Morgómedve

Tulajdonképpen nem csak Miskolcon, hanem Kazincbarcikán is, ahogy a megyei lapban olvasom. Meg talán máshol is. A dolog nem túl bonyolult, de nem is egyszerű, azért megpróbálom megmagyarázni.

Adva van egy lakóközösség, mondjuk egy 10 emeletes, panelprogramon átesett, fűtésszabályozással ellátott panelház, szintenként  6 lakással, az összesen 60 lakás. Ez a lakóközösség a hőszolgáltató cégtől vásárolja a hőt amely mondjuk forró víz formájában jelenik meg a ház 10. emeletén. De még mielőtt belépne a házba átmegy egy hőmennyiségmérő műszeren amely azt a hőmennyiséget méri amit a közösség egy adott időszakban (mondjuk fél vagy egy év alatt) vásárol a hőszolgáltatótól. Eddig tiszta sor. Vevő megveszi a hőt, elfogyasztja, élvezi a meleg otthonokat, aztán a szolgáltató megnézi mit mutat a műszer ennek megfelelően leszámlázza a lakóközösségnek a fizetendő összeget és mossa kezeit. Valamint várja a pénzt. De ezzel a kézmosással várjunk még egy kicsit.

Innentől kezdve a labda a lakóközösségnél van. Szét kellene osztani a hőszolgáltató által kért összeget a lakók között. 60 lakás, 60 összeg. Az osztozkodáshoz alapul szolgálhat egy - a lakásokban - található mérőeszköz amely azt a hőmennyiséget (folyadékmennyiséget) méri amennyit a lakás tulajdonosok úgymond, vételeznek a közös hőmennyiségből. A vételezés eszköze lehet egy csapszerűség (én még nem láttam ilyet)  amivel ennek mennyiségét szabályozni illetve változtatni lehet. Ha valaki fázósabb jobban feltekeri a szabályzót vállalva ennek anyagi konzekvenciáit is, ha meg inkább felvesz még két mackót hogy kisebb legyen a fűtésszámlája akkor visszavesz valamennyit, vagy nem tekeri fel. Világos, van egy tekerhető valami amivel változtatni lehet a felhasznált hőmennyiséget.

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy mi a hőhordozó közeg, egy a lényeg, a lakásban melegebb vagy hűvösebb a hőmennyiség változástól lesz amit a lakók maguk tudnak szabályozni pénztárcájuknak megfelelően. Elméletben, mert ahogy olvasom azért vannak itt anomáliák.

Lassan végére érünk a nehezebb részeknek most viszont számítok az olvasó fantáziájára. Képzeljük el, hogy a jó forró víz felül a 10. emeleten lép be és onnan megy lefelé emeletről emeletre egészen a földszintig. Nyilván legmelegebb a 10. emelet lesz mert ott a legmelegebb a radiátorban áramló víz. Ott lead valamennyit hőtartalmából és a néhány fokkal csökkent hőmérsékletű víz megy tovább  a 9. emeletre, ott is lead valamennyit és a m a r a d é k megy tovább lefelé emeletről emeletre.

Kérdésem mennyi hőtartalma lesz a földszinti lakásokba érkező meleg víznek? Hát a maradék, ami megmaradt. És hogyan reagál a földszinti lakó? Ha nem akar fázni jól feltekeri a radiátorainak szabályozó szelepeit. És dől a langyos víz a radiátorokba, aminek később mint látni fogjuk gyászos következményei lesznek. Már csak egy kérdéssel zaklatnám a kedves olvasót: mit fognak cselekedni a felső emeleteken lakók? Hát persze, csak egy picit nyitják ki a szabályozó szelepeket, éppen csak, vagy ki sem nyitják ahogy az újságban olvasom. Anélkül is jó meleg van a lakásban.

Vagyis a felső emeleteken alacsony fűtésszámlák várhatók, az alsóbb emeleteken lakók meg jó ha jól kinyitják a bugyellárisaikat.

Érdemes még szólni arról is, hogy az, hogy ki mennyit vételez a közösből függ nem csak az emeletektől hanem attól is melyik lakást hány oldalról "fűtik" a szomszédos lakások, vagy a tető közvetlenül a külvilággal érintkezik-e (legfelső szint) vagy alul fűtetlen rész (mondjuk pince) található. Ebből a szempontból ideálisnak tekinthető az a lakás amelyik a 9. emeleten található (felülről fűtik és nem hűl a tető által) és mondjuk csak egy fala érintkezik a külvilággal. Itt aztán tényleg kevés lehet a fűtésszámla. Én például az első emeleten lakom, két falam érintkezik a külvilággal, egy a lépcsőházzal, azt hiszem én  is szívnék ha most panelprogramos házban laknék. Mert mint korábban írtam az általam leírt számlázási gondok ott jelentkeznek. Azért is furcsa ez az egész mert az ott lakók azért vágtak bele a panelprogramba mert majd csökken a fűtésszámlájuk, hát ez nem minden lakásban jött be, sőt.

