Morgómedve

Nemrég írtam arról, hogyan bántunk el apám zsilettpenge élesítőjével, ami a maga idejében biztos élenjáró találmánynak számított. Kár hogy apám csak olyan kevés ideig élvezhette eme korszakalkotó találmány előnyeit mert mi  a bátyámmal azért   rendesen elintéztük. Igaz, szívtunk is utána mint a torkosborz. Négy hónapig csak gyönyörködhettem a gusztusos lógyulaikban a helyi szövetkezetben, ahogy az egyik boltot nevezték.

Egyébként  a bolt vezetője bizonyos B. úr volt, aki csak nagyritkán állt be a pult mögé, idejének jelentős részét a bolt hátsó részében töltötte, ahol naphosszat üldögélt és szemmel láthatólag valami nagyon komoly tevékenységgel volt elfoglalva. A kiszolgálást az asszonynépre bízta, a boltba is többnyire asszonyok jártak, boldoguljanak egymással - gondolhatta szigorú tekintete mögött. Azért néha csak hozzájutottam egy-egy darabkához, hiszen rokonai is vannak az embernek, keresztapja, keresztanyja. Miután azonban apám nem nyújtott be inkasszót minden jövedelmemre így a "vadpénzekből" időnként csak tudtam csitítani lógyulai iránt olthatatlan vágyamat. Persze ilyen alkalmakkor nem nyeltem le mohón hanem csak pár másodperces rágás után. Jobban megbecsültem mint máskor. Sokáig rágcsáltam, igyekeztem teljesen átérezni a lógyulai ízét és csak azután nyeltem le. Persze az evés élvezetéhez ez is hozzájárul, meg a nyelés is, hiszen ahogy telik a gyomor annál jobban érzi magát az ember. Persze annyi lógyulaira sosem futotta, hogy azzal ehessem tele megam, de azért emlékszem, a lógyulai evésre mindig fokozott figyelmet fordítottam.

Mint mostanában az unicumra. Szeretem az ízét. Aztán néha előfordul hogy sietek, meg kapkodok, kitöltöm, gyorsan megiszom és mikor már lent van, akkor sajnálom, hogy olyan gyorsan megittam. Hiszen nem is éreztem az ízét. Ilyenkor aztán némi hezitálás után töltök még egyet, leülök és ezt már ülve 3-4 kortyra beosztva iszom meg, minden kortyot külön meglötyögtetve, ízlelgetve. Aztán amikor ez is elfogy addigra már tényleg jól érzem magam jöhet az ebéd vagy vacsora. Ami szintén valami finom dolog szokott lenni, valami húsétel, mert túrós csusza előtt nem iszik az ember aperitifet.

Mint valamelyik nap is mikor úgynevezett munkavacsorán vettem részt. Hogy milyen egy munkavacsora? Legfőbb jellemzője, hogy az ember nem menne el ha nem lenne muszáj, valamint hogy valaki más fizeti. Szóval ezen a munkavacsorán   is kaptam egy unicomot. Munka ide vagy oda, szép lassan ízlelgetve engedtem le a torkomon. Nem hagytam magam zavartatni, mivel tudtam itt nem lesz mód az ismétlésre. Aztán sokáig böngésztem az étlapot. Megtehettem mert volt idegen nyelvű is, a vendég elboldogult maga is. Érdekes dolgot találtam: vaddisznó szeletek vadasan macesz gombóccal. Én vadasat idáig mindig csak marhahússal ettem ami ezért lássuk be nem egy vad állat. Még a háziállatok közül is a jámborabbak közé tartozik ahogy ott legelészik a hegyoldalban és tojik a világra. Na mondom, végre egy igazi vadasat fogok enni. És így is lett. És nem bántam meg, igazán finom dolog volt. Az ital választásnál kissé gondban voltam, tudom valami bor, talán fehér illett volna hozzá de én momentán egy sörre vágytam. Miután azt is megkaptam tényleg egész jól kezdtem érezni magam. Még a fordítást is élveztem, két falat között lazán és könnyedén váltottam egyik nyelvről a másikra. Úgy éreztem egyszer vendég nélkül is visszajövök ezért a vadas maceszgombócért és vaddisznó szeletekért. Mint legénykoromban a moziba, mert azért a film is érdekelt.

Most látom, hogy én nem is erről akartam írni hanem a csikófrizuráról, na mindegy már, megyek kijavítom a címet aztán készülődöm, hogy 4-re kiérjek az egyetemre mert órám lesz. Egyébként már ez sem lesz sokáig, nyakunkon a vizsgaidőszak. Helyet cserélünk a hallgatókkal. Idáig ők üldögéltek én dolgoztam, most majd én üldögélek ők dolgoznak.:)

Az alábbi képet néhány napja az Interneten fedeztem fel:

A képen Putyin orosz kormányfő tankol. A kocsit nem ismerem fel, nem ismerem én az autókat, úgy nézem olyan kisebbfajta lehet, férj és feleség számára. A csomagtartó szinte nulla, de semmi baj, ha hazafelé beugranak egy szupermarketbe kicsit körülnézni a cuccoknak bőven akad hely a hátsó ülésen.

