Morgómedve

Folyik a vizsgaidőszak, igaz már nem sokáig, nagyjából 2 hét van hátra. A nagy tömegek lementek, aláírást és gyakorlati jegyet már nem lehet pótolni, csak azok maradtak akiknek vizsgázniuk kell. Ők már nem túl sokan vannak. Tegnap mikor bementem az előadóba nyolcan vártak rám. A terembe belépve rögtön észrevettem a színes folyóiratokat az asztalon. Először azt hittem, hogy a szokásos női lapok, de aztán láttam, hogy mindegyik a főzéssel kapcsolatos. Elmosolyodtam egyrészt azon, hogy végre megint hordanak a hallgatók vizsgára folyóiratokat (hátha a tanár nem hoz magával), másrészt pedig mert mind a konyhával és az ételekkel kapcsolatos folyóiratok voltak.  Persze a dolog érthető, előadásaimon gyakran választok példának valamilyen főzéssel kapcsolatos jelenségeket amivel mindig fel is dobom egy kicsit a társaságot. Tulajdonképpen az egyetemi büfések ingyen kosztolhatnának engem, mert hogy az óráim után nő a forgalmuk az tot ziher. Szerintem még az is eszik valamit aki különben a közelükbe se menne.

Visszatérve a lapokra valóban meglepő, mert újabban már nem volt divat direkt a felügyelő tanároknak behordani olvasnivalót. Pedig gyakran volt, hogy nem vittem magammal semmit és mikor megkérdeztem nincs-e valakinek valami olvasnivalója, az esetek többségében nem volt. Most viszont ez a sok folyóirat meglepett, el is kezdtem olvasni őket mindjárt azután, hogy ők elkezdtek dolgozni. Egyébként nem tudtam ellenállni a kísértésnek, le is fényképeztem őket, íme:

Aztán szépen átlapoztam mindet. Az egyikben meg is álltam egy képnél, kicsit elcsodálkozva, hogy VV Laci vajon miért az asztalon eszi a csirkecombot amikor ott van mellette a tányér is. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg fotómontázsról lehet szó, mert különben minek írna le akkora kört ezzel a csirkecombbal ez a celebbé avanzsált fiatalember, mikor ott a tányér mindjárt a tepsi mellett :

Persze megfordult a fejemben az is, hogy úgy lekötötte figyelmét a fotózás, hogy nem vette észre, hogy az asztalon eszik és nem a tányéron.

Én nem tudom mi volt ez a fiatalember mielőtt ilyen híres ember lett, de kétségtelen, hogy azzá vált ha egyszer konyhaújságok keresik meg, hogy ugyan főzzön már valamit. Persze a világ kicsit megváltozott körülöttünk, mint az alábbi kép is mutatja:

Végezetül ha már ott volt a kezemben a telefon lefényképeztem az egyik index sarkát is, szerintem olyan jól mutat a papírral együtt. Illik egy vizsgákról szóló íráshoz. Már már súrolja egy művészfotó színvonalát. :)

És most már tényleg végezetül ajánlok egy kis néznivalót innen az Egyetemvárosból is. Az elmúlt hétvégén a baráti társaságok egy közös főzést rendeztek a szökőkút mellett, ezekről tett fel egy dunaújvárosi fiatalember képeket a Net-re. Gondolom nincs kifogása az ellen ha a Morgómedve olvasói is láthatják, hogy a vizsgaidőszak ide vagy oda, vidám élet van itt minálunk.

