Morgómedve

Mikor néhány hete először hallottam a TV-ben, hogy ezután már a fiatalkorúak is börtönbüntetésre ítélhetők csak bosszúsan legyintettem, hiszen eddig is lehetett őket szabadságvesztésre ítélni. Erre szolgált illetve szolgál a Fiatalkorúak Büntetésvégrehajtási Intézete Tökölön. Emlékezzünk csak a 2009 májusában történt tököli esetre, amikor társai felakasztották az egyik elítéltet, előtte jól meg is kínozták. Az olvasóim tudják, hogy inkább vállalom a pontatlanságokat, de nem szoktam írás előtt utánanézni a dolgoknak mert úgy érzem ezzel elveszítem az írásnak azt a hangulatát amit sokan szeretnek a Morgómedve olvasói közül. Most kivételesen benéztem az Internetre és már tudom, hogy a tököli börtön 1961 óta szolgál - többek között - arra, hogy itt töltsék le a 14 éves korukat betöltött fiatalok a bíróságok által kirótt - sokszor - sokéves börtönbüntetésüket.

Mint írtam néhány hónapja elintéztem magamban egy bosszús legyintéssel a dolgot, de tegnapelőtt este megint hallottam az egyik vezető hírműsorban és ezt már nem állhatom meg szó nélkül. Ezúton tudatom mindenkivel, a médiamunkásokkal is, hogy Magyarországon a büntethetőség alsó határa 14 év. Az alatt legfeljebb felpofozni lehet a delikvenst. Illetve léteznek még úgynevezett Javítóintézetek, de ezek működését tényleg nem ismerem.  E korhatár felett viszont tényleg a bíróság hoz ítéletet a bűncselekmény súlyától függően. Ha az elítélt nem éri el a 18 éves kort, akkor Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe kerül. Ami nem egy vidám hely, szakértők szerint kegyetlenebb körülmények uralkodnak mint egy felnőttek számára létesített börtönben. De az már túl megy azon amiért "tollat" ragadtam. Ami nem más mint annak kiemelése, hogy nagy felelősséggel jár az ha valaki a tömegtájékoztatásban vállal munkát.

Eme kis morgolódás után akinek van kedve nézze meg Mész András filmjét a tököli börtönről: Garantálom, megéri:

http://video.google.com/videoplay?docid=576522593506503386#

Reggelente fél 8 tájban igyekszem meghallgatni a kincstári TV-ben a korábban Össztűznek nevezett beszélgetést ahol a műsorvezető és 2 riporter bombázza kérdéseivel a kiszemelt és behívott közéleti személyiséget, többnyire politikust. Előtte van egy ajánlóműsor amelyben egy nőiességgel dúsan megáldott ifjú hölgy ajánl mindenféle programokat. A mai ajánlatban egy dologra figyeltem fel. Valami kenyérfesztivál lesz valahol, nem maradnak el a szép lányok sem, talán valami szépségverseny féle is lesz. Este pedig - mint hallom - a résztvevők mindenféle zenekarok fellépésével vigasztalódhatnak. Vigasztalódhatnak? Hm, ezek szerint a szervezők sem nagyon bíznak a szépségverseny sikérben. Talán a lányok szépségében nem bíznak? Semmi baj, vigasztalásul este majd ott lesznek a fellépő zenekarok.:))

Azért itt mindig történik valami. Mármint a városban. Délutáni alvás után némiképpen zákányosan bámulom a képernyőt, ha tehetem mindig megnézem a helyi TV hírműsorát, így van ez ma is. Az egész nem több 15-18 percnél és az ember mégiscsak tájékozódik a városban történt legfontosabb eseményekről. Mint például most is, amikor a napsütésben nyugágyakban békésen olvasgató emberek látok. Igaz, úgy látom egyelőre inkább az önkormányzat tisztségviselőiből kerülnek ki a békésen olvasgatók. Új kezdeményezésről számol be a riport, miszerint a város egyik - nemrégiben rendbe hozott - terén ezután bárki beleülhet egy nyugágyba és könyveket valamint egyéb kiadványokat lapozgathat. Nem vagyok benne biztos, hogy a szépirodalmi klasszikusok is bele tartoznak-e a kínálatba, egy dolog azonban biztos: a város történelmével, történetével kapcsolatos kiadványok biztosan olvashatók lesznek. A napfényben úszó téren olvasgatók egyfajta békés nyugalmat sugároznak a nézőnek. Már már a K. und K. időket idézi, igazi gemütlich hangulatot sugároznak a képek. Javaslom klikkeljünk ide és megnézhetjük az általam látott riport videóját is. Szinte kedvet érzek, hogy én is elmenjek, kézbe vegyek egy Miskolcról szóló érdekes kiadványt és óvatosan belesüppedjek az újonnan vásárolt nyugágyak egyikébe. Mindezt természetesen a könyvtáros kisasszony aggódó tekintetétől kísérve, aki nem biztos benne, hogy a nyugágy ki fogja bírni az én meglehetősen férfias, fogyókúráktól sanyargatott, de azért a normálistól mégiscsak elég messze eső testsúlyomat. Én persze igyekszem majd úgy beleereszkedni ebbe a nyugágyba mintha hímes tojások fognák fel a súlyomat, de attól tartok hiába lenne az óvatosság, a nyugágy néhány meggondolatlan mozdulatom után fáradtan adná meg magát és diszkrét reccsenéssel leszakadna. Mindenesetre kacérkodom a gondolattal, hogy elmegyek és megnézem magamnak ezt az Olvasóligetet. Ha meg már ott leszek bele is ülök egy ilyen nyugágyba. Már csak azért is, hogy kipróbáljam milyen képet vág a könyvtáros hölgy. Mert nyilván hölgy lesz az illető. Én életemben egy férfi könyvtárost láttam, de szerintem már ő is nyugdíjas. Könyvtáros alatt most azt értem akinek odaadom a kérőlapot, hogy mit kérek, ő meg kihozza.

