Morgómedve

Június 14-én vagy 15-én volt 3 hónapja, hogy leállt a Freeblog. Olyan régen volt már hogy lehet, hogy emlékeztetnem kell olvasóimat, hogy korábban ott volt a Morgómedve. Aztán egyszer csak leállt, írni nem lehetett, csak olvasni. Olvasni még mindig lehet. Ami jó lenne ha továbbra is így maradna, mert azért 7 teljes év termése található a régi helyemen és ami a legfőbb érték: ott az írásaim még témák szerint voltak csoportosítva ami megkönnyítette a tájékozódást. Meg azért jó kis program futott a szerveren, szerettem ott írni. Most már sajnos hónapok óta ugyanaz van kiírva a főoldalon, hogy alkatrészre várnak. Ami biztos, hogy így nem igaz, nem a szocializmusban vagyunk, hogy hónapokig kelljen várni valamilyen alkatrészre. A piacgazdaság egyszerűen nem így működik. Gondolom látva a kilátástalanságot már ahhoz sincs kedvük, hogy kicseréljék a feliratot. Nyilván más, fontosabb gondjaik vannak. Egy időben úgy hírlett, hogy május 17-én valamiféle megbeszélés lesz a hitelezőkkel, ha ott kedvező döntés születik akkor rendbe jönnek a dolgok. Nyilván ez elmaradt, mert azóta sincsen kedvező változás. Igazán kár. De hát ez van. Viszont jó döntés volt átköltözni ide, ez alatt a 3 hónap alatt biztos sok olvasómat elveszítettem volna. Igaz, arra még nem volt időm, hogy alaposan felderítsem ezt az új helyet ahol most vagyok, de egyszer talán erre is sor kerül.

Egyébként köszönöm megvagyok, tegnap voltam kint Mályiban, harmadszor is lenyírtam a füvet, kinyitottam a vízcsapot. Takarítás még nem volt, lehet, hogy nem is lesz. Úgy néz ki, hogy az idei nyáron nem Mályi lesz tartózkodásom fő helyszíne. Morzsiék gazdái mégsem adták el a házat, tegnap láttam messziről az asszonykát. A gazdát nem, lehet, hogy dolgozott. Úgy hallottam, hogy hosszú idő után munkát kapott. Nem láttam a Kismorzsiékat sem, pedig bíztam benne, hogy nyáron talán elhozzák őket a gazdiék. Sajnálom, mert hiányoznak. Végre jó idő van, bár úgy hallom már nem sokáig. Bolond egy nyár ez az idei. De azért még kialakulhat. Ebben bízom valamelyest.

Végre el tudtam olvasni Kosztolányi Dezsőnek ezt a remekét, a "Pacsirtá"-t. Filmen már sokszor láttam, kiváló film, kiváló szereplőkkel. Tolnay Klári és Páger Antal tehetségük legjavát adják a filmben, de Nagy Anna is nagyon jó. Ő személyesíti meg Pacsirtát, a csúnya lányt, akinek ugyan volt valamiféle udvarlója Cifra Géza forgalmista személyében, aki aztán később szép csendben elmaradt. Nem is csodálom. Cifra Géza sem volt egy férfiszépség, de azért Pacsirtához képest messze vonzóbb volt férfiban, mint Pacsirta nőben. Amikor először láttam a filmet azt hittem, hogy a művésznő az életben is ilyen csúnya és nagyon sajnáltam. Aztán később látva őt a valóságban meggyőződtem arról, hogy mindez csak a maszkmesterek és sminkesek műve. Akkor szembesültem azzal is, hogy ezek a kiváló mesterek vagy inkább művészek nem csak szebbé tudnak tenni amúgy is szép nőket, hanem néha az is a feladatuk, hogy csúnyává varázsoljanak egyébként szép embereket. Hát ez a filmben kiválóan sikerült. És ha már a filmnél tartunk szerintem ez esetben a film sokkal jobb mint az alapmű, a könyv. És mindez elsősorban a főszereplőknek és a rendezőnek - Ranódy Lászlónak - köszönhető.

A Páger Antal-Tolnay Klári kettős hitelesen jeleníti meg a szülőket, akiknek a lányuk csúnya, még ha maguk ezt nem is ismerik be. Illetve egyszer, amikor a lány egy hétre vidékre utazik rokonokhoz, a férj felesége arcába vágja, hogy nem szeretik Pacsirtát, és hogy a lány csúnya. Az asszony persze tiltakozik és meg vagyok győződve róla, hogy az apa sem úgy gondolta ahogy mondta. Szereti ő Pacsirtát, csak egyúttal azt is látja, hogy a lány miatt egy elnyomorodott életet élnek. És igazán erre akkor jön rá amikor Pacsirta elutazik egy hétre és ők "élnek" egy kicsit. Vendéglőbe járnak ebédelni (bár Pacsirta kiválóan főz), színházban töltik az estéjüket, az apa még a kaszinóba is benéz ahol végigkártyázza a fél éjszakát, miközben egy kalap pénzt nyer. És rettenetesen berúg. Otthon felkapcsolják a villanyt és boldogan érzik a fény melegségét, otthonosságát. Az ablaktáblákat kinyitják és jótékonyan áramlik kintről befelé az éltető napsugár. A toalett tükör oldalszárnyai is szabaddá teszik a középső tükröt, egyúttal maguk is a tükrös oldalukat mutatják, hogy az anya zavartalanul gyönyörködhessen még most is fellehető szépségében. A lakás feléled, a benne lakók is, egy emberhez méltó élet kezdődik azzal, hogy Pacsirtát felrakják a vidéki rokonhoz vivő vonatra. Ahol talán összejön a kétgyermekes özvegyemberrel, a birtok ispánjával. Aztán eltelik a hét és váratlanul, idő előtt megjelenik az ajtóban Pacsirta. A szülőkön a döbbenet lesz úrrá...

És itt szétválik a regény és a film. A rendező jól érezte meg azt az erőt amely ebből a váratlan megjelenésből árad, és abból, hogy az anya döbbenettel és szomorúan csavarja ki a csillár izzóinak nagy részét, hogy csak egy világítson. Befelé fordulnak a toalett tükör táblái is, az ablakokon is bezárulnak a spaletták. Az író nem él ezzel az úgymond csattanóval, a rendező igen. És jól tette, mert ez ad egy olyan drámai hangsúlyt az egész történetnek, hogy máig emlékezetes számomra.

