Morgómedve

Idén már ünnepeltük egyszer a 80 éves Milos Formant, igaz a dolog kicsit félre sikeredett, mert a beharangozott 2 film közül az egyik történetesen elmaradt. Írtam is róla annak idején, itt elolvasható. Úgy látszik a köztévé úgy döntött pótolja a mulasztást, így aztán az eljövendő hetekben elég sok filmet láthatunk majd amelyek az ünnepelthez kötődnek. Sőt, nem csak láthatunk hanem már láttunk is.

Kedden este vetítették a "Meghallgatás" című filmet, valamint láthattuk már egy róla szóló 4 részes dokumentumfilm sorozat első részét is. Kezdjük az utóbbival, ezt hamar el lehet intézni. Ez ugyanis végképp nem tetszett. Az első 20 perc után nem is néztem tovább. Természetesen a hátralévő 3 részt sem szándékozom megnézni. Ezt nem Milos Forman rendezte, ezt róla készítették, ami nagy különbség. Az említett "Meghallgatás" című film viszont más, ez egy határozottan jó film, úgy tudom ez volt Milos Forman első komolyabb filmje. Két részből áll, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz de nem is kell, hogy legyen. Mindkettőnek megvan viszont a maga bája. A csehszlovák új hullám jellegzetes darabjai mint ahogy az elkövetkező három is.

Örömmel nyugtázom viszont, hogy a műsorszerkesztők mintha a Morgómedve alapján szerkesztenék a műsorokat, sort kerítenek a rendező három igazán remek filmjére is. Kedden este 21.15-kor láthatjuk a Duna TV-n a "Fekete Péter"-t. Gondolom a következő két hétben pedig az "Egy Szöszi szerelmé"-t és a "Tűz van, babám!"-at. Legalábbis a műsorújság szerint ezt lehet feltételezni. Kicsit félek az ilyen hosszú távú tervezésektől mert itt azért könnyen előfordulhat, hogy valami fontosabb esemény miatt ugrik az előre betervezett műsor. Mint ahogy az "Amadeus" is legutóbb. A filmekről külön nem írnék, úgy gondolom értékes és jó filmekről van szó, ajánlom mindenkinek, hogy ha tehetik nézzék meg. Igazán szép élményben lesz részük. A legutolsó pedig határozottan szórakoztató is.

Én úgy gondolom ez a csirkecomb farral új találmány lehet. Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna ilyet. Volt far-hát, meg volt comb, most meg már létezik comb farral is. Természetesen csirkecombról van szó, amelyhez újabban hozzácsapnak egy kis far darabot is.

Miután pontos adataink nincsenek súlyokról és árakról kénytelenek vagyunk a józan ész alapján eldönteni vajon mi vezethette az újítók akaratát mikor feltalálták eme szokatlan konstrukciót. Azt hiszem azt a verziót elvethetjük, hogy ezzel mi vevők jobban járunk, ők meg ráfizetnek. Viszont ha nem emiatt rúgták fel az évszázados csirkebontási tradíciókat akkor nyilván ennek ellenkezője lehet az igaz, azaz egy kicsit ők jobban járnak mint mi. Nem sokkal, mert az feltűnő lenne, éppen csak egy kicsikét. De mint tudjuk sok kicsi sokra megy, így hosszabb távon biztos nyereséget hoz ez a változtatás. Mi viszont észre sem vesszük 3-4 csirkecomb esetében azt a kis árkülönbséget. Azt hiszem ez a tranzakció valahol megközelíti azt az estet, amikor (majdnem) mindenki jól jár. Illetve az eladók egy icike-picikével jobban, de ezt mi vevők úgy gondoljuk, hogy még belefér.

Érdemes néhány sor erejéig elidőzni még a dolog gasztronómiai vonatkozásainál is. Azzal ugyanis, hogy kissé megtoldották a combikát egy kis farral nagyobbá is vált az egész. Így viszont nehezen fér el a meglévő grill sütőkben. Nekem kettő is van, egyikben sem helyezhető el könnyen 2 darab egymás mellett. Egyet sütni viszont gazdaságtalan, egy mellett üldögélni és azt forgatni kész időpazarlás, ennyi ideje még egy nyugdíjasnak sincs. Kettő viszont nagyon nehezen fér el mind a Csehszlovák gyártmányú grill sütőmön (Minigrill), mind pedig egy nyugati külországból származó Elin márkájú grillsütőmben. Úgy tűnik mindkét darab konstruktőre két darab csirke combban gondolkodott és eszébe nem jutott, hogy egyszer majd a csirkecombok tartalmazhatnak még egy kis darab far részt is.