Most jut eszembe, hogy nem egyet, kettőt ismertem. A másik a Megyei Könyvtárban dolgozott még a 70-es évek elején. Ő hozta ki nekem a könyveket a raktárból. Amikor a Megyei Könyvtár még az Erzsébet téren volt, ahol most a Miskolci Akadémiai Bizottság székel. Néhány hindi nyelvvel kapcsolatos könyvet vettem ki és bár a könyvek kihozatala már nem az ő feladata volt, ezeket ő hozta ki, hogy megnézzen magának. Nem csak megnézett persze, hanem váltottunk is egy pár szót. Ugyanis tudott hindiül. Én meg - másodéves egyetemistaként - hosszas vívódás után akkoriban döntöttem a hindi tanulása mellett. De aztán hamar meguntam, az első néhány lecke után feladtam. Azért írni és olvasni megtanultam, meg talán az első két leckét is. A tankönyvem és szótáram ma is megvan.

Visszatérve azonban az Olvasóligethez, nem rossz kezdeményezés ez. Kár hogy kicsit későn jött. A nyárból már nem sok van hátra, 2-3 héten belül kezdődik az iskola, az emberek is visszamennek szabadságról a munkapadok és az íróasztalok mellé, az időjárás zordabbra fordul és szegény könyvtáros kisasszony is fázósan húzza majd összébb kardigánját. De addig én még valamelyik nap elmegyek egy kicsit olvasgatni, meg megnézni a könyvtáros hölgy tekintetét mikor beleereszkedem az egyik nyugágyba.:)

Sokáig törtem a fejem milyen címet adjak a mostani írásomnak. Ilyesmik jutottak az eszembe, hogy könyvselejtezés, meg antikvárium meg effélék. Az a baj, hogy egyik sem jó, mert mindkettő egy jelenben lejátszódó eseményre utal, pedig amiről most írok az már jó 25-30 éve történt.

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy gondoltam van egy csomó könyvem, rengeteg helyet foglalnak, a kevésbé érdekesebbeket meg a már elolvasottakat be kéne vinni az antikváriumba. Nagy lendülettel vetettem hát rá magam a könyvespolcra. Elég régen válogattam meg olvasgattam már a polc előtt mikor végre a kezembe került az első könyv amitől mondjuk szívesen megváltam volna. Elolvastam én ezt is korábban, csak úgy voltam vele, hogy még egyszer biztos nem fogom. A könyv írója munkásmozgalmi káder volt akinek az ellenállásban végzett - nem veszélytelen - tevékenységét a szocialista kormányzat egy indiai nagykövetséggel jutalmazta. Nem volt itt semmi baj, a dolog ma sem ismeretlen előttünk. Persze ő nem olyan volt mint az anekdotabeli diplomata, akit a háború után kineveztek valahová nagykövetnek és egy alkalommal egy jegyzéket kellett készítenie. Persze akkor már a régi rendszer karrierdiplomatáit rég eltávolították. Szerencsére nálunk ez a váltás nem járt helyrehozhatatlan hibákkal ezért találtak is egy régebbi diplomatát akinek - a biztonság kedvéért - megmutatták az elkészült jegyzéket. Az megigazította csokornyakkendőjét majd így szólt: "Hát kérem szépen, ez  mindenben megfelel a mai szokásoknak, csak azt, hogy ló..sz  a s...kbe egy f-el és két g-vel kell írni".

Persze ez nem igaz a mi - diplomatából lett - írónkra és általában nem volt igaz az ellenállásban tevékenykedőkre sem. Őket az illegalitás elég gyakran kényszerítette emigrációba ahol nyelveket tanultak, világot láttak. Ez inkább a kis nyilasokból lett káderekre volt igaz. De ne fussunk mellékvágányra térjünk vissza T. A.-ra akit a sors Indiába vetett, hogy családostól ott éljen és szolgálja hazánkat. És, hogy aztán élményeit egy könyvben foglalja össze melynek az "Álmok Indiában" címet adja. Hát én ezeket az álmokat rögtön elolvastam azután, hogy megvettem, aztán évekig a polcon állt és mint írtam kiválasztatott arra, hogy - hála az antikváriumoknak mint intézményeknek - másokat is élvezethez és újabb ismeretekhez juttasson. Félretettem tehát eme  művet és válogattam tovább. Sokáig raktam a könyveket ide-oda, sokukat kézbe is vettem, beleolvastam. Némelyik mellett elég sokáig leragadtam, de csak nem szaporodtak azok a könyvek amelyektől szívesen megváltam volna. Soktól azért nem váltam volna meg szívesen mert már olvastam, másoktól meg azért mert még nem olvastam. Egyedül szegény T. A. műve árválkodott félretéve a komód sarkán. Estefelé aztán úgy döntöttem, felhagyok ezzel a válogatással, tudomásul vettem, hogy nincsenek olyan könyveim amelyektől szívesen megválnék. Kivéve persze az említett könyvecskét a maga alig 250 oldalával. Fogtam hát azt is és visszahelyeztem a polcra. Ezzel a könyvselejtezésem átmenetileg lekerült a napirendről. Igaz, nem véglegesen. De erről majd egy más alkalommal.:)

