Morgómedve

Azért bosszant ez a dolog. Bosszant, mert másokkal, mondhatnám sokakkal ellentétben én át szoktam bogarászni ezeket a reklámújságokat. Nem egy vidám olvasmányok, de néha bejönnek. Ha most arra gondolok, hogy nemrégiben egész évi debreceni szükségletemet szereztem be rendkívül kedvező áron, vagy most 1200 forintért vehetnék 200 grammos Nescafe-t, akkor tényleg érdemes átnézni ezeket a kiadványokat. Egyébként az 1200 Ft tényleg kedvező árnak mondható, évek óta ennyi az akciós ára. Csak azért nem rohanok a nagyáruházba mert van még néhány itthon egy korábbi speizolásból.

Jó, néha meg is szívja az ember, ami azért bosszantó. Bosszantó, hogy kinézi az ember, elmegy, aztán nem találja azt amiért tulajdonképpen bement a boltba. Ilyenkor eldöntöm, hogy ide sem jövök többet. De aztán megint elcsábul az ember és már megint szinte lehasal, hogy az utolsó sóletkonzervet is kikotorja a legalsó polc leghátuljáról. Mint ahogy azt már egyszer leírtam. Summa summarum én szívesen olvasnám ezeket a reklámújságokat, ha lennének. De újabban nincsenek, vagy csak szórványosan. Pontosan azóta mióta ez a doboz megjelent a lépcsőházban:

Amit én fölöttébb utálok. Utálom mert megbontott egy kialakult rendet.  A rend az volt, hogy azok akiknek ez volt a dolguk beledobták a reklámújságot a postaládámba és ilyenformán teljesült minden óhaj. A hirdetőé is mert eljutott hozzám a reklámja, az enyém is mert maradéktalanul megkaptam őket. Ezzel szemben ma az a helyzet, hogy azok akik meghozzák a reklámújságokat vagy belegórják az egész házét ebbe a ládába vagy nem. Ha meg belegórták nem lehet tudni, hogy nem dobja-e ki valaki az egészet úgy ahogy van en block a kukába, vagy nem viszi-e haza az egészet. Úgy hallom még mindig divat az iskolákban a papírgyűjtés. Egyik kolléga kért is bennünket, hogy ha költözünk majd vissza majd ne feledkezzünk el róla, 30 kiló papírért  valamit kap a a gyerek csak már nem emlékszem mit.

Természetesen nem veszett ki belőlem  a szociális érzés valamint a szolidaritás sem azon embertársaink iránt akik ennek az egésznek a kispénzű szereplői. Tudom, az ő munkájuk könnyebbé válik ezáltal, hamarább végeznek vele, mehetnek haza vagy éppen a főállású munkahelyükre. De valahol azt is sejtem, hogy a munkaadók is tudnak erről a könnyebbségről, és nem lenne kapitalizmus a kapitalizmus ha nem csökkentenék a fizetést is ennek arányában. Lehet, hogy ugyanazon az oldalon vagyunk, lehet, hogy ők is örülnének ha megint bele kéne dobálni a postaládákba mert akkor több lenne a fizetség is. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a reklám így nem éri el célját. Legalábbis ami engem a fogyasztót illet. Pedig az igény megvolna rá. Tudom kisebbségben vagyok de vállalom. Én igenis szeretem ezeket átnézni. Illetve szeretném.  Hogy jobban megértsük egymást vessünk egy pillantást erre a képre:

Hát nem gyönyörű? Emlékszem akkor csomagolták ki és rakták ki a hűtőpultba. Kissé félve kérdeztem meg, hogy elvihetem-e az egészet? Elvihettem. Íme itt látszik úgy ahogy megjöttem a boltból. Ha jól emlékszem kilónként 745 forintért jutottam igazi debrecenihez egy olyan helyen ahol egy fonnyadt és aszott füstölt oldalasért kértek el kilónként 2.400 forintot. Akkoriban bespeizoltam, még ma is van  belőle a tanszéki hűtőmben. Rendkívül praktikus ebédet lehet belőle összeütni. Egy percig kell bedobni a mikróba és már lehet is mártogatni a Glóbus mustárba. Még a zaftossága is megmarad, mintha vízben főztem volna meg. Egyébként morogtam én már emiatt a falon lógó doboz miatt korábban is, ha van kedve valakinek elolvasni itt megteheti:

http://morgomedve.freeblog.huhttp://morgomedve.blog.hu/media/image/201010/

Miután jól kimorogtam magam elköszönök. :)

Hát ha az apám élne, biztos örülne, hogy nem kell neki a törvényt áthágnia. Mert apám nem szívesen hágta át a törvényt. De a lehullott körtét és szilvát sem szívesen hagyta elrohadni a fa alatt, ezért aztán úgy gondolta ő bizony ezt kifőzi pálinkának. Nem kis dilemma lehetett ez, mert tényleg világéletében tisztelte a törvényt. Viszont ilyen kevés kifőzni valóval a szomszéd faluban lévő szeszfőzdében sem foglalkoztak volna szívesen így aztán tényleg nem maradt más mint bűnszövetségre lépni keresztapámmal, aki lakatos lévén mindenhez értett. Még a lámpás rádiókat is elvállalta, pedig soha az életében nem tanult ilyesmit. Igaz pálinkafőző szerkentyű sem szerepelt a tanonciskolák tantervében de mint mondtam igazi ezermester volt, nem jelentett neki gondot egy kuktából és némi rézcsőből egy házi pálinkafőző összedobása.

Ezzel a törvény áthágással egyébként nem voltak egyedül a faluban. Majd' minden második házban volt ilyesmi. Persze a fellazuláshoz hozzájárult az is, hogy már nem jártak a fináncok házról házra mint gyerekkoromban. Igaz akkor sem pálinkafőzőt kerestek hanem a boradót próbálták beszedni az államnak. De azért nyitott szemmel jártak. Volt náluk egy hosszú fémpálcika is, nagyapám szerint ezzel keresték a föld alá eldugott boroshordókat. Hát meglehet, de az is biztos, hogy jó markos fináncnak kellett lennie annak aki a mi udvarunkban vagy kertünkben be akarta szúrni a fém botját, ahhoz bizony elég kemény volt a föld.

