Morgómedve

Azért kár, hogy nincs egy olyan hely ahová az ember beállítana egy szatyor régi számlával, banki papírral, régi adóbevallásokkal, aztán odaadná egy szakinak, aki átöntené egy kosárfélébe, lemérné, ugyanakkor kinyomtatná a számlát is, majd megvárná amíg az unatkozó pénztáros hölgynél kifizetem, ezután a szemem láttára beöntené egy hatalmas iratmegsemmisítő garatjába, alul meg látnám kijönni csíkokra szabdalva az irataimat. Esetleg megkérdezné, hogy hazaviszem-e, mint Sándor György a kalauz által kilyukasztott vonatjegy lyukasztóban maradt részét. Tiszta sor, nem kellene itthon laponként adagolni egy nem erre szánt iratmegsemmisítőbe. Gyanítom ha én "ledarálnám" az összes megsemmisítendő iratomat, utána ki is dobhatnám.

Nekem ugyanis rengeteg ilyen van. Én is tudom, hogy általában 5 évig kell az ilyesmit megőrizni, de - ahogy mondani szokás - láttam én már karón varjút. A Hivatal mindig túlsúlyban van velem mint ügyféllel szemben, jó ha az ember mindig elő tud venni valami papírt, feladóvevényt, dacára az 5 évnek. Így aztán minden alkalommal amikor meg kellett volna szabadulnom az ilyesmitől mindig arra gondoltam, hogy őrzöm még egy kicsit, nem sok helyet foglal, elfér.

Most viszont megszabadulnék legalább a 10 évnél idősebb cuccoktól. De ez is olyan sok, hogy nem akaródzik itthoni módszerrel megszabadulni tőlük. Van ugyan egy iratmegsemmisítőm, de azt sajnálom ezzel tönkretenni. Na most kellene a nagyüzemi iratmegsemmisítés. Ami nem hinném, hogy létezik, pedig jó lenne ha lenne. De nincs. Így aztán azt hiszem őrzöm még egy darabig ezeket az iratokat. Az fel sem merült, hogy kidobálom a szelektív hulladék gyűjtőbe  vagy a kukába. Annál én jobban tartok a rossz emberektől. 

Az elégetés szóba sem jön, panelben lakom radiátorokkal körülvéve. Mályiban elégetni megint nem jó, az égő papírlapokat felkapja a szél és viszi mindenfelé. Hát ez a helyzet kedves olvasóim ezekkel a számlákkal, adóbevallásokkal, iratokkal. Ha valakinek eszébe jutna valami jó megoldás ne hallgassa el előlem. Előre is köszönöm.

Az utolsó dolgozó évemben kaptam egy 5000 forintos vásárlási utalványt a szakszervezettől. El lehetett költeni sok mindenre, csak élelmiszerre meg italra nem. Törtem a fejem, hogy mire költhetném, óhatatlanul az járt a fejemben, hogy egy valamire kell elkölteni. Szédelegtem a volt Centrum áruházban az emeleten, ahol akkor is (meg talán most is) kínai árukat lehetett venni. Nagy nehezen megszületett a döntés, pontosan 5000 forintért lehetett venni egy aktatáskát, meg is vettem. Csak egy dologgal nem számoltam, hogy nekem már nagy szükségem nincs aktatáskákra. Nem jártam dolgozni, nem jártam fontos tárgyalásokra, egyébként is volt jó néhány táskám amit ezen ritka alkalmakkor magamhoz vehettem volna. Később derült ki, hogy egész jó állapotban lévő táskám is van, amin egyáltalán nem látszik, hogy használt lenne.

Még megvan az ajándékba kapott diplomata táskám is, amit ünnepélyesebb alkalmakkor vittem magammal, ahol fontos volt, hogy kicsit elegánsabb táska legyen velem. Ezt egyébként eléggé haszontalan jószágnak tartottam mert alig fért bele valami. Én ha a fővárosba utaztam mindig vettem finom dolgokat, aminek kellett a hely. A szocializmusban birkahúst a Garai piacon vagy a Vámház téri Vásárcsarnokban, újabban meg füstölt halakat, sós hering konzerveket az orosz boltokban. Hát ezekbe a diplomata táskákba nem sok minden fért ezekből.