Most hogy nyár van az újságokkal hamar végzek, időm viszont több van mint máskor, így aztán olvasgatok. A szemem viszont már nem a régi, nem mintha este nem tudnék villany mellett olvasni, de nappal jobban szeretek. Ezért aztán este inkább videót nézek. Van vagy 150 kazettám, van miből válogatni. Van viszont 2 kedvenc sorozatom amit mindig szívesen nézek.  Mindkettő Angliában készült, gondolom sokan ismerik és szeretik. Jó néhány csatornán lement már mindkettő néhányszor. Én meg megnéztem minden alkalommal, mert a poénokra úgysem emlékszem, a színészi játékot meg nézés közben élvezi az ember. Egyik sorozat a "Csengetett, Mylord?" a másik pedig a "Waczak szálló".

Az utóbbival kezdtem, viszont most már néhány napja a "Csengetett, Mylord?"-ot nézem. Illetve órákon belül befejezem. 6 kazettán van meg, most tartok az utolsónál. Ezeket a folytatásokat régen vettem fel, akkor még nem lehetett a videókkal hosszú felvételi illetve lejátszási üzemmódban (LP) rögzíteni. Készülök arra, hogy csinálok egy biztonsági másolatot, az már nyilván 3 kazettán is elfér majd. Ha végzek vele nem tudom mit nézek majd, mindenesetre sajnálom, hogy véget ér, tényleg nagyon jó sorozat. Végül is nagy baj nincsen, a romló memóriának is van előnye, lassan kezdhetem elölről.:)

Ugyanez mondható el a "Waczak szálló"-ról is. Ez is ment már néhányszor, legutóbb már magyar szinkronnal. Hát ezt nem kellett volna. A szinkronizálás csak rontott rajta. Nem beszélve arról, hogy az eredeti angol szöveget hallva és a magyar nyelvű feliratokat olvasva még nyelvtanuláshoz is kiváló volt. Hálaistennek abban a szerencsés helyzetben vagyok hogy nekem szinkronizálatlanul van meg. Nagy kincs, a közeljövőben erről is csinálok másolatot.

Most mielőtt nekiálltam volna benéztem a Youtube-ra. Örömmel láttam, hogy elég sok részlet van fent mindkét filmből. Javaslom keressünk rá, üzembiztosan találunk majd jó néhány részletet. Biztos vagyok benne, hogy így is lehet élvezni, de azért az igazi (főleg a "Csengetett, Mylord?" esetében) az elejétől végignézni mert sokszor van visszautalás a korábbi részekben történtekre.

Tehát ahol keresni kell:

https://www.youtube.com

Elég beírni, hogy Csengetett máris megjelenik egy csomó találat.

Az első találatot is bemásolom mindkét filmből:

https://www.youtube.com/watch?v=9NQA3q0BgRQ

https://www.youtube.com/watch?v=VTAz2Y8WmX4

Szót ejtenék a legutóbb olvasott könyvről is. Nem igazan akartam én ezt elolvasni, de Mályiban még ez volt a legjobb a könyvespolcon, hát nekiláttam. Erich Maria Remarque "Három bajtárs" című könyvéről van szó. Ez a negyedik könyv amit az írótól olvastam, a többiről mindről kellemes emlékeim maradtak, ez egy kicsit - már bocsánat! - csapnivaló. Már a főszereplők neve sem tetszett. Egy Németországban játszódó regényben ne nevezzék a főszereplőt Robbynak a hősnőt pedig Pat-nek. És ha lehet  ne Cadillac-ot újítsanak fel hanem mondjuk Mercedest. Nincs nekem semmi bajom Amerikával meg az amerikaikkal, de ezt a leosztást hagyjuk meg Norman Mailernek, ez mégiscsak egy német regény. Aztán hihetetlen az egész.

A 3 bajtárs nem a nyugati fronton küzd a hazáért, hanem egy autószerelő műhelyt üzemeltetnek valahol Németországban az első nagy világégés után. Autószerelők. Mellékesen időnként taxiznak is. Esténként pedig prostituáltak által is sűrűn látogatott vendéglátóipari egységekben vizespohárral vedelik a rumot meg a konyakot. Természetesen emellett jó barátok, hogy a könyv címével fejezzem ki magam, jó bajtársak is. Aztán egyszercsak feltűnik a színen Pat a gyönyörű szép fiatal lány, akiről nem tudjuk honnan jön, mivel foglalkozott a feltűnése előtt, kik a szülei, vannak-e rokonai? És aki beleszeret Robbyba. Innentől fogva akár szerelmes regény is lehetne, de valahogy hiteltelen az egész. Nincsenek a jellemek kidolgozva, ismeretlenek a főszereplők  életkörülményei. Pat a csodálatosan szép lány miután valamilyen tüdőbetegség jelei mutatkoznak rajta odaköltözik a férfihoz egy kopott igénytelen panzió egyik szobájába és itt éldegélnek. Szülők, rokonok, ismerősök nincsenek, csupán a barátok és a kocsmai ismerősök léteznek mellettük. Közben nem tudjuk miről beszélgetnek, mit csinálnak amikor nem  a szerelmükkel vannak elfoglalva, tudnak-e egyáltalán beszélgetni egymással? Azt látjuk, hogy Robby egy kicsit faragatlan, bár a szíve aranyból van, de valahogy nem illik ehhez a Pethez. A regényből nem tudjuk meg miből telik a lánynak arra, hogy híres klinikai professzorral kezetesse magát, honnan futja méregdrága svájci szanatóriumra? Igaz, hogy 6 hónap után elfogy a pénz de sajnos már nincs is szükség tovább a szanatóriumra mert Patot elviszi súlyos betegsége. Természetesen élete utolsó 6 hónapjában sem történik említés szülőkről, rokonokról. Egyedül Robby az aki a lányról gondoskodik. Az egyetlen szál ami hitelesnek tűnhetne a 3 barát barátsága de ennek ábrázolása is elnagyolt, kidolgozatlan.

