Morgómedve

Már több alkalommal is feltűnt, hogy ha az újságokban Grúziáról írnak nem a Grúzia elnevezést használják, hanem a Georgiát. Az első néhány esetben csak néztem, most viszont úgy gondoltam kicsit utánanézek. Nem könnyű tisztán látni a kérdésben, de én azért megpróbálom világosan megmagyarázni mi is a helyzet.

Induljunk ki abból, hogy minden országnak van egy olyan neve, amelyet az ott élők használnak. Mi például hazánkat magyarul Magyarországnak hívjuk. A németek ha egymás között németül beszélnek rólunk azt mondják Ungarn, a franciák hogy Hongrie, az oroszok Венгрия, az angolul beszélők pedig Hungary. Ez így rendben is van. 

Nézzük meg  mi a helyzet Grúziával. Kétségtelen, hogy az oroszban is így mondják, hogy Grúzia (Грузия) nyilván ha más miatt nem is, a szovjet rendszerhez tartozás kapcsán is így neveztük korábban. Jól meg is voltunk ezzel az elnevezéssel, aztán jött a javaslat, hogy ezentúl Grúzia helyett írassék az, hogy Georgia. Ez diplomáciai vonalon történt, de politikusok is lobbiztak ezért a parlamentben. Megkérdezték a tudósokat is, ők (az akadémia illetékes bizottságai) azt mondták, hogy maradjon a Grúzia. Viszont - különösen a grúz orosz háború óta - egyre nagyobb nyomás nehezedett ránk Grúzia részéről a Georgia elnevezés használatáért. Ami egyébként angolul (is) van hiszen az ott megjelenő angol nyelvű lapot Georgian Journalnak hívják. 

A dolog bonyolult, de számomra látszik egy kompromisszumos megoldás. A külföldiekkel való diplomáciai érintkezésben legyen Georgia, nyilván ezek nem magyar nyelven történnek, a mi kis köznyelvünkben viszont maradjon Grúzia. És ezzel az álláspontom egybe esik az MTA állásfoglalásával amely így fogalmaz a Wikipédia szerint: Az MTA és a Földrajzinév-bizottság nem támogatja a grúz diplomácia igényét, hogy országukat az elterjedtebb Grúzia helyett Georgiának nevezzük.

Akit bővebben érdekel a dolog itt és itt olvashat róla. 

Megint elmaradtam egy kicsit, elnézést. Az az igazság, hogy nem nagyon volt miről írnom, nagyobb lélegzetű lett volna, de ahhoz nem volt időm meg ihletem, kisebb dolgok meg nem jutottak eszembe. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy csinálok egy listát, aztán ilyenkor csak előveszem és kész. Volt is már egyszer ilyen, aztán megint lusta voltam felírogatni.

Egyébként is egy téma ha nem írják meg elavul idővel. Amikor felmerül az ember lelkes, jaj de jó, na erről írok majd, aztán idővel egyre inkább elvész a lelkesedés. Nem a téma avul el, hanem az az érzés múlik el ami alapján az ember még néhány héttel ezelőtt olyan lelkes volt. Az lenne jó ha időmilliomos lennék, amikor beugrik a téma már ülök is a géphez és írok addig, amíg az ihlet tart. Én emlékszem sokszor volt ilyen, ezek voltak a legjobb írások. Amiről most írok az is régen motoszkál bennem, bár ez inkább praktikus dologról szól, nagy ihlet nem kell hozzá.

Arról van szó, hogy vannak ezek a filmajánlatok. Amikor a TV-ben menő filmről szól azzal nincs gond. Azzal sem amelyek fenn vannak a Médiaklikk-en, hiszen ezek azért vannak ott, hogy 7 napig még megnézhessük. A gond azokkal a filmekkel van, amelyeket sem megnézni nem lehet a TV-ben, sem pedig nincsenek fenn a Médiaklikken sem. Én természetesen nem írhatom, hogy fenn van az interneten, valószínűleg ha kis mértékben is de sérteném a szerzői jogi törvényt. Igaz, a mai internetes nemzedék ilyenkor kicsit körülnéz, ebben jó barátja a Google, aztán vagy sikeres ez a keresés vagy nem. 

