Morgómedve

Néhány perce kaptam egy emailt Amerikából a levelezőtársamtól, amelyben azt kérdezi, hogy milyen terveim vannak július végén vagy közepén? Mert ha szabad lennék akkor ő mégiscsak befizetne egy dunai körutazásra amely érinti Budapestet is. Momentán nem látszik semmi komolyabb program az adott időszakra, így aztán már vissza is írtam, hogy oké, jöjjön, csapunk egy görbe napot a fővárosban. Vagy kettőt. Gondolom ez úgy fog kinézni, hogy a csoportnak meglesz a maga programja, mi meg különválunk, dumálunk nagyokat meg  eszünk, iszunk. Utóbbi nem fog nagy gondot jelenteni, evésben és ivásban verhetetlen vagyok, ezzel a nagy dumálással kapcsolatban azért látok némi gondot. Megmondom őszintén oroszul és németül én könnyedén elcseverészek, főleg ha hölgy az illető, az angolra ugyanez már nem mondható el. Bár úgy gondolom a szükség nagy úr, azt már csak nem fogom csinálni, hogy mint a kuka ülök mellette, nyilván erőlködni fogok, aztán majd csak belejövök. Vonattal fogok felmenni Pestre, akár ihatok is. Nem sokat, nehogy már neki kelljen engem támogatni. Éppen csak annyit, hogy a gátlásaim kicsit oldódjanak.

Egyébként mikor a kanadai rokon nálunk volt az amerikai barátnőjével én vittem ki őket a pályaudvarra, a vonat késett egy fél órát, a végén már az angol igeidőkről tartottam kiselőadást. Aztán beszéltem én ezzel a Debbievel már telefonon is, megdicsért, hogy milyen szépen beszélek angolul, ami persze nem igaz, mert csak nyögdécseltem, úgy hogy fog ez menni, nyugtatgatom magam. Azért a zabszem bennem van rendesen. De nem érdekes, július még messze van, addig még sok minden történhet. Ha meg mégis menni kell, hát megyek és beszélek, ahogy tudok. Már magamban eldöntöttem hogy hová viszem ebédelni, valami olyan helyre megyünk ahol svédasztalos rendszerben lehet enni, nem is a mértéktelen zabálásom miatt, hanem, hogy ő maga választhassa ki mit enne szívesen. Aztán egy andalgás a Duna korzón, egy kávé a Zserbóban, üldögélés egy teraszon igazán romantikus programnak látszik. Addig képzelődöm itt, hogy a végén már izgatottan fogom várni ezt a találkozást. Amit azért várok is mert jövőre lesz 20 éve, hogy barátkozunk és még soha nem találkoztunk. Nagy érzelmek nem zavarták meg békés levelezésünket, de a magunk módján szeretjük mi egymást. Úgy hogy semmi gáz, csak jöjjön, szeretettel várom. Azt nem ígérem, hogy a kedvéért egyetlen új szót is megtanulok angolul, be kell érnie azzal ami van, de hogy szeretettel várom az biztos. A beszélgetést meg majd megoldjuk valahogy.:) 

Az elmúlt két napban kicsit elengedtem magam. Nem nagyon, de egy epekőre frissen műtött emberhez képest azért elég nagy bátorság volt ennyit és ilyeneket enni. Úgy gondolom elmentem a falig, hálaistennek azonban minden különösebb baj nélkül megúsztam a dolgot. 

Az a helyzet, hogy az elmúlt 2 napban némi dolgom akadt az ország másik részén. Az, hogy mit csináltam nem érdekes, most inkább csak a gasztronómiai történésekre térnék ki. Miután tudtam melyik szállodában fogunk lakni előzetesen már az Interneten áttanulmányoztam az étlapot és megállapítottam, hogy nem lesz nehéz a diétám betartása. Tulajdonképpen azt is kiválasztottam mit fogok enni, ez azonban hallva, hogy a többiek miket esznek némiképp módosult.

Az ebéd jól indult, szemrebbenés nélkül lemondtam az aperitifről, ami nálam többnyire 4 cl unicum szokott lenni. Lábadozó ember ne unicumozzon. Levesként egy húslevest ettem csészéből, ezt csak a mennyiség megítélése miatt hangsúlyozom ki. A benne lévő metélthez nem nyúltam. Ezután a már itthon kinézett roston sült pisztráng következett, valami krumpli alapanyagból gömbökké formált, olajban kisütött golyócskákkal. A pisztráng kellően száraz volt, a köretre is elmondható ugyanez. Egy korsó sört engedélyeztem magamnak, ezt szép komótosan meg is ittam. Desszertként egy adag fagylaltot kértem. Az ebéd végeztével magamban megállapítottam, hogy nem vétettem semmit, ez egy diétás ebéd volt, akárhogy is nézzük. Nagyon jól nem laktam, így aztán az ülés kezdetén benyomtam még néhány pogácsát,  és ezzel nagyjából meg is nyugodtam.