Kiváló regény Kosztolányi remeke, hasonlóképpen kiváló a film is. Tudom ajánlani mindenkinek. Különösen a fiataloknak, akik ma már keveset olvasnak, ami baj, de meg is értem őket. Nekünk kevesebb kísértéssel kellett szembenéznünk, így aztán többet is olvastunk. Kísérleti nemzedék az övék, nem tudom hová vezet ez az út ezzel az Internettel, Facebookkal és  okos telefonokkal. És nagyon kevés könyvolvasással. Kicsit féltem is őket, de hát ez van. Haladni kell a korral. Ha az én időmben lettek volna ezek a műszaki csodák valószínűleg ugyanúgy éltem volna mint ők élnek ma. Nyomogatnám a gombokat és az egeret valamint a képernyőt.    

Kissé elmaradtam, elnézést kérek. Csütörtökön születésnapom volt, sokan köszöntöttek, ilyenkor ünnepi hangulatban van az ember, mással nem nagyon foglalkozik. A telefonhívások sem kétpercesek, hiszen ha már felhívtak nyilván beszélgetünk is egy kicsit. Úgy hogy a csütörtök a születésnapom jegyében telt el, pénteken délelőtt meg igyekeztem megköszönni a köszöntéseket. Nem volt sok időm, mert egy óra felé már indulnom kellett Kassára, amely mint tudjuk idén Európa Kulturális Fővárosa. Gondolom ezért is szervezhették ezúttal szlovák és ott élő magyar barátaink az Európai Bányász-Kohász Találkozót, az úgynevezett Knappentag-ot, amelyre többek között én is igyekeztem. Nem egyedül indultam, társam is volt aki gyakran vitt már különféle rendezvényekre, örültem, hogy most viszonozhattam. De leginkább annak örültem, hogy hozta magával a GPS-ét is, enélkül nagyon nehezen jutottunk volna be a belvárosnak arra a részére, ahol a szállásunk volt. A régi Slovan szálló környéke egy olyan terület ahol korlátozzák a gépkocsi forgalmat, a panziót csak elég nagy kerülővel lehetett megközelíteni. De hála ennek az okos kis kütyünek simán megérkeztünk. Elsők voltunk, bár hamarosan megérkeztek a többiek is. Már jól estek a sörök amelyeket érkezés után nem sokkal meg is rendeltünk. A szállásunk egyébként fenn van az Interneten, itt megnézhető: http://www.horseinn.sk/

Ezután átöltöztünk és elmentünk egy közeli kultúrház félébe ahol kaptunk egy pörköltet krumplival. Hát nagyon nem terheltem meg vele epeműtét utáni rehabilitációmat, csak éhesebb lettem mint voltam. Valamit enyhített a dolgon az a néhány korsó sör amivel leöblítettem. Ezután egy séta következett, amelynek fő célja az volt, hogy találjunk egy helyet ahol lehetne még enni és inni valamit. Én egy idő után elfáradtam és visszamentem a szállásra, ahol hamarosan nyugovóra is tértem. Szobatársam egy jó másfél óra múltán érkezett meg, hozott szendvicseket is, kérdezte kérek-e? Én már félig aludtam így nem kértem. Nem úgy hajnali fél 5-kor mikor felébredtünk egy pillanatra. Igaz az első álmos reakcióm itt is az volt, hogy köszönöm nem, de aztán megéreztem az illatát és tudtam addig nem fogok tudni elaludni amíg meg nem kóstolom. Így aztán kértem egyet, ami azért nem akármilyen hatalmas szendvics volt. Én nem is tudom mihez hasonlítsam. Talán induljunk ki abból, hogy egy hatalmas szelet grillen sült tarja volt benne, és hogy a szendvics külső méretei meg kell hogy haladják a benne lévők méretét, így talán már elképzelhető mekkora is volt ez a szendvics. És nem csak az alapterülete volt nagy hanem kellően vastag is volt. De talán mindentől többet elmond ha azt írom, hogy egy nagyon szolid vacsora után hajnali fél 5-kor nem tudtam megenni az egészet. Nagyjából kétharmada fogyott el, a többit meghagytam. Ezután már jóízűen szundítottam még egy keveset. Pont annyit, hogy a 8-kor kezdődő reggelin ott lehessek. Itt elég szolid választék volt, de azért nem maradtam éhen. Virsli, sonka, sajt és tükörtojás volt a kínálatban, meg is kóstoltam mindent. Persze egy pillanatig sem elfeledkezve a diétámról. Aminek egyébként elég sajátos formáját sikerült meghonosítanom az elmúlt hetekben. Úgy hogy ebédre csak egy ló sztéket ettem, jól átsütve, leheletnyi burgonyával. Illetve még kértem egy palacsintát is. Arról már igazán nem tehetek, hogy bőven volt rajta csokoládé és tejszín is. Meg hát apró eperszemek, amik jól feldobták ezt az egészet. Lóhúst ebben a formában tulajdonképpen még nem ettem. Lókolbászt rengeteget, de sültet lóból még tényleg nem. Finom volt egyébként, nem éreztem rajta semmi különleges ízt, felőlem akár marhahúsból is lehetett volna. Valahogy úgy voltam vele mint az egyszeri vendég, aki úgy lépett be az étterembe, hogy "Pincér, teknősbékaleves van? még soha nem ettem." Ja, ha a kedves vendég soha nem evett, akkor van."

Ebéd után a többiek jártak egyet, én meg lepihentem egy kicsit, az esti felvonulás előtt szerettem volna kipihenni magam. Sikerült is, jól bírtam azt a nagyjából egy órás várakozást, ami az indulásig eltelt. Azután végre megindultunk. Aki ismeri Kassát azoknak mondom, hogy a volt Slovan szálló elől indultunk, végigmentünk a főutca egyik oldalán majd közel a volt Prior áruházhoz megfordítottak bennünket és a párhuzamos oldalon visszajöttünk a kiindulási ponthoz. A két út egymáshoz közel van, közöttünk mint egy sziget helyezkedik el a színház és a Dóm valamint egy park szökőkutakkal. Sokan voltak, voltak a szomszédos országokból is, meg mi magyarok is sokan voltunk. A járdán a kassaiak álltak és sokan tapsoltak is nekünk amikor elvonultunk mellettük. Mi mosolyogva, esetenként integetve köszöntük meg a szíves fogadtatást.

A felvonulás után már rögtön az előző este felfedezett helyre mentünk, ahol millió helyen mérték az enni- és innivalókat. Olyan vurstli hangulat uralkodott, csak a körhinta és egyéb attrakciók hiányoztak. Illetve távol tőlünk volt valami de ezt inkább hallottuk mert valami kikiáltó végig kiabálta az egész estét. Itt aztán feléltünk minden sör- és gulyás jegyünket (utóbbiból nekem kettő is jutott) és hazamentünk. Éjfél felé járt amikor ágyba kerültünk.