Végezetül megemlítenék egy Andrzej Wajda filmet, a Menyegzőt, pénteken este láthatjuk. Külön nem ajánlottam volna, de ha már filmekről írok, csak megemlítem, mert azért jó film, bár nem éri el azt a küszöböt amit én figyelembe szoktam venni ha valamit ajánlok. Péntek este láthatjuk 21.45-kor a Duna TV-n. A Port az alábbiakat írja róla:

https://port.hu/adatlap/film/tv/menyegzo-wesele/event-tv-81583765/movie-1637

Egyébként itt végre süt a nap, a térdem állapota stagnál, pénteken kapom bele az utolsó injekciót. Azért sokkal jobb mint 3 hete volt. Elköszönök, kellemes napokat kívánok!

Endre ismét előadást tart, ezúttal Beethovenről. Én sajnos most nem fogok tudni elmenni, a térdemet kímélem, ami egyébként lassan ugyan, de javulgat. Ne felejtsük el elolvasni a filmajánlatomat sem. A hétfői rendezvény plakátját itt láthatjuk:

Tegnap este vetítettek egy kiváló szlovák-magyar filmet a Duna TV-n Gyerekek címmel. A film része a V4 mozi című sorozatnak. Az ezt megelőző 2 cseh filmről nagyon kedvezőtlen véleményem volt, most viszont egy határozottan jó filmet láttam, tudom ajánlani mindenkinek. Az alábbi linken még 7 napig megnézhető:

https://www.mediaklikk.hu/cikk/2018/03/07/gyerekek/

A film négy történetet mesél el. Az első egy autista kisfiúról és szüleiről szól. Mi kívülállók el sem tudjuk képzelni az életet egy ilyen kisfiúval. Néhány hónapja a Kriminális című bűnügyi magazinban bemutattak egy családot ahol a ma már kamasz korú, szintén autista nagyfiú a legváratlanabb pillanatban támadt a szüleire. Képzeljük el, hogy olvasunk a fotelben vagy éppen szunyókálunk amikor egy irgalmatlan nagy pofont kapunk a gyerekünktől. Az adásban megszólaltatott szakértő szerint intézetbe kell adni, az anyuka hallani sem akart róla. A filmbeli kisfiúval nem ennyire rossz a helyzet, de itt sem könnyű a szülők sorsa.

A második részben egy fiatal férfi kihasználja az alkalmat és megszökik a börtönből mert otthonról sem levél nem érkezik, sem látogató. Mint ismeretes egy börtönben lévő férfi ilyenkor mindig arra gondol, hogy elhagyta a párja. Meg is tesz a hóban étlen szomjan 100 kilométert az otthonáig...

A harmadikban egy érzékeny lelkű kisfiú kénytelen együtt élni anyja részeges élettársával. Az anya is látja, hogy a férfi nem hozzájuk való, de nyilván az egyedülmaradástól való félelem erősebb annál, hogy elzavarja ezt a, már bocsánat, barmot. Nem folytatom, megint csak azt mondom nézzük meg a filmet.

A negyedik epizódot még én sem láttam végig, majd este nézem meg videóról, de nyilván az is jó lesz. Van még 3 nap a hosszú hétvégéből, javaslom áldozzunk másfél órát erre a nagyon jó filmre.  

Észre se vettem, hogy vasárnap volt 12 éves a Morgómedve. Az az igazság, hogy van több minden aminek ünnepelhetném az évfordulóját, de miután rendszeresen elfeledkezem róluk, így nem nagyon figyelek oda rájuk. Most sem szeretném hosszasabban ünnepelni magamat, hanem inkább azon örvendeznék, hogy milyen jó, hogy manapság egyáltalán van hol közzétenni az embernek a gondolatait.