A szerző 1937-ben írta ezt a művét. Próbálom kitalálni mi késztethette arra, hogy ilyen félkész állapotban adja le a kiadónak. Ekkor már Svájcban élt és nem a hitleri Németországban, ami azért a szó szoros értelmében a béke szigete volt. Nincs válasz. Sajnálom, ha most selejteznék ugyanarra a sorsra jutna mint Tamás Aladár könyve az "Álmok Indiában" jó 25 évvel ezelőtt. Majd ezt is elmesélem egyszer.:)

Egy hete írtam arról, hogy János bácsi valószínűleg megvendégelhette a moziellenőrt  a Kövesen termett szőlőből készült noha borral, aztán kitámogathatta a buszmegállóba.

Hát ezt a kövesi szőlőt én is ismerem. Nagyapámnak ott volt egy darab szőlője. Aztán volt egy a Hangáson, a Parton és talán még egy negyedik helyen is amire már nem emlékszem. Az 50-es években valami miatt ilyen elszórtan termelte a szőlőt, amiből aztán jó savanyú bor lett. Sajnos nem elegendő, így aztán egy kis vízzel meg cukorral mindig szaporított rajta. Pont annyi lett amennyi már kitartott a következő szüretig. Addig amíg nem nyúlt hozzá én is el-elfogadtam egy-egy pohárkával, de onnantól kezdve hogy vizezte meg a cukrozta már nem kellett. Hiába voltam gyerek, azért igényes voltam arra, hogy mit iszom. Aztán később felnőtt fejjel méginkább kerültem az alkalmakat amikor innom kellett volna belőle. Hogy miért voltak így elszórva ezek a szőlők nem tudom. Mindenesetre gyerekként én rendszeresen megfordultam ezekben a szőlőkben, mivel nem nagyon tudtak velem mit kezdeni a szüleim meg a nagyszüleim. Jobb híján sertepertéltem én a szőlőben amíg anyám és nagyszüleim a közelben dolgoztak. Sokszor volt velem unokatestvérem is, egy egy évvel fiatalabb lányka.

A faluban két unokatestvérem volt de korban ő illett hozzám. A fiú sokkal fiatalabb volt. Velük nem is volt olyan szoros a kapcsolat, leginkább csak Húsvétkor találkoztunk mikor elmentünk locsolkodni meg ők is eljöttek.Ez a lány unokatestvérem ez más. Vele együtt voltunk sülve-főve. Mint írtam korban csak egy év választott el bennünket, szüleink összejártak kártyázni, ha valami elromlott mindig keresztapám, az ő apja javította meg. Lakatos volt ő, csak értett mindenhez. A disznóöléseknél is mindig ott voltak. Keresztapám volt a böllér, keresztanyám meg mosta a belet a kertben a hurkának meg a kolbásznak. Mi gyerekek meg játszottunk meg eszegettünk a frissen feldolgozott disznóból. Mikor mi volt éppen ehető állapotban. A perzselés vége felé egy kis farkat és fület, később vért, majd húst. Szóval jól megvoltunk mi, gyakran játszottunk együtt. Többek között a Kövesen is, ahol a szőlő közepén egy cseresznyefa álldogállt. Nagyon jó fa volt, minden évben rogyadozott a cseresznyétől. Érdekes íze volt, nagyanyámék úgy mondták, hogy hajagos cserezsnye. Benézhetnék a Google-ba, hogy mit ír a hajagos cseresznyéről de inkább nem nézek be. Ha nem így van a kedves olvasóim úgyis kiigazítanak. Mindenestre érdekes íze volt, nagyon szerettem, változatosságot hozott a cseresznyeszezonba.

Öreganyám mindig felmászott a fára mikor az alján már nem volt, ott állt egy ágon és onnan gyűjtötte egy kosárba a finom érett gyümölcsöt. Ez nekünk is egy kis szórakozást jelentett, mivel nagyanyám nyáron a melegben nem koptatta feleslegesen az alsóneműit, a szoknya alá nem vett semmit. Belátom egyszerűbb volt az élet, az ember csak leguggolt aztán kész. Viszont a fán állva ez a lenge nyárias viselet arra késztetett engem, hogy alaposan szemügyre vegyem a különbséget a férfi és nő között és most már nem csak a 8-9 éves unokatestvérem alapos megszemlélésével. Amely lehetőségtől természetesen én sem fosztottam meg őt, mindig kölcsönösségen alapultak ezek a tanulmányozások. Ezen a cseresznyeszedésen azonban újabb távlatok nyíltak meg számomra, éltem is a lehetőséggel. Az unokatesót nem igazán érdekelte ez a dolog, de azért szolidaritásból ő is odajött velem a fa alá és már együtt néztünk fel. Hát nem sokat láttunk, emlékszem kicsit csalódott is voltam, de aztán hamar elfoglaltuk magunkat mással. Néhány száz méterre volt a Somlyó hegy, néha oda is elugrottunk egy kis bóklászásra. Azért néha eszembe jut ez a gyerekkori élmény, hogy vajon nagyanyánk észrevette-e miben settenkedünk mi gyerekek ott a szőlőtőkék között a fa alatt. Szerintem igen, de nem foglalkozott velünk.