Visszatérve a pálinkafőzésre apámék minden ősszel kifőzték a portán termett gyümölcsökből készült cefrét, amiből azért elég silány minőségű pálinka lett. Azért mi gyerekek ekkorra mi már eléggé megnéztük mit iszunk meg. A családban sem ivott senki sem mértéktelenül, úgy voltunk vele, hogy ha már iszunk akkor igyunk valami jobb minőségű dolgot. Hát apám pálinkája nem tartozott ebbe a kategóriába. De azért ő ősztől kezdődően mikor otthon voltunk ebéd után mindig kiballagott a kamrába, behozott egy-egy litert ebből a kuktában főzött pálinkából és letette az asztalra azzal, hogy egy az enyém egy pedig a bátyámé.  Mi pedig megilletődötten és hálásan megköszöntük és beraktuk a töltött káposzta, lecsó meg még ki tudja mi mellé a csomagtartóba. Aztán hazamentünk, ki Miskolcra, ki Gyöngyösre. Persze ezt a család kapta, de mi voltunk azok akik ezt a család nevében átvettük. Aztán megérkezvén Miskolcra felraktam a polcra a többi mellé. Mert elhozni elhoztam, de meginni már nem volt kedvem. Sem nekem sem senki másnak. Így aztán már szép készletem gyűlt össze és éreztem valamit lépnem kell ha nem akarom hogy elborítson a házipálinka.

Aztán egyszer eljött a tél, hirtelen tört ránk a hideg, sürgősen valami fagyálló dolgot kellett az autó ablakmosó tartályába tölteni, hogy ne fagyjon be a rendszer. Nem volt otthon semmi, így aztán a pálinkából töltöttem a tartályba, vízzel kissé hígítva. A dolog be is vált, innentől fogva megoldódott a házipálinka hasznosítása. Mert hát azt tudtam, hogy meginni nem fogjuk, kiönteni a csatornába megint nem. Mégiscsak dolgoztak vele apámék. Viszont ilyenformán megoldódott a hasznosítás is. Igaz nem úgy ahogy apám gondolta, de ő úgysem látta. Ügyeltem is rá, hogy ne tudják meg. Én tudtam, hogy neki szüksége van arra, hogy havonta egyszer ebéd után kiballagjon a kamrába majd egy-egy üveg házi pálinkát adhasson át a bátyámnak meg nekem. Hát megadtam neki ezt a lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy nem haragudna meg ha most ő is elolvasná a Morgómedvét. Ha meg a rendőr igazoltatásnál megkérdezte honnan jön ez a pálinkaszag, megmondtam neki, hogy az ablakmosóból. Szükséghelyzet - tettem mindig hozzá. Megértően bólintott, és lapozgatta tovább a papírjaimat. Akkor még lehetett lapozgatni, ma már inkább csak forgatni. Hiába no, ez már Európa. Pálinkafőzésben is.

Idén nincs jó évünk. Engem ugyan nem érint sem az árvíz sem a vörösiszap de vannak honfitársaim akiket érint. És miután mi mind ugyanazon ország lakói vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazt az országot valljuk hazánknak kötődöm hozzájuk és ha ők bajban vannak ez engem is rosszul érint, együttérzek velük.

Most nagyon őszinte leszek, hiszen egy blog attól is jó, hogy az ember őszintén fogalmazhatja meg a gondolatait. Elmondom hát, hogy engem egy árvíz vagy egy váratlan vörösiszap betörés jobban meg tud érinteni mint például egy Ázsiában vagy Afrikában történt tömegkatasztrófa, még ha ott esetleg több száz áldozata is van a szerencsétlenségnek. Lehet, hogy nem leszek népszerű ezekkel a gondolatokkal, de én tényleg így érzek. Sokszor nem is értem miért kerül be a mi híradásainkba ha mondjuk valahol Afrikában vagy Ázsiában egy autóbusz utasai balesetet szenvednek és a balesetnek vannak halálos áldozatai is. Közel 7 milliárdnyian élünk ezen a földön, naponta milliók halnak meg, miért fontos nekem tudnom arról, hogy valahol Afrikában vagy Ázsiában 20 ember meghal autóbusz balesetben? Akárhogy szeretném, érzelmileg nem tudnak ezek a hírek megérinteni. Sajnálatos persze ha emberek halnak meg de ők nekem ismeretlenek, idegenek, semmi nem köt hozzájuk azon kívül, hogy emberek ők is. Egy idegen ország lakói, egy idegen kultúrán felnőtt nép képviselői.

Persze - gondolom mindenki érzi - hogy itt nem a földrajzi különbségek a meghatározók, hanem az, hogy magyarok vagyunk. És itt mindegy hogy hol magyar az ember. Mint írtam ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanaz a történelmünk, mi mindnyájan Petőfi versein, Móra Ferenc novelláin nőttünk fel, az ő költői és írói tevékenységük határozza meg a viszonyunkat egymáshoz és a hazánkhoz. Vagy ha mi már nem is a szüleink még igen. Nekem ugyanolyan magyarok a Kanadában vagy Ausztráliában élő magyarok mintha a szomszéd utcában élnének. Vannak rokonaink Kanadában, itt is írtam róluk. Ők is magyarok. Ez az ami közösséggé formál bennünket és ebbe nem ugyanolyan súllyal férnek bele érzelmileg az afrikai, ázsiai országokban tragikusan elhunyt áldozatok. Persze, sajnálatos az is, de rám igazán a honfitársaimat ért tragédiák hatnak, én őket tudom igazán sajnálni. Szegény kanadai magyar fiú egyedül halt meg nemrégiben Afganisztánban mégis jobban megrendített mint egy autóbusznyi áldozat valahol egy távoli afrikai országban. Hát sajnálom, de ez van. És akkor még nem említettem a nemrégiben fiatalon elhunyt itthonról kikerült hősi halottainkat.

Ezért rendít meg engem most a vörös iszap által meglepett és elöntött embertársaim sorsa, és ezért rendített meg június elején az árvízkárosultak helyzete is. Jó képzelőerőm van, el tudom képzelni a lakásunkat amint 30 centi magas vízben állnak a bútorok, a bútorok alsó polcain vízben tocsognak a ruhák és cipők, a konyhai szekrényekben az edényeket lepi el a szennyes víz, a fürdőszobában a mosógépet és a lomkamrában minden vízben áll amiket még kár lett volna kidobni. És ezen az sem változtat sokat, hogy ez az árvíz része vagy ronda vörös salakos iszap az ami ellepi.

És tényleg sajnálom őket. Tudom a társadalom megmozdul majd. Hallom már megnyílott újra a lehetőség, hogy mobil hívásonként egy  bizonyos (talán 200 Ft) összeget ajánljunk fel a károsultaknak. Tehát az áldozatok nem maradnak magukra. De azt is tudom, hogy a károk megtérülése soha nem teljes, csak kis mértékben tudja enyhíteni a katasztrófák áldozatainak veszteségeit. Ebből sajnos csak rosszul lehet kijönni. Mindenesetre én részvéttel nézem szerencsétlenségüket és biztos vagyok benne, hogy mások sem érzéketlenül, hidegen és közömbösen szemlélik bajaikat. Úgy gondolom azért ez is valami.