Én a múlt héten megsütöttem négyet, kész kínszenvedés volt a forgatása. És nem csak azért mert nagyok, hanem azért is mert magasabbak mint a hagyományos csirkecombok, így aztán résen kellett lenni, hogy ne érjenek az izzó fűtő szerkezethez. Megfordult a fejemben, hogy feldarabolom, viszont szerintem ekkor még tovább tartott volna a sütés. Hát nehéz dolog ez ezzel az újítással. Van még néhány darab Mályiban a mélyhűtőben, azt hiszem pörkölt lesz belőlük. Aztán ha grillezni akarok majd veszek csirkecombokat, far nélkül.

Egy kicsit elmaradtam, elnézést. Úgy gondoltam, ha már nyugdíjas vagyok kimegyek Mályiba és addig nem is jövök be amíg ez a hőség tart. Ez nagyjából így is volt, tegnap este jöttem haza. Igaz, kétszer bejöttem a városba, de csak az egyetemig jutottam el. Ott megnéztem a leveleimet, a legsürgősebb dolgokat elintéztem és mentem vissza. Mondjuk ez sem volt kevés idő mert a tanszéki gépem egy 9 éves jószág, aztán valahogy úgy van vele, hogy ha sokáig nincs bekapcsolva akkor sok idő kell ahhoz is, hogy észhez térjen. Tehát 2-3 órámba telt az amire itthon mondjuk egy óra is elegendő lett volna. Ráadásul a klímaberendezést sem tudtam bekapcsolni, így aztán tényleg téboly volt ez néhány órás otttartózkodás is.

Azért a közel egy hét jó volt Mályiban. Igaz, jó meleg volt de azért ott ez a kánikula is könnyebben elviselhető. Bár a házban is 32 fok volt, de azért mégsem egy betondzsungel vett körül, mintha itthon maradtam volna. Eltekintve a melegtől jól éltünk a kutyákkal. Odafelé menet beszereztem egy csomó csirke far-hátat a Cora-ban, ezt eszegettük néhány alkalommal. Ezt ők is szívesen ették, meg én is. Igaz én csak az elején mert az első 6 darabos széria után én már szívesebben ettem volna valami mást. De szolidaritás is van a világon, így aztán mikor mentem vissza az egyetemről csak vettem megint egy nagyobb adagot. Mondjuk sok baj nincs vele,  felteszi az ember egy lábasban, tesz hozzá egy kis sót meg Delikateszt, aztán másfél óra múlva kész is. Kenyér nélkül, paradicsomból, paprikából és uborkából készült salátával kiváló ebéd. Enyém a hús, Kismorzsiéké meg a csont és a bőr. Amit ők egyébként imádnak. Igaz, tegnap nagyon jóllakhattak mert a mosogatásnál fedeztem fel, hogy maradt még egy darab bőrke, kínáltam is Kismorzsinak, de nem kellett neki. A Legkisebb Morzsi is 4 részletben nyelte le, pedig ez máskor egy nyelésre le szokott menni.

Az az igazság, hogy far-hát is van többféle. Amit a Cora-ban adnak az nyak nélküli, a falusi boltban viszont nyakkal együtt adják, amin ráadásul még egy szép nyakbőr is van. Nem beszélve arról, hogy szerintem odacsempésznek még egy kis plusz bőrt is. Ezért aztán egy 3 far-hátból álló ebéd igencsak elegendő mindhármunknak. Na egy ilyen ebéd után nyomta le olyan nehezen az egyik azt a kis darab bőrt.