Egyébként én mindig csodálkoztam rajta, hogy hogy nem félt felmászni arra a fára amikor lent a fa alatt szőlőkarók voltak. Akkor még minden tőkének külön szőlőkarója volt. Szóval lent egymás mellett ott sorjáztak a szőlőkarók. Igaz a másik végük volt kihegyezve, az ami a földben volt, de akkor is! Akkor én már hallottam a karóba húzásról, kerékbe törésről, el is rémisztett rendesen. Na ezért nem lehetett engem rávenni, hogy a kövesen felmenjek a cseresznye fára.

Eszembe jut még egy emlék az unokatestvéremről. Valami miatt időnként a nagyapámék szobájában kellett aludnom. A szobában lévő két ágy egymás mögött helyezkedett el. Nagyszüleim aludtak az ablak melletti ágyban én meg a lábuknál elhelyezett másikban. Már nem tudom miért, de időnként ott aludt nálunk az említett unokatestvérem is. Túl sok ágy nem volt a házban, így aztán mellém fektették be. Mi izgalmasnak találtuk a dolgot, nem is tiltakoztunk ellene. Gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy nem húszévesek voltunk hanem kilenc-tíz körüliek.

Mindenki lefeküdt, mi meg úgy gondoltuk, hogy ha már összefektettek bennünket kéne egy kicsit viháncolni. A részletekre már nem emlékszem, túl nagy dolgokra ne gondoljon a kedves olvasó. Szóval elkezdtünk viháncolni. Nagyapám csendben várt egy darabig mikor hagyjuk már abba, aztán mikor megunta a dolgot odanyúlt a székre lerakott nadrágjához, kihúzta belőle a nadrágszíjat és szó nélkül odacsapott a dunnánkra. Hát igen, az öregtől elég távolt álltak a makarenkói nevelési módszerek, Vekerdyt és Ranschburg Jenőt sem sokat olvasott, ezért úgy érezte ez az odacsapás használni fog. Használt is, mi rögtön elcsendesedtünk. Hát ezek azok az emlékek amik eszembe jutottak a Kövesen termett noha bor kapcsán.

Nagy sikert nem arattam az előző írásommal, de nem lehet mindig sikeres az ember. Ha meg már úgyis lent vagyok untatom még egy kicsit az olvasóimat, leírom hogyan is kezdtem a számítógépezést. Az előző írásomban már utaltam rá, hogy nagyjából 27-28 éve használok úgynevezett személyi számítógépeket. Úgy emlékeszem a tanszék 1982-ben vette meg az első számítógépet, egy Commodore VC 20-as személyi számítógépet. Akkoriban így nevezték, mert egy embernek szánták aki az asztalán tartja és a munkája során folyamatosan használja. Az elképzelés valóban ez volt, nyugaton lehet, hogy meg is valósult, de nálunk ez volt a tanszéki számítógép. A könyvtárunkban helyeztük el, bármelyikünk leülhetett elé és dolgozhatott vele. Soha nem felejtem el azt az élményt amikor az első programot bepötyögtem, volt talán 4 sor is, és lefuttatva ott virított az eredmény a monitor alján. Valóban nagy élmény volt.

Hogy jobban megértsük az örömömet elmondom ezt megelőzően, hogy zajlott a számítógép használat. Akkor még szobányi számítógépek voltak, közönséges halandó be nem tehette a lábát ezekbe számítóközpontokba. Az ablakokon keresztül csak annyit láttunk, hogy fehér köpenyes asszonyok és lányok fapapucsokban suhannak a szekrények között. Némelyikben pedig mágnesszalagok tekeregtek le és fel az orsókról.

Akkoriban tehát fogott az ember egy nyomtatványt, ami többnyire üres volt és erre megírta a programot valamilyen programnyelven. Ez többnyire FORTRAN, ALGOL vagy COBOL volt. Ezzel elballagott a Számítóközpontba ahol leadta a lapot, majd visszament a helyére. Ezt követően szorgos operátor kezek lyukszalagra vagy lyukkártyára lyukasztották a programot és megpróbálták lefuttatni. Ritka eset volt, hogy egyből lefutott, többnyire volt benne hiba, tehát az ember visszakapta. Kijavította a hibát, visszament, leadta és ez így ment addig amíg a program le nem futott rendesen.

Ezzel szemben ott a könyvtár asztalnál az ember beírta a programot és megpróbálta lefuttatni. Ha hibátlan volt lefutott és megkaptuk az eredményt. Ha nem hibát jelzett, amit az ember ott rögtön kijavított és néhány perc múlva tényleg kész volt a működőképes program, lehetett használni. Hát ezért éreztem én nagy lépésnek az első személyi számítógép megjelenését. Természetesen a nyugati országokban ezt a  gyerekeknek vásárolták hogy játszanak rajta, nálunk viszont ugyanazt a gépet komoly számításokra is használtuk.