A többiek másnap reggeli után elutaztak, én még maradtam. Előző délután megkeresett ugyanis egy nagyon régi barátom, megbeszéltük, hogy délelőtt beszélgetünk egy jót. A panzió presszója és étterme erre kiváló helynek mutatkozott. Ebédelni nem ebédeltünk mert elég későn reggeliztem. Aztán dél felé elváltunk én meg szép nyugodtan, az elmúlt 3 nap élményeivel eltelve hazaautóztam.

Időközben találtam 2 képet a Facebook-on, a szobatársam csinálta, biztos nem haragszik meg ha "ellopom":

Hideg van. Mászkálok a szoba és az erkély között és sehol se jó. Olvasni csak az erkélyen szeretek, ott azonban hideg van, így aztán időnként bekapcsolom a TV-t és végigpásztázom a 44 csatornámat. A kincstári televízió kettes programjánál mindig megállok. Gyermekműsorok mennek reggel 6-tól este 8-ig. Hogy kinek, nem tudom. A kicsik nagy része óvodában, a nagyobbak iskolában vannak. Aztán 4 felé mindenki hazmegy, na akkor az elfoglalt szülőknek jól jöhet ez a meseáradat. A nagyobbak azonban még most sem ülhetnek oda, nekik a leckét kell csinálni. Vagy várja őket a számítógép. Belegondolok, hogy már több hónapja ez megy. Sajnálnám az összeállításra fordított energiát, de hát annyira össze-vissza vannak ezek a gyermekműsorok, hogy talán egy robot is meg tudná csinálni. Nagy szakértelem nem kellhet hozzá, inkább csak a technikai részéhez valamennyi. Sajnos hétvégén is megy. Nem kisgyermekes apukaként úgy gondolom, talán akkor nem kéne nyomatni ezt a sok filmet, hátha a szülők tudnának kicsit foglalkozni velük. Mondom én, akinek ebből a korosztályból nincs senkije. Bezzeg ha engem nyúzna a gyerek - gondolhatják a kisgyerekes szülők - nem lennék ennyire nagylegény, én is biztos odaültetném a villanypásztor elé. Próbálok visszaemlékezni nálunk hogy volt mikor a fiam kicsi volt, de már nem emlékszem. 

Aztán nézem tovább a csatornákat, sehol semmi. Előveszem a Vészi Endre kötetet, olvasok egy keveset. Lassan végzek vele, talán most már sor kerül Mándy Ivánra is. Aztán gondolataim elkalandoznak, eszembe jut a tegnapi könyvtárlátogatásom. Visszavittem egy videókazettát, meg meghosszabbítottam egy Muzsikás CD-t. Kényszerből, mert mikor kinyitottam a tokot nem láttam benne, azt hittem a lejátszóban maradt. Aztán itthon láttam, hogy mégiscsak megvan, ott volt a táskában, csak kiesett a tokjából. Még jó hogy a lókolbász meg a hurka nem tett kárt benne. Mert hazafelé azt is vettem. Szeretem ha van itthon lókolbász. Már csak szájíz miatt is jó néha leharapni belőle egy-egy darabot. Így szoktam elfogyasztani, én azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy leülök egy darab kolbásszal, erős paprikával meg néhány szelet kenyérrel és ez a vacsora. Ez nálam csak szájíz lehet, kenyér nélkül, állva bekapva a hűtő előtt. Kenyér nélkül nem is lehet sokat megenni  belőle mert egy idő után már nincs jó íze, túl töménnyé, testessé válik. Persze kenyérrel és paprikával már nem így van. A hurka az más, az vacsora is lehet, ha jól kisütöm. Persze a zsírt már régen nem tunkolom ki, majd' meg is hasad a szívem érte, mikor kiöntöm.  

Szóval visszatérve a könyvtárra, leggyakrabban ott járok el egy nagy könyvespolc mellett amelyre az van kiírva, hogy újdonságok, vagy új beszerzések, már nem emlékszem. Hát ez a polc elég üres. Hogy többnek lássék a könyvek egy része neki van támasztva a polc hátának, mint régen a bútorboltban a szekrénysorok polcain. Pedig ha valamikor, akkor most lenne jó nekem a könyvtár. Most amikor sokallok 3-4 ezer forintot kiadni egy-egy újdonságért. Most szívesen kihoznám a könyvtárból, még ha várni is kellene rá. De az a gyanúm a könyvtáraknak is meg kell gondolniuk mire költik azt a kis pénzt amit kapnak. Így aztán egyelőre se híre se hamva az újdonságoknak. Nem baj, írom a listát, aztán egyszer majdcsak megveszi valamelyik könyvtár. Igaz más csak kettőbe járok, mert kettőt összevontak, de bízom benne, hogy nem feleslegesen írom a listámat. Ha valaki kíváncsi lenne mi van a lista tetején akkor megírom. Oravecz Imre "Kaliforniai fürj" valamint Mérő Vera "Pornográcia" című könyvét jegyeztem be legutóbb.

Egyébként már az is eszembe jutott, hogy társulni kéne. Néhányan összeállnánk és utána csereberélnénk. A Szovjetunióban csinálták ezt a cimborák amikor 1989-ben már sok folyóiratot volt érdemes olvasni. De azért ez is nehézkes, úgy hogy várok amíg a könyvtárak megveszik. Vagy esetleg mégis beruházok időnként egy-egy könyvre. Majd még meglátom. Viszont kisütött a nap, 21 fok van, ennyiben már lehet olvasni. Élek is a lehetőséggel.

Lassan letudom minden adósságomat. Már csak az maradt, hogy elmondjam, hogy is van az, hogy én Mándy Ivánt szerettem volna olvasni és mégis Vészi Endrét olvasok.

A dolog úgy indult, hogy létezik egy rádiójáték, igaz elég régen készült, az a címe, hogy "A sárga telefon". Nagyon szeretem ezt a rádiójátékot, és tudtam, hogy Mándy Iván novellájából készült. No - gondoltam - nyugdíjas vagyok, végre van időm olvasni, olvassunk hát Mándy Iván novellákat. Le is vettem a könyvespolcról egy kötetet amiről meg voltam győződve, hogy ő írta. El is kezdtem olvasni, lendületből elolvastam vagy ötven oldalt amikor is becsuktam és letettem. És akkor láttam a borítón, hogy ez bizony nem Mándy Iván, hanem Vészi Endre. Természetesen nagyon nem zavartattam magam, hiszen már elkezdtem olvasni a "Gyerekkel a karján" című regényt. És miután a kötetben volt még egy mű, a "Muszka Pista, egy lopott ló története" is, azt is elolvastam. Szerintem egyébként a cím nem az igazi, de az ötlet igen, hogy egy ló életén keresztül emberi sorsokat ismerhessünk meg. Hiszen a lónak mindig volt gazdája, azoknak meg történetük. 