Természetesen a közös számla összegének szétosztásánál figyelembe lehetne venni azt is, hogy hol lép be a házba a hő, csak így egyszerűen az érthetőség miatt, meg a lakások elhelyezkedését is, de az újságcikkekből az derül ki, hogy a közösségek nem foglalkoznak ezzel. Szerződést kötöttek a hőszolgáltató cégekkel, hogy a számlát a lakásokban található mérő eszközök által mutatott értékeknek megfelelően osszák szét és számlázzák ki. Az meg számláz, mert nem tehet mást. Őt a szerződés kötelezi. Így aztán az egyik miskolci lakó földszinti lakása után 480.000 forintot kénytelen fűtési díj címén kifizetni. Ami az ottani lépcsőház (tehát itt már nem a mi példabeli házunkról van szó) fűtési költségének 30 %-a. Vagyis a maradék 70 %-on osztozik a lépcsőház többi - nem földszinti - lakója. Úgy néz ki csak a bíróságnál találhatja meg igazát, de szerény jogérzékem azt súgja, hogy  reménytelen a dolog. A viszonyokat érvényes szerződések szabályozzák amiket majd a bíróság elolvas és nem tehet semmit. Úgy gondolom lehet itt pereskedni de a végén fizetni kell. Talán még a perköltséget is. Számomra bizonytalannak látszik az alperes is. Ki lenne az alperes? A lakóközösség? Nyilván a hőszolgáltató nem.

Persze ezen a szerződésen is lehet változtatni. El lehet készíteni egy másfajta elosztási rendszert is ami már igazságosabbá tehetné ezt az osztozkodást. Ehhez viszont közgyűlési határozat kell, hát az meg nehézkes. Gondoljunk bele minimum a közösség harmadának ez a rendszer kevesebb fűtési díjat eredményez, nekik nem érdekük a változás. A  középső harmadot meg nem érdekli ez az egész. A  hőszolgáltató is látja a problémát, de őt szerződések kötik, tehát mint írtam, mossa kezeit. Marad tehát a mostani rendszer ami alapján az alacsonyabb szinteken élők szívnak mint a torkosborz. Aztán majd elköltöznek egy 9. emeleti lakásba vagy egy nem panelprogramos házba.

Úgy néz ki ezt az Idővonalat nem lehet megúszni. Pedig reménykedtem benne, hogy mindvégig választható marad. Nem mindenki tudja miről beszélek, ezért leírom.

A Facebook közösségi oldalon egy ideje párhuzamosan fut egymás mellett egy régebbi és egy újabb megjelenési forma. Utóbbit nevezik Idővonalnak. Sokan vannak akik már korábban ezt választották, én maradtam a hagyományos megjelenési forma mellett. Nem mintha nem tudtam volna megtanulni ezt az újat, de nekem áttekinthetőbb volt a régi.

Úgy látom vége a jó világnak. Ma reggel  már az új verzió jelent meg amit egyelőre csak én látok ugyan, de augusztus 23 után már mindenki így fogja látni. Van tehát egy hetem, hogy kicsit rendezzem a tartalmát, ha úgy gondolom.  Ha nem akkor így is jó. Úgy gondolom nem nyúlok hozzá, ami eddig fenn volt jó helyen lesz ezután is.

Artúr bácsi cukorkaárus volt az egyetemen amikor én oda kerültem. Akkoriban az egyetem legnagyobb előadóterme egy héten kétszer 2-2 előadás erejéig moziként funkcionált. Gyakran volt úgy, hogy gyakorlatról egyből odamentünk. Leraktuk a padra a cuccainkat és már néztük is a legújabb filmeket. Úgy emlékszem a mi mozink úgynevezett bemutató moziként működött, vagyis mindig a legújabb filmeket játszották.

Kivéve 1970-ben egy 2 hetes időszakot, akkor ünnepeltük ugyanis hazánk felszabadulásának 25 éves évfordulóját és két hétig csak szovjet filmeket vetítettek. Azt sem a szokásos rendben, hogy ugyanazt a filmet vetítették 5-kor is és 7-kor is, hanem mindkét alkalommal más-más filmet. Én sokszor ki sem jöttem a két film között a teremből, nem ittunk mi akkoriban annyi sört mint manapság, az üdítőitalt sem hordtunk még akkoriban magunkkal, így aztán a lustaság erősebb lehetett bennem, mint a megkönnyebbülés vágya. A belépőjegy ára is szinte minimális volt, gondolom az állami dotáció is számottevőbb volt benne ment a többi filmnél. Summa summarum jól éreztem magam, napi 2 film, bagóért, a bolondnak is megérte.