Gondoljunk azokra az időkre amikor még nem volt internet, sőt számítógép sem nagyon. Ha az ember érzett magában tehetséget és lelkesedést az írásra kerített egy írógépet, jó sok papírt és nekilátott. Amikor aztán elkészült a mű fogta az egészet és elkezdte végigjárni vele a kiadókat. Mivel íróember sok volt, hivatásos is, amatőr is, a kiadók el voltak kényeztetve. Ha az utcáról bement valaki akkor egy szerkesztő nagy fintorogva beletúrt a papírhalomba, megkérdezte, hogy mivel foglalkozik az illető, aztán ha valami nem igazán írással rokon foglalkozást hallott már adta is vissza. Ezek a bőség évei voltak. 

Ma meg az ember beregisztrál egy ingyenes blog üzemeltetőhöz és már írhat is. Nem kell instanciázni kiadói szerkesztők előszobáiban, egyszerűen írni kell és kész. Mint ahogy én tettem azon a 12 évvel ezelőtti napon. Aztán ha az ember érdekes dolgokat ír még olvasója is lesz. Én akkor azt mondtam, hogy ha lesz 20 ember aki olvasni fog már nem hagyom abba. Most úgy saccolom a statisztikai adatok alapján, hogy olyan 250 állandó olvasóm lehet. Aztán ha nagyobb lélegzetű ügybe fogok az Index kiteszi a honlapjára és ilyenkor nagyon sokan letöltik az írást. A csúcs kerekítve 6000 volt. Tehát meg kell gondolni mit ír az ember mert hirtelen nagyon nagy nyilvánosságba csöppenhet. Már nem is emlékszem melyik írás volt az amely ekkora nyilvánosságot kapott.

Tehát jó ez a blogvilág, aki úgy gondolja, hogy érdemes írnia megpróbálhatja. Így aztán a böngészővel nézelődő olvasó rengeteg olvasnivalót talál az interneten. Blogot is, mást is. Az internet nagy csábító, hamar ottfelejtheti magát az ember a gép előtt. A legjobban a fiatalokat féltem. Attól tartok ők már nagyon keveset olvasnak, pedig az ember fejlődéséhez, épüléséhez a könyvek is hozzájárulnak, hozzájárulnának. Én örülök, hogy amikor fiatal voltam nem volt sem videó, sem CD és DVD, de még számítógép sem. Én először 1982-ben találkoztam személyi számtógéppel. Ami előtte volt jobb nem is említeni. Tehát én olvastam. Olvastam otthon, vonaton, buszon,  időnként a munkahelyen is. Kötetlen munkaidőben dolgoztam, megtehettem. Meg azt is, hogy este 9-kor mentem haza mert a levelezősökkel este 8-ig volt órám.

Máig előttem van egy fiatalasszony, szegény már alig bírta nyitva tartani a szemeit. Levelezőn végezte el az egyetemet, ma főmérnök a régi munkahelyén. Azóta is jó barátságban vagyunk. Vagy egy másik, délután 5 felé járt amikor szegény elaludt. Úgy ahogy én szoktam ha ülök, a fejemet hátrahajtva. Egy mini teremben voltunk vagy húszan, mikor észrevettem elnevettem magam, mert így még nem aludtak az órámon. Kérdezték a fiúk (lányról volt szó, szintén levelezősről) hogy felköltsék-e? Mondtam, hogy ugyan már, majd lemásolja ezt a pár oldalt másnap valakiéről. Aztán meghallottam, hogy valahonnan Nagykanizsa mellől indult aznap hajnalban, hát jó korán kellett kelnie, hogy ideérjen. Ezután már arra is ügyeltem, hogy ne hangoskodjak. Néha előadás közben ha begerjedek előfordul. Na de messzire elkalandoztam, ideje visszatérni az évfordulóra.