Igaz, nem sokáig mert nemsokára megjelent ennek a továbbfejlesztett változata a Commodore 64, vagy röviden C64. Ehhez már nem kazettás magnetofont kellett kapcsolni a programok eltárolásához hanem úgynevezett hajlékony lemez egységet és a programokat úgynevezett floppy lemezeken tároltuk. Ennek a mérete 5 1/4 col volt, nagyobb mint a még nemrégiben használt 1.44-es floppy lemez. Ezzel a géppel már egész komoly dolgokat meg lehetett csinálni. Rengeteg program volt hozzá, a programokhoz jól használható leírások voltak, ezzel már tényleg hegyeket lehetett megmozgatni. Meg is mozgattunk.

Na persze játszani is lehetett vele, játszottunk is. Igaz mindig ugyanazt az egy játékot, de ezt már szinte szenvedélyesen. Nyár volt, ráértünk, még szabadságra is csak rövidebb időre mentünk el mert magával ragadott bennünket a játék. Volt úgy, hogy reggel bementem, letettem a táskám, na mondom játszom egy kicsit aztán megyek dolgozni, aztán volt úgy hogy csak WC-re mentem ki időnként, egyébként meg délután 4-5 felé onnan mentem haza. Persze nem egyedül, mindig többen álltuk körül a gépet, aztán időnként átadtuk a helyünket de mi sem mentünk el messzire. Kicsit tébolyult állapotok voltak.:)

Elég sokáig a C64 jelentette számunkra a számítógépet. Aztán úgy egy év elmúltával az egyik nagyvállalat az év végi maradványaiból vett nekünk egy  i g a z i személyi számítógépet, egy IBM PC-t. Nem is merem leírni mennyibe került, de nagyon drága volt. Merev lemez még nem volt benne, a háttértárat 2 darab floppy meghajtó jelentette, a már fentebb említett közepes méretű floppy lemezekkel. Ezek tároló kapacitása egyenként 360 kbyte volt. Az operatív memóriája (RAM) olyan 640 kbyte-nyi volt. Monochrom monitorral vettük amit hamarosan színesre cseréltünk. Windows-nak akkor még nyoma sem volt, egérnek sem. Az operációs rendszere (DOS) olyan volt, hogy csak parancsokat értett amiket be kellett gépelni. Természetesen nagyon precízen és pontosan mert csak akkor tudta végrehajtani. Mai szemmel kicsit nehézkes volt, de mi nagyon örültünk neki és nagyon szerettük. BASIC nyelven közvetlenül tudtuk programozni, a PASCAL-hoz és C-hez voltak fordító programok amelyek a szövegszerkesztővel megírt programokból egy egy futtatható állományt generáltak.

Nem sokkal később már a tanszék volt olyan helyzetben, hogy tudott venni egy hazai fejlesztésű Videoton gyártmányú VT110-es típusú számítógépet. Sokkal többet ez sem tudott, de ebben már volt egy 20 mbyte-os merevlemez (winchester) is. Az én - 6 éve vásárolt - itthoni gépemben 80 gbyte-os merevlemez egység van ami 4 ezerszer több tároló kapacitást jelent. A boltban már lehet venni terabyte nagyságú merevlemezeket is, 100 dollárért már adnak egy két terabyte-osat. Azt meg ki se számolom már csak leírom, hogy egy terabyte 1000 gigabyte-nak felel meg.   Folytathatnám a sort az 1,2 illetve 1,44 megabyte-os floppy lemezek megjelenésével, az egyre nagyobb kapacitású merevlemezekkel, a CD és DVD lemezekkel, a pendrive-okkal de ez már mindenkinek belátható távolságban van, ez már ma mindennapos gyakorlat. Bízom benne, hogy érdekes volt megismerni egy egyetemi tanszék példáján keresztül a számítástechnika térnyerését. Még ha kicsit száraz és unalmas is volt.:)

Egy hete újra van telepítve a gépemen az operációs rendszer. Ez tulajdonképpen csak azért jelenthet hírt mert bár közel 3 évtizede használok személyi számítógépet - a kezdeti windows verziókat kivéve - mindig más installálta fel a szükséges programokat. Mindig volt a környezetemben valaki aki megcsinálta. És mivel szerette csinálni nem is nagyon avatott be a dolgokba. Ez aztán annyira elkényelmesített, hogy már oda sem ültem, hanem csak odaadtam a gépet 1-2 órára. Az utóbbi években már egyik tanszéki munkatársam segített ha szükség volt rá. Néhány hónapja azonban ő is elment máshová dolgozni, így aztán hozzá már nem fordulhattam. Eleinte nem volt sürgős a dolog, sokat voltam Mályiban, amikor meg bejöttem csökkentett módban meg tudtam csinálni ami fontos volt. Aztán  az elmúlt hétvégén csak elszántam magam a dologra és nekiálltam. Lényegesen egyszerűbben ment mint amire számítottam. Hétfő délre működött is rendesen. Igaz ehhez szükségem volt külső segítségére is, mert az alaplap ismeretlen típusú volt, de aztán ez is megoldódott.

