Morgómedve

Lassan elszakadok már ettől a tanszékvezetői fekhelytől, de azért ezt még elmondom. A történet hőse az a kolléga, aki annak az ominózus megbeszélésnek volt az előadója, ahol a főnökünket elnyomta a jó ebéd és szundított egy picit, miközben ő beszélt. Ő már akkor is olyan 50 év körül volt, kissé vonalas, nem a legrugalmasabb fajta, mindemellett nagyon rendes ember.

Vele történt meg egy nyugat-németországi tanulmányút során az alábbi eset. Az egyik panzióban töltöttük az éjszakát, a szálláshoz reggeli is járt. A reggelihez nem egyszerre mentünk le, egyenként érkeztünk meg, ahogy elkészültünk. A panziós vicces ember volt, adott egy gumitojást megfelelő tartóban, ami pont úgy nézett ki mint egy igazi. Az ember az ilyesminek megörül, naná még megtisztítani sem kell, fogja a kést és finoman levágja a tetejét, hogy kikanalazhassa a sárgáját és már eszi is. Idáig nem jutottunk el, ugyanis a tojás teteje nem engedett, akárhogy is igyekeztünk felnyitni a késsel. Mindig kitért a kés elől. Mi elég hamar rájöttünk, hogy ez egy vicces dolog, jót nevetve letettük és vártuk a következő balekot. Aztán már a reggeli vége felé megjött az idősebb kolléga is. Persze mind ott maradtunk, még ha végeztünk is, mert ezt látni akartuk.

Tulajdonképpen az eleje nem is volt érdekes, hiszen ő is elkezdte cincálni a tojást, de ő nem jött rá, hogy ez egy vicc. Fejét csóválva letette, elkezdett valami mást enni, aztán nem hagyta nyugodni a dolog, egy idő után csak visszatért a tojáshoz, most már kicsit mérgesebben igyekezett felnyitni. Mi meg élveztük a dolgot, aztán elnevettük magunkat, ezzel megmentve a panziós tojását is. Természetesen a történet hőse is velünk nevetett, persze ő csak a természetének megfelelően, visszafogottabban.

Hát ezt akartam még elmondani. Ha valakit a teljes történet érdekel itt elolvashatja. A történet a 80-as évek végén született, de még a rendszerváltáson innen, amikor még volt Nyugat-Németország is, igaz, már nem sokáig. Egy szakestélyre írtam vidám felszólalásként. Úgy emlékszem akkor jól mulattak rajta.

Május utolsó napjainak egyikén a kora hajnali órákban néhányan a tanszékről bepréseltük magunkat nem kevés mennyiségű konzervvel és szalámival felszerelkezve, valamint néhány napi váltás fehérneművel és egyik kollégám legújabb öltönyével egy Zastavába (melyben a zsúfoltság érzését csak kismértékben csökkentette az a tény, hogy végül is egy tanszékvezetői Zastaváról van szó), valamint egy Daciába, kellőképpen felvonultatva a rothadó kapitalizmusnak (hadd irigykedjenek!) a fejlett és virágzó szocialista ipar eme reprezentánsait.

A vezérkaron kívül 2 ifjú titán foglalt helyet a vezérkocsiban, míg mi - ahogy a katonaságnál mondják - öreg harcsák a román csodában.

Hátam enyhe megfeszítése is elegendőnek mutatkozott a Zastava ajtajának kívülről történő bezárásához, majd miután mi is bepréselődtünk a világhírű román csúcstechnológia tárgyiasult formájába, elindultunk e modern újkori nyugati portyára.

A túravezető Avanti vezényszavát követően hosszabb-rövidebb indítózás után felbőgtek motorjaink, a töltés maximális értéket ért el a felelőtlenül exergia körfolyamat nélkül kialakított Otto motorjaink hengereiben. Idősebb – hőtant oktató - kollégám arcát enyhén kéjes érzés töltötte el, amit egy jó motoros csak akkor érez, ha gondolatban maga előtt látja a kellő légfelesleg tényezővel tökéletes égés során lejátszódó Otto körfolyamat minden egyes sarokpontját, kicsit már kacérkodva a Carnotálással is, mint klasszikus termodinamikai eljárással.

Homlokán a bőr enyhén megmozdult, majd ütemesen ráncolta homlokát, orrcimpája enyhén megremegett.

Az indulással együtt járó tranziens folyamat lezajlása után alias Szelíd motoros is állandósult állapotba került, arcán végtelen nyugalommal dőlt hátra a Dácia ülésében, majd ezt követően az ülés háttámláját ideiglenesen rögzítettük egy alkalmasan meghajlított feszítővassal.

Újabb nekirugaszkodás után meg sem álltunk csupán tankolni és anyagcsere folyamatainkat egyensúlyban tartani.