Egy kicsit megint elmaradtam, de most már egy darabig nem megyek sehová. A régi olvasóim már tudják, hogy minden évben ebben az időszakban van egy konferencia Balatongyörökön, ahol kellemes - mondhatni baráti - társaság gyűlik össze, hogy néhány napig együtt legyen. Szándékosan írtam így hogy együtt legyen, mert ez valóban erről szól. Persze, fontosak az előadások is, de itt azért a lényeg tényleg a már már baráti együttlét. A távolabbról érkezők és a konferenciákat szervező kuratórium tagjai már szerda este megérkeznek, a pestiek és a közelebbről jövők inkább csak a csütörtöki megnyitóra. A társaság nagyjából ugyanaz. Kis ország vagyunk, a szakemberek köre sem változik egyik napról a másikra. A változás csupán annyi, hogy az idősebbek elmaradnak, a helyüket a fiatalok töltik be.

A jó hangulatú együttlét már a szálloda halljában kezdődik, ahol egy félreeső asztalnál a sok éve megszokott kollégák várják az embert, hogy átadják a konferencia kiadványát, a korsót és még néhány apróságot. Megmondják, hogy hol alszik az ember és kivel, elfoglalja szállását és hamarosan jöhet is le vacsorázni.

Tavaly egy kicsit nehéz éjszakám volt, így aztán kicsit visszafogtam magam. Kihagytam például a töltött káposztát. Nem volt nehéz, nem is volt igazán töltött káposzta csak néhány gombócszerűség a bő zaftban vagy minek is nevezzem. Nálunk az arányok a töltött káposztában fordítva vannak, a lé nagyon kevés, viszont a töltelék sok és szépen be vannak csomagolva a káposztalevélbe. Nem igazán tetszett a dolog, így aztán inkább egy marhapörkölttel indítottam galuskával. Szeretem a marhapörköltet, nem is tudom miért nem csinálunk mi itthon gyakrabban, talán mert tovább kell puhítani mint a sertéshúst vagy a csirkét én meg nem tudom kivárni. Nagyon finom volt, hajlottam is volna rá, hogy forduljak még egyet, de aztán nagyon jól néztek ki a sertésszeletek is gombás lecsós zaftban, inkább ebből ettem egy keveset rósejbnivel, hogy még egyebeknek is jusson hely. Ezután következett egy érdekes étel amitől első körben húzódoztam. Én elég húsos fajta vagyok, nem szívesen töltöm meg ilyen alkalmakkor a gyomrom tésztafélével,  inkább a húsokat részesítem előnyben. De azért csak visszamentem, még egyszer elolvastam a kirakott cédulát. Illetve elolvastam volna ha nálam van a szemüvegem. De nem volt, így aztán - az egyik pincér hölgy látva, hogy nem boldogulok - felvilágosított, hogy ez itt paradicsomos penne. Hm, penne - mondtam és valahogy kiszaladt a számon, hogy elég ronda neve van. Aztán félhangosan ízlelgetve a penne szót szót eljutottam oda, hogy nem is annyira. A hölgy vidám nevetéssel nyugtázta, hogy egyre kevésbé találom csúnyának az étel nevét, sőt már egyre mosolygósabban ízlelgetem felismervén az elnevezésben rejlő bizonyos áthallásokat. Hát ebben a pennében kicsit sok volt a tészta kevés a hús, de azért jó volt. Ezután már éppen csak egy kevés pulykahúst ettem. Mint írtam most vigyáztam rá, hogy vacsorára ne terheljem túl a gyomrom. Az italt - mint nélkülözhető dolgot - végleg korlátoztam, így aztán tényleg kiválóan aludtam.

A reggeli taglalásától eltekintenék, szokványos reggeli volt, bár egy kicsit talán több mint a szokásos. Reggeli után megérkeztek a még hiányzó résztvevők is. Ilyenkor a hallban a haladási sebesség szinte nullára csökken mert állandóan meg kell állni hogy szót váltson az ember a tavaly óta nem látott kollégákkal. Aztán eljött a kezdés ideje, a szépen kiöltözött társaság elfoglalta a helyét a teremben, a főemberek az elnökségben és kezdetét vette a konferencia, aminek lendületét csak kismértékben törte meg a szünetben felszolgált tejfeles, sajtos, fokhagymás lángos, no meg az a 3 decis sör és a kávé amivel az ember pontot tesz az étkezés végére. Ezután újabb előadások, majd az ebéd következik. Ez már nem önkiszolgáló rendszerű, itt sem adnak keveset de azért az emésztő rendszerem kissé magához térhetett és rendezhette sorait.

Ebéd után jól eső ücsörgés következett ahol a figyelem és az álmosság küzdött egymással, a harc szakadatlanul folyt, időnként az utóbbi győzedelmeskedett, de csak néhány másodpercre, hogy utána az ember megrázza magát és meredten bámuljon a vetítő vászonra és próbálja megtalálni az elveszett fonalat.

Az előadásokat követően a résztvevők egy része együtt marad, most már mint az alapítvány közgyűlése, hogy meghallgassa a beszámolókat és néhány kérdésben döntsön a jövőre vonatkozólag. Mire ezzel végeztünk nem sok idő marad, hogy ráhangolódjon az ember az esti baráti találkozóra, ahol a hangsúly a baráti beszélgetéseken van de nem elhanyagolható szerepet játszanak a finomságok sem, amiket szorgos asszonyok szolgálnak fel a résztvevőknek. Lényegében ez egy vacsora, amelyet követően a társaság átrendeződik és kezdetét veszi a jó hangulatú éneklés, nótázás. Én már ezekből ki szoktam maradni, de nótásabb kedvű kollégák elég sokáig szoktak együtt maradni. Bár amint hallottam idén viszonylag hamarább lefeküdtek, éjjel 2 órára már teljes csend borította a szállodát.