Sajnos a régi programokat is újra kell illetve kellett telepíteni. Hétfő óta szép komótosan építgetem fel újra a régi rendszeremet. Eleinte csak azokkal a programokkal foglalkoztam amelyek ahhoz kellettek, hogy használni tudjam a gépet, most már sor kerül egyéb programokra is.  Van amit nem teszek vissza, de azért a korábbi programok nagy része visszakerül. Most már nagyjából meg vagyok vele. Legközelebb viszont bátrabban nyúlok hozzá. Most, hogy egyszer végigcsináltam látom, hogy nem egy nagy durranás. Öröm látni, hogy a bekapcsolás után 3-4 perccel már használható, nem kell 10-12 percet várni amíg el tudom indítani a böngészőt. Úgy látom érdemes volt. És persze jó dolog tudni, hogy most már bármikor egyedül is megcsinálhatom. Igaz ehhez szükségem volt az egykori és jelenlegi hallgatóim segítségére is.:)

A múlt pénteken írtam arról, hogy a gyermekkori mozizásaim nem kerültek túl sokba és azt ígértem, hogy a hétvégén kikeresem azt az írásomat ahol már egyszer elmeséltem a dolgot. Ha nem is a hétvégén, de azért most nekiálltam megkeresni, de sajnos nem találtam. Jó 20 perces keresés után rájöttem egyszerűbb ha leírom ismét mint hogy további 20 percet szánjak arra, hogy megtaláljam. És persze semmi garancia nincs arra, hogy az újabb 20 perc után megtalálom. Inkább elmesélem újra.

Nem volt nagy falu a miénk. Egyetlen kultúraháza volt, ott volt a mozi, ott rendezték a bálokat és április 4-én valamint november 7-én ott ünnepeltük eme neves ünnepeket is.  A mi esetünkben most a mozi funkció az elsődleges, maradjunk hát ennél.  Nem egy bemutató filmszínház volt a miénk, de azért előbb utóbb minden film eljutott hozzánk is. Természetesen a mozigélész is meg a jegyszedő is helybéli lakosok voltak. Gondolom a pénztáros is, de róla nincsenek konkrét információim. Ők napközben szorgalmasan építgették a szocializmust, azokon a napokon viszont mikor a mozi üzemelt átalakultak szorgalmas moziüzemi alkalmazottákká. A jegyszedő például János bácsi volt, aki elég rugalmasan kezelte ezt a jegyszedést. Minket néhányunkat például rendszeresen ingyen engedett be. Bár a jegy ára nem volt jelentős - hiszen a népgazdaság jelentős mértékben támogatta a jegyárakat is - nekünk ezt is sikerült megspórolnunk. Természetesen a szülőket nem avattuk be a dologba, így otthon változatlanul elkértük az 1 forintokat amibe a jegy került. Aztán ki-ki arra költötte amire akarta.

A régi olvasóim bizonyára sejtik hogy én mire gyűjtögettem. Már szinte látom, hogy el is mosolyintják magukat. Hát persze, hogy lógyulaira. Amelyből 3,60-ba került 10 deka. Annál kisebb mennyiséget nem is adtak, de nem is vettem volna, hiszen a lógyulainak is megvan az a minimális hossza amibe már érdemes belekezdeni. Például egy 5 dekás darab csak arra jó, hogy éppen elkezdje élvezni az ember a fenséges ízét és már vége is van. Ezzel szemben egy 10 dekás darab már kicsit olyan mint egy jól sikerült fogalmazás, aminek mint tudjuk van bevezetése, tárgyalása majd egy befejezéssel ér véget. Namármost ezt a lókolbászok világára adaptálva elmondhatjuk, hogy az első néhány harapás csak bevezeti a gasztronómiai gyönyöröket, mintegy felkelti a vágyat újabb dekák felzabálására, aztán következik az igazi élvezet majd a végén mintegy levezetésként ehetjük meg az utolsó 1-2 centiméternyit, mintegy megteremtve az átmenetet a hamarosan bekövetkező lókolbászmentes élet elviselésére.

Hát kicsit elengedtem magam, pedig a moziról akartam írni, bár nem hallgatom el, hogy miközben a sorokat róttam, bizonyos pajzán gondolatok is megfordultak a fejemben de mint tudjuk ez egy puritán blog, tehát huncut aki másra (is) gondol. Velem az élen.:))

Szóval mi - János bácsinak köszönhetően - ingyen jártunk a moziba aki még lökött is egyet játékosan rajtunk mikor beslisszoltunk előtte a terembe. Egyszer aztán ez a lökés elmaradt, sőt János bácsi a jegyet kérte. Mi egymásra néztünk, hogy megkergült az öreg vagy mi van vele? Nem értettük a dolgot. Az még csak futólag sem jutott eszünkbe, hogy eloldalogjunk mint a rajtakapott potyázók, befelé viszont János bácsi nem engedett. Végső kétségbeesésünkben arra hivatkoztunk ami az igazság is volt, hogy hát "János bácsi, ne izéljen már, maga is tudja, hogy mi nem szoktunk jegyet venni." De ekkor már észrevettük a János bácsi mellett álló idegent is, meg hogy János bácsi kicsit jobban izzad mint szokott. Na erre az öreg már kicsit erélyesebben taszított rajtunk, így aztán kénytelenek voltunk eloldalogni és átadni helyünket a becsületesen fizető állampolgároknak. Hogy János bácsi hogy mászott ki a dologból nem tudom. Valahogy biztos kimászott, mert valószínűleg úgy ahogy ő sem volt érdekelt a nagyobb bevételben a moziellenőr sem a lebuktatásokban. Szerintem János bácsival megittak egy kis pálinkát, jó parasztsonkát ettek hozzá lila hagymával, aztán meglocsolták egy kis jó noha borral a Kövesről aztán János bácsi meg kitámogatta az ellenőrt a fél 10-es hatvani buszhoz. De ezt már csak elképzelem, mindenesetre aznap a mozielőadás számunkra elmaradt.