Nézem a képet. Békét és nyugalmat áraszt. Oroszország első embere könnyű nyári pólóban és szövetnadrágban van, sehol egy farmer. Azt hordják csak az amerikai elnökök  - gondolhatja - miközben távol a politikától valahol a farmjukon múlatják az időt.  Megkockáztatom, a kormányfő határozottan elegáns ebben a pólóban és a barna nadrágban.  A póló kivágásába hanyagul beakasztott napszemüveg is jól mutat. Nem valószínű, hogy fel fogja tenni a nap során, olyan funkciót tölthet be mint Hankiss Eleméren a másfél méteres sálja a 40 C fokos TV stúdióban. Kétségtelen öltözteti az elnököt ez a napszemüveg. A kormányfő egyébként jól tartja magát, sehol egy plusz kiló. Igaz arrafelé azelőtt sem a férfiakra volt jellemző az elhízás, sokkal inkább a nőkre. Elmondhatjuk tehát, hogy a kormányfő határozottan jól néz ki, miközben fogja a kifolyó csövet és saját kezűleg tankol. Sehol egy kormányőr vagy ilyesmi. Szinte elképzelem, hogy egy szép napos vasárnap délelőtt Putyin kormányfő úgy dönt hogy kimozdulnak otthonról. Beülnek az autóba aztán kiruccannak valahová. Például a Moszkva környéki üdülő telepek valamelyikére. Ott aztán a jó levegőn megisznak majd egy kávét, elfogyasztanak egy igazi orosz marózsennojét (a fiatalok kedvéért írom, hogy fagylaltot) sétálnak egyet az erdőben úgy mint régen, majd mikor eljön az ebéd ideje, megebédelnek egy hangulatos erdei étteremben.

Az ötletet a házastárs is jónak ítéli és már kapják össze is magukat. A kormányfő már tolat is kifelé a garázsból a kis autóval és már indulnak is. Útközben a rápillant az üzemanyag jelzőre és megállapítja, hogy tankolniuk kell. Meg is állnak egy út menti benzinkútnál. Amíg a családfő megtankol az asszonyka megigazítja a kissé elkapkodott sminkjét az autóban. Miután a tankolás megtörtént a csövet visszahelyezi a helyére és belép az épületbe, hogy rendezze a számlát. Mielőtt azonban a kasszához lépne kiválaszt a folyóiratok közül egy női magazint és csak ezután lép a pulthoz. A benzinkutas érdeklődésére, hogy készpénzzel vagy kártyával fizet azt válaszolja, hogy kártyával és már nyújtja is át a kis plasztikdarabot. Mielőtt azonban a pine kódot beütné rutinosan végigjártatja szemét a környezeten, nem felejti el szemügyre venni a plafont sem. Mikor meggyőződött róla, hogy nem figyelik kamerák beüti a négyjegyű kódot. Miután kifizette a benzint és a folyóiratot beül a kocsijába ahol felesége éppen befejezte a smink kiigazítását. Barátságosan rámosolyog élete párjára, átnyújtja a női magazint, majd gázt ad és elporoznak a Himkii víztározó irányába.  Hát nem gyönyörű?  Bennem legalábbis ezt a történetet ihlette ez a végtelen nyugalmat árasztó tankolós kép. A valóság elképzelését pedig az olvasóra bízom.:)

Hát ez a tél rendesen megérkezett. Tegnap reggel mikor készülgettem sorra hallgattam az időjárás jelentéseket és nagyjából mind ugyanazt mondta: hogy délutánra hó meg ónos eső várható. A hótól nem szoktam megijedni, az ónos eső viszont tényleg életveszélyes, mert ráfagy az útra. Ha csak az egyetemre kellett volna mennem megyek busszal, én viszont a falumba készültem, ahol tegnap ünnepelték - immáron hagyományosan -  a Borbála napot. Némileg megnyugtatott, hogy inkább a Dunántúlra mondták a félelmetesebb dolgokat, errefelé csak késő délutánra ígérték. Hát sajnos ez csak részben jött össze.  Mire kocsimmal leparkoltam a temető mellett már éppen szállingózott a hó, mire pedig a Borbála-napi szentmise véget ért már esett is rendesen. A lármafa felavatására íródott ünnepi beszédet már sűrű hóesésben hallgattuk végig, aztán mire a koszorúzásokra került sor már igazi téli havazásban lehetett részünk. Ezt követte az ebéd, amelyet kissé kapkodva fogyasztottam el mert minél hamarabb indulni akartam, hiszen nagyon bizonytalan útviszonyok elé néztem. Azért az egyre növekvő nyugtalanság ellenére is jó étvággyal fogyasztottam a töltött káposztából és a  túrós rétesből is. De ezután már tényleg gyorsan elköszöntem és indultam haza. 4 órára feltétlenül ide kellett érnem mert órám volt és nem húsz hallgatóval akiknek odaüzenek, hogy menjenek haza az előadás az időjárási viszonyok miatt elmarad.

A nehézségek már a Szűcsi parton kezdődtek. Mondjuk az egész úton ez a legnagyobb emelkedő. Igencsak járt az autó alattam az út teljes szélességében. Szerencsém volt, hogy nem jött szembe semmi, így tényleg az egész út az enyém volt a felfelé való kapaszkodásban. És persze azért is drukkolnom kellett, hogy egyáltalán fel tudjak menni a csúszós úton, hogy ne álljon le az autó, mert akkor nem fog többet elindulni. Csúszós úton meg hátramenetben sem lehet sokáig lefelé ereszkedni. Szerencsére feljutottam, innentől már az autópályáig viszonylag gond nélkül eljutottam. Igaz száguldozni nem lehetett de nagyobb akadály sem jelentkezett. Az autópályán viszont megjött az ónos eső amihez társult, hogy bizonyos szakaszokon nem volt lekotorva a hó. Háromszor csúszott meg alattam a kocsi míg Miskolcra értem. Két és fél órába telt a 120 kilométer megtétele. A tanszékre érve gyorsan átöltöztem és már mentem is órára. Hazafelé aztán megint volt alkalmam némi aggodalomra, ugyanis azt az emelkedőt amin én hóban jöttem fel a tanszékig most tükörjég borította. Nem voltam biztos benne, hogy a lejtő alján lévő kanyart be tudom szedni, de azért sikerült megfogni a kocsit, így aztán rendben hazaértem.