Miután elolvastam a két regényt újra felnyúltam a könyvespolcra és levettem egy másik kötetet is és most már szentül meg voltam győződve, hogy ez már a Mándy Iván kötet lesz. Nekiláttam olvasni, aztán mikor letettem egy pillanatra tekintetem a hátsó borítón lévő fényképre esett, és akkor láttam, hogy ez bizony megint Vészi Endre. Ezután megnéztem a címet is. Egy novelláskötetet volt "Angi Vera és a többiek" címmel.  Hát persze, Angi Vera a fiatal lány, aki a karrierért még a szerelmét is elárulja. Aztán elolvastam a "Kettévált mennyezet"-et is, ami szintén egy ismert történet, film is készült belőle. Ezek szerint Mándy Iván még várat magára. Nem baj, nem készülök halni, sor kerül még őrá is.

De azért ez a Vészi Endre igen jó író. Nehéz letenni ha kézbe veszi az ember egy-egy művét. Persze eddig is tudtam, hogy létezik, a filmeket amelyek a novellái alapján készültek kedvenc filmjeim, de azért odáig még nem juthattam, hogy írásait is olvastam volna. Egyszerűen nem volt időm rá. Most már van, ki is használom a lehetőséget. Bár az utóbbi 2 hétben nem nagyon volt, másra kellett az idő is meg az energia is. De nem fogom abbahagyni az olvasást és előbb utóbb Mándy Ivánra is sor kerül. Egyelőre azonban Vészi Endre műveit próbálom elolvasni, legalábbis azokat amik nekem megvannak.

Ez a nyúltörténet már szolidabb lesz mint a másik volt. Egy kicsit messzebbről indítanék. Mondjuk a gyerekkorommal. Életemben először ugyanis gyerekkoromban ettem vadnyulat. Házinyulat rengeteget, de vadnyulat csak akkor, amikor kaptunk egyet ajándékba. Legjobb tudomásom szerint anyám is először csinált pörköltet vadnyúlból, de ennek ellenére nagyon finom lett. Egy jó nagy lábas van előttem, tele sötét színű húsdarabokkal és zafttal. Az ízét még ma is a számban érzem.

Aztán teltek-múltak az évek, én mindig csak vágyakoztam ezekre a gyerekkori ízekre. Sajnos vadnyúlhoz jutni ezekben az időkben lehetetlen volt, legalábbis azokban a körökben amikben én mozogtam. Nagyon hosszú idő után egyszer megláttam a Búza téri Vásárcsarnokban is vadnyulat, a túlsó végén, ahol a halakat is árulják. Természetesen lecsaptam rá, meg is csináltam. Finom lett, de annyira nem mint az a bizonyos gyerekkori vadnyúl pörkölt. Aztán ismét eltűnt a vadnyúl a piacról, megint csak a vágyakozás évei következtek.

Mígnem egyszer a főnökömmel Pécsről jöttünk, egy műszert hoztunk el, amikor az egyetemen a jogász épület mögött egy nyuszi elénk került. Mi már csak a koppanásra figyeltünk fel. Kiszálltunk, hát megtaláltuk szegényt, már nem élt. Nem roncsolódott, valószínűleg egy tompa ütés végezhetett vele. Természetesen felajánlottam a főnökömnek, hogy vigye haza. Azt mondta, nem tud mit kezdeni vele. Így aztán én örömmel vittem el, bár még én sem tudtam hogy s mint lesz ezzel a nyúllal. De egy dologban biztos voltam, hogy ez bizony meg lesz éve. Mégpedig pörköltnek, krumplival és vörös borral. Nem kellett sietnem a megoldással mert bár nem volt még tél, de azért hidegek voltak még az éjszakák, nappal sem volt nagyon meleg. Azt tudtam, hogy a vadaknak nem árt ha 1-2 napot állnak anélkül, hogy hozzájuk nyúlnánk. Sokszor láttam reggelente mikor mentem dolgozni, hogy a járda melletti ház első emeleti erkélyéről lógtak lefelé a fácánok, nyilván a gazda megjött a vadászatról és oda rakta ki őket porhanyósodni. Így aztán az én nyulam is az erkélyen várta sorsának beteljesülését. A szűk keresztmetszetet a nyúzás jelentette, de egy ismerős révén ez is megoldódott. Aztán a pörkölt készítés már rám maradt. Nem azért mondom de a hátsó combja akkora volt mint a két tenyerem egymás mellé téve. Csodálatosan sikerült, ettük néhány napig. Megfordult a fejemben, hogy esetleg meg kéne hívni a főnököméket vacsorára, de nem voltunk mi olyan közeli viszonyban, hogy ezt megtehettem volna. Arra megint nem gondoltam, hogy viszek neki, hasonló okokból kifolyólag. Így aztán megettük a nyuszit magunkban. Finom volt, de azért az emlékeimben mégis az a gyerekkori vadnyúl pörkölt maradt meg igazán, abban a nagy lábasban.   

Hálás lehetek a szervezetemnek, diéta dolgában most már tényleg elmentem a falig, sőt ha lehet, már azon is túl vagyok. Mint ez látszik is, túléltem. Sőt, nem csak túléltem, de nem is járt a dolog semmilyen hátrányos következménnyel. Le is kopogom. Legutóbb nem írtam, hogy gyengébb idegzetűek hagyják abba az olvasást, pedig lehet, hogy indokolt lett volna. Most azonban megteszem. Tehát azok, akik nem bírják a horrorisztikus jeleneteket mondjanak le írásomról, de minimum takarják el a szemüket. :)

Pénteken többedmagammal Pestre kellett utaznom. A nap a szokásoknak megfelelően, diétásan indult. Bár egy kicsit tovább szaglásztam a közel 10 napja vásárolt szafaládét mint szoktam, de csak megettem. Utazás esetén mindig óvatosabb vagyok a szokásosnál, mégiscsak kínos egy mikrobusszal miattam megállni. Számomra egyébként ebben a témában a legrémisztőbb kép, hogy egy autóbusznyi hallgatóval tanulmányi kirándulásra megyek és éppen szeljük át az Alföldet, miközben kettőt-hármat csavarint a hasam, én meg rémülten nézek körül, és azt látom, hogy körülöttünk egy nagy síkság van, sehol egy bokor vagy fa. Hát ott aztán jó messzire el kell futni, amíg az ember el tud bújni valahová. Hát szerencsére ilyesmi még soha nem esett meg velem, de azért rettegni mindig rettegtem tőle. Aztán egy idő után már tanulmányi kirándulásokra sem jutott pénz, így aztán ettől sem kellett rettegnem tovább.