Sokáig dolgoztunk, így aztán a vacsorára fél 9 tájban került sor. Itt egy ragulevessel indítottam úgy, hogy a zöldborsókat meghagytam. Ezután egy cigánypecsenyét rendeltem, de megbeszéltem a pincérnővel, hogy elesettségemre való tekintettel óvatosan bánjanak már a zsírral vagy olajjal, esetleg egy papírszalvétára ki is tehetnék sütés után pár percre. Hogy megtették-e nem tudom, de nem tocsogott a zsiradékban. Mint ahogy a sült burgonya sem. A sör  itt is járt, meg a két ízes palacsinta is, amivel lezártam az étkezést. Ezután a többiek még kicsit elborozgattak én azonban - mint egészségében némiképp visszavetett ember - nyugovóra tértem. Az éjszakám nyugodt volt, csak hajnal felé ébredtem fel és jutott eszembe, hogy a hagymás rostélyosomról lemaradt a lisztben megforgatott sült hagyma. Addigra ugyanis én már rég elfelejtettem, hogy nem is azt rendeltem hanem cigánypecsenyét. Reggel mikor emiatt morogtam akkor mondta egyik társam, hogy persze, hogy nem kaptál hagymát mert nem hagymás rostélyost hanem cigánypecsenyét kértél. Addigra persze mindez eszembe jutott, így már nem hiányoltam a hagymát. Hajnalban persze úgy értékeltem ezt az egészet, hogy a szakácsnő (mert nő volt) úgy gondolta, hogy egy frissen műtött ember ne egye tele magát hagymával és saját hatáskörben eldöntötte, hogy ez egy olyan hagymás rostélyos lesz amihez nem jár hagyma. Gondolatban, a felkelő nap sugarainál meg is dicsértem figyelmességét.  

A reggeli is a terveknek megfelelően zajlott, semmi zsír, semmi szénhidrát. Ezen követelményeknek kiválóan megfeleltek a hideg felvágottak és sonkák valamint sajtok és a juhtúró. Hogy valami meleg is legyen megettem egy pár virslit.

Ezután munka következett, egészen 3 óráig. Ezt követően útban hazafelé megálltunk egy vendéglőnél ahol a szívem hasadt meg egy birkapörköltért (burgonyával, vörösborral) de nem mertem belevágni. Viszont nagyon éhes voltam már, így aztán ebédre beértem egy harcsa halászlével, vacsorára pedig megettem (ugyanakkor és ugyanott) egy juhtúróval töltött kapros csirkemellet, némi krumplipürével. Ennek kétharmadáról lemondtam, amire ma is nagyon büszke vagyok. Sajnos a juhtúró aránytalanul sok volt benne, de ez korrigálható volt azzal, hogy egy részét kiszedtem a töltelékből. A napi engedélyezett sörmennyiség elfogyasztására itt is sor került. A desszertre viszont már nem tartott igényt senki, én sem.

Most szombat dél van, nyugodt éjszaka után vagyok, bízom benne, hogy ez a kissé felpörgetett diéta nem okozott tartós károkat lábadozó szervezetemben. A mai napra már a kopp jellemző (tudjuk, egyszer hopp, máskor kopp) egy pár virslivel voltam idáig, most kimegyek megeszem egy 450 grammos kefirt és ezzel megpróbálom kibekkelni a délutánt, hogy kora este megint megegyek egy pár virslit. Mert tudok én lemondani is, ha lábadozó szervezetem kíméletre szorul.

Tegnap volt 2 hete az epekő műtétemnek. Mielőtt az itthoni lábadozásra térnék visszatérek a legutóbbi írásomhoz. Többen kérdezték levélben, hogy mit jelent az hogy a pisilés megbolygatódott bennem? Miután gyanítom sokan fogják ezt olvasni műtét előttiek is, megírom. Ez azt jelentette, hogy nagyon gyakran kellett a kacsáért lenyúlnom a földre. És ha már a múltkori írásnál tartok, elfelejtettem megírni, hogy mikor felébredtem az ágyamon és a lyukakat számoltam addigra már be volt kötve egy infúzió is, gondolom a folyadékpótlás végett.

