytuk el elsőnek a gépet, a többiek csak utánunk szállhattak le. Aztán olyan 2 órás várakozás következett, amíg végre megkaptuk a csomagjainkat. Egyszerűen nem volt senki aki kipakolja és beszállítsa a bőröndjeinket az épületbe. Engem már várt egy fiatal kolléga az egyetemről, aki elvitt a város egyik szállodájába. Örömmel láttam, hogy a szálloda a városközpontban van.

A szállásköltségemet az ösztöndíjból kellett rendeznem, ez nem terhelte az egyetemet. Ha nem így lett volna mehettem volna a kollégiumba, gondolom meglehetősen szerényebb körülmények közé. Így viszont volt egy tiszta szobám, ahol nyugovóra is tértem, miután egész éjszaka utaztam. A nyugalmam nem sokáig tartott, talán másfél órát alhattam, mikor kopogtatást hallottam. A Bányamérnöki Kar dékánja volt, aki az egyetemre menet úgy gondolta, hogy megnézi már ezt a magyart. Én kissé csodálkoztam ezen, mert tudhatta volna, hogy én hajnalban érkeztem, tehát fél 9-kor nagy valószínűséggel alszom. A dékán úr erre nyilván nem gondolt, így aztán pizsamában és félálomban fogadtam a szobámban, ahol pár percet beszélgettünk, majd ő távozott, én meg visszafeküdtem. Legközelebb dél felé ébredtem, akkor már pihentebben.

Karaganda egy volt szovjet város Kazahsztánban, ennek megfelelően keveredik a szovjet (orosz) és kazah kultúra. Ez meglátszik az építészetén is. A szocialista realizmus ezt a várost sem kímélte, a meghatározó jegyek a bányászathoz kötődnek, mert a bányaipar meghatározó a vidéken. A bányákban kiváló fekete szenet bányásznak, igaz, meglehetősen mostoha körülmények között. A lakosság meglehetősen vegyes. Egyrészt meghatározó a német nemzetiség, akiknek őseit a II. világháború idején a Volga mellől Sztálin száműzött erre a vidékre. A német lakosok száma 250000 körül van. Aztán sok a koreai is, megmondom őszintén nem tudom hogy ők hogy kerültek ide. És aztán vannak még oroszok, ukránok, és hát persze az őslakosság a kazahok is jelentős számban megtalálhatók. Van azonban az itt élőknek még egy olyan tulajdonságuk ami nincs kapcsolatban a nemzetiséggel. Ez pedig az, hogy az itt élők jelentős része azoknak a leszármazottai, akik jó néhány évet lehúztak a sztálini munkatáborokban és mikor letelt a büntetésük nem utazhattak el, itt kellett letelepedniük. Ők itt maradtak, családot alapítottak, utódaik születtek. Persze csak ha a szabadulás idején koruknál fogva még képesek voltak erre.

Én egyszer egy vasárnap délután császkáltam a városban, eljutottam egy emlékműhöz ahová a fiatal párok zarándokoltak el az esküvő után, hogy virágot helyezzenek el az emlékműre. Ott várakozott egy középkorú férfi aki a párokat fényképezgette. Egy fényképész. Várakozás közben sokat mesélt nekem a táborokról és a száműzetésről. Ez utóbbiról én nem sokat tudtam. A nemrégiben elhunyt Rózsás János is megjárt az itteni táborokat, de Kalinyin felesége is egy itteni táborban raboskodott. Erről a Rózsás Jánosról írtam nemrégiben, ő 10 évből kilencet leült, egy részét a közelben. Karlagnak nevezték ezeket a táborokat, a Karaganda és a láger szavakból összevonva. Tehát elég vegyes lakossága van ennek a városnak, és nem csak nemzetiségileg.

Viszatérve a szállodába, dél felé felébredtem és elmentem ebédelni. Már nem emlékszem ez hol történt de csak két lehetőség jött szóba. Saslik a közeli saslikosnál aki az utcán sütötte a húst vagy a szálloda éttermében. Mire végzetem megjött a fiatalember is aki reggel várt a repülőtéren. Ezt követően elindultunk az egyetemre, hogy levizitáljunk a kar dékánjánál és kicsit körülnézzünk.