Azaz nagyon nincs is miért, nem nagyon tudok én már ez ügyben mit írni. Fényezni tudnám magam de az akkor nem én lennék. Így aztán ezzel el is köszönnék. Bízom benne, hogy sokan velem tartanak a 13. évre is.   

Azt hiszem lassan megjön már a tavasz is. Tegnap a délutáni szundikálásom után kimentem az erkélyre, olyan melegen sütött a nap, hogy szétnyitottam az ott telelt, jó 20 éve a használtcikk piacon erdélyiektől vásárolt hintaszéket is. Kicsit szűkös volt, de azért még elfértem benne. A nagy sietségben megtörölni is elfelejtettem, bár ilyen magasra nem sok por jön már fel. Az ujjam végighúztam egy még érintetlen szakaszon egy csöpp port sem találtam. Az az igazság, hogy az ilyesmit az ember ősszel becsomagolja egy fóliába, bár az is lehet, hogy az se jó megoldás, ha befülled megpenészedik. A lényeg, hogy egy kicsit üldögéltem és már éppen indultam befelé ez újságomért amikor megjöttek a felhők és elment a nap is. Ami persze nem ment sehová, legalábbis nem számottevően, de így szokták mondani. Summa summarum egy kis ízelítőt kaptunk a tavaszból, ami azért lassan csak megjön.

Szeretem a tavaszt, a természet kizöldülését, a madarak boldog énekét, a téli cuccok levetését. Úgy néz ki idén nem lesz Mályi, marad az erkély. Jókat lehet olvasni ott is. Változatlanul szeretnék sokat olvasni, sok sok könyvet kivenni a listám alapján a könyvtárból. De ha nem lenne könyvtár akkor sem lennék bajban, van itt nekem még elég sok könyvem, dacára annak, hogy elég sokat elajándékoztam meg elcseréltem videó kazettákra.

Sajnos az utóbbi időben ezekből sem fogy sok, nincs mit felvenni. Ebben a V4 Mozi sorozatban is újabban számomra ismeretlen cseh rendezők még ismeretlenebb filmjeit vetítik. Bár az Élet mindenáron 20 évvel ezelőtt elnyerte a cseh filmkritikusok díját, felterjesztették Oscar-díjra is, én ennek ellenére igencsak rossz filmnek tartom. Sajnálom, de a rendezőről, Jan Hrebekről sem hallottam soha. Ugyanez mondható el a rendező múlt héten bemutatott másik filmjéről a Kuckókról is. Sajnos az e heti kínálat is elég gyatra. Úgy hogy ezektől sokkal jobb cseh filmek is léteznek, bár az is igaz, hogy senki nem mondta, hogy a bemutatott filmek a V4 országok legjobb filmjei lesznek. Hát ha így van akkor nem szólhatok egy szót sem.   

Egyébként megvagyok, a kissé megkopott térd ízületem okoz most gondot a jobb lábamban, de a gyógyítás és gyógyulás már folyamatban van. Úgy tűnik az ízületbe adott injekció hatásosnak mutatkozik, ez egyfajta kenőanyagként funkcionál. Bízom benne, hogy ezek, valamint egyéb tabletták és kenőcsök megszüntetik a mostani állapotomat amelynek során eléggé akadályoztatva vagyok a mozgásban. 

A fogyókúrámat tartom, mérek és kalóriákat számolok. Én ugyan kissé intenzívebb fogyásra számítottam, de ha ennyi akkor ennyi. Olyan 4 kiló 4 hét alatt. Semmi extra, semmi luxus fogyasztás. Alkohol szinte semmi, édesség sem, még az újabban megszokott napi 2 dl forralt boromról is lemondtam. Csak ennivaló, nagyon kevés szénhidráttal. Hát így bizony fogyni kell. 

A Nőnap alkalmából szeretettel köszöntöm a hölgy olvasóimat.

Köszönöm, hogy az elmúlt évben is kitüntettek érdeklődésükkel.