Dacára a nehéz éjszakának azért péntek reggel időben fel volt mindenki, talán a szemeken látszott egy kicsit, hogy az elmúlt éjszaka a szokásostól eltérőbb volt. Reggeli után azonban most is megtelt az előadóterem, hogy meghallgassuk az utolsó előadásokat is. Mivel ilyenkor már korábban van az ebéd a szünetben a lángos már elmaradt, nem is baj, annál jobban esett a kis üveg sör, az üdítő és a kávé.  Aztán eljött a zárszó ideje is, és ezzel véget is ért az idei konferencia. Még egy gyors ebéd, búcsúzkodások, aztán egymás után gördültek kifelé az autók a szálloda kapuján. Jól eső érzéssel nyugtáztuk, hogy megint jó volt Balatongyörökön, reméljük jövőre is jöhetünk. Immáron majd a 44. alkalommal.

A minap juhbeles virslire vágytam, vettem hát vagy 3 párat. Úgy gondoltam, hogy hármat megeszem az egyik étkezésre, aztán ha ízlett még mindig megehetek hármat egy másikra. Persze ez a feltételes mód, hogy ha ízlik túlzás, hiszen én idáig akármilyen juhbeles virslit vettem, az mind ízlett. Nem véletlenül van az ára mindig ezer forint felett, van ahol megközelíti az ezerötszáz forintot is. Ebből is látszik,  hogy a magamfajta ember nem mindig juhbeles virslit eszik ha virslire vágyik, többnyire beéri egyéb virslikkel is, bár a legalsó árkategóriát már kerüli, mert ott már senki nem tudja miből készül kilónként 320 forintért. Megvettem tehát a juhbeles virslit, ha jól emlékszem 1100 Ft/kg áron, hazamentem betettem a hűtőbe és másnap reggel az volt a reggeli.

Megmelegítettem a virslit, soha nem szoktam főzni csak melegíteni. Szóval megmelegítettem, belenyomtam a mustárba, kicsit meg is forgattam benne, szeretem ha bőven van rajta globus mustár, beleharaptam, kicsit rágcsáltam és megállt bennem az ütő. Illetve a rágcsálás. Még a szám is tátva marad egy kicsit. Ennek a juhbeles virslinek ugyanis nem volt juhbeles virsli íze. Hogy milyen íze volt? Hát nagyjából olyan mint az olcsó virsliknek. Hát ez baj. Nagy baj, mert a juhbeles virslit az ember bizalom alapján veszi. A vevő tudja, hogy amit vesz az egy drága virsli, a legdrágább kategória, de ezért garantáltan finom virsli. Ha nem is borjúhúsból készült mint Erdélyben csinálták a háború előtt, de húsból. Mivel drága, nem is gyakran vesz ilyesmit. Ha nem is ünnep, mindenképpen fontos esemény amikor ennyi pénzt szán az ember virslire, akkor amikor a feléért is lehet már viszonylag jó virslit venni.

Tehát a vevő, úgy érzi, hogy itt egy hallgatólagos megállapodást kezd az egyik fél felrúgni. És ez a hallgatólagos megálapodás nem fél évtizedes, nem két évtizedes, amióta eszemet tudom mindig így volt. Mindig létezett juhbeles virsli, csak meg kellett fizetni. Mint ahogy én is most. Na jó, nem mindig. Nem volt az 50-es években és talán és a 60-as évek elején sem. Tehát a vevő úgy érzi, hogy elérkezett oda a hazai kereskedelem egy része, hogy amikor a vevő azt mondja juhbeles virslit kérek, korántsem azt kapja amire számít. És ez nem jó, mert ezentúl már a juhbeles virslit is bizalmatlanul szemléljük. Főleg mert ezt a csemege pultnál árulják, nem tudni ki és hol gyártotta, nem tehetjük meg, hogy ezentúl elkerüljük ennek a gyártónak a termékeit, nem. A juhbeles virsli ott áll a hűtőpultban ízléses kúp vagy piramis alakú halomban se gyártó se szavatosság se semmi, egyedül a bizalom az ami meghatározza az eladó cég és vásárló közötti viszonyt. És ezt a viszonyt látom én csorbulni azzal, ha a drágán megvett virslinek nem olyan az íze mint amit az ember megszokott az évtizedek alatt. Bízom benne, hogy az általam tapasztalt és most leírt eset csak szórványos jelenség, a jövőben nem fog előfordulni. Jó lenne, mert a kereskedelem termékeinek egy része - és nem csak a virsli - szintén a bizalmon alapszik. Én azt a minőséget nyújtom amit kérsz, te meg kifizeted érte a szokásosnál magasabb árat. Jó lenne ha így maradna.

Az utóbbi időben sok szó esett itt a nyelvtanulásról, nyelvtudásról. Folytassuk hát a témát kissé könnyedebb formában. A dolog 1972 kora őszén  történt, akkor amikor az utolsó évemet kezdtem az egyetemen. A dátumból ítélve közvetlenül a tanév elején, az első héten lehetett. Ekkor került sor a Bányamérnöki Kar hallgatói által szervezett Nemzetközi Tudományos Diákköri Konferenciára. A dolog valóban nemzetközi volt, ha jól emlékszem voltak majdnem minden szocialista országból, de voltak a Német Szövetségi Köztársaságból, Angliából és Olaszországból is.

Pénzben nem szűkölködtünk, a bányavállalatok jelentős pénzekkel támogatták a konferenciát. Jól emlékszem, hogy Bese Vilmos,  isten nyugosztalja, aki akkor a MOL vezérigazgató helyettese volt 50 ezer forintot adott a konferencia kiadásaira. Gondoljuk el, mekkora pénz volt ez akkor. Jutott tehát minőségi papírra nyomtatott díszes kivitelű meghívóhra, díszes mappára a konferencia elnevezésével, tollra és természetesen kulturális programokra, fogadásokra és egyéb kiadásokra is. És természetesen a legmodernebb tolmács berendezésre, amit akkortájt szereltek be a II-es előadóba.

Talán futotta volna még szinkrontolmácsokra is de mi már erre nem akartunk költeni, úgy gondoltuk ezt megoldjuk magunk. Meg is oldottuk. A német és angol nyelvet felvállalták a H. lányok Pécsről, akik végzős bölcsészként tanulták ezeket a nyelveket. A franciát egyik társunk kedvese vállalta, aki francia szakos egyetemista volt valamelyik egyetemen. Az oroszt pedig - ami azért elég nagy magabiztosságra vall - én vállaltam el. Mert hát én nem bölcsész voltam hanem egy műszakis hallgató aki csupán lelkesedésből tanulgatott oroszul.

Az érkezőket kollégiumban szállásoltuk el aztán az érkezés másnapján kezdetét is vette a konferencia. Az egyetem és a kar vezetése is magáénak tekintette a rendezvényt, a legmagasabb szinten képviseltették magukat a megnyitón. Meg is érdemeltük, mert hazai Tudományos Diákköri Konferenciára minden évben sor került az egyetemeken, még országos szinten is, de nemzetközi a miénk volt az eső.