Hogy Artúr bácsi ezen alkalmakkor is árulta-e a cukorkáit nem tudom. De hogy Artúr bácsi az egyetemi közélet fontos tényezője volt az biztos. Árudáját egy nagyobb méretű fatálcán hordta ami vagy a nyakába volt akasztva hevederekkel, vagy a vállai tartották de tény, hogy ő sétált és erről az asztalkáról szolgálta ki a mozi közönségét. Hogy napközben és a hét többi napján mit csinált nem tudom. Idős ember volt, lehet, hogy élvezte a nyugdíját. Én csak erre emlékszem, egy kis mosolygós emberke aki a nyakában lógó tálcáról csokoládét és cukrot árult a vetítésre váró közönségnek. Abban biztos vagyok, hogy szerette a hallgatókat, és ők is őt. Hogy családja volt-e? Nem tudom. Lehet, hogy nem. Hajnalban számolgattam, hogyan élhette meg a háborút.

Amikor én 1968-ban Miskolcra kerültem már ott volt. Ha feltételezem, hogy 60 éves volt, akkor 1908-ban születhetett. 1944-ben 36 éves, vidéken élő zsidó ember volt. Vidéken nem voltak menlevelek és védett házak, így aztán gondolom 1944 nyarán neki is az jutott osztályrészül mint a többi vidéki sorstársának. Amikor aztán felszabadították a tábort nem ment Palesztinába, nem ment sehová, hanem hazajött. Gyanítom sokan nem maradhattak meg a rokonságból.

Amikor elautózom az avasi zsidó temető mellett mindig eszembe jut, hogy egyszer meg kéne keresni a sírját néhány a sírjára szánt kődarabbal a zsebemben. De látva a rengeteg sírt mindig visszariadok. De ahogyan magamat ismerem egyszer belevágok és megpróbálom megtalálni. Addig is megőrzöm emlékeimben Glück Artúrt, Artúr bácsit, a diákság nagy barátját.

Tegnapelőtt csináltam egy biztonsági mentést a Morgómedvéről. Nem azért mert tavaly novemberben volt az a bizonyos üzemzavar, amikor egyszer csak eltűnt négyhavi bejegyzésem, hiszen mindenki hibázhat, a házigazdáim is. Azóta sem csináltam mentést, biztos voltam benne, hogy tanultak belőle és jobban odafigyelnek majd a biztonságra. Kaptak eleget a fejükre ahhoz hogy, az ember úgy gondolja, jó mélyen beléjük rögződött a dolog. Lehet, hogy megtörtént és nagyon odafigyelnek az archiválásra meg a biztonsági mentésekre, viszont sok apró lazaság utal mostanában arra, hogy az üzemeltetetőknek vagy elment a kedvük ettől a blog szerver üzemeltetéstől, vagy úgy gondolják, hogy ingyen szolgáltatásnak ez a színvonal is megfelel. Egy biztos, ahol a működésben lévő zavarokra senki nem figyel oda, senki nem tartja fontosnak időben kijavítani azokat, ott egyszer komolyabb üzemzavarokra is számítani lehet.

Hogy mik ezek az apró zavarok? Több is van. Kezdjük a statisztikával. Hónapokig nem lehetett megnézni a statisztikai adatokat a látogatásokkal kapcsolatban. Helyette egy felírat virított a belépéskor miszerint  "A statgép átmeneti hibája miatt elnézést kérünk, dolgozunk a javításán." A hibát már kijavították de ez az egymondatos felírat még ma is ott virít ahol korábban amikor még igaz is volt.

Aztán a nagy krach óta nem működik a keresési funkció. Sem az olvasói felületen sem a blog írás felületein. Múltkoriban szervert váltottam és költöznöm kellett az Interneten elérhető képekkel és egyebekkel. Jó lett volna csak beírni a régi szerver nevét, kidobta volna az összes linket, amiket aztán szépen csak átírtam volna. Miután nem működött, kénytelen voltam egyéb, kissé nehézkesebb módszert választani.

Újabban üzemzavarok vannak a kommenteléseknél is. Valamelyik nap válaszolni akartam az egyik kommentre az időjárással kapcsolatban, nem tudtam megtenni mert hibaüzenetet kaptam. Tegnap már akkor is amikor csak el akartam olvasni valamit a Morgómedvében.