Miután rengeteg írnivaló van bennem, úgy gondolom érdemesebb több részben elmesélni, így aztán egyelőre elköszönök azzal, hogy

(folytatása következik)

Nemrégiben volt szó róla, hogy egy negyedórára kipróbálnám a mínusz 40 fokot. Aztán a múlt héten meghallgattam a "Krónika" című filmsorozat aktuális részét és ott egy volt katonatiszt mesélt a 2. Magyar Hadsereg Don melletti napjairól. Konkrétan a harcelőőrsökről. Olyan érdekesen beszélt, hogy Sára Sándor rendező hagyta végig beszélni. A szokásos 75 perc végig az övé volt. Ő mondta, hogy 1942 telén mínusz 40 fokban is várakoztak a Don mellett beásva és ez már borzasztó hideg volt, arcvédő nélkül nem is lehetett kilépni a bunkerből. Ez volt az a pillanat amikor már én sem akartam kipróbálni ezt a hideget, még 15 percre sem. Gondoljuk csak el, ha még egy kis szél is társult mellé mi lehetett ott? Mindemellé a katonáinknak rendes téli felszerelése sem volt.

Aztán eltelt néhány nap és olvasom az Interneten, hogy Kazahsztánban Karagandában, ebben a bányászvárosban, mínusz 59 °C-t mértek. Egyesek meg  is örökítették az ottani állapotokat, most én is megosztom ezeket a képeket olvasóimmal. De előtte még elmondom, hogy én is jártam ebben a városban 1986-ban, akkor azért normális időjárás volt. Itt télen tudnak elvadulni a viszonyok mikor a hideg húzódik le Szibériából. Ezek után most már tényleg nézzük meg a képeket.

Hát itt tényleg hűvös van. Azért ezek a fiúk nem tűnnek nagyon felöltözötteknek. Meg a hölgy sem aki itt előttünk megy hazafelé. Hát mit mondjak? Jó, hogy nem oda születtem.

Reggel a szokásosnál kicsit később ébredtem. A napot a konyhában kezdtem, feltettem a vizet a virslihez, majd kiballagtam érte az erkélyre. Az az igazság, hogy már a fülemen is virsli jön ki. A múlt héten ugyanis az egyik szupermarketben akciós volt a frankfurti virsli. Én ugyan elmentem mellette, de aztán találkoztam egy ismerőssel, aki meggyőzött róla milyen jól teszem ha veszek belőle. Ha jól emlékszem 540 forintot kértek egy kilóért, két kiló volt egybe csomagolva, megvettem. Tudtam, hogy túlzottan magas igényeket ne támasszak, nem is támasztottam. Olyan az íze mint az olcsó virsliké szokott lenni. Csak hát kissé sok ez a 2 kiló, de azért lassan fogyogat. Szerencsére hideg van, nem romlik rám.

Az az igazság, hogy már másodszor mentem az egyetemhez közeli boltba a kedvenc lengyel baromfi virslimért, de nem volt. Valamikor régen írtam is róla. Azóta ha virslit akarok venni mindig oda megyek. 490 Ft volt kilója. Úgy tűnik ennek vége. Sajnálom, mert szeretem a jó virslit, ahhoz meg ezután mondjuk a dupláját kell majd leperkálnom.

Ezután következett a szokásos reggeli program, majd fél kilenckor elindultam a városba fogorvoshoz. Van egy apró problémám, időnként be kell ecsetelni az ínyemet, most vált aktuálissá. Jó hír, hogy legközelebb egy hónap múlva kell mennem. Busszal és villamossal mentem, élvezetes volt az a nyugalom a múltkori tébolyhoz képest, amikor kocsival voltam és olyan nehezen találtam parkolóhelyet, hogy majdnem elkéstem. Ráadásul még pénzbe is került. Szerencsém volt, nem volt senki, egyből a fogorvosi székbe pattanhattam.