És akkor térjünk rá a hazajövetelre. Mindenekelőtt átgondoltam miket szeretnék enni és összeírtam a beszerezni valókat amit a feleségem be is szerzett. Az étkezésemnél saját érdekemben kerülnöm kellett és kell még ma is a zsíros ételeket mert az epe annak megemésztésében különösen fontos szerepet játszik. Így aztán az első néhány napban rengeteg húslevest ettem a benne főtt sovány húsokkal és zöldségekkel. Aztán megpróbáltam a gulyáslevest is, úgy hogy az erkélyen hagytam lehűlni, akkor leszedtem róla a zsírt és már meg is lehetett enni. Emellett virslik, parizerek, grillsütőben sült csirkecombok jelentették a változatosságot. Húst hússal ettem. Kissé ijedten szemléltem a sok töltöttkáposzta és sólet konzervemet, hogy ezekkel mi lesz majd? De aztán ahogy olvasgattam az Interneten a diétás tanácsokat elolvastam azt is, hogy egy idő után szépen apránként, nem túl nagy adagokban megehetem ezeket is. Desszertnek almát és banánt ettem. Nagyjából ehhez az étrendhez tartom magam most is.

Az innivalók dolgában nehéz eligazodni az Interneten. Nagyon gyakran olvasni olyant, hogy kerüljük az alkoholos italokat meg a szénsavasokat is. Hát ez jó. Kerüljük! De azért ha nagyon muszáj ihatunk? Egyébként idáig egy gramm alkoholt sem ittam, nem is kívántam, de két nap múlva olyan környezetben leszek ahol viszont jó lenne meginni egy-két korsó sört. Vagy 2-3 deci bort. Azt hiszem az utóbbit megkockáztatom majd. Egyébként a napi 2-3 plusz pezsgőtablettámat eddig mindig megittam kevés vízzel, nincsen bajom tőle. A műtét óhatatlanul fogyással is együtt járt. Mikor hazajöttem a kórházból 4 kilóval biztos kevesebb voltam, de érdemesebb ezt 2 hét távlatából szemlélni.  Sajnos pontos adatot nem tudok mondani mivel a felső határ a műtét előtt állandóan ingadozott de az 5 kiló biztos. Kicsit csodálkozom, hogy nem több, hiszen nagyon diétás életet élek, de ha ennyi, hát ennyi.

A sebeim állapota túlnyomórészt kiváló. A műtét utáni 9. napon (múlt hét szerdán) megtörtént a varratkiszedés. Azóta zuhanyozhatok. A 4 sebből 3 tökéletes, egy amelyik a gyógyulás szempontjából elég rossz helyen van még nincs rendben. Naponta cserélem rajta a gézt meg ragtapaszt tusolás után. És kissé elkedvetlenít.

Mint minden hasonló esetben a kivett dolgokat elküldik szövettanra. Ez itt is megtörtént, a vizsgálat szerencsére kedvező eredményt adott.

Végezetül szólnék még az injekciózásról. A műtét után kaptam egy receptet amit beváltottam és kaptam 10 darab fecskendőt amibe gyárilag elhelyezték a beadandó szérumot is. Ezt naponta magamnak kellett beadni. Elárulom, hogy irtóztam tőle még a 10. napon is. Pedig nem fájt nagyon mert igen vékony tű volt. De megcsináltam minthogy a háziorvoshoz járjak vele vagy az ügyeletre. Prüszköltem, de beadtam. Ez véralvadásgátló, el lehet vele kerülni a trombózist. Örülök, hogy túl vagyok rajta. Ha ez a negyedik seb nem lenne, már rég elfelejtettem volna az egészet. Ami persze nem teljesen igaz, mert a diéta csak emlékeztetne rá.

Azt hiszem megelégszem ilyen terjedelmű beszámolóval. Nincs ebben több érdekesség. Megadnék viszont néhány linket amelyeket a kórházból való hazaérkezés u t á n találtam és olvastam el. Ezek jól jöhetnek azoknak akik még ezután szánják el magukat a műtétre. Amely ötletet egyébként én is támogatok. Vagyis szerintem ha valakinek vannak epekövei, vetesse ki. Elkerülheti a görcsöket, nem rákosodhat el (ami azért nem túl gyakori), nem okozhat hashártya gyulladást ami viszont elég ronda, fájdalmas és életveszélyes betegség.

És akkor a beígért weblapok:

http://epemutet.blogol.hu/

http://epemutet.freeblog.hu/

http://felkerek.blogspot.hu/2011/10/epemutet.html

Legalább 10 éve tudok róla, hogy vannak epeköveim. Az ilyesmi minden hasi ultrahang vizsgálatnál kiderül. Amikor a vizsgáló orvosok ezt vizsgálat közben megjegyezték én megköszöntem a tájékoztatást, magamban meg azt gondoltam hadd legyenek, nem zavarnak ezek senkit. Csak nem fogom felvágatni a hasam azért, hogy ezeket kiszedjék - gondoltam. Az évek során két megjegyzésre azonban emlékszem. Az egyik az volt, hogy nem ártana megszabadulni tőlük, mert elrákosodhatnak. A másik pedig, hogy egyszer nagyon meg fogok lepődni. Mind a kettőt felfogtam agyilag, de annyira nem ijesztett meg, hogy lépjek is valamit. Így aztán évente egyszer voltam vizsgálaton amikor mindig megállapítottam, hogy még megvannak.