https://picasaweb.google.com/pez.duf/bof

Tegnap este 9 órakor békésen hátradőltem a TV előtt és vártam, hogy elkezdjék vetíteni az "Ábel a rengetegben" című filmet. Régi film ez, egyszer már nekigyürkőztem hogy megnézem, de valahogy nem a megfelelő lelki állapotban voltam, így abbahagytam. Tegnap tényleg alkalmasnak tűnt az időpont, vártam hát, hogy elkezdődjön a film. El is kezdődött, én meg néztem és egyre idegesebb lettem, ugyanis a bal felső sarokban megjelent egy német és egy magyar zászló, valamint egy felírat, hogy ma valami kézilabda döntő lesz. A szöveg időnként váltott, ugyanakkor egy fénycsík egy kört írt le, gondolom figyelemkeltésként. Ami tényleg fontos dolog lehet a reklám szempontjából, viszont fölöttébb idegesítő egy film nézése közben. Ehhez képest a karika a számmal balra lent nudli, hasonlóképpen jobbra fent a csatornát jelző m1 felirat. Ezek jól elvannak ott, nem mozdulnak, mondhatnám statikus jellegűek, ezáltal a szem hozzászokik és már észre sem veszi. Ezzel szemben az 5 másodpercenkénti felvillanó mozgó fénycsík határozottan brutális dolog. Nem is bírja sokáig az ember, én sem bírtam. Végül egy törülközőt tettem a TV tetejére és onnan lógattam le annak egy darabját ami pont eltakarta ezt a szörnyűséget. Igaz így a képernyő egy része is láthatatlanná vált de mégsem volt annyira idegesítő mint e nélkül. Persze értem én az indítékot. Szeretnének jó nagy nézettséget ennek a kézilabda meccsnek ezért mindent elkövetnek, hogy meglegyen. Az meg senkit nem érdekel, hogy azok meg falra másznak majd, akik az említett filmbe szeretnének belefeledkezni. Mint a példa mutatja a profit és az üzleti érdekek győzedelmesedtek a jó ízlés és az irodalmi értékek felett. Igazán kár. Egyébként egy darabig néztem még de úgy felidegesített ez az egész, hogy kikapcsoltam a francba az egészet. Azt hiszem profit ide vagy oda, azért bizonyos határokon belül kellene maradni a televíziózásban.  A közszolgálatiban mindenképp.

Tegnap volt a vizsgaidőszak fele, pontosabban hétfőn van az utolsó nap amikor aláírást lehet pótolni valamint meg lehet szerezni a gyakorlati jegyeket. Mivel én már hétfőn nem szándékoztam ezzel foglalkozni, nekem tényleg tegnap volt az utolsó nap. Tehát tegnap volt az utolsó alkalom, voltak is elegen (harmincan) akik megragadták ezt a lehetőséget.

Reggel megírták a dolgozatokat, én elvonultam kijavítani és azóta nem igazán érzem jól magam. Ugyanis ilyen rossz eredményekkel mint ebben a vizsgaidőszakban még soha nem találkoztam. De valami hasonlót érzek a vizsgaidőszak kezdetétől fogva, csak tegnap kicsit ráerősített az, hogy tudom kik azok akik nem teljesítették a félévet, kik azok akiknek még egyszer fel kell venniük a tárgyat. És tudom, hogy milyen kevés kellett volna ahhoz, hogy jó néhányan ne itt tartsanak.

Sokadszorra állapítom meg szomorúan, hogy a felsőoktatás ezer sebből vérzik. Sok szegmense van ennek a dolognak, egy részének tanúja lehetett a közvélemény is, amikor elindult valami a felsőoktatás átszervezésében, aztán nem lett belőle semmi, eltették a dolgot későbbre. Talán jobb is, mert az a koncepció amivel előálltak valóban kissé kiforratlanak tűnt. A jóakarat mindenképpen látszott, sok elemét támogattam volna én is, de ma már sok tényezővel kell számolnia aki változásokat akar, aztán sokszor emiatt nem is lesz belőle semmi.

Támogattam volna például a szigorításokat. Tudom, a kreditrendszert nem lehet eltörölni, pedig ez a kreditrendszer sok mindenben bűnös. Elhiszem én, hogy azok akik kitalálták jót akartak. Amikor bevezették mi is úgy láttuk, hogy de jó lesz, a hallgatók saját maguknak fogják kiválasztani, hogy mit tanulhatnak. Hangyaszorgalommal csipegetik majd a tudományokat, kiváló szakemberek lesznek miközben - élve a lehetőséggel - nemzetközi és külkereskedelmi jogot meg  germanisztikát tanulnak még a mérnökhallgatók is, mert világéletükben ezek a dolgok érdekelték őket. Vagy csak úgy gondolják ezek kellenek ahhoz, hogy jó mérnökök legyenek.