Ezután szépen kibuszoztam az egyetemre, leginkább egy számlát kellett kivinnem. Ezután elmentem a könyvtárba is, visszavittem 2 könyvet. Ha meg már ott voltam beültem az olvasóterembe is egy kicsit olvasgatni. Megmondom őszintén amíg dolgoztam nem volt nekem időm olvasóterembe járni, így nem ismertem az ottani szokásokat sem. Most viszont úgy láttam a szokások alaposan megváltoztak. Manapság a hallgatók többen leülnek egy-egy asztal mellé és közösen tanulnak vagy beszélgetnek. Ha kicsi az asztal, mellé tolnak még egyet. Sőt ha kell, kettőt is. Ahol én ültem 4 asztal volt egymás mellé tolva. És körülülik és beszélgetnek, jobb esetben egymásnak magyaráznak. Mikor eljöttem éppen összeállt egy 10-12 fős társaság, az asztalon félliteres üdítő italok, rágcsálnivalók. Hát bizony itt alaposan megváltoztak a viszonyok. Amikor én évtizedekkel ezelőtt rendszeresen megfordultam ott az egyes asztalok még szigorú sorokba rendezve álltak egymás mellett és mögött, mindegyiknél egy-egy ember üldögélt és szép csendben olvasott. Nem volt  enni- és innivaló sem. És mindenütt csend uralkodott. Szerintem az volt az igazi olvasótermi rend, ez a mostani már közel sem az. Hogy mikor kezdtek fellazulni a viszonyok nem tudom. Valószínűleg akkor mikor az első két asztalt összetolták és nem szólt érte senki. Hogy ez jó vagy nem, nem kívánom eldönteni. Én olyan keveset fogok ott olvasni, hogy nekem mindegy. A hallgatóság éli ott az életét, döntsék el mi jó nekik. Nekem viszont furcsa volt. Egyébként nem először láttam ezt, csak akkor még nem írtam le.

Ha már itt tartunk nekem is van röstellni valóm az ügyben. Moszkvában esett meg a dolog abban a bizonyos Országos Műszaki Könyvtárban a Kuznyeckij Moszton. Egyik cimborával futottam össze, nekiláttunk beszélgetni az olvasóteremben. Jókat nevettünk is hozzá, jól éreztük magunkat, ki voltunk éhezve egy kis magyar nyelvű diskurálásra. Elég sokáig bírta egy középkorú úr, de aztán csak elfogyott a türelme és nagyon lekapott bennünket a tíz körmünkről. Akkor nem is igazán fogtam fel a dolgot, amikor egyedül maradtam, akkor kezdtem el szégyellni magam. Oda már nem mentem elnézést kérni, csak eloldalogtam szép csendben.

Visszatérve a mai napra, ezután úgy gondoltam megérdemlek egy rendes ebédet és beugrottam a menzára. Rántott leves volt, ezer éve nem ettem rántott levest. Még talán szegény anyám csinált nekem utoljára, aztán valami zöldséges csirke volt makarónival. Ez is jó volt, ki voltam már éhezve valami másra mint töltött káposzta. Ugyanis szombat óta azt eszem minimum egyszer naponta, de inkább kétszer. A múlt héten ugyanis megláttam a hűtőpultban kedvenc félkész töltött káposztámat, nem is tudtam ellenállni neki. Vettem 3 csomaggal, már nem emlékszem hány darab van egy csomagban, a lényeg, hogy lett egy nagy fazék töltött káposztám. A szálas káposztát és a füstölt csülköt külön adtam hozzá. Meg egy fél kiló csirkemájat is, mert az is volt itthon feleslegben. Bevallom kissé szokatlan ötlet, de nem rontotta el a többit, legközelebb enélkül hozzá sem látok a töltött káposztának.

Bár valószínűleg nem lesz legközelebb. Ezek a töltelékek ugyanis már nem a régiek. Nyilván a válság miatt kerülhetett sor önköltség csökkentésre a töltöttkáposzta gyárban, ami abban valósult meg hogy egy irgalmatlanul nagy káposztába nagyon kevés tölteléket csomagoltak. Vagyis szinte elvész a töltelék a bundában. Úgy hogy valószínűleg én utoljára vettem belőle. Most viszont még itt van a nyakamon legalább a fele és már nagyon unom. De nincs mit  tenni, enni kell. Szerencsére mint írtam hideg van, így megengedhetők ilyen lazaságok is mint ez a mai menza ebéd.