Aztán tavaly a nyár végén változás állt be, a lelet már nem a korábbi állapotot mutatta. Nagyon nem ijedtem meg, pedig nem ártott volna, de azért úgy döntöttem amint lehet elvégeztetem a műtétet. Erre idén év elején látszott alkalmasnak az időpont. A szükséges kontroll vizsgálat után ki lett tűzve az időpont, én meg heteken át barátkozhattam a gondolattal, hogy a 20 évvel ezelőtti mandulaműtétem után ismét kés alá fekszem. A műtét előtti hetekben felgyorsultak az események. Voltam aneszteziológiai szakrendelésen, onnan elküldtek laborvizsgálatra mert laborleletem csak régi volt. Rendszeres kardiológiai kontrollomnak köszönhetően ilyen vizsgálatra nem voltszükség. Ezt követően még egy kis várakozás kellett, majd a megbeszélt időben bevonultam a kórházba. A műtét másnapra volt tervezve.

Este már beindult a gépezet. A nővérek pirulákat hoztak, injekciót adtak be. Az evést már délben abbahagytam, az ivást is este 10-kor. A nyugtatóknak köszönhetően végigaludtam az éjszakát. 5-kor keltettek a nővérek, lázmérés majd újabb pirulák bevétele következett. Nagyon nem izgultam, nyilván a nyugtatóknak köszönhetően, meg úgy általában sem féltem. 64 éves leszek hamarosan, éltem eleget, a legfontosabb dolgokat leírtam egy félíves lapra, hogy ha mégsem úgy alakulnának a dolgok ahogy én tervezem kevesebb gondja legyen az ittmaradóknak. Nem végrendelet volt ez, a dolognak ezt a részét a Polgári Törvénykönyv előírásaira bíztam, csupán pár praktikus teendő és óhaj.

7 óra tájban megnézett az operáló orvos, mondta, hogy első leszek. Ettől a látogatástól valahogy végképp megnyugodtam és vártam, hogy történjenek a dolgok. 8 óra felé megjelent egy betegszállító, én levetettem ami még rajtam volt, felfeküdtem a kocsijára, letakart és elindultunk. Közben néztem a folyosón a plafont, aztán a lift tetejét, majd a műtő előterében megálltunk pár percre. Utána betoltak a műtőbe és többen is elkezdtek rajtam "dolgozni". Kezeimet, lábaimat rögzítették, ezt-azt rám kötöttek, közben barátságosan beszélgettek velem. Arra gondolni, hogy mi lesz ha valami nem stimmel majd sem idő sem alkalmam nem volt. Az utolsó képem amivel elaludtam az aneszteziológus doktornő volt, aki mosolygott és vidám volt, valamit mondtak neki, talán valami kedvességet, erre mosolyogva válaszolt. Ez volt az utolsó kép amivel álomba merültem és ami azóta is gyakran előttem van. Innentől nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egy férfi fölém hajolt és mondta, hogy a köveimet holnapra szépen megmossa és felhozza. A betegszállító vagy műtős lehetett. Én ugyan nem kértem, ezt de kedves gesztusként értékeltem és hálás vagyok érte. Itt vannak mellettem egy műanyag zacskóban.