Megvan még a 30 éve Moszkvában használt aktatáskám is. Ennek nagy előnye volt, hogy hatalmas mennyiségű élelmiszer és ital fért el benne. Moszkvában kellett is ekkora táska. Ott az ember soha nem tudhatta mikor jut valami finomsághoz némi sorbanállás után. Ebbe a táskába simán bele lehetett rakni 5-6 üveg Radeberger vagy Berliner sört, jó néhány Globus konzervet, mellé az aznapi kenyeret és ásványvizet, esetleg néhány kötet könyvet. Akinek Moszkvában nem volt ekkora táskája az meghalt. Vagy volt egy felesége, aki ezt a rettenetes beszerzési feladatot ellátta a családban, a ház urának meg elég volt egy diplomatatáskával villogni. Mert ilyen is volt, láttam eleget.

Én leginkább egy olyan táskát hordok amely némi szatyor jellegzetességet is hordoz magában, nem túl nagy, de azért jó tágas. Az egyik volt kollégám ajándékozta nekem, neki a cége ajánlott fel jutányos áron ilyen táskákat. Természetesen rajta a cég neve is. Annyira jutányos volt ez az ár, hogy vett belőle egy csomót, ebből kaptam én is egyet. Teltek múltak az évek, egyszer összefutottam a buszon a feleségével akivel szintén közeli barátságban voltam, viseletesnek találhatta a táskámat mert, mondta hogy majd szól a férjének, talán van neki még egy a padláson, nekem adja. Így is történt, hamarosan megkaptam, ami tényleg egy kicsit jobban nézett ki.

Viszont szerintem a régi sem nagyon volt elhasználva, így aztán egy alapos mosás után az újat tettem el a szekrénybe és maradt nálam az addig hordott táska.

És ha már a táskáknál  tartunk egyszer az egyetemen a szobatársammal szóba jöttek valahogy a táskák és ő mondta, hogy az egyik akadémikusunk még Sopronban talált az erdőben egy táskát gombázás közben, ma is azzal jár. Ez a beszélgetés lehetett olyan 1980 körül, a karunk 1959-ben költözött Sopronból Miskolcra, akkor valóban elég régi lehetett már a G. bácsi táskája is.    

Végül is az 5000 forintos  táskát soha nem hordtam, ott van a többi mellett. Vagyis tényleg egy haszontalan beruházás volt.

Kicsit késében vagyok megint. Holnap estére ajánlanék egy elég kemény filmet. Értékes film, nem fogja feldobni a nézőt. De ilyen filmekre is szükség van, ez is emberekről szól. Talán egy jó érzés is lesz a nézőben: fellélegezhet, hogy neki nem olyan élet jutott mint a filmbéli gyerekeknek. A tartalmat nincs értelme leírni, attól ami a Porton olvasható én sem tudnék jobbat írni:

http://www.port.hu/peremvideken_svinalangorna__beyond/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=57072124&i_topic_id=1

Holnap este 0.55-kor láthatjuk a Duna TV-n. Vagy ahogy a Port szokta írni, csütörtökön 0.55-kor.

Nemrégiben írtam, hogy nehéz helyzetek is adódtak egy-egy meghívás kapcsán. Most erről fogok írni.

A Szovjetunió nem az az ország volt, ahonnan könnyű volt külföldre utazni. Volt egy réteg amely a munkahelye kapcsán időnként el tudott utazni külföldre, többnyire a szocialista országokba. Az én ismerőseim többnyire ebből a körből kerültek ki. A családtagokra ez természetesen nem vonatkozott. Aztán mások befizettek egy társasutazásra. Ez sem volt könnyű, mert sokan voltak, utazási lehetőséghez nem csak azok jutottak akiknek volt pénzük, hanem jó "káderlappal" is kellett rendelkezniük. A harmadik lehetőség a meghívólevéllel történő utazás volt.