Az elv tehát kitűnő, csak a megvalósítás kicsit más. A valóság bizony az, hogy a hallgatók nemigen élnek ezekkel a lehetőségekkel, és nem is élik meg túlzottan tragikusan ha egy tárgyat nem sikerül lezárniuk. Hiszen az égvilágon semmi komolyabb dolog nem történik, majd felveszik a tárgyat a következő évben és a dolog tényleg így is működik. Igaz a kreditpontok gyűjtése lassabban halad mint kellene, a végzés ideje kitolódik, de ez ezzel jár. És a hallgatók kezdenek egyre kevesebbet tanulni. Félve írom le, de azt hiszem az oktatók meg kezdenek kevesebbet követelni. Nemrégiben az egyik híres egyetem híres professzora azt a címet adta írásának, hogy a diák nem tanul, az oktató nem követel. Bizonyára sarkítva van a dolog de ha leírta bizonyára lehet benne valami.

Úgy gondolom nem lett volna szabad áttérni a kreditrendszerre. Vagy ha már a világ ilyen, akkor be kellett volna építeni korlátokat. Mint ahogy kezdetben voltak is, aztán valahogy ledőltek ezek a korlátok és ma már semmi sem akadályozza meg a hallgatókat abban, hogy jól elhúzhassák a képzés idejét. Nem akarják ők elhúzni, de a hallgató is ember, a kisebb ellenállás irányába mozdul el. Ha nincs rászorítva a kemény munkára akkor bizony nem tanulnak annyit. Bármilyen meglepő, azért hogy itt tartunk nem is őket hibáztatom. Az ember olyan, hogy alkalmazkodik a körülményekhez. Megnézi a határokat és addig terjeszkedik. Ha ezek a határok tágak akkor a viselkedése is ehhez fog alkalmazkodni.

És akkor visszatérek a tagnapi napomra. Tegnap volt az utolsó lehetőség arra, hogy valaki a félév végi aláírást vagy a gyakorlati jegyet megszerezze, mégis sokan meglehetősen kevés tudással érkeztek. Nem is sikerült nekik. Amit én is sajnálok. Mindig azt hallottam, hogy az újságírók korán halnak, mert a sok rossz hír amit közvetítenek annyi stresszt okoz nekik, hogy a lelki megterhelés a korai halálhoz is vezethet. Ilyen alapon a tanároknak is korán kellene halniuk mert így vizsgaidőszak táján nekünk is nehéz döntéseket kell meghoznunk. Téved aki azt hiszi nekünk mindegy milyen jegyet adunk. Nem így van. Én sem érzem jól magam, ha egy hallgatónak második alkalommal is elégtelent tudok csak adni. Főleg ha tudom, emiatt még egy félévet kell járnia. Még nagyobb lenne ez a felelősség ha megvalósulna az amiről szó volt a napokban, hogy vissza kell térítenie annak a tandíjat aki nem fejezi be az egyetemet vagy főiskolát. Bár gondolom erre nem fog sor kerülni. És hogy mi lenne jó a kreditrendszer helyett? Az ahogy mi tanultunk. Minden félévben előírt tantárgyak, első alkalommal kötelező vizsgaidőpontokkal, korlátozott ismétlési lehetőségekkel és ha valaki ezeket túllépi máshol keresi a boldogulást nem az egyetemeken és főiskolákon. Ennyi. Tudom kicsit poroszosan hangzik de célravezető lenne. Jobban mint az ami most van.

Néhány napja jelent meg az egyetemen az a kis tájékoztató füzetecske ami a 2011-es üdülési lehetőségeket tartalmazza. Mi már régen nem járunk üdülni, ilyenkor azonban mindig eszembe jutnak azok a régi szép idők, amikor július elején felkerekedtünk és elutaztunk Hajdúszoboszlóra egy hétre. Azért csak egy hétre mert eléggé kapós volt ez a lehetőség, sok jelentkező között kellett elosztani a viszonylag kevés helyet.