Ezután még átugrottam ide szembe a könyvtárba visszavittem 2 könyvet. Az egyiket Vitray Tamás írta, önéletrajzi mű, egész jó volt, a címe "Kiképzés." Szeretem Vitray Tamást, örülök, hogy megtudhattam honnan jött. A másik szerzője Vass Virág, "Krasznajá Moszkva" a címe, hát ez már kicsit unalmasabb volt. De ezt is elolvastam derekasan, ha már kihoztam. Ez egyébként attól kuriózum, hogy magyar írónő írt egy Moszkvában játszódó történetet. Igaz, van egy magyar szereplője is.

Mire ezt leírtam este is lett. Marad a TV meg az Internet. Érdekes kezdeményezés ez a mai, mármint a blognak ez a formája. Megpróbáltam, meglátjuk beválik-e. Mindenesetre változatosabb.

A dolog régebben esett meg, aztán meg is ismétlődött. Magam sem hittem el, hogy jól látok. Bár a dolog nagyon gyanúsnak tűnt, elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy az akit a képernyőn látok italos lenne. És akkor nagyon finoman fogalmaztam. Az egész fellépés alatt már csak erre figyeltem és egyre inkább az volt az érzésem, hogy a fellépő, tisztességben megőszült táncdalénekes italos állapotban érkezett a fellépésre. Aztán elhessegettem a gondolatot, hogy biztos én tévedek, hiszen talán még nem tartunk ott, hogy ilyen állapotban kamerák elé engedjenek valakit. Aztán véget ért a szereplés, én meg elfelejtettem az egészet. Egészen a következő alkalomig. Akkor sem hittem el, úgy gondoltam valami betegsége lehet, amiatt olyan furcsa a beszéde és viselkedése.

Aztán Szilveszterkor kiderült, jól láttam amit láttam. Van ugyanis egy havonta jelentkező sorozat, egészen jó műsor, az a címe, hogy "Szálka, avagy Bagi és Nacsa megakad a torkán". Egyébként elég szerencsétlen elnevezés, de most nem ez a lényeg. Szóval ebben a műsorban rendszeresen van paródia, néha elég kemény. Csodálkozom is, hogy az érintettek nem tiltakoznak. Bár úgy gondolom, hogy ha valaki közszereplő akkor bírja a gyűrődést. A szilveszteri kiadásban is szerepelt paródia, mégpedig azt a táncdalénekest parodizálták akiről én is írtam fentebb. Hát elég kemény volt ez is. Nem örülhetett az akit parodizálhattak. Viszont én megerősítést nyertem, hogy nekem volt igazam amikor úgy véltem, hogy a korábban jobb napokat látott neves művészünk bizony mindkét alkalommal italos lehetett amikor én láttam fellépni. A paródia egyébként valóban kemény volt de ugyanakkor szórakoztató is. A csattanó az volt, hogy az éneklés után a művész ráborult a zongorára és a színpadmunkások vitték ki. Szerencsére a kislány éppen nem ült a zongoránál.

Idén még megnéztem a Bécsből közvetített újévi koncertet, jövőre már nem fogom. Emlékszem, már tavaly is ilyen gondolataim voltak, de idén úgy gondoltam teszek még egy próbát. Valóban megnéztem, de inkább csak szólt a TV. Közben jöttem, mentem, meg is ebédeltem közben, szóval igazából nem is figyeltem oda. Nem is volt érdemes. Ez már ugyanis nem ünnepi koncert volt, hanem valami vegyes felvágott. Valahol szólt a zene és a koncerttermen kívül valakik táncoltak, aztán valami romantikus hangulatú téren egy kamarazenekar zenélt, tehát már igazából nem is a koncertteremben elhangzottakat hallottuk. Volt itt kérem gyönyörűszép vízesés, tavon úszkáló hattyúk, autót szerelő családapa hatalmas villáskulccsal meg még sok más egyéb csacskaság aminek semmi keresnivalója nem volt egy ünnepei koncerten. Természetesen ez csak a televízió nézőknek járt ki, a koncertteremben ülők nyugodtan végigélvezhették a kétórás koncertet úgy, ahogy azt szokás. Ők tényleg koncerten vehettek részt, mi meg nézegethettük a szebbnél szebb képeket zenei aláfestéssel.