Ezt mi is ismerjük. Mi 3 évente utazhattunk nyugati országba, viszont úgy tudom meghívólevéllel nem volt akadálya a gyakoribb kiutazásnak sem. Ilyenkor a külföldi rokon küldött egy hivatalos meghívólevelet amelyben vállalta, hogy fedezi a kinttartózkodásunk költségeit. A magyar állam meg úgy gondolta, hogy neki ez nem kerül semmibe, menjen az állampolgár látogassa meg a rokonokat. Persze a jó káderlapra itt is szükség volt, amelynek jelentősége azonban fokozatosan csökkent. 

A Szovjetunió is abból indult ki, hogy ha neki nem kerül pénzébe akkor elengedi a polgárát, például Magyarországra. A nyugatra utazás lehetőségeit nem ismerem, a szocialista országokba való utazás lehetőségeit igen, leginkább a hozzánk való utazást. Ilyenkor az ember itthon elment a Városi Tanács megfelelő osztályára, bizonyos illeték lefizetése után kapott egy formanyomtatványt amely ugyan magyarul volt, de a szovjet közigazgatás szervei elboldogultak vele. Ebben az ember a szerv előtt vállalta, hogy a vendéget vagy vendégeket ellátja koszttal kvártéllyal, meg még zsebpénzt is ad neki. Magyarul felvállalta a teljes ellátást. Ez volt a meghívólevél. Ezt kiküldte az ismerősnek vagy barátnak és várta hogy az megérkezzen.  

A meghívott pedig elkezdte intézni az útlevelet, amelyet egy idő után megkapott. Benne egy beutazási engedély Magyarországra 30 napra. Vagyis hamarább haza lehetett menni, később nem. Az esetek többségében meg lehetett beszélni a meghívottal, hogy megértjük, hogy ritkán jut ki külföldre, de ennek ellenére legyen elég 2 hét. Nagy hibát követünk el ha engedünk a nyomásnak és belegyezünk a 30 napba. 30 nap irgalmatlanul hosszú idő, képzeljük el ezt egy két vagy három szobás panellakásban, de még egy családi ház sem elég nagy, hogy egy idő után ne legyen terhünkre a vendég. Nem beszélve az étkeztetésről, kirándulások, programok biztosításáról.

Én láttam ilyet, kicsit be is segítettem, de láttam azt is, hogy mennyire megviseli idős ismerősömet az egykori tanulóköri társnak és feleségének 30 napon keresztül való kísérgetése. A tankörtársak idős emberek voltak, a vendég felesége jóval fiatalabb volt. Nyár volt, kánikula, idős ismerősöm nagyon nehezen bírta.

Az itteni lehetőségek különfélék lehetnek. Amikor én Donyeckben jártam mi egy 55 négyzetméteres panelban laktunk, volt egy nagyobb és egy kisebb szoba. Oda lehetett volna meghívni a kinti kísérőmet, ha kedvező választ adtam volna a kérésére. Jobb a helyzet, ha van egy nyaraló, vagy azt oda lehet adni vagy a lakást. Így sem lehet magára hagyni a vendégeket, programokat kell szervezni nekik, bár kétségtelen lehet lazítani és nem minden napra kell ezt megtenni. Nekem voltak ilyen vendégeim, több mint harminc éve vagyunk barátunk, Mályiban voltak, élvezték. Egy házaspárról és egy nagyfiúról van szó. Elvittem őket ide-oda, Pestre is. Onnan Siófokra is lementek saját maguk egy napra, úgy gondolom elégedettek voltak. De velük is első alkalommal közöltem, hogy én 2 hétre gondolok. Megértették, mindig is úriemberek voltak, most is azok. Egyébként nem ők kérték a lehetőséget hanem én ajánlottam fel, amit ők örömmel elfogadtak.

Aztán egy kollégámmal is fogadtunk egy vendéget közösen, ők valahová elutaztak 2 hétre, az asszonyka jól megvolt a miskolci panellakásukban. Pestre szintén én vittem fel, egy ottani kollégiumban szálltunk meg. Egy másik barátomék a panellakásukban fogadták a baráti házaspárt, Pestre én vittem fel őket, ott az ő egyik barátja látta vendégül 3 éjszakára a vendégeket szintén a 2 szobás panellakásukban. Végezetül az előbb említett kollégával fogadtuk egy közös barátunk fiát és menyét is. A kollégiumban helyeztük el őket, fiatalok voltak, viszonylag jól elboldogultak nélkülünk is.  