Igazából csak az ágyon tértem magamhoz, mégpedig arra, hogy nagyon fázom és remegek. Azt hogy a műtőben hideg van már akkor is éreztem amikor betoltak és készítettek elő az operációra. Én kicsivel több mint két órát töltöttem ott, érthető hogy nagyon fáztam. De erre egy szobatárs is panaszkodott mikor őt is visszahozták. Aztán a másik, hogy az ágyam lábánál legalább nyolc ápolónő áll és mosolyogva konstatálja, hogy ébredezem. Mint később megtudtam ezekből öt vagy hat tanuló volt a közeli Egészségügyi Szakközépiskolából, gyakorlaton voltak az osztályon. Az első dolgom az volt, hogy megnéztem hány "lyuk" van a felsőtestemen. Szinte el sem mertem hinni, hogy négy és nincs köztük nagy vágás. Ez ugyanis azt jelentette, hogy este már kimehetek WC-re, 2 nap múlva meg mehetek haza. Ugyanis ez a műtét laparoszkóppal lett tervezve ugyan, de ismerve a túlsúlyomat alakulhatott volna másképp is. Hálaistennek megvolt mint a négy aprócska ragtapasz a felsőtestemen, így megnyugodtam. Azért még rákérdeztem a hölgyeknél is, ők is megnyugtattak - kicsit kábult voltam még - hogy minden rendben van, valóban úgy alakultak az események ahogy tervezve volt. Ezután kezdtem csak foglalkozni azzal, hogy fázom. Kértem, hogy a köntösömet is terítsék már rám. Mosolyogva mondták, hogy már rajtam van. Valóban így volt, megnéztem. Azt hogy két takaró volt rajtam csak akkor vettem észre amikor estefelé némi segítséggel felvettem a pizsamámat. Ekkor már visszaadtam az egyiket. Egyébként a körülményekhez képest jól éreztem magam, fájdalmaim nem voltak, egy gondom volt a pisilés. Ez valahogy nagyon megbolygatódott bennem. Életemben először közelebbről is megbarátkozhattam a kacsával, ezzel a praktikus találmánnyal. Annak ellenére, hogy este 10 óta nem ittam szépen "termeltem",  a végén már kettő is állt az ágyam mellett. Mindig mindenkit figyelmeztetni kellett (többnyire a nővérkéket) fel ne rúgják. Az oldalamból egy rövidebb és hosszabb részből összedugott műanyag cső lógott ki ami egy zacskóban végződött, ebben valami véres folyadék gyűlt egyre kisebb intenzitással. A kacsák elkényelmesítettek, este sem mentem ki WC-re. Éjszaka viszont arra ébredtem, hogy szétcsúszott a műanyag cső amely a zacskóban végződött, így aztán kiballagtam a nővérkékhez akik közül az egyik rendbe hozta a dolgokat, én meg ha már ott voltam elballagtam a folyosó végére a WC-re. Volt nekünk a szobában is de nem akartam az éjszaka közepén zajt csapni. Aztán nyugodtan átaludtam az éjszakát. Reggel megjelent az operáló orvosom, megnézte a zacskó tartalmát és mondta, hogy lehet enni és inni, másnap meg mehetek haza. Így aztán kiballagtam enni a közösségi helyiségbe és jóízűen megettem a kapott parizert 2 kiflivel. Meg egy kefirrel le is öblítettem.

A műtét másnapja jó hangulatban telt, a nővérkék aranyosak voltak, a vizitáló és operáló doktor urak is, én meg készültem haza. Szobatársaimmal jókat beszélgettünk. Egyikük neve ismerősen csengett, mondtam is, hogy van egy ilyen nevű építész, de ő - mondtam én - nem dupla v-vel írja a nevét. Mint a szobatárs. Ebben maradtunk. Aztán itthon megnéztem az Interneten, hát én tévedtem. A csupán hallás után ismert művész neve bizony w-vel van írva és megegyezik az én szobatársaméval. Aki ha nem is építész, de mégiscsak művészember, de inkább iparművész. Ahogy olvasom az életrajzából alulról indult de tehetségének és nyilván szorgalmának köszönhetően elismert nívódíjas művésszé vált. Miskolc boldog lehet, hogy nálunk él és alkot. Nem vagyunk mi nagyon bőven eleresztve művészekkel. Email címét nem kértem el, de ezzel a pár sorral egyúttal meg is követem, hogy ismereteim nem voltak eléggé alaposak, így nem tudtam ki is fekszik a mellettem lévő ágyon. Még annyit segítségül, hogy ha az ember végigmegy Miskolcon a Városház tér és az Ady híd között nagyon sok olyan darabot láthat amit ő tervezett.

Visszatérve hozzám, kora délután kihúzták a csövet is, így aztán semmi akadálya nem volt a másnap délelőtti távozásnak. Ami meg is történt miután megkaptam a Zárójelentést és egy receptet 10 darab véralvadás gátló injekcióról amiket nekem kellett naponta beadnom magamnak. De erről már majd legközelebb.

Ez volt az utolsó írásom a Freeblog-on, amit már nem tudtam közzétenni. Március 15-e délutánja volt, amikor már sokan voltak elakadva. A folytonosság miatt teszem közzé. Meg azért is, hogy hátha érdekes lesz.

Elakadva lenni nem jó dolog. Sőt, félelmetes is tud lenni. Nézem a televízióban a tudósításokat és együttérzek azokkal akik egy hideg autóban ülve, benzin nélkül várták és várják a segítséget. Tudom folyik a mentés, a segítők már sok embert kiszabadítottak, de biztos vagyok benne, hogy még vannak bajban emberek. Remélem ők is megúszzák ezt a váratlan havazást minden nagyobb baj nélkül. 