Nehéz körülmények között autóztam, de örülök, hogy ott lehettem. Falumbeliek szeretettel fogadtak, mindent elkövettek, hogy a vendégeket vendégekhez méltóan fogadják. A pálinka és a pogácsa mellől nem hiányzott asz asszonyok arcáról a kedves mosoly sem. Azok akik autóval voltak finom forró teát kortyolgathattak. Én is ezek közé tartoztam. Valóban nagyon jól eltaláltak benne mindent, a citromot is, a cukrot is. Az ünnepségen képviseltette magát a falu apraja-nagyja, és ezt szó szerint vehetjük, mert a koszorúzásnál az általános iskolások közreműködtek, a szentmisén és a lármafa avatáson pedig sok idős ember is részt vett. Őket külön köszönet illeti, hiszen a csúszós járda, a csúszós út őket veszélyezteti legjobban. Igazán szép ünnepség volt. A templomban elhangzott beszéd is illett az ünnep fennköltségéhez. Borbáláról szólt és a bányászokról, de mégis másabb volt mint amiket az elmúlt években hallottam.

És végül essék szó a fogadásról. A töltött káposzta csodálatosan finom volt, úgy készült ahogy szegény anyám készítette. Amit már egy idő után elvitelre főzött, mert az ebédnél a sok finomság után már megkóstolni sem tudtuk. Aztán a túrós rétesek is nagyon finomak voltak. A sietség miatt én most kevesebbet ettem mint szoktam, de azért így sem maradtam éhen. Mint ahogy senki sem, hiszen az asztalok roskadoztak a töltelékekkel teli tálaktól. És végül essék szó az asszonyokról is. Azokról akiknek kedves mosolyukból jutott mindenkinek. A vendégek fogadásánál is és az ebédnél is ott sürögtek-forogtak, hogy a vendégeknek mindenük meglegyen. E helyről is köszönöm nekik. És a falu vezetőinek is. És most nézzünk meg néhány képet a tegnapi Borbála napi ünnepségről.

Bizonyára sokan vannak úgy mint én, hogy kapják és küldik azokat a vidámságokat és egyebeket amiket szorgalmas emberek állítanak össze és ezek ott keringenek a világhálón hónapokig, évekig. Én is sokat kapok és sok embernek is küldöm tovább. A címzettek szeretik ezeket, mint ahogy én is. Mivel elég sokat kapok megengedhetem magamnak, hogy meg is szűrjem a küldeményeket és tényleg csak azokat küldjem tovább amik megfelelnek az én ízlésemnek.

Tegnap is bepottyant egy a postaládámba, a hetvenes és nyolcvanas évekből gyűjtött össze az ismeretlen szerző sok olyan dolgot ami jellemző volt ezekre az évekre. Szórakozottan nyomogattam az egeret, tudom továbblépnének ezek a képek maguktól is, de az nekem néha lassú, szeretem én eldönteni mit mennyi ideig nézek. Nézem tehát a képeket és egyszer csak mit látnak szemeim? Egy igazi "Bakony" márkájú borotvapenge élezőt. Te úristen, az elmúlt évtizedekben hányszor de hányszor eszembe jutott a Bakony Műveknek ez - az akkori csúcstechnikát képviselő - csodája.

Gyerekek voltunk még mikor apám egyszer meghozta Egerből. Kis falu volt a miénk, nem volt ott ilyesmi, de ehhez még Gyöngyös sem volt elég nagy, ezért bizony már Egerbe kellett menni. Bár úgy gondolom apám nem ezért ment, hanem megláthatta valahol. Talán volt egy szabad fél órája és beugrott az Állami Áruházba. Na mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mikor megjött nagy boldogan bontogatta a dobozt és rakta ki a konyhaasztalra friss szerzeményét. Valahogy így nézhetett ki mint ahogy a képen láthatjuk:

A balra látható önborotva készülék nem járt hozzá, mint ahogy a doboz borotvapenge sem. A használati utasítás viszont igen. És persze mindez elegánsan egy dobozban volt elhelyezve ami felül látható. Felét éppen letakarja a használati útmutató. Mi gyerekek kíváncsian néztük, el sem tudtuk képzelni hogy fogja ez megélezni azt a hajszálvékony borotvapengét. Mindketten azt kívántuk, hogy apánk ne várja meg a reggelt hanem már most keressen egy használt pengét és megnézhessük, hogy is működik ez a csodamasina. Apánk mintha csak kitalálta volna a gondolatainkat belépett a konyhából a fürdőszoba számára lecsípett kis helyiségbe és már jött is vissza kezében a borotvapengével. Bennünk az izgalom a tetőfokára hágott. A bátyámmal egymást lökdöstük, hogy jobban lássuk apám mint helyezi be a pengét a készülékbe. Persze apám nem volt egy felületes ember, előtte alaposan áttanulmányozta azt a kis füzetecskét ott a dobozon.

Végre eljött a várva várt pillanat. Apám bal kezébe vette az élezőt, jobb kezével pedig megfogta a készülék erre a célra kialakított részét és ütemesen elkezdte előre-hátra mozgatni. A penge meg minden egyes előre-hátra menet után telesen átfordult, ami alul volt a felülre került és fordítva. Apám teljesen olyan mozdulatokat végzett mint János bácsi a falu egyetlen borbélya a beretvával a Délőn található fodrászüzletében. Ő is egy bőrön huzigálta a borotvát, de neki saját magának kellett megfordítania, hogy egyenletesen élesedjen a borotva mindkét éle.