A plenáris előadások fordítását még elég könnyedén vettük. Mi fent a tolmácsfülkékben - egymástól elszigetelve - hallgattuk az előadókat és rögtön fordítottuk is a mikrofonba, amit a résztvevők hordozható vevőkészülékeken hallgattak. Ezek olyan jó irodalmi szövegek voltak, minden szinkrontolmács ilyenekről álmodik.  A mélyvíz délután volt amikor a külföldi előadók számoltak be kutatási tevékenységükről. Sorra léptek az emelvényre a német, csehszlovák, olasz, bolgár előadók, mi meg derekasan küzdöttünk a tudomány legkülönfélébb területeiről szóló szakszavakkal. Egyszer szivattyúkról, másszor villanymotorokról szóltak az előadások, de volt ott kőzetmechanika és geológia is bőven. Sajnos az ábrák sem sokat segítettek mert mire az egyik lány lefordította a német előadó szövegét magyarra addigra az előadó már újabb diára váltott és én hiába néztem volna onnan az adatokat és a diagramokat már sehol nem voltak.  Így aztán elég nehéz dolgunk volt, de küzdöttünk derekasan.

Én az egyik angol fiú előadásánál sokalltam be. Szép szál magas fiú volt, optikai feszültségvizsgálattal foglalkozott. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy ha egy műanyag szerszámmal próbálunk forgácsolni a szerszámon optikai módon láthatók lesznek a feszültségeloszlások és feszültségcsúcsok. Fordítottam én lelkesen de egyszer csak elveszítettem a fonalat. Mert az ember gondolkozik, hogy tudná lefordítani, közben megy az előadás, az angol tolmács fordítja magyarra, ábra már sehol, az ember ilyenkor elérkezik egy olyan állapotba hogy se előre se hátra. Leáll a fordítással teljesen, feladja. Közben azon gondolkodik, hogy mi legyen? Eközben a fülhallgatókból nem hallatszik semmi, az oroszul értők tekingetnek hátrafelé, hogy mi van, élek-e még? Én meg csak jártatom az agyam, hogy most mi a fenét csináljak? A csend egyre sűrűbb lesz, a hátra tekingetők egyre kérdőbben néznek az emberre és akkor azt éreztem, hogy most a legfontosabb, hogy beszéljek. Mindegy hogy mit, csak mondjak valamit mert ennél a kínos csendnél semmi sem rosszabb. És akkor bejelentettem, hogy sajnos elveszítettem a fonalat, ezt az előadást már nem fordítom tovább viszont vicceket fogok mesélni. Csupán arra kértem a résztvevőket hogy a poén elhangzása után őrizzék meg nyugalmukat és viszonylag szolíd mosollyal nyugtázzák a vicceimet. Én balga, azt hittem egy jó viccet meg lehet állni nevetés nélkül. Hát kedves olvasóim nem lehet. Természetesen mindenki kíváncsi volt mi a vidámság oka a keleti blokkban. Csehek, szlovákok, NDK-sok, bolgárok lengyelek és szerbek nevettek a viccen amit elmeséltem. Ez volt az a pillanat amikor aztán végképp elnémult az orosz csatorna, én meg lapítottam a következő előadás kezdetéig. Hát ez is az oka, hogy azóta sem vágyom szinkronfordítói babérokra. Ha vállalkozom is ilyesmire akkor csak úgy ha minden mondat után időt hagynak a fordításra.

Aztán néhány nap alatt lementek az előadások és elindultunk egy országjáró kirándulásra. Mi akik szerveztük és végigcsináltuk az egészet és a külföldi vendégek. Én már a pontos útvonalra nem emlékszem de megfordultunk Visegrádon és Leányfalun is. És természetesen Pesten. Megmutattuk a vendégeknek a fővárosunkat és megebédeltettük őket a patinás étteremben a Pilvaxban. Persze mi is ott ettünk, életemben először és utoljára. Visegrádon felmentünk a Fellegvárba, Leányfalun aludtunk a Bányász Szakszervezet gyermeküdülőjében. Igaz az ágyak kissé rövidnek bizonyultak, különösen Peter Dunn barátunk számára aki biztos volt vagy 190 centiméter. Viszont a szoba volt vagy 70 személyes így nagyon nem érezte senki magányosnak magát. Én nem először voltam ebben a szobában, vagy ahogy ott nevezték pavilonban. Gyerekkoromban nyaraltam már én ebben az üdülőben. Volt velem egy angol társalgási zsebkönyv is, jól szórakoztunk azon, hogy vadabbnál vadabb előre gyártott mondatokat olvastam fel az angol fiúknak. Megtapasztalhattuk, hogy milyen színvonalas beszélgetést lehet lefolytatni bármely nyelvkönyv első két leckéjének ismeretében, ha az ember megfelelően váltogatja a kérdő és kijelentő mondatokat és időnként csodálkozva teszi fel a kérdést és a válasz során sem fukarkodik a mimika adta kommunikációs lehetőségekkel. Én akkoriban még elég gyatrán tudtam angolul, de dőltünk a nevetéstől amikor Peter Dunn barátommal tartalmas beszélgetést folytattunk a Báti-Véges Angol nyelvkönyvének első leckéje alapján. Kicsit hasonlóan ahhoz amikor egyszer valami színész elszavalta a pesti telefonkönyv néhány oldalát.

Szóval vidám élet folyt abban a pár napban. A pénzzel sem kellett fukarkodnunk. Még az utolsó nap sem amikor már kikísértünk mindenkit. Kit Ferihegyre, kit a Nyugati- vagy Keleti pályaudvarra. Aztán mikor mindenki elment azonmód fáradtan, kissé megviselten benyomultunk a Keleti pályaudvar - akkor még első osztályúnak minősülő - exkluzív éttermébe. A pincérek mikor megláttuk bennünket rémülten rohantak elénk, hogy nehogy már rontsuk az üzletmenetet enyhén szakadt külsőnkkel. De amikor a főszervező társunk szerényen megjegyezte, hogy mindenki azt és annyit eszik amennyit akar, a főpincér mindjárt lelkesebben csapkodta a szalvétájával az egyébként is makulátlan asztalterítőket, hogy csak tessék tessék uraim, foglaljanak helyet. És mi helyet foglaltunk és ettünk és ittunk aztán megint ettünk és megint ittunk és nagyon jól éreztük magunkat. A jól végzett munka öröme hatalmasodott el rajtunk. Meg na persze az elfogyasztott italmennyiség is. Néhány óra múltán virágos hangulatban ballagtunk ki a külső vágányokhoz, mert a miskolci vonatok már akkor is onnan indultak.