A felsoroltaknál közös volt, hogy több éve, sőt évtizede ismertük a meghívottakat, baráti szálak fűztek bennünket egymáshoz. Egy barátért természetesen vállal áldozatokat az ember. Anyagiakat is, időbenit is és fáradtságot is. Egy pár napos ismeretség után természetesen az ember nem vállal fel ilyesmit, igazából kérni sem lett volna szabad abban a bizonyos esetben, amikor tartózkodóan nyilatkoztam. Én úgy fogalmaztam néhány nappal ezelőtt, hogy aránytalan volt a kérés. Nagysága nem állt arányban a közöttünk lévő kapcsolat szorosságával. 

Azért az aki gyakran megfordult a Szovjetunióban gyakran került olyan helyzetbe, hogy szóba került a meghívás. Ilyenkor az ember többnyire elmismásolta a dolgot, mert bár az ismeretség régebbi volt, de nem közelítette meg a barátságot, amely esetén viszont csak segít az ember. Ilyen esetekben a korábbi vacsorameghívások már elmaradtak, amit az ember megértéssel fogadott. 

Most nem ígérek semmit a jövőre vonatkozólag, mert másról is kellene írni, de még azért néhány írás kijön ezekből a mostanában írottakból. Hamarosan jelentkezem velük.

Mielőtt még bővebben kifejteném mi is itt a probléma, emlékeztetném a kedves olvasót, hogy a docens, az egy egyetemi oktató, őt már csak az egyetemi tanár, azaz professzor előzi meg, alatta pedig az adjunktus és a tanársegéd van. Tehát a docens az már vezető oktatónak számít.

És akkor térjünk rá erre a moszkvai docens, vidéki docens dologra. A volt Szovjetunióban "tiszta" bányászati egyetem négy volt. Bányász kar volt több is, de csak bányászati egyetem (korábban ezeket főiskoláknak nevezték, a rendszerváltás után válhattak egyetemekké) csak négy. Vidéken a mai Szentpéterváron, Jekatyerinburgban, Dnyepropetrovszkban és persze Moszkvában. A dnyepropetrovszkit kivéve mindegyiken megfordultam. Abban az időben amikor én oda jártam az volt a szokás, hogy a vidéki egyetemek docenseinek rendszeresen el kellett utazniuk Moszkvába, ahol néhány hónapos továbbképzésen vettek részt. A továbbképzésen a moszkvai tanárok voltak az oktatók, a vidékiek meg a hallgatók.

Amikor a vidékiek megérkeztek Moszkvába, kaptak egy ágyat a diákszállóban és lejelentkeztek az illetékes tanszéken. Itt feladatot kaptak, amivel visszavonultak a kollégiumba és ott dolgoztak rajta. Időnként megjelentek az egyetemen, beszámoltak arról, hogy haladnak, megmutatták azt, hogy eddig mit végeztek. Lehet, hogy voltak elméleti óráik is, ezt nem tudom. Annak viszont sokszor voltam tanúja, hogy a kollégiumban megismert vidéki kollégákat sokszor órákig láttam ácsorogni a tanszékek előtt, kezükben az összetekert rajzlapokkal, miközben várták a konzulensüket. Megmondom őszintén én ezt eléggé megalázónak tartottam. Elképzeltem, hogy én fent szobroznék valamelyik fővárosi egyetem valamelyik tanszéke előtt és várnám a konzulensemet aki valamilyen stílusban (ha szerencsém van kollégának tekintve) kijavítgatja a munkámat. Ami nem biztos, hogy rossz, csak éppen nem az ő szája íze szerinti a megoldás. 

Így aztán nekem ez eléggé a bögyömben volt, meg is kérdeztem egyszer egy ilyen moszkvai docenst, hogy ugyan már kedves Georgij Boriszovics, a moszkvai docens okosabb mint a vidéki docens? Ő erre azt felelte, hogy igen, hiszen Moszkvában van az ország egyetlen műszaki könyvtára, itt van a híres Lenin Könyvtár is, aztán itt vannak a kiállítások, nagy nemzetközi vásárok is. Kétségtelen, hogy elvileg a moszkvai docens ezek alapján lehet tájékozottabb mint vidéki kollégája, de nem biztos. Lehet, hogy soha egyetlen kiállítást nem nézett meg, egyetlen nagy vásárra nem ment ki. És ez a tájékozottság nincs arányban azzal a hatalommal, amellyel felruházza őt a rendszer vidéki kollégájával szemben.