De még mielőtt megrohannának a régi emlékek elmondom, hogy az akkori lehetőségek alapvetően két csoportra voltak oszthatók: csereüdülés, amikor a különféle egyetemek és főiskolák kollégiumaiban kaptunk helyet, cserébe pedig mi adtuk át a kollégiumaink egy részét a nyári üdültetésre. Akkoriban kapós volt Miskolc, itt volt Tapolca a szép nagy strandjával, a megfizethető árú barlangfürdővel. Aztán ha rossz volt az idő, ki lehetett menni Lillafüredre, a Diósgyőri Várba, vagy el lehetett menni múzeumba. Mint írtam népszerű hely volt Miskolc, kaptunk is cserébe elég helyet az ország bármely egyetemi városában, sőt még külföldön is. Itt az ember csak egy szobát kapott, szemben például Hajdúszoboszlóval ahol a szoba mellé étkezés is járt. Volt az egyetemnek saját üdülője is, ebből a legnépszerűbb Siófok volt. Étkezés itt sem járt a szobához, viszont mégiscsak a Balaton mellett volt, tehát ezekért a helyekért már nagy harcok folytak. Hasonlóan nehéz volt üdülési lehetőséghez jutni Hajdúszoboszlón is. Ezekre a helyekre is elég nagy igény mutatkozott, volt is harc az egyek karok és szervezeti egységek között értük.

Mert Hajdúszoboszló egy nagyon kellemes hely volt. Az egyetem szobákat bérelt a városban, étkezésre meg befizetett a Fősped üdülőben, nem túl messze a fürdőtől. A Főspedről soha nem tudta az ember, hogy micsoda, talán egy fővárosi szállítási cég volt. Nekik volt egy üdülőjük Hajdúszoboszlón saját konyhával amelynek kapacitása megengedte, hogy külsők étkeztetését is felvállalják.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy reggelit, ebédet és vacsorát kapott a kedves üdülő vendég. Természetesen először a helybelieket szolgálták ki, azután következtek a "bejárók" vagyis mi. Ha hamarább értünk oda be lehetett menni a társalgóba vagy az épület előtti padon lehetett beszélgetni. Az egy hét alatt volt idő összebarátkozni a többiekkel is, sokszor szinte sajnáltuk, hogy megjelent az ajtóban vagy a kapuban egy felszolgáló, hogy mehetünk, ismét meg van terítve.

Ilyenkor aztán bevonultunk a gyönyörű tiszta ebédlőbe és a fürge asszonyok már hozták is a finomabbnál finomabb ínyencségeket. Kiváló konyhája volt a Fősped üdülőnek akkoriban. Hiába hogy nem csak néhány főre főztek, mégis sikerült megőrizniük a házi jelleget mind választékban mind az ételek ízét tekintve. A felszolgálók kedvesek voltak és figyelmesek. Időnként megjelent körünkben Margit néni is, aki valami vezetőféle volt. Ott lakott a saját irodájában közvetlenül a bejárat mellett jobbra. A nagy melegben gyakran volt nyitva az ajtaja, láthattuk hogy az irodája egyúttal az otthonául is szolgál. Amikor étkezés volt Margit néni az üdülőt járta. Benézett a társalgóba, volt néhány kedves szava a bejárókhoz is, aztán következett az ebédlő ahol az éppen étkező vendégekkel váltott néhány szót. Szóval Margit néni egy intézmény volt. Nem biztos hogy a beosztottak is nagyon elégedettek voltak vele, mi azonban nem szólhattunk egy szót sem. Bár mi nem az üdülőben laktunk de ugyanolyan kedves vendégnek számítottunk mintha ott laktunk volna.

Tavaly ősszel a fiammal Hajdúszoboszlón jártunk, ott mentünk el az üdülő előtt, megálltunk és lefényképeztem az üdülőt. Hát alaposan megváltoztak a viszonyok. Természetesen már nem üdülő hanem valamiféle étteremként funkcionál. Eltűnt a pad is az üdülő elől, és a bejárat melletti rácsos ablak mögött sem Margit néni szobája bújik már meg. Ha nem ebéd után lettünk volna nem csak megállunk, hanem be is nézünk, így azonban ez legközelebbre maradt. Mindenesetre arra jó volt, hogy most egy kicsit később elnosztalgiázzak azokon a szép időkön amikor még olcsó üdülés is járt a dolgozónak.