Kívánok nekik sok örömet és boldogságot, jó egészséget és nem csak erre az egy napra!

És persze kívánok boldog Nőnapot is!

Az afganisztáni háborúról szóló írásomba még belefért volna egy-két dolog, de nem akartam elkalandozni a lényegtől, most megtenném.

Egy kicsit messzebbről kezdem. Sajnálatos módon kollégiumokban is előfordul, hogy a felsőbb évesek úgymond szívatják az elsősöket. Ennek mértéke különböző az egyes középiskolák esetében, az iskola és a kollégium vezetése sokat tehet azért, hogy ez elhanyagolható mértékben nyilvánuljon meg a vezetésük alatti intézményekben. Amikor 1963-ban én elsős voltam ott is megvolt ez. Érdekes, csak két emberre emlékszem, ők a portán megnézték kik kaptak csomagot és ők is ott voltak a csomagbontásnál. Ők jóllaktak, vacsorára is vittek belőle. Ha az ember lázadt jött a verés. Így mindenki tűrte.

A katonaságnál is dívott ez a szokás, csak durvább formában. Igaz, ez a mi ezredünkben elégé visszafogottan zajlott, mi ugyanis nagyon sokan voltunk előfelvételis katonák, sokkal többen mint a kétéves öregkatonák. Mi 11 hónapig szolgáltunk, ők 24-ig, a második évben lettek öregkatonák. Nekünk nem volt második évünk. Az öregek úgy gondolták, hogy a kopaszokat (újoncokat) szívatni kell, őket is szívatták, mégsem haltak bele alapon. Mint ahogy írtam mi sokan voltunk, így aztán ők sem vadultak bele a szívatásba. Például a mi 76 személyes körletünkben olyan 10 körül lehettek (többnyire sofőrök, szakácsok, raktárosok stb.). Nyilván ez az aránytalanság is hozzájárult ahhoz hogy nem nagyon foglalkoztak velünk. És ez igaz volt nem csak a század, hanem az ezred vonatkozásában is.  

A Szovjetunióban viszont eldurvult a helyzet. Ott elég komoly mértékben folyt az újoncok megalázása, gyötrése, verése. Ez az erőszak néha szélsőséges méreteket öltött, elég sok esetet olvastam az interneten amikor emberek haltak bele ezekbe az atrocitásokba. Képzeljük el, elküldjük a fiúnkat a katonasághoz és halva kapjuk vissza. Békeidőben. Oroszul van egy rövid elnevezése is, "Дедовщина". А "дед" szó öreget jelent. Írhatnám azt is, hogy öregezés de az ma már nálunk mást jelent. Azt  jelenti amikor emberek elmennek öreg embereket kirabolni és agyonverni. 

Érdekes, hogy az ottani seregben ez olyan mértékben gyökeredzett, hogy - még ha visszafogottabb mértékben is  - de Afganisztánban is megvolt. Pedig az ember azt hinné, hogy az állandó harckészültség, a halál közelsége, az egymásra utaltság elnyomja ezeket a vandál szokásokat. Hát nem. Az első dolog volt amikor az újoncok megérkeztek, hogy elszedték tőlük az új  felszerelésüket, elsősorban a katonai felszerelési tárgyakat. Egyszerűen kicserélték a használtakra. Aztán amikor nem folyt harc ment a szívatás is. Igaz, a tisztek már tartózkodtak a testi fenyítéstől, a helyükben én is ezt tettem volna. Egyvalami azért kiemelendő: a harcban az öreg katonák mindig elől mentek. Ami becsülendő dolog.  

Két dologról szólnék még mielőtt lezárom a témát. Az egyik az üzlet. A katonák is, de a tisztek is üzleteltek. Zsoldot kaptak valamennyit, ezzel is lehetett, de eladtak sok mindent. Főleg katonai eszközöket. Aztán aki a szolgálat leteltével élve tért haza a határon átesett egy vámvizsgálaton is. Ahol sok mindent elszedtek, főleg amin nagyon látszott, hogy kapitalista. Nehogy már ideológiailag sérüljön az otthoni környezet. Érdekes lehetett ez a vámvizsgálat is.