Amikor nem ettünk akkor olvastam meg videóztam. Elolvastam egy Fejes Endre kötetet, igaz ezt csak a  "Jó estét nyár, jó estét szerelem!" miatt vettem ki a könyvtárból, de elég sok jó dolog volt még benne, úgy hogy kiolvastam a teljes könyvet. Közben meg azon morfondíroztam, hogy szerintem mennyivel jobb író volt Fejes Endre mint Ottlik Géza, mégis őt tartják jobbnak. Ez egyébként úgy jön ide, hogy nemrégiben végre elolvastam az "Iskola a határon" című könyvét és nem voltam elájulva tőle. A híre alapján hatalmas várakozással álltam neki, aztán egy nagyot csalódtam. Nem egy rossz könyv, de nem is akkora durranás mint amilyen híre van. Mint ahogy képtelen voltam végignézni az írásai alapján készült "Hajnali háztetők" és "A Valencia rejtély" című filmeket is. Pedig az előbbinek kétszer is nekifutottam. Hát van ilyen, biztos bennem van a hiba. Viszont Fejes Endre írásait szeretem és élvezettel olvasgattam.

Kicsit csalódtam viszont Vaszilij Suksin novellájában a "Vörös kányafá"-ban. Bár nem pontosan fogalmaztam, szerintem Suksin írása hiba nélküli, itt a fordítás az amely nem képes visszaadni az írás eredeti hangulatát. Eredetiben nincs meg nekem, így nem is tudom összehasonlítani, de emlékszem a filmre, amit szintén ő rendezett, ezért merem leírni amit leírtam. Természetesen a fordító személye meghatározó egy irodalmi alkotásnál és mi egy kicsit el vagyunk kényeztetve mert Makai Imre és Rab Zsuzsa hozzászoktattak bennünket a kifogástalan fordításokhoz. Ez sem rossz, de mégsem érzi azt az olvasó amit éreznie kellene.

Most egyelőre maradok itthon, az idő is inkább erre való. Holnap este szakestélyre megyek, az egyik hallgatói baráti társaság most ünnepli megalakulásának évfordulóját. Jövő héten meg egy konferencia lesz az egyetemen. Én már ugyan nem vagyok érintett sem a szervezésben sem pedig a részvételben, viszont jönnek lengyel és erdélyi barátaim, velük azért szeretnék találkozni.

Van már néhány hónapja, hogy az egyik rokon kislánytól kaptunk ajándékba egy képet. Nagyon jó kép és a meglepő, hogy bár iskolában készült, ennek a képen semmi jele. Tulajdonképpen készülhetett volna bárhol másutt is. A fényképen a bájosan mosolygó ifjú hölgy első osztályos volt a fényképeszkedés pillanatában, ennek ellenére határozottan jól áll neki a hetykén álló kalap. Természetesen színes képről van szó, így aztán látható az is, hogy milyen jól harmonizál a kalap a ruhájával. Sehol egy kitömött kacsa, sehol egy a viharos történelmünkre utaló festmény, még hazánk hegy - és vízrajzi térképét sem tudjuk felfedezni a háttérben.

Mint írtam a képet elég régen kaptuk, azóta  már kétszer is beszéltem vele telefonon és mindkét alkalommal megígértem neki, hogy elküldöm azt a kacsás képet ami rólam készült jó ötven évvel ezelőtt az iskolában. Aztán a telefonbeszélgetések véget értek én meg azon nyomban el is felejtettem az egészet. Most viszont eszembe jutott, elő is kerestem gyorsan. Aztán jött a gondolat, hogy miért ne mutathatnám meg a Morgómedve olvasóinak is? Biztos sokan vannak itt közöttünk akiknek szintén van valami hasonló emlékük és képük. Én emlékszem rá, hogy az életem során gyakran láttam hasonló képeket másoknál is. Volt ahol annyira becses volt, hogy a falon függött, bekeretezve. Én is nagyon szeretem ezt a képet, szerintem jópofa ez a kacsa. Mintha ő is a könyvben lévő képeket nézegetné.

Nem azért mondom valaki lesimíthatta volna hátul a hajamat, de nyilván sietni kellett, nem volt idő ilyesmivel foglalkozni. Egyébként nem rossz kép ez, olyan surmó vagyok rajta mint voltam valójában. Egyébként kicsit korábbról van még egy fényképes élményem, aki még nem olvasta, azoknak biztos érdekes lesz. Itt olvasható.

Még tegnapelőtt este megnézem filmen is az "Elysium"-ot. Sajnos nekem kicsit hiányosan van meg, az eleje hiányzik, pont az, ahol a csendőr egy fejmozdulatával és a tekintetével beparancsolja a kisfiút a sorba. Igazán sajnálom, mert azért ez a filmnek egy meghatározó pillanata. Egyszer véletlenül rávettem valami mást, ezért hiányzik az első 25 perc.