Időnként azért előfordulnak nagyon jó filmek is a hazai TV csatornák kínálatában. Ilyen film a "Száll a kakukk fészkére" című amerikai film is. A film az indián származású Ken Kesey első regénye alapján készült. A regény 1962-ben jelent meg, az eredetileg cseh, később amerikai rendező Milos Forman filmesítette meg. Az Oscar-díjas film annak idején  Magyarországon is nagy sikert aratott, mint ahogy a könyv is.

A film egy elmegyógyintézetben játszódik ahol látszólag humánus légkör uralkodik, azonban emögött az álhumanizmus mögött az embertelen erőszak is is jelen van. Ide érkezik McMurphy, aki alaposan felforgatja az osztály életét. McMurphy tulajdonképpen sumákol, nem akar börtönbe vonulni. Inkább bolondnak tetteti magát, be is kerül az elmegyógyintézetbe. Itt aztán hamar felismeri az osztályon uralkodó állapotokat ami sérti igazságérzetét, renitens magatartásával tiltakozik az ott uralkodó állapotok ellen. Ebbe a viselkedésbe bevonja az ápoltak egy részét is. A harc folyik. Az egyik oldalon az orvosok és az ápolók a látszólag elfogadható módszereikkel, a másik oldalon McMurphy és az ápoltak egy része, akik csupán egy jobb, emberhez méltóbb életet szeretnének.

A film főszereplője a mindig kiváló Jack Nicholson, de nem nagyon marad el mögötte a kevésbé ismert Louise Fletcher sem Mildred Ratched nővér szerepében. A "Száll a kakukk fészkére" tényleg egy nagyon jó film, kár volna kihagyni. Ajánlom aki teheti nézze meg szombaton este 21.05-kor az m1-en.

Ezek után szokásainknak megfelelően kukkantsunk be a http://www.port.hu -ra is:

http://port.hu/szall_a_kakukk_feszkere_one_flew_over_the_cuckoo_s_nest/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=15527902&i_topic_id=1

Most, hogy elolvastam meg kell állapítanom, hogy sokkal jobb ismertető mint amit én írtam.  Érdemes egy pillantást vetni a sok elismerésre is amit a film "begyűjtött" a világban.

Ezer éve, hogy készülök elolvasni Alekszandr Szolzsenyicin könyvét a "Rákosztály"-t.  Egyszer már belekezdtem, de voltak sürgősebb feladatok is, így aztán abbamaradt. Évek teltek el amíg újra kézbe vehettem, most viszont hamar el is olvastam.

A regény 1955-ben játszódik valahol Üzbegisztánban. Elképzelhető, hogy  a fővárosban, annak is egyik kórházában, de ez a könyvből nem derül ki. Ide érkezik az alulról felkapaszkodott, besúgásra hajlamos káderes apparatcsik - Pavel Nyikolajevics Ruszanov - egy - a nyakán lévő - hatalmas daganattal. Természetesen megfordult a fejében, hogy neki tulajdonképpen egy híres moszkvai klinikán lenne a helye, de mivel a daganat elég gyorsan nő így aztán mégiscsak a helybeli kórház Onkológiájára vonul be. Ezt nevezi Szolzsenyicin Rákosztálynak. Természetesen érzi a visszásságot, hogy ő csak úgy befeküdjön egy tizenvalahány személyes kórterembe a pórnép közé de sajnálatos módon a kórházban nincsenek berendezkedve ilyen magas beosztású emberekre, így aztán nincs más hátra, marad a sokágyas kórterem a sok proli és üzbég paraszt között. Azért valamiben eltér a többitől. Ő az otthonról hozott pizsamáját hordja, szemben a többi beteggel akik a rettenetesen elhasznált szakadt és kopott kincstári pizsamákkal kénytelenek beérni. Az első napokban Pavel Nyikolajevics még megpróbál előjogokat kiharcolni magának, de aztán a halálos kórral a szervezetében megadóan tűri a kezelésekkel és a szobatársakkal kapcsolatos viszontagságokat. Csak a kezelések végén jön meg újra a hangja mikor a nyakán lévő daganat már szinte teljesen lelohadt, nem tudva azt, hogy hiába a javulás lehet, hogy egy év múlva már nem lesz az élők sorában.