Azt hogy az ottani kollégák hányszor fordulhattak meg abban a bizonyos műszaki könyvtárban valami képem nekem is van. Kiszámoltam, hogy én 8 alkalommal voltam egy-egy hónapra Moszkvában amíg ösztöndíjas voltam. Egy hónapban 20 munkanappal számolva, naponként mondjuk 4 órával az 640 óra. Ezalatt a 640 óra alatt én egyetlen egyszer futottam össze ismerőssel az egyetemről, történetesen ezzel a Georgij Boriszoviccsal. A dologhoz még hozzátartozik, hogy a műszaki oktatóknak legalább a 10 %-át ismertem, még ha csak látásból is. Talán megérti a kedves olvasó  miért is nem tetszett nekem ez az egész, és miért sajnáltam azon vidéki ismerőseimet akiket ez érintett. Beleértve a donyecki kollégát is, akiről legutóbb írtam.

Úgy adódott, hogy 1978-ban alkalmam volt 2 hetet eltölteni Donyeckben azon az egyetemen, ahonnan ez a Pável jött, akivel a mongol irhabundát vettük. Őt persze akkor még nem ismertem, ismertem viszont azokat a kutatásokat amelyeket az ottaniak a lineáris motorok bányászati alkalmazása terén végeztek. Engem is ez érdekelt, ezért utaztam oda.

Már maga a megérkezés is kissé vidékiesre sikeredett. Leszállt egy elég közepes méretű légcsavaros repülőgép egy sötét repülőtér betonjára és kiszálltunk négyen vagy öten, már nem emlékszem pontosan. Én már a gépben hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja többször egymás után. Az ottani kísérőm volt, egy fiatalember az egyetemről. Ő vitt el a kollégiumba ahol kaptam egy szobát arra a 2 hétre amíg ott voltam.

Jól éreztem magam, nappal bent a tanszéken beszélgettem a kollégákkal, cikkeket kaptam, kutatási jelentéseket lapozgattam. Délután pedig hol egyedül, hol a kísérőmmel kettesben jártuk a várost. Kétszer voltam moziban, egyszer a "Három testőr"-t néztem meg, természetesen a film már mentes volt a fülledt erotikától terhelt jelenetektől. 

A másik film is jó volt, ez hazai gyártású volt, magyarra így fordíthatnám, hogy "Inkognitóban Pétervárról". Az ismert Gogol műnek a "Revizornak" volt egyfajta megfelelője. Nagyon jó és szellemes film volt, élveztem. Kár, hogy Magyarországra nem jutott el.

Aztán magányos sétáim során benéztem a boltokba is. Egy nagy lejtő alján volt a "Junüj tyehnyik" elnevezésű bolt, amely leginkább a mi "Ezermester" boltunknak felelt meg. Na itt nem tudtam ellenállni az olcsó alkatrészeknek, elég sok rubelt otthagytam. Összevásároltam tranzisztorokat, integrált áramköröket meg egy csomó egyéb dolgot is. Sőt egy csavarkulcs készletet is, amit aztán később hazainduláskor megbántam, mert kutya nehéz volt. De azért hazahoztam, ha már megvettem.

Egyszer voltam vendégségben is a kísérőmnél. Szerették volna, ha meghívom őt meg a feleségét Magyarországra, ezt én nem tudtam vállalni. Akkoriban 30 napra adták ki az útlevelet, mivel a szovjet emberek ritkán jutottak a külföldre utazás lehetőségéhez, többnyire igyekeztek is ezt kihasználni. Én voltam ilyesminek tanúja, talán egyszer elmesélem ezt is. Az vesse rám az első követ aki nem így döntött volna. 