Visszatérve az élező készülékhez tátott szájjal néztük és hallgattuk amint csattog a penge a bőrdarabon. Apám időnként ránk mosolygott, szemével még nyomatékosította is ezt a mosolyt, mintha azt mondaná: "Na prücskök, mit szóltok ehhez a csodálatos masinához?" Aztán egyszer csak véget ért az élesítés és apánk kivette a pengét majd bekészítette a borotvájába. Szerettük volna ha még este kipróbálja, de erre már nem volt hajlandó.

Aztán lefeküdtünk, mi még a bátyámmal elpusmogtunk azon, hogy egyszer mi is kipróbáljuk ezt a csodamasinát. Persze az "egyszer" hamar eljött, nem bírtunk volna mi ki hetekig a várakozást. Néhány nap múlva mikor anyánk elment a boltba mi gyorsan elővettük a helyéről és beleraktunk egy pengét. Egy kis vita támadt a bátyámmal, hogy melyikünk kezdje. Ő 3 évvel idősebb volt, meg talán erősebb is, így aztán - okos enged, szamár szenved - alapon visszavonultam. El is kezdte az én bátyám  aztán én következtem. Először nem is vettük észre a tükörsima finom bőrfelületen (azon ami ferdén van és a színe fekete) a hatalmas mélyedéseket, csak később mikor kicsit megpihentünk. Aztán ahogy pihegtünk alaposan is megszemléltük a készüléket és rémülten láttuk, hogy a penge helyenként kivagdalta a bőrt, a vágások mentén pedig hatalmas "kráterek" tátongtak. Próbáltuk mi rendbe hozni de lehetetlen volt. Ennek a Bakony márkájú pengeélezőnek sajnos - ahogy ma mondanánk - annyi volt.

Szomorúan vártuk, hogy apánk megjöjjön a munkából. Már nem emlékszem, hogy hoztuk apám tudomására a dolgot, csak arra, hogy verés nem volt. Viszont négy havi részletben meg kellett térítenünk az okozott kárt. 60 forintba került az élező, havonta 15 forintot kellett kiszorítanunk az amúgy is kevés zsebpénzünkből. Rám 7 Ft 50 fillér esett, 20 deka lógyulai ára. Sok volt, de kiszorítottuk. Aztán, hogy apám vett-e egy másikat már vagy nem már nem emlékszem. De ha vett is mi a bátyámmal messzire elkerültük az biztos.

Nem szeretem a krimiket. Néha mikor már nagyon ki vagyok éhezve elkezdek nézni egyet aztán feladom mert unalmas, nincsenek benne váratlan fordulatok, meglepetések, amik a jó detektívtörténeteknek azért mégiscsak a sajátjai. Vagy ha nincsenek is benne váratlan fordulatok de legalább végig van benne egy feszültség ami fenntartja az érdeklődést. Most belegondolva melyek is voltak számomra igazán emlékezetes filmek ebből a kategóriából 5 film jut eszembe. Egyik a "Tíz kicsi indián", ami Agatha Christie "Tíz kicsi néger" című könyvéből készült. Ebből 2 verzió is létezik, az egyik vasárnapi matinéra való, a másik viszont igazi profi munka. Ugyanez mondható el a "Halálcsók" című amerikai filmről. Ott azt a verziót kell megnézni ahol a férfi főszereplőt Matt Dillon-nak hívják.  Aztán egy angol filmet is nagyon szeretek, "És hamarosan a sötétség" a címe. Tetszett még a "Sikoly" is, és - aktualitásánál fogva - a végére hagytam a "Sakál napját".

Az "És hamarosan a sötétség" egyébként arról, szól, hogy 2 angol lány átruccan Franciaországba és úgy döntenek kerékpáron ismerkednek meg Frankhon nevezetességeivel. Aztán az egyik lánynak hirtelen nyoma vész, csak a kerékpárt találják meg. Kihez is fordulhatna segítségért a másik lány ha nem egy rendőrhöz? Nem folytatom, nagyon izgalmas film és a végén a váratlan fordulat sem marad el. Igazi krimi, kár hogy kívül esik a TV  műsorszerkesztők látóterén, talán soha nem tűzik már műsorra.

A "Halálcsókról" már írtam, itt inkább jelzem hol lehet elolvasni. A "Sikoly"-t mostanában is sokat lehet látni, gondolom nem kell bemutatnom.

A "Sakál napja" a maga nemében tökéletes film. Minden a helyén van. Izgalmas történet egy olyan emberről aki kiválóan érti a szakmáját. Ami ugyan egy kissé szokatlan szakma de a maga nemében ezt is lehet jól is és rosszul is művelni.  Az illető ugyanis bérgyilkos. És ezt valóban jól csinálja. Igaz, nem olcsón dolgozik, de tökéletesen megbízható. Ha ő veszi kézbe a dolgokat nem kell ártatlan áldozatokkal számolni, nála csak az hal meg akire a megbízás szól. Az viszont igen. Kivéve ha nem kerül porszem a gépezetbe. És ezt tudják az OAS terrorista szervezet vezetői is. Igaz a hal sem kicsi, maga De Gaulle tábornok akit meg kell gyilkolni. Ehhez szerződtetnek profi szakembert akinek ugyan - mint az egyik jelenetben láthatjuk - vannak érzelmei is, de ezeken - ha úgy adódik - egyik pillanatról a másikra felülkerekedik az elvégzendő feladat. Egy pillanatra sem habozik, amikor úgy érzi útjában áll a nő akivel az éjszakát töltötte. Szemrebbenés nélkül megöli. Ez az ember úgy halad előre a célja teljesítése érdekében mint kés a vajban. Úgy győzi le az akadályokat mint a német harckocsik a karabéllyal felfegyverzett szovjet katonákat 1941 júniusában. Semmi sem szent előtte, csak a cél lebeg szemei előtt...