Na de az apparatcsik sorsa csak egy a Rákosztály ápoltjainak a sorából, hála Szolzsenyicinnek jó néhány emberi sorsot megismerhetünk a regényből. Ezeknek a sorsoknak alakulása eltérő, de azért elmondhatjuk, hogy többségük sorsa megpecsételődött akkor amikor a rákot diagnosztizálták náluk. Hogy honnan volt Szolzsenyicin ennyire járatos a daganatos betegségek természetét és kezelését illetően nem tudni, de kétségtelen, hogy szakértően nyúl a kérdéshez. Nekem csak egy bajom, illetve nem is egy hanem két bajom van a könyvvel.

Az egyik, hogy nem használta ki azt a lehetőséget, hogy Pável Nyikolajevics sorsán keresztül megismerhessük a párt nomenklatúra életét, a kiváltságokat amik nekik jártak, de nem jártak az egyszerű embereknek. Történnek ugyan utalások, de azért Szolzsenyicin jobban is élhetett volna ezzel a lehetőséggel.

A másik a szerelmi szál. Mert az is van a regényben. Kicsit visszafogottan ugyan, de azért csak csak elcsattannak csókok az egyik beteg és a csinos medika között, és az egyik orvosnőt sem hagyja hidegen ugyanaz a beteg. Én ugyanis úgy gondolom, hogy ha az ember nagy bajban van, amikor az egészsége megromlik és a végkifejlet akár tragikus is lehet akkor nem igazán érdeklik az efféle dolgok, akkor el van foglalva a maga bajával. Én kétszer voltam kórházban és mindaddig amíg el nem vonult a a fejem felől a vihar én tulajdonképpen egy pillantást sem vetettem a körülöttem lévő asszonyokra és lányokra. Aztán mikor kiderült, hogy megmaradok változott a helyzet, már jobban észrevettem, hogy nem robotok szaladgálnak körülöttem hanem csinos asszonyok és lányok, utóbbiak meglehetősen rövid köpenyekben. Mindez 1990 őszén volt. A másik ehhez képest jelentéktelen eset volt, a mandulámat vették ki 2 évvel később. Úgy emlékszem akkor is inkább arra koncentráltam, hogy szűnjön már ez a rohadt fájdalom a nyakamban és nem a csinos ápolónőkön legeltettem a szemem. 43 éves voltam, nem egy ideális kor a mandulakivétel számára.

Hát ezért hiszem én nehezen el, hogy amikor a gyilkos kór ott van az ember szervezetében és azt sem tudja mi lesz vele akkor a szoknyákon járna az esze. De nőügyekben meglepett engem Szolzsenyicin már máskor is, ott is kissé tamáskodva olvastam a történéseket. Talán egyszer elmesélem azt is. Most viszont azt mondom aki teheti ballagjon el egy közkönyvtárba, talán ki lehet venni ezt a könyvet és olvassa el. Itt a nyár, a szabadságolások ideje, jobb alkalmat el sem lehet képzelni.

Tegnap este átfutottam a TV műsorokat és meglepődve tapasztaltam, hogy a Duna TV-n ma este ismét megnézhető a "Tiszta égbolt" című szovjet film. Nem mintha a "Tiszta égbolt" nem lenne egy jó film, de azért mégiscsak túlzás, hogy három hónap alatt négyszer tűzik műsorra. Én február 13-án írtam róla, azóta vetítették még kétszer, a mai a negyedik alkalom. Arra már nem emlékszem melyik csatornákon, arra viszont igen, hogy minden alkalommal közszolgálati csatornán ment. A közszolgálati csatornákat részben költségvetési pénzből tartják fenn, a mi pénzünkből is, tehát nem örülök neki ha 3-4 hetente megnézhetem ugyanazt a filmet ahelyett, hogy valami új filmet nézhetnék meg. Még akkor sem ha az egy jó film, bár én sokkal jobbra emlékeztem amikor február 13-án írtam róla.

Ismétlem nem rossz film ez, de semmi szükség rá, hogy 3 hónap alatt négyszer vetítsék le. Most azért abban a helyzetben vagyok, hogy a morgolódás mellett meg is dicsérhetem a műsorszerkesztést. Szombat este lesz az m1-en a "Száll a kakukk fészkére" című amerikai film Jack Nicholson főszereplésével, ami tényleg egy nagyon jó film. Szeretnék róla külön is írni, egyelőre csak jelzem, hogy időnként azért vannak jó filmek is a televízióban. És ebben azért mégiscsak élen járnak a közszolgálati televíziók.