Egyébként évekkel később találkoztunk Moszkvában, amikor továbbképzésen vett részt azon az egyetemen ahová én jártam. Volt a Szovjetunióban egy olyan szokás, hogy a vidéki egyetemi oktatóknak időnként kötelező volt több hónapra Moszkvába utazni, hogy ott továbbképezzék. A moszkvai oktatók. Hát ez is érdekes dolog, legközelebb írok róla. Szóval itt találkoztunk a kollégiumban, nem igazán tudtunk örülni egymásnak, ez az aránytalan kérés még évek múlva is közénk állt. Egyébként láttam én vendégül teljes családot, 3 embert, de más viszonyok között és ami a legfontosabb nem 30 napra hanem csak 2 hétre. 

A legutóbbi írásomban írtam arról, hogy ezeken a bütykölős összejöveteleken például a kisdiákok az alatt az egy-két óra alatt összerakhattak volna például egy hangkapcsolót is, aminek sok felhasználási lehetősége lehetett volna. Valamikor írtam én már egy felhasználási lehetőségről, nem írnám le még egyszer. Egyrészt minek ha már le van írva, másrészt 9 évvel ezelőtt sokkal színvonalasabb és élvezetesebb írásaim voltak mint mostanában, így aztán tényleg érdemesebb inkább azokat elolvasni. A kezdő írást, amely azt a sokat idézett mondást járja körül, hogy lehet-e f***al tojást festeni itt találjuk, a folytatást pedig itt.

A dologhoz tartozik Epilógus is. Már rég nem használtam semmire ezt a bizonyos hangkapcsolót, amikor egyszer a kezembe került. A kuka felé tartó útján elérkezett sorsának következő állomására, bevittem a tanszékre. Ott volt már néhány napja az asztalon mikor úgy döntöttem mielőtt kidobom kipróbálom működik-e még. Bedugtam a konnektorba aztán el is feledkeztem róla mert csengett a telefon valami feladattal. Aztán amikor a közismerten hangosan beszélő kollégám átjött a szomszéd szobából egyszer csak megszólalt a csengő. Aztán mikor megint megszólalt megint működésbe lépett. A kolléga inkognitója legalább annyira fontos mint az enyém, így nem írom le a nevét, inkább álnevet adok neki, nevezzük Istinek, a hangkapcsolót pedig istiméternek, a voltmérő, ampermérő és társai mintájára. Ilyenformán ismét a szívemhez nőtt és még őriztem egy darabig.

Legutóbb írtam arról, hogy itt van a nyakamon egy csomó elektronikai alkatrész és jó lenne gazdát találni nekik. Megmondom őszintén van nekem egy régen dédelgetett álmom, amiről már akkor tudtam hogy nem fogom tudni megvalósítani amikor eszembe jutott. Ez pedig legalább 30 éve volt.

Képzeljünk el egy tantermet, mondjuk 30 asztallal, 30 forrasztópákával, 30 darab univerzális mérőműszerrel, amelyek alkalmasak feszültség, áram és ellenállás mérésre. Ezenkívül minden asztalon zacskókat, bennük alkatrészek, amelyekből 30 felső tagozatos fiú és lány állít össze valamilyen működő valamit. Például egy telefonkihangosítót, amit a vonalas telefon mellé tehetünk és mindenki hallhatja a telefonbeszélgetést. Vagy egy hangkapcsolót amely hang hatásra bekapcsol. A lényeg, hogy valami össze legyen bütykölve egy úgynevezett szerelő panelen és egy-két óra munka után mindenki gyönyörködhessen művében.

Állítom, hogy 2-3 hét múlva elkezdték volna bújni a könyveket és szakfolyóiratokat és szép lassan sok mindent megtanultak volna az elektronika és rádiótechnika köréből. És persze otthon is elkezdtek volna tervezni, bütykölni, építeni. Természetesen lett volna egy hozzáértő felnőtt is, aki segített volna nekik, vigyázott volna rájuk. Egy szakkörvezető.

Hát sajnos ez megvalósíthatatlannak tűnt korábban is meg ma is. Még egy terem akadt volna valamelyik iskolában, talán még a forrasztópáka meg mérőműszer is került volna, viszont gyanítom jó néhány engedélyt be kellett volna szerezni, a hatóságok valószínűleg sok mindenhez ragaszkodtak volna, ami viszont ingyen nem ment volna. Meg a vezető tanártól sem várható el ingyen, az alkarészek összeválogatása, esetleg pótlása boltból jelentős elfoglaltsággal járna. Valószínűleg tanuló lenne legkönnyebben, a szülők hamar belátnák, hogy ez hasznos lenne a gyerekeknek. Jól motiválná őket a pályaválasztásban.