Bár magyar filmről van szó és a TV-ből vettem fel, angol felirattal vetítették. Aminek akár örülhettem volna is, ha éppen angolul tanulnék, de így azért zavart, mert sokszor elvonta a figyelmemet a filmről. A dolog különösen akkor vált zavaróvá amikor a történet már a lágerben játszódik ahol viszont - nagyon helyesen - a német szereplők németül beszéltek. Ugyanis ezt már nem feliratozták, nem is fért volna el, meg hát eléggé nevetséges is lett volna, lássuk be, felirat felirat hátán. Így aztán aki tud németül megérti, aki nem nem. Nem morgok, mert ha megkérdeztek volna én sem tudtam volna mit javasolni. Az angol felirat nyilván azért volt mert ez a kópia külföldi fesztiválokra készülhetett, ott meg azért elég nagy a valószínűsége, hogy többen megértik a német szöveget feliratozás nélkül is. Én történetesen most hasznát vettem német nyelvtudásomnak. Kiemelném még a lágerparancsnok Dr. Helmert alakító színész - Klaus  Abramowsky - teljesítményét,  fantasztikusan hitelesen alakította szerepét. Bízom benne, hogy egyszer alkalmam lesz megnézendő filmként is ajánlani.

Megint elolvastam egy jó könyvet. Keszi Imre kiváló regénye "Elysium" címmel először 1958-ban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Az Elysium a görög mitológiában a földi paradicsom, a nyugalom szigete. Ide küldték az istenek jutalomként a hősöket.

A szóban forgó kötet valamikor könyvtári könyv volt, aztán mikor megszüntették a szakszervezeti könyvtárakat ez is odakerült a miskolci MÉH telepre, ahol én 3 forint/kg egységáron megvettem. Természetesen nem csak ezt az egy kötetet, vettem egy teljes zsákkal. Egy időben gyakran látogattam én ezt a Sajó parti intézményt, leginkább a makulatúrában keresgettem számomra érdekesebb dolgokat. Így jutottam én ehhez a Keszi Imre kötethez is. Szebb  időkben a Lenin Kohászati Művek Szakszervezeti Könyvtárának állományába tartozott, 1963-ban és 1987-ben leltározták, valószínűleg utoljára. Egyik olvasó elég maszatos kézzel olvashatta, mert a papírlapokon kiváló minőségben fennmaradtak az ujjlenyomatai. Koszos kézzel persze nem való olvasni, egyetlen mentsége lehet, ha munka közben, mondjuk ebédszünetben használta ki a megmaradt perceket olvasásra. Érdekes lehet még az ára is, 26 forint 50 fillérbe került. 1958-ban ez nem számíthatott olcsó könyvnek. Szerintem ennyi pénzért egy inget is adtak az embernek, bár ha meggondolom ma is adnának.

A könyv egyébként arról szól, hogy 1944 júniusában egy 10 éves zsidó kisfiú egy kosárkával a család jó barátjához tartott, hogy a kosárban gyümölcsöt hozzon a családnak. Már egész közel járt utazásának céljához amikor útja egy szomorú társaság mellett vezetett el, amikor is a felügyelő csendőr megállította, majd  fejének egyetlen mozdulatával a sorba parancsolta. És ezzel kezdetét vette Szekeres Gyurika 10 éves izraelita vallású fiúcska kálváriája, amely ugyanakkor megegyezett a vidéki zsidóság sorsával is. Hogy ennek a kálváriának csak néhány állomását említsem: egy Pest környéki téglagyár, egy budapesti teherpályaudvar, több napos utazás nyolcvanadmagával egy marhavagonban, kiszállás a megsemmisítő táborban. Itt válik meg végleg a kis kosarától amit mindvégig magával cipelt.  A szelekciós során először arra az oldalra került ahová az öregek, betegek és gyerekek, aztán mégis csak átkerült a másik csoportba. Volt ugyanis egy különleges képessége: a kéz ízületei annyira hajlékonyak voltak, hogy a kézfejével meg tudott fogni egy papírgolyót. Ezt vette észre a szelektáló német tiszt, ugyanis mielőtt elaludt volna éppen ezt mutatta meg egy bácsinak a vagonban. A bácsi - akinek kiszálláskor a karjaiban feküdt - maradt ahol volt, az engedmény csak neki szólt. Így került a kisfiú egy külön blokkba ahol sok hasonló korú kisgyerek volt, közöttük nagy számban kettes- sőt hármas ikrek is. Amelyek közül időnként el-eltünedeztek egyesek. Hát ezt a tábort hívták Elysiumnak. Ahol ha valaki bátor volt és nem sírt az injekciók beadásakor a jutalma egy hét játszóterezés volt...