Én komoly veszélyben még nem voltam, de voltam már elakadva. Szerencsére nem kocsival, de télen egy hideg vonatban ülve sem kellemes dolog órákon át várakozni. Elmesélem hogy történt. 

Azon az éven a Szilvesztert feleségemmel Tatabányán, egyik volt tankörtársamnál töltöttük. A férj volt a tankörtárs, vele már a technikumba is együtt jártunk. A feleséget is ismertem attól a naptól kezdve amikor bevonultunk a Miskolci Egyetemre. Én Hatvanban szálltam fel, már voltunk néhányan a vonaton akik együtt katonáskodtunk, elég emelkedett hangulat uralkodott a kupéban. Egyedüli baj volt, hogy csak mi fiúk voltunk, pedig a hölgytársaság jót tett volna a hangulatnak. Aztán Kál-Kápolnán felszállt egy lány is, akit gyorsan "lekádereztünk". Megtudtuk, hogy ő is a Miskolci Egyetemre tart. Persze nem engedtük tovább, inkább szorítottunk neki is helyet. Az 5 év alatt folyamatosan szemmel tartottuk egymást, a barátommal nyilván a tankör, azaz általunk ismerkedhetett meg. Ő sajnos elég fiatalon meghalt, kicsit számolgatok, olyan 45 éves volt amikor a barátom egyedül maradt. Hogy ezt a szálat elvarrjam elmondom, hogy azóta ismét van párja, úgy látom jól megvannak. 

Na de térjünk vissza ahhoz a régi tatabányai Szilveszterhez. Mi aznap délután érkeztünk, lecuccoltunk és megebédeltünk, aztán bekapcsoltuk a TV-t, enni és innivalókat készítettük elő és néztük a TV-t egész este. Aztán éjfélkor koccintás és hamarosan lefekvés következett. Másnap komótos kelés, beszélgetés következett, majd ebéd. Ebéd után megint el voltunk, beszélgettünk, majd fél 4 felé elindultunk az állomásra. 

Az utazás nem jól indult, már a továbbinduló vonat is késett több mint egy órát. Aztán nagynehezen megérkezett, felszálltunk és elindultunk. Akkor már nagyon rossz idő volt, viharos szél fújt, vitte a havat mindenfelé. Nem sokkal azután, hogy elindultunk Bicske közelében megállt a vonat a nyílt pályán és órákon keresztül nem ment tovább, ugyanis leszakadt a felsővezeték. Ha meg az leszakad akkor fűtés sincs. Nem is volt. Ott fagyoskodtunk már órák óta mikor végre megindult a vonat. Éjfélre értünk be a Keletibe. Persze Miskolc felé már nem volt semmi, leghamarabb reggel fél 5-kor indult egy személy. Mi mást tehet az ember, bemegy a váróterembe. 

A Keletiben már akkor is (harmincnégy éve) elég nehéz körülmények vártak az ott várakozni kívánó utasokra. Ami esetünkben azt jelentette, hogy egyetlen ülőhely sem volt, a teremben ácsorogva álltunk négy órán keresztül, sokadmagunkkal. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy  4 órakor beülhettünk a miskolci vonatba. Amely szerencsére meleg volt már, így kicsit átmelegedhettünk. Ott már jó volt. Szundikálni is tudtunk és 8 órakor boldogan szálltunk ki a Tiszai pályaudvaron. Szerencsésen véget ért ez a kellemetlen tortúra. Remélem a szerencse hozzászegődik másokhoz is, olyanokhoz akik még bajban vannak az utakon.

Tulajdonképpen minden rendben van, de azért van néhány dolog ami kicsit zavar itt. Egyik, hogy csak úgy lehet az írásokhoz hozzászólni ha beregisztrál az ember a blog.hu-ra. Vannak ennek előnyei is, például, hogy a spam robotok nem boldogulnak, de azért mégiscsak megnehezíti a hozzászólást. Örömmel látom, hogy azért vannak és lesznek akik vállalják ezt az 5 perces plusz munkát. Sajnos ez van, mi jöttünk ide, alkalmazkodnunk kell.

A másik, hogy ott díszeleg minden bejegyzésénél jó nagy betűkkel, hogy Morgó Medve. Ennek a története az, hogy mikor megcsináltam a Morgómedvét volt egy olyan kitöltendő rovat, hogy "Név". És két téglalap ahová ezt beírhattam. Akkor úgy okoskodtam, hogy nyilván nem a Morgómedvére gondolnak mert az egy szó, tehát nyilván a családi- és keresztnevemről lehet szó. Viszont azt nem szívesen írtam ki, mert nem szerettem volna ha megjelenik valahol, így született aztán ez a köztes megoldás, hogy Morgó Medve. Ami így butaság, bízom benne, hogy ha jól megismerem az itteni lehetőségeket vagy el fogom tudni tüntetni, vagy át fogom tudni írni Morgómedvére. Egyelőre viszont sajnos marad.