Végezetül még egy baljós jel. Van a Freeblognak egy főoldala, ahová mindig kilinkelik a sikeresebbnek tartott írásokat. Régebben ezt naponta megtették. Most a legutolsó ami kikerült július 31-i írás. Augusztusit nem találtam.

Ezek után az vesse rám az első követ aki úgy gondolja, ok nélkül látok sötét fellegeket a Freeblog körül.

Hát az a lehűlés amit mára jósoltak az időjósok nem jött be. Pedig mostanában már elég nagy biztonsággal el szokták találni, de a mai napra jósolt lehűlés tényleg elmaradt. Ugyanolyan meleg van mint tegnap meg azelőtt. Ami azért nem semmi volt. Még a Pepsis PET palackok is megolvadtak, amire azért még nem volt példa. Az, hogy tegnap sajnálatos módon elírtam egy évvel az atombomba ledobásának évét szintén a kánikulai hőségnek tudható be, mint ahogy az is, hogy a kocsiban tárolt palackok tényleg eldeformálódtak a benne lévő súly és a hőmérséklet hatásra.

A dologra úgy derült fény, hogy a korábban megvett és kocsiban tárolt 8 palack akciós kólából magamhoz vettem egyet, hogy felviszem a lakásba. Többet nem tudtam mert tele voltam egyéb cuccokkal is. A lifthez érve átmenetileg leraktam a földre, illetve csak raktam volna, de nem állt meg. Nézem, hogy mi  a fene van ezzel, hát látom, hogy ebben lényegesen kevesebb kóla van mint lenni szokott. Természetesen a lezáró kupakot is megnéztem, vajon sértetlen-e? Az volt. Na ekkor vettem alaposabban szemügyre a palackot és láttam, hogy  bizony ennek a műanyag palacknak g ö m b ö l y ű lett az alja. Olyan félgömbszerű kipuklisodott. Innen már érthető volt, hogy miért nem akart megállni magától.

Azóta felhoztam a  maradék hetet is, most a konyhában mindenütt pepsis palackok állnak valaminek neki támasztva. És hogy hová lett a palackból az ital? Természetesen a kipuklisodott aljába költözött át ezért látszik felül hiányosnak. Hát ilyen melegek vannak errefelé így augusztus elején.

Nagyjából 3 éve őrzöm ezeket a képeket. 2009 júliusában kaptam Amerikában élő egykori tanítványomtól, ma már barátomtól, aki Los Alamosban volt egy konferencián és a kutatóintézet kiállítójában talált rá ezekre a képekre. A képeken látható a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák hű másolata. A kisebbik zöldhöz hasonlót dobták le Hirosimára a nagyobbik sárga eredetijét pedig Nagaszakira. Látható továbbá két tabló is melyen Neumann János és Teller Ede munkásságának értékelése látható illetve olvasható. Engem lenyűgözött az az energia koncentráció ami ezekben a bombákban koncentrálódott. Gondoljunk rá, milyen károkat okoztak ezek a relatíve kisméretű bombák pontosan 67 évvel ezelőtt, 1945 augusztus 6-án illetve három nappal később augusztus 9-én.

Még a rendszerváltás előtt történt a dolog, a brezsnyevi időszak vége felé, hogy hivatalos voltam egy Moszkva környéki dácsára. A dácsa orosz szó, nyaralót jelent, de úgy gondolom a magyar nyelvben is meghonosodott már, tehát bátran írom így, jobban visszaadja a történet hangulatát. Szóval egy ilyen dácsára voltam hivatalos, egy jó barátom hívott meg. Mi külföldiek nem hagyhattuk el engedély nélkül Moszkvát de mi elhagytuk és úgy tűnik a hatóságok megbékéltek a dologgal. Csak mi hittük, hogy ha veszünk a kioszkban egy Pravdát és beletemetkezünk akkor mindenki szovjet embernek néz majd bennünket. Ma már úgy gondolom a hatóságok tudtak a mi kiruccanásainkról csak szemet hunytak felette. Szóval visszatérve a történetre én is megvettem a magam Pravdáját és felültem az ottani HÉV-re és elutaztam 42 kilométerre Moszkvától. Azért gondolom, hogy ennyi lehetett mert az állomást ahol leszálltam így hívták. Nem túl nagy fantáziára vallott ez az elnevezés, de az elnevező biztos unta már a dolgot és unalmában kitalálta, hogy legyen 42. kilométer.