Hogy közben mi történt otthon a családjánál? Természetesen a szülők, barátok ismerősök mindent elkövettek, hogy megtalálják és megmentsék, hogy visszakerüljön a családjához. Mint az elmondottakból kiderül, sikertelenül. A Német Birodalomnak szüksége volt Szekeres Gyurika 10 éves kisfiú munkaerejére, ahogy azt egy csendőrtiszt kifejtette a gyerek megmentésén fáradozó nyugdíjas belügyi alkalmazottnak.

A történetet Szántó Erika rendezett filmet mely 1987-ben elnyerte Los Angelesben a Női Rendezők Világfesztiváljának fődíját. Szerintem méltán. Aki szereti a jó könyveket és filmeket azoknak meggyőződéssel tudom ajánlani. Benézve az Internetre azt látom, hogy sok kiadást megért, nekem ez a kötet van meg:

Mióta megírtam, hogy valahol én is rádióamatőr vagyok azóta jár az agyam, hogy le kéne még írni egy-két dolgot ezzel kapcsolatban. Úgy ahogy én gondolom.  Mert a ma rádióamatőre és a közelmúlt rádióamatőrei között azért jelentős különbségek is lehetnek. Régebben - mondjuk 30 évvel ezelőtt - ha az embert érdekelte ez a dolog vagy beiratkozott  valamelyik közeli rádióklubba, vagy könyveket vásárolt valamint rendszeresen olvasgatta a "Rádiótechnika" c. havonta megjelenő lapot és szépen megismerkedett a az amatőr világgal. Magával a mozgalommal, a forgalmazás módjával és szabályaival, alapvető adás- és vételtechnikai ismeretekkel. Ha meg már tagja volt egy rádióklubnak (nekünk is volt az egyetemen) akkor ott tanítgatták is, kérdezhetett is, emellett pedig megfigyelhette hogyan forgalmaznak mások a klub készülékével.

Megfigyelésre otthon is lehetősége volt az érdeklődőnek ha a tanultak alapján épített magának egy úgynevezett megfigyelő vevőt. Egy rádiókészüléket amivel az amatőr sávokban tudta hallgatni m á s o k beszélgetéseit. Miután ezek a beszélgetések csak műszaki kérdésekre terjedhettek ki nem számított illetlen dolognak beléjük hallgatni. Tehát ha megvolt az akarat akkor irány az alkatrész bolt, majd utána kezdetét vehette a "bütykölés". Természetesen a készülék elsőre soha nem volt tökéletes, de voltak társak a klubban akik segítettek a hibákat kijavítani. És amikor végre elkészült a mű, máris lehetett hallgatni mások beszélgetéseit és tanulni belőle.

Amikor pedig az ember úgy érezte, hogy már tud annyit, hogy levizsgázzon levizsgázott és kapott egy hívójelet. Az a hívójel szolgál arra, hogy azonosítható legyen az éterben. Mikor az ember forgalmazni kezd ez az első dolog amit megad magáról, ezt jegyzik fel a beszélgető partnerek, hogy aztán a postán küldendő QSL lapra felírhassák és ezzel is igazolják a kapcsolat megtörténtét. De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre még csak ott tartunk hogy megvan a hívójel és az engedély egy adó-vevő berendezés megépítésére.