A másik, hogy két nyilatkozó pert indított az írónő ellen, hogy nem úgy írta le a történeteket ahogy ők elmondták. Felmerült az is, hogy irigység motiválta a pereket. Az írónő elég sok elismerésben részesült, anyagiakban is, nyilván ez is zavarhatta őket. Az egyiket megnyerte, a másikat részben elveszítette, dacára az írással foglalkozók széleskörű tiltakozásának.

Ha valaki szeretné megnézni, hogyan is zajlottak ezek a szívatások az ottani seregben az intereten talál elég sok videót. Javaslom ezt a karaktersorozatot másolja be a Google keresőjébe: Дедовщина

Nemrég fejeztem be a címben említett könyvet, persze könyvtárból kölcsönöztem, nem fogok én már pénzt költeni könyvekre. Régóta szerepelt a listámon, aztán most hogy újra járok könyvtárba kihoztam.

A könyv a Szovjetunió afganisztáni háborújáról szól. Arról a háborúról amelynek több célja is ismert volt akkoriban. Az egyik úgy szólt, hogy erre a beavatkozásra az ország déli határainak megvédése érdekében van szükség, egy másik pedig az, hogy tulajdonképpen itt az afgán népnek nyújtott internacionalista, testvéri segítségről van szó. A katonák lakóházakat, iskolákat építenek, az orvosok gyógyítják az afgán kisgyerekek. A hazugságok  hamar kiderültek, hiszen a békés építőmunkának és gyógyító tevékenységnek nem esik áldozatul sok fiatal katona, orvos és ápolónő, mert az említettekből sokan érkeztek haza holtan, cinkkoporsóban. Ezeket a halottakat eleinte igyekeztek eldugni a temetők rejtettebb zugaiba, aztán már a hatalom is rádöbbent, hogy ennyi embert nem lehet titokban eltemetni és ezután - igaz elszórva - de bárhová temethették a családok hozzátartozóikat. Én 1983-tól jártam ki a Szovjetunióba évente kétszer 1-1 hónapra, sok ilyen sírt láttam temetői bolyongásaimban, a fejfákon kopaszra nyírt kiskatonák, helyenként tisztek fényképeivel. 

Volt igazság abban, hogy a déli határok védelméről is szó volt, hiszen Afganisztán valóban délen volt. Csak itt nem néhány határ őrs megerősítéséről volt szó, hanem az országba való bevonulásról, igaz hívták őket. Nagyon nem mélyednék el a politikai vonatkozásokban, elég ha annyit mondok, hogy a könyv szerint csak néhány órával előzték meg az amerikaiakat.

Ennek a háborúnak nagyon sok áldozata volt, többnyire fiatalok. Itt harc folyt, a könyvből kiderült az is, hogy nagyon sok helyi lakos is áldozatul esett a harcoknak. Az elesett szovjet embereket aztán cinkkoporsóba helyezték és úgy szállították haza a családhoz. Ezeket a koporsókat felnyitni már nem lehetett, de jó is hogy így volt. Hiába érezték a hozzátartozók, hogy meg kellene bizonyosodniuk tényleg az ő fiuk fekszik-e ebben a bádog dobozban, ez az intézkedés őket is védte. Van a könyveben egy párbeszéd, amikor két anya beszélget, mindkettőnek így tért haza a gyermeke. Az egyik kérdezte, hogy bűz volt-e? Volt, felelte a másik, sőt kis fehér nyüvek is a földön...