Itt várt a barátom kocsival, innen mentünk a telekre. A telken takaros kis házikó állt, ami arrafelé jómódot jelentett. Az én barátom tanszékvezető professzor volt az egyetemen, megengedhette magának a nyaralót. Ők már azért viszonylag tisztességesen kerestek és rendelkeztek azokkal a kapcsolatokkal is ami az ilyesmihez kellett.  Azt tudni kell, hogy a szovjet polgár ha szabadban saslikot süt ahhoz mindig hív néhány vendéget. Így aztán rajta és a feleségén kívül ott volt még a fia feleségestől és átjöttek a szomszédok is. Így már voltunk heten, ez már valóban egy kisebb kompánia volt. Természetesen a díszvendég én voltam, mindenki engem kínált, a háziasszony elém rakta a legtöbb saslikos pálcikát. Közben meg beszélgettünk erről-arról. De leginkább  Magyarországról, a magyar viszonyokról. Aztán egyszer csak Mark Vasziljevics - a szomszéd - megkérdezte, hogy Magyarországon a személyi igazolványban szerepel-e a nemzetiség? Mondtam, hogy nem. Ekkor mondta Mark Vasziljevics, hogy akkor Magyarország sokkal demokratikusabb ország mint a mi Szovjetuniónk. És el kellett fogadnom mert a szovjet igazolványokban valóban van egy rovat, hogy nemzetiség, ahová be van írva az igazolvány tulajdonosának a nemzetisége. Tehát, hogy orosz, ukrán, német, üzbég, türkmén vagy netán zsidó. Igen, a Szovjetunióban az, hogy valaki a zsidó származású volt az nemzetiségnek számított. Mint ahogy a szimpatikus szomszéd is zsidó volt. Egyébként nem tudom, hogy van most, gondolom ugyanígy.

Most gondoljuk el, hogy mi lenne nálunk hasonló esetben? Jó lenne az, ha az ember ki lenne szolgáltatva adott esetben olyan ügyintézőknek akik mondjuk nem kedvelik a zsidó származású polgártársaikat? Vagy a munkahelyeken, iskolákban mindenki tudná, hogy ki zsidó, ki nem? Nem lenne jó, így aztán teljesen egyetértettem Mark barátunkkal mikor demokráciaellenesnek ítélte a dolgot.

Egyébként a vigyázatlan külföldi is gyakran került kínos helyzetbe emiatt. Többek között én is. Ugyanis azt  mindenki tudta, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű állam. Ennek megfelelően gyakran kíváncsivá is vált a külföldi, hogy vajon a kísérője, vagy a nemrégen megismert barátja vajon milyen nemzetiségű. És megkérdezi.  És bizony ha nincs szerencséje olyan választ kap ami után zavarban van, csak hümmög, hogy izé meg minden, szóval nem tudja kezelni azt a tényt, hogy a vele együtt vodkázó vagy utazó szovjet kolléga zsidó. Ilyenkor nem tudja, hogy mit mondjon? Helytelenítse ezt a gyakorlatot, vagy sajnálkozzon a dolog felett? Ilyenkor aztán az szokott lenni, hogy a megkérdezett segíti ki a kérdezőt valami rutinos jópofasággal ami után valami kínos nevetéssel témát lehet váltani.

Én kétszer értem meg hasonló esetet. Az első akkor volt mikor negyedéves voltam az egyetemen. Egyszer már nem is tudom kicsoda, talán a KISZ bizottságról valaki azt kérte néhányunktól akik jobban tudtunk oroszul, hogy menjünk már le a klubba, oda jönnek majd szovjet vendégek velük kellene beszélgetni.  Meg is jöttek egy busznyian, mint kiderült ez valamiféle jutalom utazás volt. Az én asztalomhoz négyen jutottak, mind férfi. Jól elbeszélgettünk, többnyire ők kérdeztek én meg meséltem nekik. Ugyan nem volt a feladatom de úgy megkedveltem őket, hogy este még elvittem őket egy sörözőbe is. Itt aztán sorra került a nemzetiség is. Sorra kérdeztem mind a négyet. Volt itt két orosz, egy litván aztán sorra került a negyedik is. És ő azt mondta, hogy ő zsidó. Hát én a magam 23 évével se köpni se nyelni nem tudtam. Hogy most mit mondjak egyáltalán? Már a részletekre nem emlékeztem, de arra igen, hogy először kínos csönd volt, aztán ők oldották fel valahogy.