Természetesen nem írom le a végét, talán már így is sokat mondtam. Javaslom nézzük meg a filmet vasárnap este 23.40-kor a TV2-n. Itt bővebben is olvashatunk róla. Kicsit későn van de ne szóljunk egy szót sem, ezen a csatornán fél 2 körül szoktak kezdődni az értékesebb látnivalók. Ha meg programozunk előtte és utána nem árt egy-egy órát még pluszban beprogramozni. Nem erősségük a pontos kezdés.

Hallom a rádióban, hogy Szerbiából Szlovéniába hazánkon keresztül szállították a nukleáris hulladékot. A média az ezt szállító vonatot nevezte el atomvonatnak. Egyszer én is összefutottam egy ilyen atomvonattal. Régen történt, még a szocialista időkben. Akkoriban gyakran érkeztek egyetemünkre szovjet professzorok akik mindig vonattal érkeztek. Nem tudom milyen politikai akarat döntött így, de ide professzor a Szovjetunióból - egy esetet kivéve - mindig vonattal érkezett. És ez igaz volt az alacsonyabb beosztású vendégekre is. Pedig mi itt a végeken jobban szerettük volna ha repülővel jönnek. Leszálltak volna Ferihegyen, a repülőtéri busz behozta volna őket a Deák térre, onnan meg már gyerekjáték lett volna eljutni metróval a Keletibe majd vonattal Miskolcra. Mi meg szeretettel vártuk volna őket a Tiszai pályaudvaron.  Elméletben. De lehet, hogy az egyetem vezetése ragaszkodott volna ahhoz, hogy utazzunk fel Budapestre és várjuk őket Ferihegyen. Ezt persze soha nem tudtuk meg mert mint írtam, ők vonattal jöttek és Nyíregyháza felől közelítették meg Miskolcot. És sajnos ez a vonat mindig éjjel 2 körül érkezett Nyíregyházára. Az viszont már bevett szokás volt, hogy a vendég kísérője Nyíregyházán várta a vendéget. Éjjel 2-kor. Elég lehetetlen időpont volt, nem is szerettünk odautazni.

Persze próbálkoztunk mi sok mindennel. Volt úgy, hogy ott aludtam a városban egy szállodában. Nem egy költségtakarékos megoldás volt, de nem szólt senki, hogy ne aludjak ott.  Már este leutaztam Nyíregyházára, megvacsoráztam a szálloda éttermében, időben nyugovóra tértem, majd nem sokkal egy óra utána  - a vekkerre ébredve - felkeltem,  összekaptam magam és mentem az állomásra. Hát nem tetszett a dolog, főleg a korai kelés miatt. Aztán kipróbáltam azt is, hogy lefeküdtem este 8-kor itthon, fél 12-re felhúztam az órát aztán indultam. Ez sem ment, nem tudtam elaludni, aztán mikorra elaludtam már kelhettem is fel. És nagyjából ennyivel véget is ért az éjszakai alvásom. A legviccesebb megoldás az volt, hogy elindultam Miskolcról 8 óra tájban, fél 10-kor már meg is ágyaztam a trabantomban egy hangulatos mellékutcában. A vekkert felhúztam fél 2-re én meg megpróbáltam elaludni. Hát ezt az alvást sem kívánom senkinek. A későbbiekben végül azt csináltam, hogy nem feküdtem le, hanem elindultam éjfél felé, viszont éjjel kettőre mire a vonat megérkezett már hullafáradt voltam. Így aztán nem csodálom, hogy egyszer majdnem ott felejtettem Nyíregyházán a vendégeket akik egy egyetemi ünnepségre érkeztek a Fekete tenger melletti festői Zsdanovból. Illetve Marjupolból, mert ez már a rendszerváltás után volt, és a várost átnevezték Zsdanovról Marjupolra. Sajnos nekem elfelejtettek szólni és ebből adódott némi probléma.

Az történt ugyanis, hogy megérkezett a vonat, én meg eléggé fáradtan a sínek mellett vártam. Leszállt róla 2 ember. Én meg megkérdeztem őket, hogy netán nem Zsdanovból jöttek-e? Ők meg azt válaszolták, hogy nem, hanem Marjupolból. Én meg nagy álmosan megállapítottam, hogy az én vendégeim ezek szerint nem érkeztek meg és már indultam is kifelé a kocsimhoz. Erre aztán utánam szólt az egyik, hogy nem a Miskolci Egyetemről vagyok-e? Csodálkozva válaszoltam, hogy de igen. Akkor aztán kiderült, hogy ők az én embereim. Hát biztos nem dicsértek volna meg az egyetemen ha kiderül, hogy éjjel 2 órakor otthagytam Nyíregyházán az egyik testvéregyetem rektorát és rektorhelyettesét. Nappal biztos megkérdeztem volna őket, de éjjel 2 órakor sajnos nem nagyon érdekeltek a részletek. Nyilván arra gondoltam, hogy ha nem kell a vendégek elhelyezésével foglalkoznom még alhatok egy jót.