Ami nekem egy kicsit hihetetlennek tűnik, mert ha ezek cink koporsók voltak, akkor ezek, hogy úgy mondjam forrasztással légmentesen lezárhatók. Persze csak ha precízen végzik munkájukat azok, akiknek ez a dolguk. Szintén a könyvből tudom, hogy ezek az elhunytak heteket töltöttek még el különféle helyeken mielőtt egy néhány fős "bizottság" átadta a koporsót a családnak. Nem a városi hullaház hűtőkamrájába kerültek ezek a koporsók, hanem a családnak lettek átadva. Most is hihetetlen számomra, hogy a lakásra szállították ki.

Nem részletezném tovább ezeket a dolgokat, csupán annyit tennék még hozzá, hogy kegyeleti dolgokban mi nagyon sokkal előttük jártunk. Én láttam koporsót a temetőben félre téve a bejárat mellett, miközben egyetlen hozzátartozót sem láttam a közelben. A buszok eleve úgy voltak gyártva, hogy alul elférjen egy koporsó néhány koszorúval, felül pedig az utasok, temetés esetén a temetésre menők. Láttam olyat, hogy egy fedett teherautóban ült 2 padon 4 hozzátartozó közöttük pedig a koporsó. Én már messziről felismertem mit szállítanak, mondtam is a főnökömnek, hogy figyeljen mikor melléjük érünk, nem tévedtem.

Személyes élményem volt, hogy társaságban voltam Moszkvában, eszegettünk, hallgattuk a tósztokat, ittuk a vodkát, szóval ünnepeltünk. Egy házaspár elég ideges volt, elég hamar el is mentek. A háziak mondták később, hogy a fiuk sorozás alatt van, attól rettegnek, hogy Afganisztánba viszik a gyereket. 

Hát attól lehetett is. Ott bizony könnyű volt meghalni. Ment az ember a harcjárművel, egyszer csak ráfutottak egy aknára, rögtön 6 halott. Meg néhány sebesült, kinek egy végtagja, kinek kettő, kinek több is áldozatául esett a robbanásnak. Nem tudom kinél olvastam, hogy a Nagy Honvédő Háborúból hazakerült egy ember, egyetlen végtagja sem maradt. Naponta kitolták egy fából és golyóscsapágyakból eszkábált kocsival az udvarra, ahol órákat ordított, hogy ölje már meg valaki. Kockaembernek hívták. Hát innen a 10 év alatt elég sok kockaember tét haza. Aztán véget ért a háború, egy vesztes, szégyellnivaló háború, ilyenkor a visszatért nyomorékok nem hősök, hanem terhek a társadalom nyakán. A vesztes 10 évre, a sok áldozatra emlékeztetnek bárhol jelennek is meg ezek az "afgánok" ahogy az afgán veteránokat hívták. Szép nyugdíj helyett csekély járadékkal szúrták ki a szemüket, lakásról sem volt már szó mint korábban. Egy idő után ezek az "afgánok" szervezetekbe tömörültek, de nem sok eredményt értek el a hatalomnál. Aki jól ismeri a Szovjetunió berendezkedését, tudja, hogyan működött a rendszer. Mint ahogy Lukács György mondta, minden vezető poszton egy-egy kis Sztálin (vagy Brezsnyev) ült, aki igyekezett legalább úgy viselkedni mint az említettek. Az ő gyerekeik nem haltak meg Afganisztánban, ők megúszták ezt is, még pénz sem kellett hozzá, elég volt a jó kapcsolat. Aztán ezek beszéltek lenézéssel, fitymálóan az ott megnyomorodott fiatalokkal.

Én éppen Moszkvában voltam mikor Brezsnyevet temették. A kollégium társalgójában olyan 10-en néztük a temetést. Szemernyi megrendülést nem éreztek az ottani emberek. Néhány nappal a temetés után mentem busszal a repülőtérre, akkor már elneveztek egy várost Brezsnyevről. Beszélgetésbe elegyedtem néhány elég magas rangú katonatiszttel, kérdeztem hová mennek? Mondták, hogy Brezsnyev városba. És röhögtek. Nem jóízűen, inkább gúnyosan.