A harmadik, hogy minden írásom végén ki van emelve 3 írás mint a legjobb írások. Hát ezeket sem én választom ki, hanem valami robot. Nyilván én is át tudnám venni ennek szerepét, de egyelőre nem tudom hogy kell csinálni. Egyelőre tehát marad. Ha már teljesen jól leszek feltúrok itt mindent és megismerem alaposan a lehetőségeket. Egyelőre azonban még korlátozom a gép előtt töltött időmet.

Úgy gondolom ezzel a végére értem az átköltözéssel kapcsolatos dolgoknak, a jövőben már szeretnék úgy írni mintha mi sem történt volna. Azt hiszem azzal az "elvetélt" írással folytatom majd amit a régi helyen csak megírni tudtam, közzétenni már nem.

Átköltöztem. A Freeblog kiesése miatt 13 nap híján egy hónapja nem tudok írni a Morgómedvébe. Azóta próbálok megoldást találni, úgy néz ki, hogy megtaláltam. Persze nem volt könnyű megtalálni. Egy szerencsétlen megoldással kezdődtek próbálkozásaim, amikoris egy ingyenes honlapszolgáltatónál próbáltam - átmenetileg - weblap formájában működtetni jobb sorsra érdemes Morgómedvémet. Aztán - mint mindig - most is bebizonyosodott, hogy olcsó húsnak híg a leve. A szerver ugyanis napi 30 látogatónál többet nem engedett, így aztán ez a próbálkozás igen hamar hamvába hótt. Ezt követően próbálkoztam a Blogspottal is, de itt nehezen viseltem, hogy össze van kapcsolva a levelező rendszeremmel, így gyorsan meg is szüntettem a regisztrációmat. Ezután egy kis szünet következett, mivel egy jóval korábban lekötött terminus alapján megműtöttek epekőre. A műtét jól sikerült, hála a műtétben közreműködőknek. Látszólag rutin műtét az ilyesmi, ami igaz is, de nem az én súlyommal. Hálás vagyok nekik, hogy felvállalták a kínlódást ezzel a zsírtömeggel, ami alatt az epehólyagom húzta meg magát a kövekkel. A kórházból hamar hazakerültem, a műtétet követő második napon délben itthon voltam. No persze nem azért engedtek haza, hogy virgonckodjak, igyekeztem többnyire feküdni, pihenni, kímélni magam. Aztán jött a Húsvét ami miatt megint nem tudtam előre haladni blog ügyben. Igaz, itt a blog.hu-ra már ünnep előtt át tudtam hozatni a blogomat a régi helyemről, de valami nem stimmelt, így aztán meg kellett várnom az első munkanapot amikor segítséget kaphattam, most már itt a Blog.hu-n. Mint ma kiderült a sikertelenségben én voltam a ludas. Most úgy néz ki, hogy rendben van minden, itt folytatom majd a Morgómedvét a továbbiakban. Egyelőre ennyit gondoltam, mintegy kipróbálandó hogy boldogulok ezen az új helyen.

Tegnap volt hét éve, hogy elkezdem írni a Morgómedvét. Szerencsésebb lett volna erről tegnap megemlékezni, hiszen mégis csak tegnap volt a napja, de mire oda jutottam, hogy írhattam volna, már késő volt, fáradt voltam.

Szóval hét év. Tulajdonképpen elég hosszú idő, néha éreztem is már egy kis fáradtságot, bár nem is igazán fáradtság volt ez, hanem inkább a hangulat hiányzott az íráshoz. A blogíró is ember, munkahelyi és magánéleti gondokkal, nem tudja ő sem függetleníteni magát ezektől. Így aztán az írások hangulata és minősége is változó volt az elmúlt időszakban, mintegy visszatükrözve a pillanatnyi állapotomat. Sokszor volt, hogy több íráson keresztül nem tudtam magamra találni, aztán egyszer csak a mélypontok után megint jött a felemelkedés. Az soha nem jutott eszembe, hogy abbahagyom. Megszoktam, hogy itt mondjam el a gondolataimat. Ez különösen így van egy év óta mióta nem tanítok már és nincsenek hallgatóim, akiknek sok mindent el tudnék mondani. Régen ha olvastam valami érdekes dolgot tudtam, hogy előbb utóbb előjön majd órán is és milyen jó lesz ha megoszthatom velük. Ma már ez nincsen. Ha olvasok valamit lépek át rajta, tudom, egy darabig még őrzi a memóriám aztán kihull ez is, mintha soha nem olvastam volna. Ezért is jó ez a blog, itt elmondhatja az ember ami kikívánkozik belőle.