És hogy mi van az atomvonattal? Ja tényleg, egész elfeledkeztem róla. Szóval az úgy volt, hogy egyszer mentem vendéget fogadni Nyíregyházára és mikor kiértem az állomásra mindenütt egy csomó rendőrt láttam, meg az égvilágon senkit nem engedtek ki az épületből a peronra. A peron persze teljesen üres volt, csak rendőrök voltak ott is, nem egy meg nem is kettő. Persze senki nem foglalkozott azzal, hogy az utasokat megnyugtassa, én például valami terrortámadásra gyanakodtam. Aztán egyszer csak megállás nélkül elhúzott kint egy hosszabb vonatszerelvény olyan szokatlan zárt kocsikkal, majd a rendőrök 5 perc  alatt elmentek, a kapuk kinyíltak és egy csapára véget ért a nyomasztó légkör. Mintha nem is ment volna el előttünk egy vonatszerelvénnyi kiégett nukleáris hulladék Oroszország felé. Elképzelem, hogy a tegnapi szerbiai szerelvény hasonló körülmények között mehetett át az országon.

Azért vidám élet volt itt akkoriban. Egyidőben 2500-an tanultunk az egyetemen de egy "Silány kínpad" elnevezésű amatőr színjátszó kör is kikerült ebből a 2500 hallgatóból. Aztán volt Egyetemi Stúdió, ehhez kötődő Stúdiós vetélkedő ami megmozgatta az egész egyetemet. A hallgatók a feladatokat teljesítették, az oktatók meg társak voltak a vicces feladatok megoldásában. De akkor még a rendőrségnek is több humora volt, ők is gyakran teljesítették a hallgatók tréfás óhajait. Nyugodtan mondhatom, hogy a vetélkedők idején az egész egyetem, sőt az egész város "talpon volt". Aztán volt itt "Húzótüske" ami évente jelent meg. Ez egy vidám, vicces, rajzos kiadvány volt és rólunk szólt, hallgatókról, oktatókról.

Az egyikbe én is bekerültem. A dolog úgy esett meg, hogy a 12-es busszal jöttem kifelé a városból és úgy döntöttem, hogy a "Petneházi bérházak"-nál leszállok és a "Vörös rák"-ban megeszem egy resztelt májat. A busz elég zsúfolt volt ezért amikor megállt az egyel korábbi megállóban én már álltam is fel az ajtó mellett lévő ülésről mert nem akartam a tömeg miatt véletlenül sem fennmaradni a következő megállóban. Ahogy állok fel, látom, hogy Terplán Zénó professzor úr száll fel és jobb kezével már nyom is vissza a helyemre, hogy "Maradjon csak fiam, nem ülök le". Én meg leültem és meg sem mertem moccanni az Egyetemvárosig. Hát most mondjam neki, hogy, már bocsánat, de én nem a helyemet akarom átadni hanem le akarok szállni? Nyilván nem mondtam egyetemünk nagy hírű professzorának aki egyébként heti gyakorisággal Géptant adott elő nekem meg még 500 társamnak az egyetem legnagyobb előadójában. Így aztán lapítottam és persze ugrott a resztelt máj is. Egyébként Terplán professzor úr tényleg egy igazi professzor volt. Már kinézetre is abban a fehér köpenyében. Ráadásul még a neve is olyan professzoros volt.

Mesélik, hogy egyszer valami még nagyobb ember helyett ő ment el egy ülésre amit Vass Zoltán vezetett. Aki politikus volt, miniszter, meg munkásmozgalmi mártír meg ilyesmi.  Na mikor Vass Zoltán meghallotta a nevét benyúlt a zsebébe és kivett 20 forintot és azzal adta át, hogy "Terplán elvtárs, magyarosítson!". Aztán még egyszer belenyúlt a zsebébe és egy újabb 20 forintot adott át azzal, hogy "De ne csak a keresztnevét!".:)

És hogy jobban megérezzük azoknak az időknek a levegőjét javaslom nézzünk meg egy filmet a hetvenes évek végéről. Jól összefoglalja az akkori egyetemi életet. Úgy emlékszem Terplán professzor is látható benne amint fehér köpenyében éppen előad a figyelmes hallgatóságnak.  A film vége  felé pedig láthatjuk a bolond ballagást ist amiről Vajgerpeti barátom írt itt az előző íráshoz a kommentek közé. Nem ismétlem el, javaslom ott olvassuk el. Egy dolgot azért kiemelek: UV király az volt akinek a legtöbb megismételt (utó-) vizsgája volt. A szűzek pedig azok voltak akiknek egyetlen egy sem volt az 5 év alatt. Ők fehér lepedőben voltak kötelesek megjelenni. A filmet a következőképpen érhetjük el:

http://www.mehok.uni-miskolc.hu/dvr/main/main.html

Ezután a bal oldali menüben válasszuk ki a "Gyűjtemény" menüpontot majd a jobboldali oszlopban majdnem legalul találjuk az "Útján e világnak" című filmet. Na erre klikkeljünk rá! Olyan 45 perces film, az MTV készítette. Jó nézelődést. :)

Folyik az üzengetés, az eredményét már sejtem. Mivel ez egy politikamentes blog itt abba is hagyom és inkább leírom, hogy is nézett ki a felsőoktatás akkor amikor én 1968 szeptemberében megérkeztem Miskolcra. Történetesen Hódmezővásárhelyről, ahol 11 hónap alatt - mint előfelvételis katona - kicsit meg is edződtem. Az ottani kemény világ sokat segített abban, hogy könnyebben viseljem el azokat a nehézségeket amelyek egyetemi tanulmányaim alatt vártak rám. Nem kell itt semmiféle különleges gyötrelmekre és egyebekre gondolni, egyszerűen csak tanulni kellett. De azt nagyon keményen. Mert aki nem tanult az egy-két félév után szedhette a sátorfáját, várta az iparban a teljes foglalkoztatottság. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak sorjában.