Aki már épített megfigyelő vevőt könnyebb helyzetben van, de azért egy igazi rádióamatőr adó-vevő megépítése sem ördöngösség. Be kell szerezni a hozzávalókat és neki kell állni az elkészítésnek. Persze régebben a hozzávalók beszerzése sem ment könnyen, lehet, hogy kellettek hozzá a rádióamatőr társakkal kialakított kapcsolatok, rendszeresen turkálni kellett a rádióamatőr börzék kínálatában. Summa summarum nem volt könnyű egy ilyent összerakni, viszont azt az érzést sem lehet egyszerűen leírni amit a rádióamatőr érezhetett akkor amikor először szólalt meg a házilag összebütykölt készüléke. Az a készülék amiért annyit küzdött, az alkatrész beszerzéstől a megépítésig. Persze a készülék működött ugyan, de még közel sem volt kész. Sípolt, helyenként gerjedt, torzított, szóval még elég sok baja volt. De szólt, lehetett használni. Aztán a használat során rá lehetett kérdezni az amatőr társaknál erre-arra, így aztán néhány alkatrész cseréjével vagy beépítésével már majdnem tökéletes lett az adó-vevő, örömmé vált a használata.  Ez volt az az igazi rádióamatőr világ.

És ez szűnt meg akkor amikor a rendszerváltással nálunk is megjelentek a boltokban a csili-vili amatőr készülékek, amik már csak abban voltak amatőrök, hogy az amatőrök számára fenntartott frekvenciákon lehetett őket használni. Természetesen ezeken nem kellett semmit tökéletesíteni, tökéletesek voltak ezek önmagukban is. Ha nem lettek volna azok akkor a konkurencia készülékét vették volna meg azok akik úgymond rádióamatőrök akartak lenni. Mert mi kellett ahhoz, hogy azzá váljon az ember? Le kellett  vizsgázni és be kellett menni a boltba megvenni a készüléket és kész. Már lehetett is forgalmazni. Persze ez az egész olyan is volt. Miután a készülékek tökéletesek voltak nem volt miről beszélgetni az éterben, másról meg nem lehetett, így aztán az ember hamar megunta. Sokan nem léptek tovább, egy év leteltével nem csinálták meg a "B" fokozatú vizsgát, így aztán az engedély is érvényét veszítette. Mondhatnám úgy is, hogy eddig tartott a rádióamatőrség, el lehetett adni a készüléket, vagy porosodhat a szekrényben mint nálam is.

Végére értem mondandómnak, egy dologról nem beszéltem, pedig érdemes lett volna, de túl hosszan sem akartam írni. Ugyanis ez a rádióamatőr mozgalom eredményesen tanította a kisiskolásokat is. Sok kiváló villamos szakemberünk kezdte a pályáját ezekben a rádióamatőr klubokban. Sok kisiskolás ismerte meg a rádiózás alapjait és lett érdeklődő felnőtté ezekben a közösségekben. Na ennek is vége lett a rendszerváltással. Igazán kár, de a világ változik és ezt eredményezte.

Nincsen jó idő. Pedig már mehetnék Mályiba amikor csak akarok, de Mályiban csak akkor jó ha jó idő van. Érdekes dolog ez. Falun nőttem fel, ha hűvösebbre fordult az idő nem volt hová szaladni, maradtunk ott ahol voltunk, a téglából épült házban. Most meg rögtön rohanok haza a panelba ha hidegebb lesz.

1956-ban építkeztünk. Elkezdtük a forradalom előtt, helyesebben elbontottuk a régi házat, hogy majd gyorsan építjük az újat, de közbe szólt a történelem. Egy kis szobában húztuk meg magunkat mindannyian, ott hallgattuk a híreket. Emlékszem anyám számára a lovak elvitele jelentette a háborút, akkor láttam sírni amikor azt hallotta hogy már a lovakat is elviszik. Gondolom a rekvirálásra gondolt. Én ugyan nem értettem ez miért jelent háborút, de hogy anyámat sírni láttam én is megszeppentem. Aztán hogy véget értek az "események" felépült a mi házunk is.

Emlékszem, mikor a falak fel voltak húzva az elsős füzeteimet dobáltam be a lyukacsos téglákból készült falakba, hogy ha majd egyszer lebontják a házat megtalálják az én elsős füzeteimet. A ház még áll, a szüleim halála után a szomszédok vették meg. Jó emberek, sokat segítettek idős szüleimen, ma is szeretettel gondolok rájuk. A lányuknak vették meg a házat, hogy majd ha férjhez megy közel lesznek majd.  Remélem így is lesz, bár azt is hallottam, hogy a fiatalok inkább a közeli városba készülnek költözni. Hát igen, több az infrastruktúra, több a szórakozási lehetőség.