Nekem úgy jött ki a lépés, hogy Moszkvában voltam amikor Andropov, Csernyenko és a hadügyminiszter - már a nevére nem emlékszem, de nem is érdekes - meghalt. Egy társasában meséltem, amikor az egyik hölgy, egy egyetemi oktató megjegyezte, hogy "T. jöjjön gyakrabban hozzánk". Hát így gondolt a szovjet nép a szolgáira mert őket egymás közt csak így nevezték az egyszerű emberek, hogy a nép szolgái. Sokáig tudnám még folytatni, de nem teszem.

Talán még annyit, hogy a szerző Szvetlana Alekszijevics időközben Nóbel-díjat kapott, többek között ezért a művéért is. Amely tulajdonképpen beszélgetéseket tartalmaz onnan hazatértekkel, valamint az onnan nem hazatértek hozzátartozóival. Ajánlom mindenkinek elolvasásra. A könyv első kiadása több mint 20 éve volt, miután egy recenziót nemrég olvastam, gyanítom újra megjelent.

A két borítót itt láthatjuk az egyik a moly.hu-n, a másik pedig www.mai-konyv.hu-n található. Ez az újabb kiadás.

Van egy film is amit érdemes azoknak megnézniük akik vizuálisan szeretnének többet látni erről a háborúról. A címe 9. század. Nagyon jó orosz film, ritkán lehet ilyet látni. Mintha a rendező maga is ott lett volna.

Végezetül néhány link (sajnos csak oroszul tudok ilyet ajánlani) a könyvről, leginkább könyvrészlet. Azért sokan tudnak még itt oroszul, nekik biztos érdekes lesz:

http://www.aif.ru/culture/book/cinkovye_malchiki_otryvok_iz_romana_laureata_nobelevskoy_premii

https://bookz.ru/authors/svetlana-aleksievi4/cinkovie_610/1-cinkovie_610.html

Az alábbi képet Endre képei között találtam, ő az akinek az előadásán jártam hétfő délután. El is kértem tőle, illetve még csak most fogom, de gondolom nem lesz akadálya, hogy itt közreadjam.

A Logodi utcával kapcsolatban Galsai Pongrác írt le egy rövid kis történetet. Budán hazafelé tartván megállította egy fiatalasszony, akivel együtt volt egy 12 év körüli kislány is. Tanácstalanul nézelődtek, szemmel láthatólag egy utcát kerestek. Érthető módon megörültek az írónak, odamentek és megkérdezték, hogy nem tudja-e hogy merre van a Logodi utca? Galsai Pongrác szórakozottan körülnézett és közben Kosztolyányi Dezső verséből a Hajnali részegség című versből mormolta az orra alatt, hogy "Logodi hutca, hol lakom" és közben találgatott a körülötte lévő utcák között, hogy melyik is lehet az. Végül megadóan tárta szét a kezét, hogy sajnos ő sem tudja, majd folytatta az útját. Azért azt még hallotta amint a kislány megkérdezi a társát: "Te Éva, a bácsi tényleg nem tudja hol lakik?".

Galsai Pongrác egyébként a Nők lapja egyetlen férfi munkatársa volt. Egy időben rendszeresen elolvastam az anyósom által nekünk továbbadott elolvasott lapokat, különösen szerettem az ő írásait. Meg irigyeltem is, hogy annyi nő között dolgozhat. Én annak idején gimnáziumba szeretetem volna menni mert ott sok lány van, erre kikötöttem egy technikumban, ahol egyetlen lány sem volt, tanárnő is csak egyedül az orosztanárnő. Ilyen az élet. De azért nem bántam meg.

Na elköszönök, az a mai írás csak ennyire sikeredett. Egyébként a Vasembert nem néztem meg, 147 perces filmeket, amelyek 22.35-kör kezdődik nem néz meg az ember. Felvettem, majd megnézem a hétvégén. Szerintem nem lehetett rossz. Majd elmondom hogy tetszett.