Az egyik tankolás után némi zavar támadt az egyik kocsi körül mivel az indítókulcs elfordítására a rendszer nem reagált. Rövid tanszéki értekezlet után megalakult a válságstáb amely később továbbalakult indítóbrigáddá. A brigád automatizálásban és elektronikában jártas tagjai kidolgozták a beavatkozás módját, azaz hogy konkrétan milyen szögben és hová kell tartani egy vasdarabot ahhoz, hogy az indító relé behúzzon. A tanszéki mérnökök a konkrét végrehajtásban jeleskedtek.

Hogy a tisztelt olvasók a képzeletüket is kellőképpen megmozgathassák, elárulhatom, hogy a feladatot a fürgeségéről, mozgékonyságáról közismert, súlyban hozzám közelálló tanszéki mérnök kolléga kapta.

Sajnos még ő sem volt elég fürge, és így fordulhatott elő, hogy egy másik résztvevő megörülvén a motor erőteljes beindulásának rögtön sebességbe tette a kocsit és már indult is. Ilyenformán nagy szüksége volt enyhén telt földimnek fürgeségére, hogy fél lábon ugrálva, félig a kocsiban ülve is fel tudja venni a kocsi egyre gyorsuló tempóját és közben be tudjon ülni.

Hasonló esetek elkerülésére zárt szabályozási kört alakítottunk ki. Amíg a vezető belepillantva a tükörbe meg nem látta szépreményű és törekvő ifjú kollégám kicsit izgatott, de mégis optimistán vigyorgó képét, a rendelkező jel nulla értéken maradt. A szabályozás mindvégig megőrizte stabilitását, csupán egyszer mutatkoztak enyhébb gerjedési jelek a végrehajtó szerv arcán, de ezt is külső zavaró jelek okozták, konkrétabban egy halom elég lágy konzisztenciájú kutyaszar, melyen lokális azaz helyi csúszás lépett fel. A csúszást egy újabb belső zavarkompenzációs kör küszöbölte ki, ennek külső megnyilvánulásai érdekes módon erős, indulatos kitörésben nyilvánultak meg. Egy pillanatra felmerült a kollektívában, hogy javasolni fogjuk a jövő évi Kazinczy díjra.

E rövid közjáték után a határig semmi lényeges nem történt. Ezt hamar leküzdöttük és már kora délután fitymálóan nézhettük az autóink ablakából a látszólag jobbnál-jobb, korszerűbbnél-korszerűbb cikkeket kínáló kirakatokat, tiszta utcákat, ízléses házakat, Mercédeszeket, Opeleket, Hondákat. Természetesen mi mindnyájan jól tudtuk, hogy ez az egész csak felszín, úri huncutság, a kapitalizmus úgyis folyamatos rothadásban van, ráadásul mindezt a szakadék szélén csinálja. Hideg dobozos sört hörpölgetve gondolatban együtt éreztünk a kapitalizmus igájában senyvedő elnyomott osztrák és német munkásság millióival akit a munkanélküliség, a magas infláció, a létbizonytalanság tart állandó stressz helyzetben. Világ proletárjai egyesüljetek! kiáltottam magamban miközben egy újabb dobozos sört engedtem le a torkomon, leöblítendő a kaviáros szendvicset melyhez nemzetközi árucsere folytán jutottam, 1 üveg orosz pezsgőt adtam érte.

Érdekes módon ez a pesszimisztikus, az elnyomott munkássággal szolidáris depressziós kép mindvégig velem maradt és e miatt éppen csak csipegetni tudtam egy-egy étkezés alkalmából. Időnként filozofikus hangulatba is kerülvén hosszasan méláztam azon, hogy vajon honnan fog a Szovjetunió búzát venni ha az egész világon győzni fog a kommunizmus?

Este érkeztünk meg egy nyugatnémet kisvárosba Galenbe. Némi feltűnést keltettünk mikor hangos konzervdobozzörgést hallatva az 50 fokon megolvadt szalámink enyhén átható szagát eregetve szakadt külsővel az egész napos úttól, áthaladtunk a szálloda napsütötte teraszán a napfényben fürdőző úri közönség között emeleti szobáinkba. A szállodában az egyik vendéglátó cég képviselője fogadott bennünket azzal, hogy hozzuk rendbe magunkat, mossuk le az út porát és az étteremben vacsorázunk a Cég vendégeként. Az étteremben a kapitalizmus béklyójában gúzsba kötött német munkásság elnéző jóindulattal és nem titkolt csodálattal szemlélte milyen gyorsan tüntettük el azt a nem csekély mennyiségű élelmet az asztalról, amit két pincér hordott fel röpke egy órás folyamatos kiszolgálással.

E könnyű estebédet követően rövid sétát tettünk a festői Galenben, majd nyugovóra tértünk.

Másnap szokványos üzemlátogatás, hidraulika, jövesztőkés, a műhelyben rend fegyelem, szorgos munka stb.. Hiába, meglátszik ki van a szakadék szélén.