Egyébként most fejeztem be Gyurkó László "1956" című könyvét. Legalább háromszor volt már a kezemben, mindig azzal a szándékkal vettem kézbe hogy kidobom, aztán mindig beleolvastam és visszatettem a könyvespolcra. Visszatettem mert érdekesen tárgyalta az eseményeket. 1987-ben jelent meg a Magvető könyvkiadónál  de a mostani ismereteim szerint is sok igazság van benne. Most viszont már tényleg megválok tőle, még egyszer nem fogom elolvasni. De nem bántam meg hogy elolvastam.

Végezetül egy kis könnyed dolgot tartogatok olvasóimnak. Nemrégen találtam a Facebook-on, egyik blogtársam és olvasóm tette fel. Talán nem haragszik meg ha belinkelem a blogját. Időnként ha benézek hozzá és elolvasom a legújabb receptjeit elábrándozok rajta milyen jó sorom lett volna ha vele hoz össze a sors. Biztosan sok egyéb dologban is egyetértettünk volna, de hogy nagyon finom dolgokat ettem volna az biztos. Nézzük meg hát ezeket az a régi képeket. Nekem nagyon tetszettek, bízom benne, hogy másoknak is tetszeni fog.

http://outline.blog.hu/2012/04/13/moszkva_1969-ben_egy_amerikai_fotos_szemevel

Legutóbb utaltam rá, hogy én egyébként rádióamatőr is vagyok. Ez valóban így van, egy URH adó-vevő működtetésére szóló engedélyem van. Az engedélyem közepes teljesítményű adó-vevő üzemeltetésére jogosít fel. És akkor nézzük, hogy is lettem én rádióamatőr?

Az igazság az, hogy már évtizedekkel ezelőtt megfordult a fejemben milyen jó lenne ez a rádióamatőrködés. Valahol élt még bennem egy gyermekkori moziélmény is, amikor egy filmben azt láttam, hogy egy hajó legénysége valami romlott sonkát evett, megbetegedtek és a segítség a rádióamatőrök segítségével érkezett. Nagyon izgalmas volt, hiszen mindnyájan azt szerettük volna, hogy megmeneküljenek a hajósok, viszont valami miatt csak ilyenformán sikerült megmenekülniük. A részletekre már nem emlékszem, a lényeg, hogy végül is minden rendben lett, megmentették őket. Romantikus történet, de valószínűleg ennek semmi köze nem volt az én amatőrré válásomhoz.

Én egyszerűen csak azt az élményt szeretetem volna átélni, hogy a saját építésű rádióm segítségével teremtek kapcsolatot mondjuk egy brazíliai vagy amerikai rádióamatőrrel. Annak, hogy a k k o r mégsem lettem rádió amatőr nagyon prózai oka volt: meg kellett volna tanulnom morzézni. Amihez viszont semmi kedvem nem volt. Így aztán soha nem éltem át azt az élményt, hogy például egy brazil rádióamatőrrel beszélgessek. Persze itt senki ne gondoljon nagy beszélgetésekre, a szabályok ugyanis nem engedték meg a kötetlen csevegést. A beszélgetésnek kizárólag a rádió műszaki paramétereire, a vétel minőségére valamint a hullámok terjedésre szorítkozhatott meg néhány személyi adatra. És természetesen kölcsönösen nyugtáztuk volna egymásnak a beszélgetést egy úgynevezett QSL lappal, amit postán kellett volna elküldeni. Izgalmasan hangzik, de mint mondtam lusta voltam megtanulni morzézni, így aztán ugrott a rádióamatőrség.