Én a feleségem öccsét kezdtem felkarolni, nem kellett sok energiát belefektetni, hamar saját lábára állt. Gyengeáramú villamos mérnökként végzett jó negyedszázada Budapesten. Ugyanígy "fertőztem meg" egy rokon gyereket is, ő ugyanazon a szakon végzett. Tudom, hogy kis minta, de mégiscsak 100-os az eredményesség. Tehát vannak referenciáim. Jó lett volna ugyanezt elérni mondjuk 25-30 fiatallal is, de mint írtam én sem láttam megvalósíthatónak, így bele sem kezdtem.

Pedig ezek az alkatrészek erre még mindig alkalmasak lennének mondjuk egy rádió összeszerelése 2-3 óra alatt, még ma is motiváló erő lehetne. Hát ez volt az én álmom, amelynek megvalósításáért egyszerűen nem volt erőm küzdeni. Ma meg már még kevesebb lenne. Úgy hogy ez egy elvetélt ötlet, pedig nem lenne volna rossz még ma sem.

Hát ezekre is feleslegesen dobáltam ki egy csomó pénzt. Ez az egész úgy kezdődött, hogy az egyetemi mellékhelyiségben találtam egy régi Ezermestert. Elkezdtem olvasgatni, aztán magamhoz vettem, a szobámban meg alaposabban átfutottam. Voltak benne érdekes építési cikkek, elkezdett érdekelni a dolog. Legelőször két parázsfény izzóból építettem egy billenő áramkört, ami azt jelenti, hogy a két izzó felváltva világított. Lenyűgözött amikor a konyhaasztalon elkezdett villogni. Ezután gyorsan beszereztem néhány könyvet és elkezdtem alkatrészeket beszerezni.

Első és legfontosabb forrásom a helyi Ezermester bolt volt, ahol 20 forintért lehetett egy úgynevezett egységcsomagot kapni. Ez egy reklámszatyornyi különféle alkatrész volt amit gyanítom a gyárak dobáltak ki. Azt hogy mi van benne csak a 20 forint lefizetése után lehetett megtudni. Egyszer így tettem szert 30 darab Sokol rádió skálaüvegre valamint ugyanabban a zsákban egy 8080-as mikroprocesszorra. Aztán akkoriban gyakran jártam a fővárosba is, soha nem hagytam ki Szalkai úr boltját a Fő utcában, erről írtam is korábban, ráadásul két részben. Az első rész itt található, a második meg itt.

Aztán eljött az idő amikor a régi TV-ket újra lehetett cserélni némi pénz lefizetésével, a régi TV-ket meg 300 forintért eladták. Többek között nekem is, én is vettem néhányat. Ezeket szétszedve megint gyarapodott az alkatrész készletem. Újabb forrást jelentett egy donyecki tanulmányutam 1975-ben amelynek során úgymond bagóért megvettem egy csomó tranzisztort meg integrált áramkört. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a sok olcsó alkatrésznek.

Végezetül elég sokat vettem a miskolci KGST piacon is, ahol kárpátaljai magyarjaink árulták szinte kilóra a tranzisztorokat, diódákat és egyéb alkatrészeket. Melyek csak gyűltek otthon a sufniban, papírzacskókban és papírdobozokban tárolva.

Közben a szakirodalmat is igyekeztem beszerezni. Előfizettem a Rátiótechnika és Ezermester című folyóiratokra, ezeket beköttettem. Sőt a Rádiótechnika szovjet megfelelőjére is, megvettem a Rádiótechnika Évkönyveket is. Antikváriumból beszereztem a régebbi évfolyamokat is. Lassan már nem is nagyon fért a sufniban.