Tehát megérkeztem Miskolcra és elhelyezkedtem a kollégiumban. Aztán a rákövetkező hét hétfőjén 8 óra előtt jóval megjelentem a tanteremben ahol az első órám volt, történetesen matematika. A tárgy illett az ismerkedéshez, mivel a 15 fős tanulókörünkben 5 fő úgynevezett évismétlő volt. Vagyis ők egy évvel korábban már elkezdték egyszer az egyetemet, de matematikából nem tudtak levizsgázni ezért évismétlésre lettek kötelezve. Ami nem teljesen precíz megfogalmazás, mert a tavaszi félévben valahol dolgoztak, csupán az őszi félévre érkeztek vissza Miskolcra, ahol elkezdték ugyanazt a félévet mint egy évvel korábban.

Mi akkor egy kicsit megszeppentünk mint a kezelhetetlen zsidó gyerek, akit már szülei a negyedik iskolába írattak be, történetesen a jezsuitákhoz, és azt írta haza a szüleinek, hogy itt jó ha meghúzza magát az ember, ezek itt nem lacafacáznak, látott itt valakit akit keresztre feszítettek.

Szóval mi is megszeppentünk, tanultunk is mint a kisangyal. Főleg matematikát. A bátyám akkor volt ötödéves, egyik tankörtársa földim volt, egy faluból jöttünk, ő szívesen foglalkozott velem délutánonként. Hát nem igaz, mennyi matek példát megcsináltunk.  Aztán persze volt itt ábrázoló geometria is, meg fizikai kémia, szóval tanulnivaló volt bőven. Az első félévről beszélek, később jött a mechanika, fizika, gépelemek stb.

Szóval akkor az volt a rend, hogy minden tárgyból ki volt írva egy fővizsganap. Erre el kellett menni. Vagy ha nem ment el az ember akkor a vizsga eredménye elégtelen lett. Aztán ha ez nem sikerült - ami gyakran előfordult akkortájt - az ismétléshez már az ember a tanszékeken kiírt időpontok közül választhatott leginkább megfelelő alkalmat. Egy tárgyból normálisan kétszer lehetett i s m é t e l n i. Az első ismétlést fekete utóvizsgának, vagy röviden uv.-nek hívták. 25 Ft-ért kellet úgynevezett úv. jegyet venni a Tanulmányi Osztályon. Ezzel ment az ember vizsgázni, enélkül szóba sem álltak vele.

Ha ez sem sikerült akkor jött a piros uv. 50 Ft-ért. Ha ez sem sikerült akkor kezdett nagy baj lenni. Ugyanis harmadszor is el lehetett menni ugyanabból a tárgyból vizsgázni, de ezt az 5 év alatt csak egyszer lehetett igénybe venni, a színe lila volt, ára pedig 75 Ft. Ezt maga a rektor engedélyezte. Ilyen feltételek mellett ha az ember a vizsgaidőszak végére minden vizsgáját megcsinálta elkezdhette a következő félévet.

Ha viszont valamelyik tárgyból nem sikerült levizsgázni akkor kérvényezhette az félévismétlést. Ha engedélyezték akkor a következő félévben valahol a termelő munkában jeleskedett az ember, majd újra kezdte a nem lezárt félévét. Érdemes volt odafigyelni mert több évismétlésre nem volt lehetőség. Létezett még az egészségügyi évkihagyás intézménye, ez hasonló volt a félév évismétléshez, de ez is olyan volt, hogy vagy megadták vagy nem. Általában megadták, jó orvosi papírok azért kellettek. Ez a két lehetőség volt akkor ha az ember nem tudta megcsinálni a vizsgáit.

Volt még egy szigorítás. Az első 4 félévben az utóvizsgák számát igyekeztek korlátozni, a 4 félév alatt nem lehetett több mint 12 darab. Aki ezt túllépte végleg búcsút mondhatott az egyetemnek. Lehetett újra felvételizni és ha felvették az illetőt teljesen tiszta lappal kezdhette el újra az egyetemet.

A vizsgák mellett voltak szigorlatok amelyeket 3 félév tananyagából kellett letenni. Hát ezek is kemény dolgok voltak. Bizottság előtt persze. Meg úgy az egész egyetem a tanulásról szólt. Persze akkor is sok mindenre jutott idő, mi is buliztunk meg moziba jártunk meg udvaroltunk is, de azért elég sokat tanultunk is. Az első félévekben csak a legkiválóbbak értek el kiemelkedő vagy jó eredményeket, aztán a második évet követően egyre több lett a szaktárgy, egyre inkább kiscsoportossá vált az oktatás, itt már lényegesen jobb eredményekkel zárultak a félévek. Miután a szigorlatok beleszámítottak az oklevél minősítésébe ritka volt a jeles minősítésű oklevél, még a szorgalmasabbak is csak jó rendű diplomával zárták tanulmányaikat. Hiába vizsgázott az ember az államvizsgán csupa jelesre az alaptárgyi szigorlatok lehúzták az átlagot.

Hát így tanulgattunk mi a hetvenes évek elején. Akkor valóban csak az járt egyetemre aki tanulni akart és diplomát szerezni. Nem mondom, hogy ez ma nem így van, csak sokkal kényelmesebben mennek a dolgok. És sajnos jóval hosszabb idő alatt, ami viszont nagyon sok pénzt emészt fel. Szülőktől és az "államtól" egyaránt.

Hallom itt a híradókban hogy a BKV vezérigazgatója K. I. sms-ben értesítette Budapest főpolgármesterét, hogy a BKV egyes területeinek a működését a hatóságok felfüggesztették, köztük a Libegőét is. Nem tudom mennyibe kerül manapság mobilon Lengyelországba telefonálni, a főpolgármester úr ugyanis ott van, biztos nem lehet olcsó, de talán ennyire  még nem megy rosszul a BKV-nek. Vagy már igen? Azt nem tételezem fel, hogy K. I. nem szívesen beszélget a főpolgármester úrral és inkább sms-ben tudja le azt amit lehet. Marad tehát a költségtakarékosság. Nagyon derék!