Mindezek után bőséges képanyaggal illusztrálnám az elmondottakat:

Az első sorban bal szélen áll a német nyelvi tolmács, sajnos a nevére már nem emlékszem. Közte és a dohányzó nyugatnémet fiatalember között egy magyar hallgató áll, Stipi barátunk. Középen - vállán egy tarisznyával - a főszervező évfolyamtársam, mellette hátrafordulva a cseh vendég táskával, majd következik nyakkendőben és zakóban a másik cseh vendég, jobb szélén pedig Zsuzsa aki az angol nyelvű fordítást végezte. Ők testvérek voltak egyik hallgatótársunk testvérei. Bal szélen sötét szemüvegben azt hiszem a másik fiú áll Nyugat-Németországból.

Bal szélen megint a cseh vendég van, középen hátul dzsekiben a német nyelvi tolmács, az a magas fiatalember pedig Peter Dunn, az egyik angol hallgató. A többiek fogadó magyar egyetemisták.

Itt Zsuzsa és a bolgár vendég látható, gondolom valami útikönyvet bogarásznak.

Itt Zsuzsa, az angolos látható a nyugatnémet résztvevővel.

Az olasz fiú (balra) egy hazai vendéglátóval,  tőle jobbra megint a cseh fiú.

Balra az angol, jobbra a bolgár vendég. Leányfalun vannak a pavilon előtt.

A nagyra nőtt angol fiú akinek előadásába beletört a bicskám.

A két cseh között állóra sem emlékszem. Középen és balra egy-egy magyar társunk van. Közöttük az olasz fiú áll.

Balra az olasz fiú ül, középen a bolgár, a jobb szélen pedig Atyus a magyar szerevezők részéről, aki nekem igen jó barátom.

Még egy csoportkép. A másik angol Zsuzsa felett van.

Ezek a képek pedig ebéd után készültek.

Itt újabb magyar arcok is feltűntek.

Szép idő volt ma. Vénasszonyok nyara. Jó lenne ha még jövő héten jó idő lenne, aztán nem bánom jöhet az ősz meg a tél. Régen - még a szocializmusban - ilyentájt felkerekedtünk és elutaztunk a Nyírségbe almát szedni. Vonattal mentünk. Először kibuszoztunk a pályaudvarra, később a vasutasok összedughatták fejüket az egyetem vezetőivel, mert megoldották, hogy az egyetem melletti fűtőműnél szálltunk fel a vonatra és meg sem álltunk Nyírtassig, Kemecséig, vagy Dombrádig. Ott aztán egy elég visszafogott komfortfokozatú szállás várt bennünket az állami gazdaságok egy-egy telephelyén. Nekünk tanároknak kissé jobb színvonalú jutott, a hallgatóknak már egy kicsit rosszabb. Azért nem panaszkodtak ők sem.

Munka után ha akartak bemehettek a közeli faluba vagy városba. Gyakran Kisvárda is elérhető közelségbe került. Egyet kértem, mindig tudjam, hogy ki ment el. Jöttek, szóltak, mentek. Mi tanárok nem nagyon mentünk sehová, vacsora után elüldögéltünk még egy keveset az ebédlőnek kinevezett sátorban vagy a közeli étteremben, ahol meg tudták oldani az étkeztetésünket, aztán lefeküdtünk. Baj soha nem volt senkivel.

Egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a táborvezető. Vagy ahogy egyik kollégám mondta annak idején, bandagazda. A bandagazdának több felelőssége volt mint a többi tanárnak. Ő felelt mindenért. Aztán az ő dolga volt néhány nap múltán az egyetemen kifizetni a munkadíjat is. Mert azt is kaptunk. Igaz, levonták belőle a tartási költségeket. Az étkezést biztosan, de lehet hogy a szállásra is vontak valamennyit. Mikor megérkeztünk azzal riogattak bennünket, hogy ha valaki annyi almát sem szed le mint amennyi az ellátását fedezi be kell majd fizetni. Ez hatott. Igyekezett mindenki annyit dolgozni, hogy legalább befizetni ne kelljen. Igaz sokan nem is törekedtek a nagy teljesítményekre, inkább egy folyamatos munka volt a jellemző. Azért voltak hülyéskedések, csak hogy a jó hangulat fennmaradjon. Ilyenkor rövid időre abbamaradt a munka. Mint ahogy a tízórai idejére is. A tízórai szinte minden alkalommal zsíros kenyér volt. Néha paprikával, ilyenkor kissé boldogabban nyomtuk befelé a zsíros deszkát. Néha egy-egy párocska eltűnt rövid időre, kérdésemre hogy hol vannak csak homályos felelet volt a válasz, aztán nemsokára az eltűntek is megkerültek és szedték tovább az almát. Nekünk tanároknak nem volt kötelező dolgozni de gondolom mondanom sem kell, hogy dolgoztunk. Hol az egyik brigádnál segítettünk be, hol egy másiknál.

Éjszaka már hidegek voltak, de napközben jó melegen sütött a nap. Egyszer direkt azért vettem Kisvárdán egy hőmérőt hogy megmérjem hány fok van a szobákban amikor reggel 6-kor bemegyek a tömegszállásra a fiatalokat ébreszteni. Hát bizony általában 12-13 C volt. Ők azért nem fáztak, nem paplannal takaróztak mint mi, hanem hálózsákokban. Ha egy-egy esős nap becsúszott nem nagyon bántuk. El voltunk a táborban. Előkerültek a kártyák, gitárok, eltelt az idő.

Az egyetemen mindig vegyes információk keringtek ezekről az almaszedésekről. Ezek a kitelepülések az oktatási rektorhelyettes alá tartoztak. Egyszer gondolt egyet a rektorhelyettes úr és ő is jött velünk, hogy saját maga győződjön meg mi igaz a szóbeszédekből. Bányász volt, természetes volt hát, hogy a mi szobánkban kvártélyoztuk el. Mire elérkezett a másnap reggel megjött az egész napos eső is. Bár jobb ha azt mondom, hogy a kétnapos eső is. 2 napig várta hogy elálljon és kimenjünk dolgozni, végül hazament. Gondolom jó néhány teendő várta otthon is, nem nagyon volt neki sem aki megcsinálja. Aztán mikor elment kisütött a nap és mentünk mi is ki az almásokba.