Viszont ezek közül nagyon kevés dolgot hasznosítottam. Néha ugyan építettem egy-két hasznos dolgot, de azért a 99 % csak várakozott a sorsára. Megmondom őszintén arra gondoltam, hogy majd csupa hasznos dolgot fogok bütykölni amit visznek majd mint a cukrot a használtcikk piacon. De erre soha nem jutott idő. Így aztán először elavultak az elektroncsöveim (lámpák), aztán a tranzisztorok és a diódák, végül az integrált áramkörök is. Jött a rendszerváltás, bejöttek a nyugati üzletláncok amelyek bagóért árulták az okosabbnál okosabb dolgokat, időnként én is veszek tőlük ezt-azt. Vagyis az én ötleteim és az alkatrészeim felett eljárt az idő, dobhatom ki az egészet. Még nem történt meg, még kicsit tájékozódom, hátha a kukának mégis csak lesz alternatívája. Ha nem lesz tényleg az következik, elviszem ide a közelbe ahol környezetbarát módon meg tudok szabadulni tőlük. A szakirodalomtól már megváltam, az egyik hallgató vitte el az apjának. Nem kis pénz fekszik ebben a sok alkatrészben és folyóiratban, hasznot nem sokat hoztak, de azért túlélem a dolgot. Ahogy mondani szokták, ahol gyalulnak hullik a forgács is. 

A hétvégén rendezgettem a ruhatáramat és kicsit kiszellőztettem az irhabundámat is. Ezt az irhabundát nagyjából 35 éve vettem és egyszer sem volt rajtam. Leginkább azért mert rám se jött volna. Akkor sem jött volna rám amikor megvettem, de akkor azért nagyobb volt rá az esély. Elmondom hogy került a birtokomba.

Itt volt Donyeckből tanulmányúton egy egyetemi kolléga. Talán 2 hétig volt itt, én voltam a kísérője. Nappal el voltunk az egyetemen, délután viszont a boltokat jártam vele. Akkor mi már a legvidámabb barakk voltunk a szocialista táboron belül, ide járt mindenki vásárolni a környező országokból. Különösen igaz volt ez a volt Szovjetunióra, ahol igaz, hogy még kerti törpéből is nekik volt a legnagyobb a világon, viszont a boltok meglehetősen üresen tátongtak. Főleg távolabb Moszkvától. Úgy hogy a kedves vendéggel bementünk az Ady hídnál lévő férfi ruházati boltba is, ahol éppen akkor érkeztek mongol irhabundák.

A Szovjetunióban nagy kincs volt egy irhabunda, így aztán Pável meglehetősen vágyakozva nézegette ezeket a bundákat. Én már nem emlékszem, hogy mennyibe került, de nem volt drága. Annyira, hogy én is vettem egyet. Igaz rám egy kicsit szűk volt, de éppen akkor terveztem egy rendesebb fogyókúrát, így aztán bátran megvettem. Én hazahoztam a magamét, beakasztottam a szekrénybe, azóta csak a szekrény változott körülötte. Amikor látom eszembe jut, hogy vajon vállalják-e majd a tisztítását, aztán kiveszem az egyenruhámat, mert egy helyen vannak. Még nem zárom ki, hogy egyszer fogom hordani, bár ennek elég kicsi a valószínűsége. Gondolom Pável azért vígan feszített benne otthon.

Egyébként nem tudom mi van vele. Amikor jött ez az email-es korszak láttam, hogy az egyeteme is elérhető az Interneten, írtam a rendszergazdájuknak, hogy közvetítsen már legyen szíves. Közvetített, a Pável azt üzente vissza, hogy örömmel veszi ha levelet kap tőlem, gondolja emlékszem még a postacímére. Én már akkor nagyon el voltam kényelmesedve, szóba sem jött a csigaposta, úgy hogy halvány gőzöm sincs, hogy mi van vele. Gondolom nyugdíjas mint én. Azért ha megtudok valamit majd megírom.

P.S. Azért túloztam amikor azt írtam, hogy mindenki ide járt vásárolni. Azért a többi szocialista országban sem volt rosszabb az ellátás, kivéve a Szovjetuniót meg Romániát, mert ott tényleg komoly gondok voltak. Bulgáriát meg Lengyelországot nem ismerem, ott akkor még nem jártam. Elég sok cuccot vettem én Csehszlovákiában is meg az NDK-ban is.