Hallom a rádióban, hogy Magyarország élen jár az egy főre jutó gyógyszerfogyasztásban és évente több száz tonna gyógyszert dobunk ki a szemétbe. Hogy élen járunk abban benne lehet az is, hogy az átlagosnál rosszabb az egészségi állapotunk, de ne ez alapján próbáljuk eldönteni az állítás valóságtartalmát.

Először is, bármi történik a gyógyszerek tájékán ezt mindig az orrunk alá dörgölik. Így volt ez akkor is amikor egy levél Kalmopyrin 2 forintba került meg így van most is amikor ennek - mondjuk a százszorosa. Tehát zabáljuk a gyógyszereket okkal ok nélkül, mert mi egy ilyen nép vagyunk. Zabáljuk itt a pirulákat ész nélkül. Meg dobáljuk kifelé a szemétbe akkor amikor csak az én havi gyógyszerszámlám majdnem 10 000 Ft. Pedig ebben nincs sok minden, leginkább a vérnyomáscsökkentőim, egy-két egyéb gyógyszer aztán kész. Egyet viszont biztosan állítok: az elmúlt években ebben a házban senki gyógyszert ki nem dobott. Amit szednünk kell felíratjuk, kiváltjuk, beszedjük. Hát hogy a csodába tennénk amikor már lassan a gatyánk is rámegy a havi gyógyszereinkre? Kérdem én ki az aki a több száz tonna gyógyszert kidobálja a szemétbe? Hát hogy mi nem, az biztos. Akkor kicsoda?

Számoljunk egy kicsit. A több száz tonna az minimum 200 000 kg. Osszuk el 10 millióval az egyszerűség kedvéért. Fejenként 20 gramm gyógyszer évenként. Ez a minimum mert egyszáz tonna még nem több száz. A több az minimum kétszáz. De ha háromszáz akkor már 30 gramm vagyis 3 dekagramm. Gondolom itt a göngyöleget nem kell számolni csak a tablettákat. Melyik olvasóm dob ki évente 3 dekányi tablettát és egyebet? Akkor amikor egy vagyont fizetünk már a gyógyszerekért. Ezek már nem a harminc évvel ezelőtti gyógyszer árak. Akkor valóban pazaroltunk. De azok az idők már elmúltak, jó lenne már a szövegen is változtatni és a gyógyszerkassza gondjainak rendezésénél nem ezt tekinteni elsődleges indoknak. Állítom ma már nagyon kis mennyiség az amit kidobálunk.

Egyébként - ha már itt tartunk - ki és hogyan állapítja meg mennyit dobálunk ki? Állítom csak nagyon kevés gyógyszer landol a veszélyes anyagokat gyűjtő helyeken, a patikákban sem láttam még soha embert aki gyógyszert vitt volna vissza. Akkor honnan ez a szám? Ez a több száz tonna? Ki mérte meg, ki ellenőrizte? Gondolom a kukákba is kerül ha már egyszer valaki kidobja. Ezt hogy veszik számba? Viszont egy riportot kétségtelenül jól lehet indítani vele. Évtizedek óta. Csak a körülmények változtak meg az évtizedek alatt.  Erre is kellene gondolni. Aki ilyen árak mellett gyógyszert dobál ki az egyszerűen nem normális. Szerintem.

Nem titkolom, a cím az én találmányom. Arra szeretnék utalni vele, hogy azért nem kell mindent lefordítani. Gyermekkoromban mikor a könyvtárban megláttam egy csomó könyvet aminek szerzője Verne Gyula volt kissé elcsodálkoztam, hogy egy magyar ember miért ír ennyit a tengerekről és hajózásról amikor nincs is tengerünk. Aztán mikor megláttam Puskin Sándor versesköteteit is már gyanús volt a dolog, viszont Keserű Miksa esetében a könyv borítója végképp arra sarkalt hogy belelapozzak a könyvbe és valóban megtaláltam a könyv eredeti címét és íróját is. Természetesen Maxim Gorkijról volt szó. És Puskin Sándor sem errefelé látta meg a napvilágon és főleg nem ezen a néven anyakönyvezték. Nyilván vagy egy elhamarkodott kultúrpolitikai döntésről lehetett szó vagy csak a fordítók túlbuzgalmáról. Mint a Duna TV-n ma este 21 órakor kezdődő francia film  esetében is melynek eredeti címe Pierre & Jean. Ez azonban csak zárójelben szerepel, félkövér betűkkel mint címet azt olvashatjuk, hogy Péter és János. Hát nagyon nem izzadhatott bele a fordító a fordításba, de még ezért is kár volt. Én úgy írtam volna : Pierre és Jean és kész.