Na de térjünk vissza a szafaládéhoz amely jónak bizonyult, így gond nélkül jutottunk el a fővárosba. Igaz, kicsit korán érkeztünk, de jobb inkább hamarább ott lenni, mint hogy elkéssünk. Itt egy kis pogácsát tudtam nassolgatni, aztán elkezdődött a munka, az ülésezés. A szünetben kiváló szendvicseket kaptunk, amelyek első szériáját szinte rágás nélkül tüntettem el, valahol az ötödik táján kezdtem el gondolkozni azon, hogy hát ezek a szendvicsek általában mindenféle zsiradékkal, mondjuk vajjal vagy margarinnal vannak megkenve. De hát már ezen késő volt meditálni, hiszen a korábban megevettek már átestek a feldolgozás első fázisain is. Így aztán kerül amibe kerül alapon leküldtem még néhányat. A tarjásat hosszasan kerülgettem, de aztán feléledt bennem a kisördög, megettem kettőt abból is. Kísérleti jelleggel.

Ezután került sor az ülésezés második felére, többek között kitüntetések kiosztására is. Itt szerénységem is kitüntetésben részesült, amit csak mellékesen jegyzek meg, mert mint az közismert, Bástya elvtárshoz hasonlóan nekem is a szerénység a legjellemzőbb tulajdonságom. Innentől kezdve kissé nyugtalanul telt az idő számomra, mert mikor átvettem a nekem járó elismerést az egyik cimbora valamit mondott a zakómról, amit nem értettem. Innentől fogva csak azon járt az eszem, hogy mit is mondhatott? Én arra gondoltam, hogy nyilván zavaromban mellé gombolhattam a zakómat, és milyen jól nézhettem ki felemásan gombolt zakóban. Persze arra is gondoltam, hogy akit kedvel az ember attól még ezt is elfogadják, márpedig én úgy vettem észre, hogy többnyire barátilag viszonyulnak hozzám az ott ülők. Így aztán csak mérsékelten nyugtalankodtam.

Meg kel mondanom őszintén ez egy újítás volt a részemről ez a zakó begombolás. Korábban a súlyom miatt nem nagyon törekedtem rá, de az a 6-7 kiló amivel kevesebb lettem már erre is ad lehetőséget. Attól meg minden ilyen alkalommal tartottam, hogy az ingem alja a széken való sok fészkelődéstől esetleg kibújik a nadrágból. Nincs ott olyan sok tartalék, és én úgy megyek ki nagyjából 300 ember elé, hogy alul kilóg az ingem. Így aztán még itthon kigondoltam, hogy ha már tényleg kényelmesen be tudom gombolni a zakót akkor miért ne gombolnám be, elfedvén vele csípőtájékon minden lehetséges anomáliát. Egy dologra nem gondoltam. Hogy bizony a nagy sietségben mikor feláll az ember félre is gombolhatja. Hát emiatt voltam én kicsit nyugtalan addig amíg vége nem lett az összejövetelnek. Akkor meg első dolgom volt megkérdezni az öltözékem miatt aggódó cimborát, hogy mit is mondott végül is? És fellélegezhettem. Azt mondta, hogy le van törve a zakómon lévő jelvényemből egy darab. Ami azért bocsánatos bűnnek számít. Egyébként valóban le van törve, csütörtökön hoztam el a tisztítóból, nyilván a gép szedte le.

Indulás előtt még a maradék szendvicsekből megettem néhányat, amivel jól el voltam Miskolcig. Miskolcon csatlakozásom volt egy szakestélyhez, illetve egy azt megelőző vacsora jellegű fogadáshoz. Itt eleinte csak kerülgettem a hidegtálakat aztán csak megkóstoltam a tálak tartalmát is. Inkább a húsokra koncentráltam, de azért fogyott a franciasaláta is. Aztán elkezdődött a szakestély, a szokásos kínálattal, zsíros kenyérrel, sörrel. A zsíros kenyereket éppen akkor kenték amikor megérkeztem, úgy hogy csináltattam 4 darabot amin a zsír éppenséggel csak látszott, azonban ez attól még zsíros kenyér volt. Ezzel el voltam a szakestély végéig. A zsíros kenyér mellé adott csalamádéból azért nem ettem, direktben káposztával még nem próbálkoztam.

Fel is szólaltam. Egyrészt beszámoltam arról, hogy merre jártunk aznap, elmondtam, hogy a szakestélyen velem együtt résztvevő egyik hallgató kitüntetésben részesült. Igaz, így már meg kellett említenem saját magamat is, ezt kellő szerénységgel meg is tettem. Aztán meséltem nekik a műtét utáni diétámról, beleértve azt az istenkísértést is amit a nap során végigcsináltam. A tetszésnyilvánításokból úgy ítéltem meg, hogy nem volt rossz a felszólalásom. Éjfél felé tértem nyugovóra ez eseménydús naptól kissé elpilledve.

Másnap szombaton némi aggodalommal figyeltem magamat, de hálaistennek semmi bajom nem volt. Azért egy kicsit visszavettem. Megettem az utolsó szafaládét is a készletemből, ebédre beértem egy kefirrel, este meg egy kis sajttal és parizerrel. De azért két nap elmúltával elmondhatom, hogy azért nem semmi az az együttműködés amit a szervezetem végigcsinál velem, anélkül hogy fellázadna. Hálás vagyok neki, és - kicsit kiengesztelésül is - változatlanul folytatom a megkezdett diétámat. Egyelőre semmi elhajlási lehetőség nem látszik, aminek örülök. Változatlanul vallom fogyókúrám alapelvét: egyszer hopp, másszor kopp. Most az utóbbi következik.

Ezt a történetet tulajdonképpen megírhattam volna már tegnap is, de attól tartottam, hogy ha a filmajánlatom a második helyre szorul, esetleg lesznek akik nem látják majd és lemaradnak a filmről. Így aztán vártam a mai napig. Egyébként a film tényleg jó volt, bízom benne, hogy ezt mások is így gondolják.

Ezekkel a nyulas történetekkel meg az a helyzet, hogy amikor előre jeleztem őket valahogy jó ötletnek látszottak, most, hogy meg kellene írni, már nem annyira. De ha be lett ígérve akkor meg is lesznek írva. Apait és anyait beleadok, hogy érdekesek is legyenek.

