Ez a 70 dollár elég sokatmondó dolog az én korosztályomnak, illetve a tőlem idősebbeknek. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy ha mi nyugati országba mentünk turista útra volt idő amikor személyenként 70 dollárt kaptunk. Ebből kellett megoldanunk egy 2 hetes nyaralást, ami elég nagy mutatványnak tűnt. Mi is voltunk a felségemmel 1983-ban Ausztriában és az NSZK-ban, szerintem mi már többet kaptunk, de azért mi sem szórhattuk nagyon a pénzt. A lényeg, hogy elég szűkös volt az ellátmány. Persze olyat nem lehetett csinálni, hogy az ember felvette a teljes összeget, egyik nap kiment Bécsbe, a másik nap meg jól bevásárolva hazajött. Ezt a pénzt nép állama arra adta, hogy múzeumokat és műemlékeket látogassunk, nem hogy műszaki cikkeket meg egyebeket vegyen rajta az ember. Ha valaki nem töltött kint elég időt megnézhette magát a hazajövetele után. Ezért aztán sokan inkább haza sem jöttek. Legközelebb tőlük tudhattuk meg Bécsben a Mariahilfer strasszén hogy melyik mellékutcában legolcsóbb a kávé, meg a Fa szappan, ők osztogatták ugyanis a szórólapokat. Mi is vettünk mindkettőből bőven, egy táskába raktuk őket, dobhattuk is ki a kávét, ki tud zöld alma meg gyöngyvirág illatú kávét meginni?
Mindez akkor jutott eszembe amikor legutóbb "A kard" című filmről írtam. Csupán emlékeztetőül, a film főhősei - férj és feleség - az ellátmányból valamint a kocsijuk árából egy műkincset vettek meg egy árverésen, egy kardot, hogy az a miénk magyaroké maradjon. Majd hazajöttek vonattal. Az eddigiek összbüntetése azokban az időkben elég tetemes lett volna, de a hatóságok a hazafias célt - ha nehezen is - akceptálták és megúszták a dolgot egy nyugdíjazással és egy áthelyezéssel.
Van ezzel kapcsolatban egy vicc is, elmondom. Egyszer egy házaspár a 70 dollárjával megérkezik Londonba. Telnek a napok, fogynak a dollárok, persze fontra átváltva, amikor útjuk egy kalapbolt előtt vezet el. A férfi kalapbolond volt, otthon egész gyűjteménye volt már. Mindenáron be akart menni, az asszonyka meg szerette volna elvonszolni a kirakat elől, kevés sikerrel. Végül megegyeztek, hogy bemennek, körülnéznek és már jönnek is kifelé. Be is mentek, a férj nézegeti a kalapokat, egy szép nyúlszőr kalapot igencsak megnézett, nagyon szerette volna megvenni. Aztán egyszer csak hirtelen előrukkolt a kérdéssel, hogy forinttal fizethetnének-e? közben meg ott szorongatott a kezében pár darab bankjegyet.
A boltos tétován kivett egyet a kezéből, egy húszforintost és kérdezte ezen ki van? Hősünk jól tudott angolul, elmondta, hogy ez Dózsa György, egy parasztfelkelést vezetett de a felkelés elbukott, őt meg tüzes trónon megégették. Hümmögött a boltos, majd kivett hősünk kezéből még egy papírpénzt. Egy ötvenforintost. Nézi, nézi, majd megkérdezi, hogy ez itt kicsoda? Ez itt Rákóczi Ferenc, felelte a férfi, aki szabadságharcot vezetett az osztrákok ellen, de sajnos a szabadságharc elbukott és ő emigrációban, távol a hazájától halt meg. Csóválta a fejét a boltos, de már mechanikusan nyúlt a következő bankjegyért egy százforintosért. Hősünk már kérdés nélkül is mondta, hogy ez bizony Kossuth Lajos, a mi nagy hősünk, aki szintén szabadságharcot vezetett az osztrák gyarmatosítók ellen, de sajnos ez is elbukott és ő is száműzetésben halt meg. Maradt még egy zöld színű pénz, a tízforintos, arra is rákérdezett. Ez itt Petőfi Sándor - jött a válasz - a magyar nép legnagyobb költője, fiatalon halt meg az osztrák elnyomók elleni szabadságharcban. Csóválta a fejét az angol boltos, micsoda szegény, szerencsétlen sorsú nép, motyogta maga elé, majd megszólalt. Fogja jóember ezt a kalapot, magának ajándékozom, nem kell fizetni érte. Megszenvedtek már maguk ezért eléggé. Hát ennyi a történet, remélem tetszett.