Eleinte egy hetesek voltak ezek a kiruccanások, később már 2 hetesek. Lehet, hogy csak a tanároknak. Nem tudom. Majd Lajos kiigazít. Legalábbis bízom benne.:) Az viszont tény hogy 2 hétre már a tanárok közül nem szívesen vállalkozott senki, itt már váltottuk egymást. Ezzel meg már úgy voltunk, hogy ha meg már úgyis váltunk akkor nem hetente váltottunk hanem 2-3 naponta. Így aztán csak jobban ki lehetett bírni.

Hát a tisztálkodási lehetőségek elég korlátozottak voltak, de azért kétnaponta mindenki megoldotta valahogy a tusolást. Aki meg úgy gondolta, hogy majd Miskolcon, azt azzal riogatták, hogy ha nem mosdik rendesen nem másznak vele egy fára.

Hogy mennyire voltak hasznosak ezek az almaszedések? Nem tudom. Alma sok volt, sokkal több mint most, szerintem szükség volt a sok diákkézre. Persze nem úgy szedték mint az állami gazdaság dolgozói, de azért nem dolgoztak ők rosszul. Biztos lesznek vélemények ez ügyben is, gondolom mindnyájan szívesen megismerkedünk velük. Meg ha úgy adódik vitatkozunk is majd. :)

Soha nem gondoltam arra, hogy én fordító programot használjak. Úgy gondolom, hogy a fordításhoz nagyon is szükséges az emberi agy, azt  egy gép soha nem fogja tudni tökéletesen helyettesíteni. Látszik ez abból is, hogy időnként mindenféle idegen címekről kapok leveleket, amelyekben rettenetesen rossz magyarsággal próbálnak meggyőzni arról, hogy milyen fantasztikusan jól járok ha követem a levélben írottakat Ettől jobban csak az vidít fel ha (igaz újabban már egyre ritkábban) veszek valami kínai cuccot és elolvasom a hozzá adott használati utasítást. Gondolom ugyanaz a fordítóprogram csinálja mindkettőt. Vagy ha nem is ugyanaz, akkor hasonló.  Meg is mosolyogtam ezeket a próbálkozásokat mindaddig amíg fel nem installáltam a gépemre a Google Chrome nevű böngészőt. Nem tudatosan történt a dolog, legalábbis nem teljesen. Igaz, hallottam már róla, sok előnyét emlegették akik ajánlották, de én többé-kevésbé meg voltam elégedve a jó öreg tüzesrókámmal, a Firefox-al. Igaz, vannak hiányosságai de azért jó vele dolgozni. Aztán némi gondom történt a régebben használt víruskeresőmmel, kipróbáltam egy másikat az Avast-ot. Ez is ingyenes és nagyon megbízhatónak látszik és kényelmes a használata is. Ez viszont telepítéskor megkérdezte, hogy telepítse-e a Chrome-ot? Oké válaszoltam neki, telepítsd! És telepítette. Én meg időnként ráklikkelek, főleg a gép bekapcsolása után mert hamarabb üzemkész mint a Firefox.

Ennek van egy szolgáltatása, hogy megadja, milyen nyelvű a behozott oldal, és felajánlja, hogy lefordítja. Egyszer nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ráklikkeltem, az meg lefordította. És mit ád Isten? Nagyjából megértettem mit írnak azon a bizonyos oldalon. Egyébként ez volt az a bizonyos oldal:

http://www.dw-world.de/dw/article/0,,4228619,00.html

Meg ez:

http://www.berlinonline.de/berliner-kurier/archiv/.bin/dump.fcgi/2010/0722/berlinbrandenburg/0012/index.html

Annyi időm nem volt akkor, hogy szép komótosan nekiálljak elolvasni, de ez a fordító program egész jól megtette. A lényeget megértettem és nem kellett hosszú időt eltöltenem a fordítgatásával. Vagyis van értelme ezeknek a fordító programoknak. Legalábbis ha gyorsan szeretnénk nem igazán magas színvonalú eredményt elérni. Egyébként a magyar szöveget olvasni kell, apróságoknál nem szabad leragadni és nagyjából érthető lesz a szöveg.

Aztán ma mielőtt elkezdtem írni benéztem a Morgómedvébe. Látom ki van írva, hogy az oldal nyelve angol. Mármint az én Morgóm. Ez jó - gondoltam és elmosolyogtam magam. Kíváncsi voltam mi történik ha megkérem a Chrome-ot, hogy fordítsa már le nekem magyarra. Szívbaj nélkül megcsinálta. Magyarról magyarra. Azért ezt precízebben csinálta mint ahogy korábban fordított. Nem teljesen ugyanazt adta vissza mint amit fordított, de jobb volt mint szokott lenni. Érdekes dolog ez. Gyakrabban fogom használni. Főleg ha nem lesz sok időm és sokat kell majd gyorsan átfutnom. És persze csak idegen nyelvről magyarra. Fordítva nem igazán bíznék meg benne.

Végül néhány gondolat, hogy miért is olvasgatok én epekövekről az Interneten? Hát mert van egy csomó. Minden ultrahangos vizsgálatnál megjegyzik a vizsgáló orvosok, hogy van egy csomó epekövem, tudok-e róla? Tudok, mondom, és megköszönöm, hogy megemlítették. És ennyiben maradunk.  A háziorvosom is próbál rávenni, hogy vetessem ki őket. Nagyjából hasonló mosollyal nyugtázom az ő ötleteit is, mint az ultrahangos vizsgálatokat végző orvosokét.

Nemrégiben azonban olvastam egy blogbejegyzést, és amit ott elolvastam nagyon elgondolkoztatott. Ajánlom másoknak is elolvasásra:

http://bikfic.blogspot.com/

Nagyon régen és nagy élvezettel olvasom bikfic blogját. Ha már ott vannak a kedves olvasók kicsit nézzenek is körül. Az az írás amiről most beszélek augusztus 25-én kelt. Kicsit hosszú de megéri elolvasni azoknak akik hasonló gondokkal küzdenek. Most ott tartok, hogy megpróbálok megszabadulni további kilóktól és rászánom magam a műtétre. Ha a háziorvosom netán olvasná ezeket a sorokat, kérem nézze el nekem, hogy nem az ő javaslatára szánom rá magam a dologra. Az emberi természet tényleg bonyolult dolog, soha nem lehet tudni ki mire és hogy reagál. :)