Legutóbb azokról az időkről is írtam amikor gyerekként először találkoztam a televízióval, mégpedig a bánya klubhelyiségében. Egy hatalmas Munkácsy készülék állt egy magas állványon, hasonlókat láthattunk annak idején a szakszervezeti üdülők klubszobáiban is. Ez volt Magyarországon az első TV készülék, 1959-ben készült a Videotonnál. Annak idején  nálunk két helyen gyártottak TV-t: vagy Székesfehérváron a Videotonban, vagy Pesten az Orionban. Ebben már akkor is verseny volt, az emberek szabadon eldönthették melyik gyár termékét részesítik előnyben.

Ott állt tehát ez a hatalmas méretű készülék az emelvényen és a "népek" odajártak megnézni, hogy is néz ki egy ilyen televízió. Érdekes, hogy gyerekként a rádiót még csak-csak megemésztettem valahogy, hogy azon a "dróton" keresztül jut be minden amit hallunk, de a televíziót már nehezebben tudtam elképzelni. Emlékszem gyakran tévedt tekintetem a falból kijövő vezetékre és nem értettem, hogy a csudába megy be például az a szimfonikus zenekar azon a dróton keresztül abba a fránya készülékbe.

Nem sokáig jártunk mi ki a bányához, messze is volt, kényelmetlen is, a gyárak is ontották a készüléket, hamarosan vettek apámék egy  "Tisza" névre hallgató TV-t. Hogy kézzelfoghatóbbá tegyem a készülékválasztás lehetőségét elmondom, hogy míg mi az Orion gyártmányát részesítettük előnyben, addig keresztapámék egy Videoton gyártmányú "Tavasz"-t  vettek. Mint látjuk televíziók terén már a hatvanas évek elején megvalósult a teljes demokrácia és a piacgazdaság. Kellett is a sok készülék mert az emberek igen csak vitték mint a cukrot.

Persze sokan vártak a vétellel, vagy anyagi okokból, vagy mert pénz ugyan lett volna rá, de sajnálták erre költeni. Ők aztán átjártak a szomszédba TV-t nézni. Én falun laktam, mi viszonylag hamar vettünk egyet, így aztán a szomszédok hozzánk jártak át TV-t nézni. Kezdetben csak úgy magukban jöttek, de aztán a székeink kevésnek bizonyultak, hozták hát a székeiket is. Eleinte még köszönés után azt is mondták, hogy "...jöttünk TV-t nézni", később már azt sem, csak egyszerűen letették a széket ahol volt hely, ráültek és kész. Néztük a TV-t. Aztán attól függően ki mikor álmosodott el fogták a széküket, elköszöntek és hazamentek. Nem tartott ez sokáig, egy idő után mindenki vett egyet aztán otthon nézte.

Persze ennek a nagy TV vásárlásnak is meglett a következménye. Addig ugyanis néhány 25 W-os villanykörte jelentette a terhelést az elektromos hálózaton amit az bírt is becsülettel. Ezek a csöves, azaz elektroncsővel működő készülékek azonban zabálták az áramot. Ennek megfelelően mikor este mindenki bekapcsolta a sajátját akkora volt a feszültségesés a légvezetékeken, hogy - kis túlzással - alig jutott a készülékekre. Lehetett látni, hogy ahogy megyünk befelé az estébe egyre szélesebb volt egy fekete csík a képernyő alján, egyre inkább beszűkült a kép mérete. Na ekkor jött el az ügyes villanyszerelők kora, amikor is ezek elkezdtek olyan transzformátorokat gyártani amelyek nem lefelé, hanem felfelé transzformálták a feszültséget. Azaz mikor nőtt a csík, egy kapcsolón fordított az ember és máris megint normális volt a kép. Emlékszem egy este 4-5 alkalommal is kellett apámnak kapcsolnia, mert mi sem természetesebb, hogy ehhez a kapcsolóhoz csak ő nyúlhatott. Aztán ahogy mentünk bele az éjszakába egyre több helyen tértek nyugovóra, kikapcsolták a TV-t, a feszültségesés csökkent és apám elkezdte fokozatosan visszafelé tekerni azt a bizonyos kapcsolót. Ez valóban fontos dolog volt mert ha nem tette volna az elektroncsövek sokkal magasabb feszültséget kapnak és kidobhattuk volna az egész TV-t.  Itt tehát az elbóbiskolás elég kockázatos volt, bár ülve ez azért egyéb kockázattal is járt, például azzal, hogy leesik az ember a székről.

Így televíziózgattunk mi a hatvanas évek elején. Gondolom mondanom sem kell, hogy ezek fekete-fehér készülékek voltak, a színesnek még csak híre sem volt. Azaz híre volt csak készülék nem. A magyar ember azonban találékony, ha megunta a fekete-fehérséget a képernyő elé kifeszített egy színes celofánt és azon kersztül mindjárt színesebb volt a kép. Igaz, hogy csak egy színben de mégis csak színesben lehetett nézni az adást. Nekünk nem volt ilyen, de keresztapámék  sokáig nézték egy sárga celofánon keresztül a TV-t. Több mint egy évtizedig megvolt nekünk ez a "Tisza", aztán, hogy mire cseréltük le már nem is emlékszem.

Végül vessünk egy-egy pillantást az említett készülékekre. A képeket a www.retronom.hu oldalról vettem, köszönt érte.

Itt egymás mellett láthatjuk a "Munkácsy"-t és a "Tiszá"-t. Utóbbi van bal oldalon. A "Tisza" az még kis képernyős volt, később ennek nagy képernyős változata volt a "Duna"

Itt már a "Duna" látszik a "Munkácsy" mellett.

Ezt a képet már ki is hagyhattam volna de a "Sokol" rádió és a fehér porcelán figura miatt nem volt szívem.:)