A második eset már nem sokkal a rendszerváltozás előtt volt Moszkvában. Egy egy hónapos tanfolyamon vettem részt ahol lengyelek voltak harmincan mi magyarok meg ketten. Más nem is volt. Itt napközben előadásokat hallgattunk, többnyire professzorokat. Itt volt egy idős ember aki nagyon jó előadást tartott. Csak ültünk és nem győztünk betelni vele. A végén kicsit beszélgettünk úgy általában, aztán egyszer egyikünk megkérdezte, hogy a professzor elvtárs milyen nemzetiségű? És ő nagyon természetes módon azt felelte, hogy ő zsidó. A reakció a szokásos volt, először pár másodperces csend, aztán ő folytatta ott ahol abbahagyta. Arra még emlékszem, hogy a szünetben többen nehezteltek a kérdezőre, hogy miért kellett megkérdezni? Határozottan illetlennek találták a kérdést. Persze ha a válasz mondjuk az lett volna, hogy ukrán senki nem tette volna szóvá a dolgot.

Valóban, mivel mi külföldiek nem nagyon tudjuk kezelni a kérdést tényleg indokolt az óvatosság. Ha mindenáron tudni akarjuk valaki nemzetiséget kérdezzük meg másoktól. De sokszor erre sincs szükség, vannak tipikus zsidó nevek és ezek eléggé árulkodók.

Kicsit zákányos vagyok, pedig az utóbbi időben már nem szoktam az lenni. Már kezdtem azt hinni, hogy a nyugdíjasnak szinte jár az ebéd utáni szundikálás, ezért már a szervezet sem fejezi ki rosszallását azzal, hogy zákányossá teszi az embert. De nem így van, mert most aludtam vagy 2 órát és több mint 40 perce nem tudok magamhoz térni. Először bekapcsoltam a Tv-t és a videót, hogy nézek egy kis "Revizor"-t, alvás előtt ezt akartam nézni, aztán azt vettem észre, hogy már 20 perce nézek egy tenisz mérkőzést, amihez nem is értek, nem is szeretem, még ha egy Federer nevű pofa teniszezik akkor sem. Bár ezt nézésnek nem nagyon nevezném, inkább csak bámulom a képernyőt és telik az idő. Egy idő után felállok, odalépek, visszanyomom a kazettát melyet véletlenül lökettem ki, elkezdem nézni a "Revizor"-t, hátha felébredek. Fel nem ébredtem, azonban rájöttem, hogy én ezt nem engedhetem  meg magamnak, ha haladni akarok oda kell ülnöm a géphez és írnom kell. Itt tartunk most, ideültem és írok.

Például a tegnap esti viharról, ami azért hamarosan csillapodott és fél 12-kor már be lehetett zárni az ablakot. Ezután már az alvásról is lehetett szó.

És akkor Mályiról. Közel egy teljes hetet voltam kint. Eleinte az időjárás nem volt felhőtlen, de azért olvasgatni akkor is lehetett. Aztán a hét vége felé ez is sokat javult. A kutyák kezdettől fogva nálam voltak. Napközben is, éjszaka is. Utóbbit szívesen kihagytam volna, de nem lehetett. Így aztán ha nem is minden éjjel, de azért gyakran ébredtem ugatásukra. Általában egy ugatással elvoltak éjszakánként. Napközben meg ott voltak körülöttem. Időnként mikor olvastam odajöttek, biztosítottak szeretetükről és éltük tovább a magunk életét. Mondjuk én beértem volna kevesebb szeretetnyilvánítással is, de sajnos ezt nem lehetett velük megbeszélni.

Ezek egyébként úgy zajlottak le, hogy amint ültem és olvastam odajött a Kismorzsi, hátsó lábaira állt, két mellső lábával feltámaszkodott a hasamon, én meg elkezdtem simogatni a buksiját. Erre ő hol a jobb kezemet nyalogatta, hol a balt. Nagyjából ekkorra megjelent a másik is, ő is helyet követelt magának. Így már kettőjükkel folyt ez a simogatósdi. Szerencsére egy idő után elkezdtek féltékenykedni egymásra és egymást kezdték kiszorítani szolid birkózás formájában, aminek a vége az lett, hogy mind a ketten földre kerültek és ott folytatták. Ekkor én már nyugodtan olvashattam, véget ért a soros szeretetnyilvánítás.