A fiatalok most bizonyára úgy gondolják, hogy ezek az "öregek" állandóan csak morognak, semmi sem tetszik nekik, pedig a világ fejlődik, benne az újévi koncert is. Persze ők könnyen mondhatják, mert nem biztos, hogy tudják milyen is volt az újévi koncert régen. Elmondom.

Hát először is korábban kezdődött. Ha jól emlékszem 10 órakor. És nagyjából délben be is fejeződött. Nem hiszem, hogy a befejezés idejét az ebédidőhöz illesztették volna, de a valóság mégis ez volt. A TV nézők milliói elragadtatással hallgatták a csodálatos bécsi muzsikát, ahol a muzsikáláson kívül a karmester és a zenekar még mindenféle vicces dolgokkal is próbálta szórakoztatni a közönséget. Hallhattunk sok Strausz muzsikát, keringőket, polkákat. A kamera sem csalinkázott el a koncerttermen kívülre vagy csak nagyon rövid időre, akkor is házon belül maradt. Aztán délben a koncert véget ért, aki a televízióban követte az már ülhetett is asztalhoz, de a bécsi polgár is időben hazaérkezett ahhoz, hogy még nagyon ne késse le az ebédidőt. Ha ugyan nem a közeli kisvendéglőben ebédelt.

Ezzel szemben manapság a koncert 11.15-kor kezdődik és jóval az ebédidő végén fejeződik be. Én nem is tudom mit csinálnak a koncertlátogatók és a zenészek? Megebédelnek fél 11-kor? Vagy beérik néhány szendviccsel? Ők nem úgy vannak mint például én, hogy bármikor felállhatok, kimehetek a konyhába ebédelni. Szóval szerintem nem egy jó ötlet ez az ebédidőt átívelő koncert. Úgy gondolom, jövőre le is mondok róla.

Szombaton megvolt az első disznótor. Gyönyörűszép idő volt ránk, sütött a nap, nagyon be sem kellett gombolkozni. Én ezekre a disznóölésekre már csak úgy komótosan szoktam eljárni, hosszú lenne nekem egy teljes nap reggeltől estig. Így aztán dél felé (még kocsival) beugrottam hozzájuk, megnéztem hogy állnak. Innivaló volt bőven, ennivaló még nem sok. Illetve csak a kora reggel feltálalt májkrémes zsemle, de nekem azért eltettek egy kis hagymás vért is. Ahogy hallottam nem volt könnyű megvédeni érkezésemig, de sikerült. Hidegen ettem, ha sokat töröm magam rajta biztos megtaláltam volna a módját annak is, hogy melegítsek rajta. De finom volt így is. Meg hát jól esett az is, hogy gondoltak rám és tettek félre belőle. Ezután egy darabig még beszélgettünk, aztán hazajöttem.

Délután sziesztáztam egyet, aztán késő délután visszamentem, most már busszal. Éppen elkészült a pörkölt krumplival. Szép rendes adagot szedtek, a végén már eléggé küzdenem kellett, hogy ne kelljen szégyenszemre otthagynom. Nem volt könnyű, de begyűrtem. Aminek persze az lett a következménye, hogy az esti szakestélyen a hurkát meg sem tudtam kóstolni, kolbászból is csak egy darabot tudtam megenni. Tulajdonképpen sajnáltam a dolgot, mert évente 2-3 alkalom van amikor az ember szakestélyen nem zsíros kenyeret eszik hagymával, hanem kolbászt és hurkát. De ami nem megy, az nem megy. Még nekem sem. Aztán mégis úgy adódott, hogy nem maradt bennem hiányérzet. Ugyanis másnapra maradt szokás szerint az oldalas megsütése, amire én már ugyan nem szoktam elmenni, de most úgy gondoltam az időmbe belefér.