Az első tulajdonképpen egy film, talán Franciaországban készült. Sajnos a címre sem emlékszem, csak megközelítőleg. Talán Marcellina volt a címe és így hívták a nagylányt is, akiről a film szól. Ez a Marcellina olyan 16-17 év körüli lányka lehetett, bájos ifjú hölgy, akivel a természet meglehetősen bőkezűen bánt amikor az asszonyos domborulatokat osztotta. Ez a buja külső párosult egy felfokozott szexuális túlfűtöttséggel is, amit időnként az udvar egy távoli sarkában kezelt a maga módján. Volt ennek a leánykának egy szép fehér nyuszija is. Egy kis állat. Nem hörcsög, nem tengeri malac, nem papagáj, neki egy szép tapsifüles volt a kedvence. Akit babusgatott, szeretgetett, látszott nagyon fontos a számára. Kissé félve írom le, de ha a rendező fontosnak tekintette bemutatni én sem hallgathatom el, ez a nyuszika bizony bizony bebújt a lányka szoknyája alá is ott abban a távoli sarokban.

Mindezek alapján elmondhatjuk tehát, hogy nagyon szerette Marcellina a nyuszit. A szülei viszont annál kevésbé. Ők nem tudtak arról mi történik az udvar távoli sarkában, tehát a nyúl iránti ellenszenvük nem innen táplálkozott. A filmből csak az derül ki, hogy a nyuszi gyakran bement a konyhába is ahol persze időnként a "névjegyét" is otthagyta apró gubicsok formájában. Persze lehet, hogy az ellenszenvnek egyéb okai is voltak, én csak erre emlékszem. Kétségtelen, hogy a család két részre szakadt, az egyik oldalán álltak a középkorú szülők és a szolgáló, a másik oldalon pedig Marcelina a kedvencével. Az ellenségeskedés mindennapos volt a felek között. A szülők legszívesebben megváltak volna a nyúltól, persze a lány nem engedte.

Van a történetnek egy mellékszála is, mégpedig az, hogy a családnak a húst egy közeli húsüzemből szállították. Egy fekete kifutófiú hozta egy olyan kocsival, amilyenből a fagylaltot szokták árulni. Ez a 18 év körüli fiú igen csak kinézte magának Marcelinát de a nagylány fütyült rá, levegőnek tekintette.

Egyszer egy vasárnapi ebédnél furcsa dolgok történtek. Először is ebéd előtt Marcellina kereste kedvencét de nem találta. Szülei sürgetésére, hogy menjen már ebédelni átmenetileg szüneteltette a keresést, bement ő is. Az ebéd szokatlanul jó hangulatban telt, már ami a szülőket és a szolgálót illették. Kacarásztak, nevetgéltek miközben egymás tekintetét keresték. Marcellina nem vett részt ebben, ő csak ebédelt csendben, persze húst is. Olyan pörköltféle volt. Hogy tudta-e mit eszik az nem derült ki. Először biztos nem, aztán a nagy kacarászás gyanút ébreszthetett benne. És amikor az ebéd végeztével egy darab lerágott csontot belerakott a szobájában található kis ládikóba már a néző is biztos lehetett benne, hogy rájött miért nem találta a nyuszit és miért voltak olyan vígan a szülei és a szolgáló.

Eltelt a nap, eljött az este és ő kissé nyugtalanul aludt. Éjszaka felkelt, csak úgy hálóingben és köntösben elment a közeli húsüzembe megnézni a bárányokat. Be is jutott a megfelelő istállóba, amikor megjelent a fekete kihordófiú és úgy gondolta most eljött az ideje. Megerőszakolja a lányt, majd magára hagyja. Marcellinát elnyomja az álom, és mikor a fiú visszajön az azt hiszi, hogy meghalt a lány. Megijed, hoz egy kötelet és felköti magát, ott az istállóban. Már kirúgta maga alól a széket amikor a lány ébredezni kezd. A fiú rájön, hogy kissé elhamarkodta a dolgot, könyörög neki, hogy vágja le. De a lányka nem vágja le. Ezután keres egy nagy kést és megindul hazafelé. Otthon látja, hogy a szülei jóízűen alszanak egymás mellett. Még a nyakuk is egy magasságban van. Ami jelen esetben megkönnyíti Marcellina dolgát, aki egyetlen vágással végez mindkettővel.

Hát elég mozgalmas történet, nagyjából 50 percben. Az utolsó filmkockákon azt látjuk, hogy Marcellina egy állami árvaház lakója és miután a kedves nővér leoltotta a villanyt a lányteremben a lányok mind Marcellina köré gyűlnek, aki előveszi a nyúlcsont darabot és mesél nekik...

Nem feledkeztem meg az adósságaimról, de hát most fontosabb ez a filmajánlat, mint a nyúltörténeteim meg hogy miért olvasok Mándy Iván helyett Vészi Endrét.

Ezen a héten szerdán 21.15-kor a Duna TV-n Jiri Menzel legjobb filmjét láthatjuk. Megelőzi még a "Szigorúan ellenőrzött vonatokat" is. "Az én falum" hőse Otyik, a kissé félnótás fiatalember látszólag egyedül él, azonban ez közel sem így van. Otyik sorsa az egész falunak fontos, a falu lakói odafigyelnek rá, terelgetik az élet buktatói között. Igaz, egy dologtól nem tudták eltántorítani és Otyik elfogadja az ajánlatot, hogy szép falusi házát cserélje el egy városi panellakásra. De mivel a film eleve egy kedves, barátságos történet, nem mentesen a humortól sem, csak jól végződhet. De nem árulom el a film végét, legyen ez meglepetés.

A film főszerepét a mi Bán Jánosunk alakítja, kiválóan. Jó választás volt rábízni a főszerepet. Állítom felejthetetlen élményben lesz részünk ha 22-én szerdán 21.15-kor odaülünk a TV készülékek elé és a Duna TV-t választjuk ki a távirányítóval. Végezetül olvassuk el mit ír a Port a filmről:

http://port.hu/az_en_kis_falum_vesnicko_ma_strediskova/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=21354896&i_topic_id=1

Végigolvastam a kommenteket is, kivétel nélkül mind dicséri a filmet. Jó szórakozást kívánok!

Az elmúlt napokban megint kissé be voltam havazva. Csütörtök este szakestélyen voltam, ami nagyon kellemes dolog. Az ember kiöltözik, elmegy, jó hangulatban nótázik a többiekkel, közben zsíros kenyeret majszol ecetes hagymával, amit aztán jófajta árpalével locsolgat. Tehát mint olvashatjuk szakestélyen részt venni jó. Különösen ha az embernek semmi dolga nincs. Akkor sem rossz ha van, de akkor azért egy kicsit dolgozni is kell.