Őszintén megmondva én már ezeket is kihagytam volna. Egyrészt állandóan kezet kellett mosnom, másrészt meg nem lehetett nyugodtan olvasni. Ehhez jöttek még a legyek melyek változatlan intenzitással csíptek. Nem sétálgattak rajtam (mert ilyen legyek is vannak, ezeket még el is viseltem volna) hanem észrevétlenül rászálltak a lábam számára és csak azt vettem észre, hogy belém szúrták a nem is tudom micsodájukat. Hogy a beazonosítást segítsem megjegyzem, hogy nem zöld legyek voltak, nem is böglyök. Ezek normál méretű szürke színű legyek voltak és nagyokat csíptek. Rájöttem, hogy újsággal nem agyoncsaphatók, talán majd egy légycsapóval eredményesen vehetem fel a küzdelmet velük, miután beszerzek majd egyet. Tudom hol keressem, már csak el kell mennem érte.

Visszatérve hű cimboráimhoz pénteken reggel bejöttem a városba, megegyeztünk a gazdival, hogy most bezárja őket, hogy ne tudjanak átjönni. Hát bizony már én sem bántam ha egy kicsit otthon is lesznek. Bár kicsit bizonytalan voltam nem szabadítják-e ki magukat, hiszen ezerszer megtették már. Erre mondta a gazdi, hogy most itthon van majd vigyáz rájuk. Ez engem is megnyugtatott. Nyugodtan olvastam egész délután, élveztem a nyalakodás mentes órákat, a nyugodt éjszaka ígéretét, aztán fél 11 felé megjöttek. Késő volt már, látni nem láttam őket mert már begubóztam, de az ugatásukat meghallottam. Eddig tartott az otthontartózkodás. Nyilván mikor a gazdi elvonult aludni ripsz-ropsz kiástak magukat és már jöttek is át. Azóta is az van, hogy akkor jönnek amikor akarnak. Készítettem képeket is de valami miatt nem tudom leszedni a telefonomról. Igazán kár, mert kicsit szemléletesebbé tennék a beszámolómat.

Vasárnapig tartott ez az idill, most Miskolcon vagyok. Elég bizonytalan időnek néz ki, így maradok is. Aztán a hét közepe felé majd meglátjuk.

Itt egy darabig úgysem lesz alvás, írok hát egy pár sort a viharról. Kezdem azzal, hogy én még ilyen vihart nem láttam. Még a hangja is félelmetes. Nagyon tartok attól, hogy az anyagi károk számottevőek lesznek. Az egész egy szolid késő délutáni esővel kezdődött, most legalább 120 km/óra sebességű szél tombol, az ablakokat nem lehet bezárni mert úgy remegteti, hogy az ember azt hiszi rögtön szétesik. Az előszoba ajtó be van zárva a lépcsőház felé, de ott ugyanez a helyzet. Rezeg és félelmetes a hangja. A mellettem lévő ablak nyitva van, ha bezárom rögtön rázendít. Szó sem lehet alvásról. A redőnyök fel vannak húzva, a hang az ablak és az ablakkeret közötti résben keletkezik. Villámlik, de dörej egyelőre nem hallatszik. Az eső esik ugyan, de nem számottevő. Az utakon nem nagyon látok sem autókat, sem embereket. Úgy látszik mindenki behúzódott a fedett helyekre. A kocsim viszonylag távol áll a fáktól, talán nem lesz baja.

Egyébként délben jöttem be Mályiból, úgy néz ki egy darabig maradok is. Vannak elintézendő dolgaim a városban, ezek bent tartanak. Egyébként sem mondanak jó időt. Írok majd bővebben is Mályiról, most legyen elég annyi, hogy jó volt, jól elvoltam Kismorzsiékkal.

Visszatérve az időjárásra mintha kicsit csitult volna. Azért van rá esély, hogy nyitott ablak mellett kell megpróbálkozni az alvással mert a zaj miatt másként nem megy. Na, jól nézünk ki.

Megmondom őszintén idáig nem olvastam semmit Ljudmila Ulickajatól. Valahogy nem érdeklődtem még a hazai kortárs írók iránt sem, nem hogy a külföldiek iránt érdeklődtem volna. Biztos az van bennem, hogy le kell ülepednie a dolgoknak ahhoz, hogy az igazi értékek felszínen maradjanak. És ehhez évek, netán évtizedek kellenek. Meg hát a hazai kortárs írók sem a kedvenceim. Megpróbálkoztam én jó néhánnyal, nem igazán tudtak közel kerülni hozzám. Így aztán nem is kerestem soha a kortárs írókat, megelégedtem annyival amennyit az irodalmi folyóiratokban olvashattam.