El  is mentem, és jól tettem, hogy elmentem. Itt ugyanis először is megettük a maradék pörköltet, aztán amíg beszélgettünk kisült a hurka meg a kolbász is. Most bepótolhattam azt amit előző este elmulasztottam. Igaz, az oldalas megint kimaradt, mert egy óra felé el kellett jönnöm és akkor kezdték sütni, de nem is nagyon maradt már hely a számára. Maximum egy-két darabot tudtam volna a rend kedvéért lenyomni. Így ez a gyesznótor most nekem is kétnaposra sikeredett. Egyébként nagyon jól éreztem magam mindkét nap, így aztán jövőre is úgy intézem, hogy a második napon is eljussak a kollégiumba. A következő ilyen alkalom egyébként február első napjaiban lesz, addig megnyugszik háborgó lelkiismeretem is a mostani mértéktelenségem miatt.

Ez évi utolsó írásom végéhez érkeztem, nincs már más hátra mint megköszönni olvasóimnak, hogy megtiszteltek érdeklődésükkel. Bízom benne, hogy erre az érdeklődésre a jövő évben is számíthatok. Kívánok minden kedves olvasómnak  nagyon boldog új évet, jó egészséget! Ma estére pedig, hogy fogyjon a virsli, a sült malac, éjfélkor pedig durranjanak azok a pezsgős üvegek!

Úgy hallom Oroszországban és Ukrajnában elég hűvös van mostanában. Jó lenne kipróbálni, mondjuk úgy 10-20 percre. Engem mindig is izgatott a nagy hideg. Egyszer szívesen kipróbáltam volna mondjuk egy mínusz 40 fokos hőmérsékletet. Valószínűleg azért ezt a 40 fokot mert ahogy olvastam a szovjet munkatáborokban (Gulag) ennél hidegebb esetén már nem kellett kimenni a foglyoknak dolgozni. Persze voltak parancsnokok akik nem foglalkoztak az előírásokkal, ők bizony kivezényelték a szerencsétleneket. Mínusz 20 fokba az ember könnyen belefut még itthon is. Ha jól emlékszem tavaly télen is volt ilyen alacsony hőmérséklet. Szegény Morzsi ekkor pusztul el, hiába laktak már a pincében. Hiába, öreg volt már szegény, kevésbé bírta a hideget mint a két fiatalabb. Tehát, hogy úgy mondjam, mínusz 20 fok nem kunszt. Bár ha egy kis szél akad mellé eléggé meg tudja viselni az embert.

Emlékszem 1974 telén jártam 2 kollégával Moszkvában. December volt, nem sokkal karácsony előtt. A szállásunk Moszkva külvárosában volt, egy nem túl drága szálloda, amely sok apró épületből állt. Mikor megérkeztünk és lepakoltunk nem akaródzott kint maradni, úgy gondoltuk metróval bemegyünk a Vörös térre. Nem ideológiai indíttatása volt a dolognak, egyszerűen mi külföldiek mindig is azt tekintettük a város központjának. És ha már ott voltunk nem akartunk este 8-kor lefeküdni. Tudtuk, hogy hideg van, de a - 25 fokot nem tartottuk vészesnek. Nem is volt baj addig amíg ki nem kellett mennünk a föld alól. Amikor azonban a Történelmi Múzeum előtt kiléptünk az aluljáróból megcsapott bennünket a jéghideg szél és úgy éreztem mintha borotvahab nélkül borotválnák az arcom. Vissza is fordultunk rögtön és mentünk vissza a szállásunkra. Aztán másnapra enyhült kicsit az idő, a szél is elmúlt és már nem éreztük annyira terhesnek az utcai tartózkodást.

Én egyébként kétszer voltam Szibériában, Novoszibirszkben. Mindkét alkalommal nyáron. Az meg ott ugyanolyan volt mint nálunk. Júliusban rekkenő hőség volt, még az Ob folyóban is megfürödtünk. Valamikor írtam is róla, itt elolvasható.