A szakestélyeken három olyan felszólalás van amire felkérnek valakit. Egyik az úgynevezett "Vidám pohár", itt valami vidám felszólalást vár el a társaság. Aztán van a "Komoly pohár" amikor is komoly dolgokról illik beszélni. Ezt általában tanárok mondják, megcsillogtatva több évtizedes munkásságuk alapján kialakult bölcsességüket. Én többnyire az előbbit szoktam mondani, az utóbbiból talán csak vagy hármat tartottam a 40 év alatt. Abból kettő majdnem vidámra sikeredett, erőt kellett venni magamon, hogy tényleg megfeleljen a "Komoly pohár" iránti elvárásoknak. A harmadik felszólalás a "Korsóavató". Amíg ez el nem hangzik bizony műanyag pohárból kortyolgatjuk a sört.

Az én felkérésem most is egy "Vidám pohárra" szólt. Ami azt jelenti, hogy három héttel a szakestély előtt, a felkérés pillanatában az ember nagyvonalúan legyint, hogy addig még sok idő van, természetesen nem gond egy kis vidámságot összehozni. Egy héttel a szakestély előtt az ember már vakaródzik egy kicsit, hogy jó lenne már tudni miről is fog beszélni. Aztán ahogy múlnak a napok, egyre nyugtalanabb. A csúcs a szakestélyt megelőző napon van, amikor már egy papírlap fölött történik a gondolkodás. Estére meg is születik valami, amivel az ember többé-kevésbé elégedett, de azért nem hagyja abba a gondolkodást, hátha jönne valami jobb ötlet. A szakestély napjára már igyekszik semmit nem elvállalni, az egész napot a készülésre szánja. Így voltam én is. Aztán kora délután eldőlt a dolog, 20 perc alatt papírra is került. Kézírással, mert amennyit én nyomtatok ahhoz nem éri meg alkalmanként tízezreket kiadni festékpatronra. 3-4 órával a kezdés előtt már az ember nyugodt. Változtatni nem érdemes, fel kell vállalni a kockázatot hogy a leírt oldalak felolvasásakor azért némi siker érzékelhető lesz majd és nem kell megkérdezni őket, hogy "Mi van, halottjuk van?". Ilyenkor az ember már csak valami laza dolgot csinál. Olvas, videót néz vagy valami ilyesmit. Egyre kell ügyelni, nehogy elaludjon a nagy relaxálásban. Aztán a kezdés időpontjában ott van a szakestély helyszínén, zsebében vagy a fejében az elmondandó gondolatok.

A szakestélyeken a "Vidám pohár" általában elég későn van, többnyire a szünet után, tehát a "Vidám pohár" mondó néhány órát még izgulhat. A külvilág ebből csak annyit lát, hogy egymás után tűnnek el a zsíros kenyerek, a sör is kellő ütemben fogy és az ember arcáról le nem fogy a mosoly. Most is így volt. Egy frissen epeműtöttől szokatlan étvággyal gyűrtem lefelé a zsíros kenyereket, jó bő ecetes hagymával. Annyit azért megtettem, hogy vittem egy zsebkést és a zsír egy részét leszedtem a kenyerekről. És persze söröztem. A szünet után aztán valóban én következtem. Sikerült olyan anyagot összehoznom ami még soha nem hangzott el. Mert néha azért ismétli magát az ember.

Egyébként ez egy bányász-gépész barátkozó szakestély volt amibe én különösen beleillettem, mert  az alap képzettségem bányagépész. Nem mintha idáig nem barátkoztunk volna, szerintem már több évtizedes ez a barátság, de ez is olyan mint a házasság, időnként biztosítanunk kell a másik felet érzelmeinkről.

Na de kanyarodjunk vissza a mi barátkozós szakestélyünkhöz ami jól sikerült, jól éreztem magam, éjfél volt mire hazaértem. Jól esett az a figyelem és érdeklődés ami megnyilvánult a részükről, mivel tudták, hogy nemrégiben műtéten estem át. Örültek annak, hogy túl vagyok rajta, hogy jól érzem magam. És most már tényleg teljesen jól  vagyok, minden sebem begyógyult, a diétám is eléggé fellazult miután kitapasztaltam, hogy mit és mennyit ehetek. Azért azt nem gondoltam volna, hogy zsíros kenyeret is fogok már enni, de hát ott voltak előttem a speciális, szakestélyes zsírral megkent kenyerek, nem bírtam ellenállni nekik.  

Most, hogy ránézek az órára látom, hogy ha elmentem volna a Dudujka Völgyi Rókákkal Tállyára a borkóstoló túrájukra akkor már Felsőzsolcánál járnék. Most azonban kimentettem magam. Tegnap Gyöngyösön voltunk, nem lehet minden nap viháncolni, kicsit kímélem még magam. Megegyeztünk, hogy az őszin ott leszek. Jövő hét pénteken megint szakestélyre vagyok hivatalos, úgy hogy  jól élünk mi itt a Dudujka völgyében.:)

Végezetül kikerestem egy évtizedekkel ezelőtt készült irományomat. Azért nem újabbat mert jó néhány éve már csak egy vázlatot készítek és a helyszínen szabadon mondom el amit kigondoltam. Amikor ez készült még mindent leírtam. Az írásban említett Rockwell és Boci vendéglátóipari egységek az Egyetemvárosban.

K.J másodéves egyetemi hallgató korán nyugovóra tért ezen a késő őszi, enyhén hűvös estén. Alig múlt hajnali 3 óra. Az éjszaka nyugodt volt, alacsonyan szálltak a danubittól a vállalkozók. Eső lesz, gondolta gondterhelten B.J. kicsit összébb húzva kabátja maradékát, már ami egy heveny Rockwellbeli testmozgás után megmaradt.

De őt nem ez nyugtalanította. Tanárai egy idő óta több alkalommal folytatólagosan üzengettek neki, mindenféle aláírás megtagadásokkal riogatva. Tulajdonképpen nem értette őket. Mi a francnak vannak annyira oda? Még csak hatodik hete tart a félév. Na mindegy, gondolta. Okosabb enged.

A lépcsővel egyébként könnyen megbirkózott, de azzal a tökfejjel aki nem engedte be a szobájába már nehezebben boldogult. Végül is csak a szeme dagadt fel egy picit. De cserébe elhozta a pizsamája ujját. Mintha ő még soha nem tévesztette volna el a szobáját? Na mindegy, fő hogy itt vagyunk. Csak jönne már valaki aki beletalálna a kulcslyukba. Na végre. Puff neki! Beletört. Dörömbölés. Na végre, bent volt a szobájában.