Erről az egészről nekem az jut eszembe, hogy valamikor évtizedekkel ezelőtt Kádár elvtárs úgy döntött, hogy látogatást tesz a közlekedési vállalatnál, annak is a metró üzemágánál. Természetesen a látogatásba egy kis metrózás is beletartozott, Kádár elvtárs tehát népes kíséretével mozgólépcsőre szállt és ereszkedett lefelé hogy metrózzon egy keveset. A másik oldalon meg jöttek felfelé a népek és megrökönyödve  nézték amint Kádár elvtárs áll a mozgólépcsőn és mereven, szinte gondterhelten néz maga elé. És az embereknek akkor eszükbe jutott, hogy te úristen! Hát már ekkora a baj? Hát már tényleg ennyire meg kellett húzni a nadrágszíjat? És innentől kezdve ők is mereven és gondterhelten néztek maguk elé.

Most már csak egy dologra lennék kíváncsi. A főpolgármester úr vajon szintén sms-t küldött vagy felhívta K. I.-t? Talán holnap ezt is megtudjuk.:)

Úgy hírlik a jelenlegi kormány változtatni fog a felsőoktatás jelenlegi rendszerén. Hát, mit mondjak? Nem egy rossz gondolat, ugyanis szegény ezer sebből vérzik. Ennek oka egyrészt a Bolognai rendszerre való átállás, másrészt pedig a kreditrendszer okozta gondok. Előbbiről nem nagyon szeretnék írni, túl nagy falat lenne. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a tanárképzésben biztosnak látszik a visszatérés az osztatlan képzésre, de szó van más területeken is a visszatérésre. Én nem vagyok a bolognai rendszer ellensége, a gondolat alapjában véve jó, csak úgy érzem a megvalósításra nem szántak elég időt.

És akkor a kreditrendszerről. Hogy jobban megértsük miről is van szó fő vonalakban nézzük meg mit is jelent ez a kreditrendszer. Nagyon röviden azt, hogy a hallgató - bizonyos korlátok között - maga választja ki azokat a tárgyakat amelyeket az adott félévben tanulni szeretne. Vannak kötelező tárgyak, kötelezően választható és választható tárgyak. Egy biztos, bizonyos tárgyakat le kell hallgatni ha a hallgató oklevelet szeretne kapni azon a szakon. Ahhoz, hogy a hallgató befejezze a tanulmányait bizonyos számú kreditpontot kell összeszednie. Minden tárgy meghatározott kreditpontot ér, ezeket kell összeadni és ha lehallgatta a kötelező tárgyakat és megvan a szükséges kredit is akkor teljesítette a kötelezettségeit, készítheti a szakdolgozatát.

Mindenki érzi, hogy a hallgató hatalmas önállóságot kap, hiszen ő dönti el, hogy milyen ütemben tanulja meg a megtanulnivalókat. Létezik úgynevezett mintatanterv is, ami egyfajta garanciát nyújt arra, hogy ha a hallgató ez szerint veszi fel a tárgyakat nem lesznek ütközései az órákkal (nem kellene egyszerre két helyen is lennie) és a normális idő alatt, azaz 7 félév alatt megszerezheti a BSc fokozatú oklevelet. Ha viszont valamelyik tárgyat nem tudja felvenni mert pl. későn ébred, vagy nem tudja a félévben valamelyik felvett tárgyat teljesíteni akkor már borul a rendszer  és bizony lehetnek olyan esetek amikor valóban 2 helyen kellene egyszerre lennie.

Sajnos ez a hatalmas önállóság léhaságra és lustaságra is csábít, hiszen nincs félévismétlés, gyakorlatilag mindenki addig jár egyetemre amíg akar, illetve bizonyos idő után amíg a pénztárcája engedi. Nincs különösebb következménye, ha egy tárgyat csak felvesz a hallgató de nem teljesíti a követelményeket. Majd felveszi a következő félévben is. Néhány éve még háromszor lehetett felvenni egy tárgyat és ha valaki ezen túl volt mehetett az egyetemről. Ez a korlátozás idővel megszűnt. Nem szívesen bántom meg a hallgatóimat de nekem az az érzésem, hogy ez a kreditrendszer egy nyugalmas egyetemista létet biztosít a számukra amelyben elég nagy súllyal szerepel a bulizás, a szórakozás. Amire természetesen szükség van, mi is buliztunk meg szórakoztunk, de azért nagyon keményen dolgoztunk is emellett. Kétségtelen, ha egy embernek lehetősége van arra, hogy egy tárgyat annyiszor vesz fel ahányszor akar az bizony oda vezethet, hogy az oklevél megszerzésének ideje nem három és fél év lesz hanem négy, meg öt.

Az megint egy külön fejezetet érdemelne, hogy ki finanszírozza ezeket a hosszúra nyúlt tanulmányokat és miért. Nem is megyek bele de azért megjegyzem, hogy nem sok hallgatóról tudok aki hétvégeken azért dolgozna, hogy ebből járjon hét közben egyetemre. De gyanítom, hogy az országon kívül a szülők azok akik az anyagi terheket viselik. És még nem beszéltem a vizsga lehetőségekről. Bizony nekem néha gondot jelentett, hogy írjam be a harmadik elégtelent is arra a kis helyre amit úgy 60 éve tervezhettek meg, ugyanis el kell férni a jegynek is, betűvel és számmal, az aláírásoknak és a dátumoknak is. Úgy tűnik ebben is változások várhatók. Hát majd meglátjuk. Mindenesetre kíváncsian várjuk.