Aztán telt múlt az idő, egyszer csak már úgy is lehetett rádióamatőr vizsgát tenni, hogy nem kellett morzéből vizsgázni. Igaz, ez már nem rövid hullámra szólt hanem ultrarövid hullámra és nem kellett morzézni hanem egy mikrofon segítségével élő beszédben folyt a kapcsolat létesítése. Ez már tetszett nekem, de ez még kevés volt ahhoz, hogy bejelentkezzek vizsgára. Ami ehhez a lökést megadta az az volt, hogy egyik tanítványom kezében szünetben lapokat láttam mindenféle elektronikus ábrákkal. Megkérdeztem, mi ez? Ő aztán elmondta, hogy rádióamatőr vizsga kérdései, és a jövő héten megy vizsgázni. Őt a barátja fertőzte meg aki már régóta rádióamatőr volt. Mivel mindkettőjüket jól ismertem, mentem velük én is. És mivel morzéből nem kellett vizsgázni sok gondot nem jelentett a vizsga sem. Az elektronikát nem kellett tanulnom, a rádióamatőr kérdéseket meg gyorsan meg lehetett tanulni. A vizsga sikerült, egy évre megkaptam egy úgynevezett "A" fokozatú adóengedélyt. Aztán mielőtt lejárt volna megcsináltam a "B" fokozatot is.

Hogy miért lettem rádióamatőr? Mert olyan izgalmasan hangzott és sem sokat kellett  tennem érte. Csupán egy kevés pénz és egy kevés tanulás kellett hozzá. És természetesen ha már megvolt az engedély akkor használni is akartam, tehát kéz alatt vettem egy gyári adó-vevő készüléket is. Ma is megvan, akkora mint egy 10 évvel ezelőtti mobiltelefon.

Igazából volt még egy ok amiért belevágtam, ez pedig az internetezés lehetősége. Akkoriban (1996-ben) nem volt még szélessávú Internet, az emberek otthonról úgynevezett modem segítségével interneteztek. Ez a modem egy kis kütyü amely fogadja a digitális jeleket a számítógéptől, átalakítja analóg jellé és felrakja a telefonvonalra, amint aztán az információk kijutnak a világhálóra. Visszafelé ugyanezen az úton jutnak be a gépbe, csak ott az analóg jeleket alakítja át a modem digitális jelekké, amit a számítógép már fel tud dolgozni.

A telefonvonal használata azonban pénzbe került, én viszont úgy gondoltam ezt a költséget megspórolhatom ha nem telefonvonalon, hanem rádió hullámok segítségével juttatom el az információkat a világhálóra. A rendszer itt is hasonló volt, modem itt is kellett, csak nem a telefonvonalra csatlakoztunk rá, hanem az adó-vevőre. Ezt az eljárást egyébként pakett rádiózásnak hívják, mivel az információt csomagok formájában továbbította, amit aztán a vevő oldalon összeraktak egy dokumentummá. Jó dolog volt ez is, csak lassú. Így aztán mikor ajándékba kaptam egy telefonvonalra köthető modemet abbahagytam ezt a pakett rádiózást. Meg úgy általában a rádióamatőrködést is. Eddig tartott, eddig volt szám.  Azóta jóformán csak az engedélyem hosszabbítgatom, a rádiómat régóta be sem kapcsoltam.

Érdekes hozadékai vannak ennek a blog írásnak. Valamikor régen írtam hódmezővásárhelyi katonai élményeimről, ezt olvasta Pfaff László, aki ugyanakkor töltötte katonaidejét ahol én, Hódmezővásárhelyen. A szóban forgó írás itt olvasható, a hozzászólásával együtt. Őrá az egy év alaposabb hatással volt mint rám mert elkezdett katonai eszközöket gyűjtögetni ami napjainkra elég gazdag és értékes haditechnikai gyűjteménnyé vált. Nekem nagyon tetszett, úgy gondolom mások is szívesen megcsodálják:

picasaweb.google.com/102135538347011558245/HaditechnikaiKiallitasRetsagGazVanHiradosok?feat=directlink

A képeken elég sok adó-vevő készülék látható, szó esik a morzéről is, elárulom hát amit még soha nem írtam le ezeken a hasábokon, hogy én rádióamatőr is vagyok de csak a koca fajtából. Évek óta nem kapcsoltam be a rádió készülékemet, szerintem már nem is üzemképes, de most már előszedem majd és megnézem. Nem voltam én soha igazi rádióamatőr, csak olyan kocafajta. Szeptemberben jár le az engedélyem, nagy gondban voltam, hogy meghosszabbítsam-e, de úgy hallom ingyen van, hát ha ingyen van akkor meghosszabbítom, aztán majd lesz valahogy. Egy biztos, egyszer majd írok bővebben is róla.

Most azonban javaslom nézzük meg Pfaff László, egykor hódmezővásárhelyi katonatársam kiállítását.