Tehát a dolgot eldöntöttem, csak idő kérdése mikor szánom rá magam igazában. Mindenesetre érdekes dolog ez a laparoszkópos megoldás. Remélem vannak nekik hosszabb kiszerelésben ezek a dolgok mert azért nekem a - jelentősre tervezett fogyás dacára is - valószínű valami extra hosszú cuccokra lesz majd szükségem.:) Bár ennek is megvannak az előnyei. Egy kocsmai nézeteltérés során mindenféle bugyli bicskával nem tudnak jelentős kárt okozni az emberben:)

Megmondom őszintén, amikor először láttam a TV-ben ezt a soproni kéménybontást a darun lógó munkagéppel nekem is égnek állt a hajam. Akkor én valami olyasmit láttam, hogy a darun lógott egy edényféle, olyasmi mint egy nagy vödör és amit ömlesztett anyagok emelésére és szállítására használnak, és azon helyezkedett el - elég bizonytalanul - a munkagép a lánctalpaival, benne a kezelővel. Most azonban kicsit körülnéztem az Interneten és látom, hogy nincsen semmiféle edény, a gép láncokon lóg, nagyjából vízszintesen, és ha nem szakad el a lánc vagy a daru kötele, és a bontásnál fellép erőktől sem változik meg erőteljesen a gép helyzete akkor a dolog megúszható nagyobb  baj nélkül. Igaz, ezt csak addig lehet csinálni amíg nem jár arrafelé egy munkaügyi felügyelő. De mint tudjuk arra járt.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Az első híradások arról szóltak, hogy "egy éppen arra járó munkaügyi felügyelő" észrevetette stb. Ez kicsit hihetetlennek tűnt nekem mert például egyetlen rokonom és ismerősöm sem dolgozik ilyen felelős beosztásban, életemben nem találkoztam egyel sem, mástól sem hallottam, hogy például egy munkaügyi felügyelővel utazott volna együtt a vonaton, vagy evett volna szalontüdőt az önkiszolgáló étteremben. Ezenkívül mindig volt egy olyan érzésem, hogy a felügyelők nem véletlenül járnak arra amerre járnak és fülelik le sorban a szabálytalanságokat. Mint a híradásból megtudtam itt sem véletlenül jelentek meg, hanem bejelenésre. Bár ez esetben azon sem lepődnék meg ha nem a bejelentés miatt mentek volna ki, hiszen elég magasan lógott ez az egész, gondolom fél Sopron láthatta mikor az eget kémlelte, hogy meddig tart még ez a lehetetlenül vacak, esős időjárás. Ekkora területen bizony előfordulhatott egy eget kémlelő munkavédelmi felügyelő. Ami persze szerencsés dolog mert a módszer tényleg nem teljesen megnyugtató. Jól tették, hogy közbeléptek az illetékesek, véletlenül se essen emberéletben kár, még ha a kezelőt nem bikacsökkel is ültették a gép székébe. Mielőtt továbbmennénk néhány kép segítségével vegyük szemügyre a munkavédelmi felügyelőség által kifogásolt módszert:

A további képen viszont már azt láthatjuk, hogy visszaállt a rend, a munkások most már emelőkosárból, a munkavédelmi szabályoknak megfelelően bontják a kéményt. Igaz, elég lassan haladnak mert a téglák eléggé egymáshoz értek a az elmúlt évtizedek során, de nincs más mód, ezzel a módszerrel kell dolgozni, még ha lassú is. Mint írják robbantani nem lehet mert körös-körül épületek vannak, daruval felemelt géppel megint nem lehet, marad ez a kézi üzemmód a maga kis hatékonyságával:

A média érdeklődésének köszönhetően egy videón is megnézhetjük a sajátos módszert:

https://www.youtube.com/watch?v=kDU5UvcyuBk&feature=player_embedded

Na persze nem mindenhol ilyenek éberek a munkavédelmi felügyelők. Például Ausztriában sem ahol egy 15 tonnás rakodógép mászik fel egy 20 méter magas torony tetejére, sokkal hajmeresztőbb módon mint a soproniak csinálták. Munkavédelmi felügyelőkről nem esik szó a körülbelül 9 perces YouTube videón, elképzelhető, hogy a gépen olvasható - egyébként híres cég - emberei blokkoltak minden arra járó munkaügyi felügyelőt és egy kocsmában itatták őket amíg a kotró újra földre nem ereszkedett. Mindenesetre munkavédelem ide vagy oda, tényleg fantasztikus volt amit a kezelő ezzel a géppel megcsinált. Érdemes rászánni azt a 9 percet és kivárni a végét:

https://www.youtube.com/watch_popup?v=RobaJKGMMiE

A filmet végignézve meg kell állapítanom, hogy tényleg tökös legény ez az osztrák sógor.:)

Tulajdonképpen a címben szereplő kifejezést így ismertem meg, évtizedeken keresztül ilyenformán találkoztam vele. Mostanában viszont szinte teljesen eltűnt, van helyette "Városi legenda". Valahol én is éreztem, hogy ez valami ilyesmit jelent, hiszen elég régóta ismerem az urbánusok és népiesek között időnként még mindig fellángoló ellentéteket.  A legend meg nyilván legendára utal, tehát magamban tudtam mit jelenthet, városi legendát. Nyilván mások is lefordíthatták és a - védjük nyelvünket az idegen szavaktól mozgalmak élharcosaiként - elterjesztették ezt a kifejezést.

Ami végül is valóban megfelel az urban legend-nek, de szerintem kevesebbet jelent mint az eredeti. Számomra az, hogy városi legenda nem igazán fedi le a dolog lényegét. Miért? Csak városon vannak legendák? Falusi legendák nincsenek? Ott nem keletkeznek legendák csak a városokon? Nekem az urban legend - a jelentése ellenére - jobban lefedte azt a dolgot aminek hitelessége megkérdőjelzhető, nem biztos, hogy igaz stb. Tehát úgy érzetem nem az urban szón van a hangsúly, nem az a lényeg, hanem a mondás másik felén a legend-en. Rólam közismert, hogy ha lehet kerülöm az idegen kifejezéseket. Célállomást mondok desztináció helyett, ellenőrző rendszert monitoring rendszer helyett és ha filmről beszélek nem mozit írok. És még sorolhatmnám. Itt viszont úgy érzem helye lenne az eredeti és megszokott kifejezésnek. Szerintem urban legend tehát és nem városi legenda.

Tudom, hogy keveset tudok erről az egészről, bizonytalan is vagyok abban jól írom-e egyáltalán. Csak az érzéseimet tudtam megírni. Kivételesen rá is kerestem, így sem lettem sokkal okosabb. Szívesen veszem a kiigazításokat, ha valami másképp van mint ahogy én látom.:)