Azok akik szeretik a szovjet filmeket és Nyikita Mihalkovot az elmúlt hetekben 5 szovjet filmet nézhettek meg a Duna Televízió jóvoltából. Őszintén szólva csalódtam ezekben a filmekben. Bennem valahogy az élt, hogy Nyikita Mihalkov egy kiváló filmrendező és ragyogó filmjei vannak. Ennek megfelelő várakozással néztem az öt este elé.

Az első este okozta a legnagyobb csalódást. A "Szerelem rabja" című film teljesen ismeretlen volt számomra, de úgy gondoltam hogy ha Mihalkov, akkor ez egy jó film. Nem volt az.  Aztán egy hét múlva következett az "Etűdök gépzongorára". Ezt ismertem korábbról, jó filmnek is tartom, tehát ezzel minden rendben van. Ezt követte az "Oblomov néhány napja". Közel 3 órás film, programozással vettem fel videóra, csak másnap reggel láttam, hogy a vége valami miatt lemaradt. Előre tekertem, néztem belőle 20 percet és és már nem bánkódtam a lemaradt vége miatt. Hasonlóképpen jártam a negyedik héten vetített "Pereputty" című filmmel is. Az ötből már csak egy maradt, ezt tegnap este kezdtem el nézni, de elálmosodtam, ma reggel fejeztem be. Sajnos erről sem mondhatok semmi jót, csapnivaló film. Elnagyolt, unalmas. Az ember már úgy véli kezdi érteni hogy mit akart a rendező kifejezni, aztán jön egy fordulat amikor megint nem érti. Mint ahogy azt sem, hogy maradhatott ki ebből a sorozatból a "Csalóka napfény", Nyikita Mihalkov magasan legjobb filmje.

A "Csalóka napfény" a témáját illetően érdekes film, a megvalósítást tekintve pedig profi munka. Tovább emeli a film értékét, hogy a főszerepet maga a rendező alakítja, kiválóan. Mihalkov szép ember, illik a szép és fiatal feleségéhez. És tehetséges színész. Mindamellett, hogy a film bemutatja a sztálini diktatúra működésének egy szeletét bepillantást nyerhetünk a szovjet emberek egy részének életébe is. Itt most nem a magnyitogorszki kohászok vagy a donyecki bányászok életével ismerkedhetünk a szocialista realizmus kívánalmainak megfelelően, hanem a szovjet viszonyok között életben maradt és élni próbáló kispolgárok életét követhetjük nyomon egy nagyvároshoz közeli nyaralóban.  Hasonló környezetben játszódik egyébként az "Etűdök gépzongorára" is, bár az - ha jól emlékszem - a forradalom előtti időkben játszódik szemben ezzel a filmmel, ami jó húsz évvel utána.  Igazán sajnálom, hogy a sorozat szerkesztői nem ezzel zárták a válogatást, bizony ez a film el tudta volna feledtetni azt a három filmet amit soha nem ajánlanék megnézésre senkinek. És ha én lettem volna a szerkesztő nem éltem volna azzal a lehetőséggel, amit az ötödik este vetített film címe ("Öt este") felkínált, megelégedtem volna - áttekintve a rendező összes filmjét - mondjuk három filmmel is, ami pont három estére elegendő.

Végezetül kiválasztottam egy jelenet a filmből, láthatjuk a három főszereplőt is. Nyikita Mihalkov a filmrészlet elején és később is látható a kislánnyal, a másik férfi Oleg  Mensikov  csíkos ingben. A feleség hátulkersztpántos fürdőruhában van.

https://www.youtube.com/watch?v=1IvuD4o6eV4