Aztán egyszer írtam Norilszkról is, a sarkkörön túl lévő városról ahol bizony a - 50 fokos hőmérsékletek sem ritkák. Itt a képeket érdemes megnézni. Rám legmélyebb benyomást az éjszakai, de lehet hogy csak esti képek tették. Szinte sugároz róluk a hideg. Képzeljük el, hogy vendégségből bandukolunk hazafelé mondjuk hajnali 3 óra felé.  Végezetül javaslom nézzünk meg egy fél perces videót. A fiatalember egy fazék forró vizet önt ki az erkélyről - 41 fokban. Két kamerával veszik, szerintem érdekes dolog:

https://www.youtube.com/watch?v=jKMNSvpB9dY&feature=player_embedded

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Tegnap mikor a kreditrendszerről írtam azt hittem hozzászólás hegyekkel kell majd megküzdenem, aztán nem írt senki. Nyilván a kedves olvasók azt hitték, hogy meghibbantam. Megmondom miért gondolom ezt.

Ebben a mi felsőoktatási rendszerünkben két szent tehén biztos van: egyik a bolognai rendszer, a másik pedig a kreditrendszer. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy megszüntetném bármelyiket is? Belátom balga ötlet volt, visszalépés a maradiság felé. Úgy hogy visszavontam, maradjon. Így is elég nagy a fiatalok elvándorlása az országból, mi lenne ha még ettől is jobb diplomásokat képeznénk mit amilyenek - igaz, jó néhány plusz félévvel - manapság elhagyják az iskolapadokat. Ma még kapósak a mérnökeink, közgazdászaink és még sok más terület képviselői. Mi lenne azonban, ha meghonosodna ismét egy kicsit kemény, poroszos oktatási rendszer, ha nem is olyan mint 30 éve, de azt megközelítő? Nyilván még kapósabbak lennének. A határok nyitva vannak, a hallgatói szerződések ugyan még napirenden vannak, szerintem maradnak is,  de ez nem biztos, hogy gátat jelentene. Úgy hogy ünnepélyesen visszavonom javaslatomat a kreditrendszer eltörlésére. Bízom benne, hogy az illetékesek még nem tettek semmit ez ügyben, így nagyobb veszteségek nélkül is spongyát vethetünk kissé elhamarkodott és bohókás javaslatomra. Meg az is lehet, hogy nem is tehetnének semmit mert ez is valami uniós előírás, ami ránk nézve kötelező.

Egyébként azt meg, hogy a diákok 40 %-a nem szerez diplomát egyszerűen nem hiszem. Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a gyengék irgalmatlanul hosszú idő után, de végeznek. Innen csak a legrosszabbak hullanak ki, de aztán tesznek egy felvételi vizsgát és ennek sikere esetén ismét elkezdik a tanulmányaikat. Nekem volt ilyen diákom. 2 év egyetem után ismét ott ült a középiskolások között és felvételizett. Néhány éve aztán sikeresen befejezte tanulmányait ő is és most már dolgozik valahol. Boldog férj és családapa.