Elhatározása, hogy holnap benéz az egyetemre komolynak tűnt. Vetkőzés közben kicsit izgalommal gondolt a holnapi, mit holnapi, mai napra.

Lassan levetkőzött, csupán a nadrágnál állt meg egy pillanatra a keze mikor észrevette a hatalmas szakadást az ülepén. Erre nem emlékezett. Arra, hogy hol szakadt le az egyik zsebe, világosan emlékezett. A zippzár kiszakadásáról is tudott. De ez itt az ülepén? Erre tényleg nem emlékezett. Na mindegy, úgyis ez a divat, csak ne felejtsen el gatyát venni reggel alája. Levetkőzött, majd fáradtan dőlt végig a sötétben az ágyon. Arra, hogy ez nem az ő ágya csak akkor jött rá amikor az ágyban fekvők megmozdultak alatta.

Neheztelésük kissé megviselte mind őt mind pedig az amúgyis romjaiban heverő alsónadrágját. Rövid bolyongás és apróbb gorombaságok után végre meglelte saját ágyát.

Hamar álomra szenderült, de nyugtalanul aludt. Álmában kémcsövek és bunsenégők mozogtak dinamikusan változó  görbék mentén, miközben időállandójuk eloszlásának valószínűsíthető harmadik differenciáljai érintőlegesen simulnak egy alkalmasan megválasztott koordináta rendszer tengelyeihez.

Mindeközben Csernyák tanár úr átható tekintete kísérte mindenhová. Félelme nőttön nőtt, érezte előbb utóbb itt még titrálásra is sor kerülhet. Szemei előtt megelevenedett hűlési görbék járták sajátos vitustáncukat.

Érezte, hogy a  Ph érték a szájában elérte a lehetséges maximumot, bekapott egy cukormentes orbitot, és eszébe jutott Judit akinek már nem korpás a haja.
Bedő tanárnő ezt nem nézte jó szemmel. Porig sújtó tekintetétől követve kiköpte. Sajnálatos módon az éppen áthaladó Szita tanár úr újonnan beszerzett angol kockás tweed zakójára. Rémülten vakargatta a tanár úr zakóját mely a vakarás helyén egyre nagyobb folytonossági hiányt mutatott. Szita tanár úr egyre szomorúbb szemekkel nézte a zseb tájékán nagyobbodó tátongó lyukat és a ruhadarabot mely néhány perccel  ezelőtt még egy divatos férfiúi ruhadarab volt. Szólni akart, de csak fáradtan legyintett és elment. K.J. verítékben fürödve ébredt fel...

Örömmel tapasztalta, hogy mindez csak álom volt. Nyugalommal töltötte el szobájának megszokott éjszakai zajai melyeknek egyhangú csendjébe csak az egyetemi menza étlapján rendszeresen megtalálható olcsó babfőzelék tudott valami változatosságot hozni.

Rövid alvás után társai  készülődésére riadt fel. Benne egy pillanatra felmerült ugyan a továbbalvás lehetősége mint lehetséges alternatíva, de eszébe jutott éjszakai rémálma  és fáradtan ugyan, de tettre készen lépett bele a társai által éjszaka az ágya előtt felejtett előző esti vacsora maradékaiba. A lábasba szorult lábait viszonylag hamar kiszabadította és elindult a mellékhelyiségbe.

A zuhanyzóba lépve  apróbb neheztelések és modortalanságok segítették abban, hogy a zuhanyzóban a férfi oldalra álljon. Hosszasan folyatta magán a vizet, a víz meleg volt, érezte az entalpia ölelő melegségét, szeme bepárásodott. Eszébe jutott  Nánási tanár úr aprólékosan kidolgozott, sok színben pompázó Rankine-Clausius körfolyamatai melyektől csak a tanár úr köpenyzsebei voltak színpompásabbak.

Merengéséből a takarítónő jövetele zökkentette ki.
Szobájába érve szekrényében hosszasan válogatott alsóneműi között. Mivel tiszta alsónadrágja már régen nem volt, egy relatív tisztát választott ki. Öltözni kezdett. A zsebeket tulajdonképpen tudta nélkülözni, a szakadással is megbékélt már. De a villámzár hiánya mélyen nyomasztotta. Végül egy darab dróttal rögzítette e fontos nyílászárót.
 
Kilépett a kollégiumból. Szeme csodálkozva falta a kora hajnali  Egyetemváros zajló életét. Még sohasem látta ilyen hajnalban. Egy közeli rádióból a 10 órás híreket kezdték olvasni.
Kissé ugyan álmos volt még, de eszébe jutott egy anekdota. Elmosolyodott.
Molnár Ferencről olvasta valamikor, aki közismerten későn kelő ember volt, de egyszer bíróságra idézték tanúnak a kora reggeli órákra. Kilépve a házból nézte a sok siető embert az utcán, megkérdezte a kocsist: mondja barátom ezek itt mind tanúk?

No de félre a tréfával legalább a negyedik órára be kellene jutni. Erőtől duzzadó lelkesedéssel tépte fel a kisbolt ajtaját amit később az egyik eladóval és néhány önkéntes segítővel visszaraktak. Kért néhány túrós táskát. Az eladó elviszi? kérdésére hülye pofát vágott, majd megkérdezte: Miért, betét van rajta?
Azért sikerült a fejét időben elhúznia a túros táskák elől, hiába milyen jó ha az ember józan életet él és rendben vannak a reflexei.
Sajnos a túrós táskára nem egészséges sört inni így aztán vett úgy 60 cm füstölt kolbászt is amit ott helyben elfogyasztott. Az evés tempója nehezen írható le szavakkal, talán úgy lehetne közelíteni, hogy két kolbászdarab között a követési távolság mind időben mind térben szinte elhanyagolható volt, kis elhanyagolással az anyagáram folyamatosnak volt tekinthető.
A bociban elfogyasztott első üveg sör is szinte nyelés nélkül érte el úti célját. Lent boldogan ölelkeztek össze a kolbásszal  kicsit kiközösítve a túrós táskát. Az elsőt újabb sörök követték.

Jóleső érzés töltötte el, kéjes érzésekkel dőlt hátra székén, majd leporolta magát és keresett magának egy másik széket. Ismét hanyatt dőlt, lábait kinyújtotta, a villámzárat pótló drótdarab elérkezettnek vélte az időt arra, hogy megváljon a nadrágtól. Buja csörrenéssel landolt a szomszédos asztalnál kávézó külföldi vendég poharában. De a nadrág gazdája ezt már nem hallotta, jóleső szuszogással aludt a széken, vele aludt a szakadás is. Álmában jó tanuló volt és a postás köszönt neki.