Ezzel az Ulickaja kötettel a szemközti könyvtárban találkoztam. Először nem érdekelt, aztán mégiscsak kézbe vettem és elolvastam a "fülszöveget". Ez már felkeltette valamelyest az érdeklődésemet és kikölcsönöztem. Ha meg már kikölcsönöztem még aznap el is kezdtem olvasni. Hát az eleje végképp nem tetszett. Félre is tettem néhány napra, aztán megint kézbe vettem. Átkínlódtam magam megint vagy 40 oldalon, de még mindig azon hezitáltam nem kéne-e abbahagyni. Aztán olvastam tovább és egyszer csak kezdett érdekessé válni. Eléggé belelendültem, szépen haladtam, a 600 oldalas könyvet néhány nap alatt elolvastam. Aztán mikor végeztem kicsit szomorúan gondolkoztam el az olvasottakon és a három főszereplő tragikus sorsán.

És itt megállok egy pillanatra, hogy azok akik szeretnék elolvasni a könyvet, viszont nem szeretnék előre megismerni a könyv tartalmát itt abbahagyhassák az olvasást, hogy aztán  *-al kezdődő sorban folytassák.

A könyv három főszereplője gyerekkoruk óta ismerik egymást. Egy iskolába járnak, talán egy osztályba is. Életük alakulásában meghatározó szerepet játszik irodalomtanáruk aki sokat foglalkozik tanítványaival. Sztálin halálakor még gyerekek, gyerekként élik meg a nagy vezér halálát és temetését, amely tragikus következményekkel jár sok szovjet ember számára. Az iskolák elvégzése után dolgozni kezdenek.

Egyikük körül - aki szamizdat kiadványok kiadásával és terjesztésével foglalkozik -  annyira szorul a hurok, hogy emigrációba kényszerül. Először Amerikába kerül majd onnan Németország nyugati felébe ahol a Szabadság Rádió munkatársaként dolgozik. Feleségét hátrahagyva távozik és viszonylag fiatalon hal meg rákban. A másik főszereplő tulajdonképpen az ő révén kerül kapcsolatba a tiltott kiadói munkával, mivel egyéb munkát nem tud szerezni. Persze lebukás a vége, 3 évet kap szovjetellenes propagandáért. Tulajdonképpen akkor született gyermekét 3 év múlva látja először, szabadulása után. A börtön eléggé megviseli, gyermeke idegen emberként fogadja, büntetett előéletűként munkát nem kap. Ugyanakkor a hatóságok állandóan zaklatják, hogy helyezkedjen el, mert különben lecsukják közveszélyes munkakerülésért. Ördögi kör, mert ha nem dolgozik elítélik, munkát viszont mint büntetett előéletű nem tud szerezni. Ismét a belső ellenállásnál köt ki aminek természetesen megint lebukás a vége. Mivel zsidó nemzetiségű, a KGB felajánlja neki a kivándorlás lehetőségét Izraelbe. Ha nem fogadja el akkor már súlyosabb ítéletre számíthat. Felesége nem akar kivándorolni, depressziós lesz, a gyermekükkel elutaznak a feleség szüleihez. Hősünk más kiutat nem látva kilép az ötödik emeletről. A harmadik társuk nem zsidó származású, így semmi esélye a kivándorlásra. Ő ugyan nem foglalkozik illegális tevékenységgel, de nagyon szívesen elhagyná a Szovjetuniót. Végül egy amerikai nővel kötött névházasság útján erre is mód nyílik.

* Itt ér véget a könyv amelynek legfőbb előnye, hogy megismerhetjük belőle a Szovjetunió belpolitikai viszonyait a hruscsovi és brezsnyevi időkben. A film története Sztálin halálával indul, aztán folytatódik Hruscsov uralkodásával majd az ezt követő Brezsnyevvel jellemezhető évekkel. Végre megtudhatjuk, hogyan lehet emberek százainak elpusztulni egy temetésen mikor a hatalmas tömeg meglódul. Én sokszor hallottam, hogy Sztálin temetésén sokan haltak meg, de most már azt is tudom hogyan.

Közelképet kaphatunk a KGB tevékenységéről, arról, hogyan óvták és védték a szovjethatalmat az úgynevezett belső ellenségtől. Láthatjuk, hogy aki egyszer a látókörükbe került többé nem szabadulhatott. Megismerhetjük a zsidók helyzetét, az antiszemitizmust amit ugyan titkoltak és tiltakoztak ellene, de a szovjet élet minden szintjén jelen volt. Amire a szovjet zsidók a kivándorlással válaszoltak. Nekem is vannak ez irányban tapasztalataim, talán sor kerül majd rá, hogy megosszam olvasóimmal.

Nem akarom túl hosszúra nyújtani a beszámolómat ezért  csak a lényeget ismétlem meg: aki szeretne megismerkedni a hruscsovi és brezsnyevi idők Szovjetuniójával olvassa el Ljudmila Ulickaja "Imágó" című könyvét.