Sok szó esik mostanában arról, hogy a hallgatók nem végeznek időben, sokan be sem fejezik az egyetemet és ez nem jó. Hát ez tényleg nem jó. Sok oka van ennek a sikertelenségnek, én most csupán egyet ragadok ki a sok közül: ez pedig a kreditrendszer. Amiről azt hittük, hogy majd ettől lesz jobban képzett és tájékozottabb értelmiségünk. A bevezetéskor az volt a legfőbb indok, hogy a hallgatók majd részben szabadon választják meg mit és mennyit hallgatnak. Egy a lényeg, hogy összeszedjék a diplomához szükséges kreditszámot. Jogi és közgazdasági kurzusokat hallgató mérnök hallgatókat vizionáltunk, relativitáselmélettel ismerkedő bölcsész hallgatókat álmodtunk a mérnök- vagy természettudományos végzettségre vágyó hallgatóság közé. Aztán be kellett látnunk, hogy ez nem megy. A bolognai rendszerbe belehajtott felsőoktatási intézmények vért izzadtak amíg olyan tanterveket sikerült összeállítaniuk ami alapján nagyjából nyugodtan kiadhattak egy diplomát arra a szakra amiről a tantervek szóltak. Hol volt itt idejük a mérnökhallgatóknak a polgári joggal kapcsolatos áthallgatásra? Sehol. Mint ahogy a bölcsészhallgatók sem vettek fel számítástechnikai kurzusokat. A viszonylag kevés, valóban szabadon választható tárgy nem is adott erre sok lehetőséget. Ha a hallgató szeretett volna eljárni a saját előadásaira és gyakorlataira (máshol szemináriumokra) már ahhoz is szigorúan az úgynevezett mintatanterv szerint kellett haladnia, mert ha nem így tette ütközések léptek fel az órarendjében. És akkor jöttek az alkudozások a tanárokkal, hogy ki az aki szemet huny afelett hogy a hallgató nem jár hozzá órára mert éppen egy másik előadóban ücsörög. A mintatantervet tartani viszont nem könnyű. Elég egy-két tárgy nem teljesítése és már borul a rendszer. Sőt, már hallottam olyat is, hogy már a mintatanterv mellett is vannak ütközések. Ami nagy baj, mert akkor lehetősége sincs a hallgatónak hogy minden tárgyhoz tartozó órára eljárjon. Márpedig a szorgalmas hallgatók szeretnek órára járni. Az oktatók meg szeretik ha járnak hozzájuk órára. Így eleve kódoljuk a sikertelenséget. Summa summarum a kreditrendszer nem jó arra amire kitalálták. Akkor mire jó? Hát jó arra, hogy a hallgatók hosszú évekig bent maradjanak a felsőoktatásban.

A mi időnkben lehetőség volt egy félév megismétlésére ha az ember a vizsgaidőszak végére nem teljesítette a követelményeket, aztán még egy egészségügyi okok miatti halasztás és vége. Mehetett a fiatal más hivatást keresni. És többnyire találtak is. És lettek belőlük boldog TV szerelők, fogtechnikusok vagy autószerelők. Mert belátták, hogy nem valók egyetemre. Sokan most sem oda valók, de a kreditrendszer miatt ez hosszú éveken át nem definiálódik. A hallgatók hallgatók. Ha nincsen kényszerítő erő ők a kisebb ellenállás irányába mennek. És ez úgy gondolom természetes. A szülők meg fedezik a taníttatás költségeit, ki tudja milyen meggondolásból. Talán azért mert mire kiderül, hogy gyermekük nem való diplomásnak már késő. Addigra sok pénzt fektettek a dologba, most már azt szeretnék ha meg is térülne valami. Érthető dolog. Nem beszélve arról, hogy az egyetemek és főiskolák is érdekeltek abban, hogy sok hallgatójuk legyen, a finanszírozás miatt. Amit egyszerűen csak fejkvótának szoktunk hívni.

Az okok felvázolása után illenék valami előremutatót is mondani. Legyen hát. Szerintem a felsőoktatás jobbá tétele érdekében az első lépés lenne a kreditrendszer eltörlése. Még a felvételi vizsgát sem kellene újra bevezetni, amit sokan emlegetnek. Ha az említett kétszeri ismétlési lehetőség marad meg két félév "beáldozásával" kihullanak a nem ide valók. Gazdasági oldalról meg azzal kéne megtámogatni a rendszert, hogy a fejkvótát akkor is meg kéne hagyni az egyetemeknek és főiskoláknak amikor már a nem odavalók eltávoztak. Amit csak az oktatás fejlesztésére fordíthatnának. Kicsit "gáláns" és nagyvonalú megoldás, de aki elhagyná az egyetemeket és főiskolákat tényleg jól képzett értelmiségi lenne. Országunk gyarapodására, ami ügyben szintén tenni kéne valamit, mert tényleg nagy az elvándorlás. Ha meg kiválóan képzett diplomásaink lesznek még nagyobb lesz.