Azért arra büszke vagyok, hogy megőriztem a Morgómedve politikamentességét. A mai világban ez nagy dolog, de ha valaki szeretné hogy mindkét oldalról legyenek olvasói, akkor ezt kell tennie. Sokszor nagy a kísértés, de legyőzöm. Úgy gondolom az olvasóim azért is szeretik olvasni a Morgómedvét mert itt nincs politika, nincs acsarkodás, a Morgómedve a béke szigete, ebben az indulatoktól terhes világunkban. És ez így marad a jövőben is.

Ennek jegyében zárom kis megemlékezésemet. Remélem, hogy minél többen vannak itt még az első olvasóim közül és remélem azt is, hogy az évek során csatlakozott új olvasók is szívesen olvassák továbbra is írásaimat. Maradjanak is, hiszen egy blogíró akkor igazán boldog ha sokan olvassák.

A mai írás címe egyúttal egy magyar film címe is. A néhány hete elhunyt rendező  Xantus János 1984-ben készült filmjéről van szó. Valószínűleg ez juttathatta a műsorszerkesztők eszébe a filmet. Én nagyon régen láttam már, úgy emlékeztem, hogy tetszett is. Így aztán kedden este írtam előzetesen gyorsan pár sort ide a Morgómedvébe, hogy csütörtökön lesz egy jó film, ez és ez, és beidéztem a Port ajánlóját, valamint utaltam rá, hogy másnap bővebben is írok róla. Ha valaki látta ezt a pár sort bizonyára csodálkozott, hogy sem másnap, sem pedig azóta nem jelentkeztem ez ügyben.

Az történt ugyanis, hogy benéztem a Porton a hozzászólásokhoz és elbizonytalanodtam, hátha még sem olyan jó film ez. És többé nem tértem vissza a dologra, viszont felvettem csütörtök este, tegnap meg ma meg is néztem. Ez alapján úgy látom jobb, hogy óvatos voltam. Én itt csak tényleg nagyon jó filmeket szoktam ajánlani, ez pedig lássuk be nem az. Nem rossz, de nem az igazi. A vendég főszereplő Boguslaw Linda és Lukáts Andor kiválóan játszanak, Méhes Mariettával sincsen különösebb bajom, de hangja az rettenetes. És nem csak mikor énekel. Ha ennek művészeti üzenete van akkor rendben van a dolog, de ha nincs akkor most nem ártott volna úgymond szinkronizálni magyarról magyarra. Summa summarum nem rossz film ez, de arra, hogy nagy vehemenciával ajánljam nem igazán alkalmas. Nem is fogom megőrizni későbbre sem, pedig  ez azért nálam a minőség egy fokmérője.

A filmnek volt még egy érdekessége. A most vetített verzióban van egy elég merész szerelmi jelenet amely az általam korábban - szintén a TV-ben - látott filmben nem szerepelt. Hihetetlen, de így van. Az én korosztályom amelyiket a szocializmus puritán kultúrpolitikája úgymond megóvott a nyugat erotikus megnyilvánulásaitól ilyesmiben nem szokott tévedni. Hogy mi történhetett, csak találgatni tudom. Lehet, hogy eredetileg egy megvágott kópia került a filmforgalmazásba, az eredeti meg dobozban feküdt? Nem tudom. Most viszont kétségtelen, hogy egy olyan kópia került elő ami tartalmazza az említett jelenetet. Mindenesetre érdekes volt. Nem is a jelenet, abból láthatunk millió hasonlót mostanában, hanem inkább a jelenség. Elszokott már az ember ilyesmitől.

Szeretettel köszöntöm azokat a hölgyeket, asszonyokat és lányokat akik rendszeresen visszatérnek ide, hogy elolvassák változó színvonalú írásaimat. Már ezért is megérdemelnék, hogy hálás legyek nekik és köszöntsem őket, azonban egy férfiembernek az én koromban már sokkal több tapasztalata van ahhoz, hogy felsorolni sem tudná mindazon okokat, amelyek alapján a férfinépnek eszébe sem jut, hogy elirigyelje ezt a napot a szebbik nemtől. Tudjuk mi jól, hogy megérdemlik ők ezt a napot, megérdemelnének többet is, de hát olyat még nem találtak fel, hogy egy évben mondjuk öt vagy tíz Nőnap is lehessen. Így aztán bármennyire szívesen is szavaznánk meg ezt, nem tehetjük. Egyet tehetünk, figyelmességünket, szeretetünket kiterjesztjük az év minden napjára. Vagy legalábbis nagyon nagyon sokra. :)