Ebédre tiszteletünkre párolt őzgerinc volt. Előételnek hideg lazac, őzraguleves, majd desszert, fagylalt. Szolid 4 fogásos ebéd. Meg kell mondanom ebéd közben az őzgerinc után ideológiai önvizsgálatra kényszerültem, majdnem megrendült a marxizmusba vetett hitem, azonban hála a Marxizmus-Leninizmus Tanszék kiváló oktatási és didaktikai módszereinek rájöttem, hogy ez is csupán külcsín, a felszín felületessége, propagandafogás, hogy elfedjék a polgári ideológiák és közgazdaságtan gyermekbetegségeit.

Ezt követően egy hosszú megadó sóhaj után rávetettem magam a desszertre és a fagylaltra is.

Ebéd után megtanultuk hogyan lehet szundikálva üzemet látogatni miközben az ember szervezetében ádáz küzdelem zajlik hová jusson több vér? Az agyba-e vagy pedig az emésztés nem kis munkáját támogatandó, a gyomorba. Miután most is megúsztam a gutaütést a jóllakottságtól, felkészültünk a vacsorára. Szomorúan néztem többszöri hőkezelésnek kitett konzervjeimet és a gépkocsiban uralkodó 50 C fokos hőtől nyúlóssá olvadt szalámijaimat.

Könnyű vacsora (fokhagymával tűzdelt ürücomb tartármártással, tatárbifsztek, desszert és fagylalt) után nyugovóra tértünk, majd másnap reggel tovább utaztunk Bochumba. Itt egy hangyányi gond volt a szállássál mert kiderült, hogy a főpályaudvar melletti szállodában valami ok miatt a 2 ágyas szobákban csak egy elég keskeny franciaágy található. Rövid 2 óra és többrendbeli enyhébb becsületsértés után kialakultak az alvó párok, azonban az eloszlás elég messze volt az optimálistól.

Vendéglátóink vacsorával vártak bennünket. Az ideológiai megsemmisülés teljes tudatával, viszont annál nagyobb étvággyal fogyasztottam el böjtösnek éppen nem nevezhető 4 fogásos vacsorámat. Nem vagyok egy nagyevő fajta, de ez már nekem is sok volt. Visszatérve élménybeszámolómra 50 kilogrammos kollégámmal optimálisan kiterhelve a franciaágyat nyugovóra tértünk.

Reggel kimentünk Düsseldorfba a bányászati világkiállításra. Egyszer csak mit látnak szemeim, kik ülnek a szabadtéri büfé egyik árnyékos asztalánál? Egyik társtanszékünk prominens oktatói. Kicsi a világ. Rögtönzött tapasztalatcsere során megtudtuk, hogy hol mérik a legolcsóbb sört és virslit és barátságban elváltunk.

Kellően kitikkadva tértünk vissza Bochumba, most viszont nem volt meleg vacsora, így úgy döntöttünk, hogy konzervet fogunk vacsorázni. Szokatlan lehetett a szálloda elektromos rendszerének a több helyen egyidejűleg üzembe helyezett "Radoszty turiszta" márkájú szovjet vízmelegítő, mert átmeneti áramkimaradást okoztunk. A szálloda villanyszerelője kellett ahhoz, hogy újra beindulhassanak a vízmelegítők, csak most már nem egyszerre.

Persze mi nem kötöttük az orrukra, hogy mi voltunk, különben is csináljanak rendes elektromos hálózatot.  Túlságosan rászokván a meleg (üzemi) ételre, így nem nagyon dobott fel a hideg kínálat, azaz nagykőrösi babkonzerv főzelék és többszörös hőkezelésnek kitett csabai szalámi. Végül franciaágyban velem szorongó szobatársamat kímélendő, a szalámi mellett döntöttem. Jól aludtunk csupán egyszer kerültem álmomban veszélyes közelségbe hozzá, azonban ő időben kimenekült alólam.

Este folytattuk kalandozásunkat a teuton lovagok földjén, elutaztunk Lünenbe. Kisváros, sok hideg sörrel, sok fogadóval, mértékadó gasztronómiai ízléssel, valamint egy bányagépgyárral.

Itt reggelire főtt tojást kaptunk. A vendéglős vicces hangulatban volt, adott egy gumiból készült, látszólag főtt tojásnak kinéző műtojást. Minden reggelihez újonnan érkező kolléga elé odahelyeztük és jókat röhögtünk mikor késsel marcangolni kezdték. Legkitartóbb idősebb vezető oktató kollégám volt, aki értetlen grimaszok közepette nyiszálta, majd megadóan letette az asztalra. Nem hagyta azonban a dolog nyugodni, újra próbálkozott a tojás felnyitásával. A fiatalság tiszteletlen röhögése mentette meg a vendéglős tojását.

Hazafelé menet csak egy falusi magánháznál álltunk meg aludni. Ez is elegendő volt ahhoz, hogy barátom ott felejtse a beszámoló elején említett legjobb zakóját. Ezt követően, ha jókat akartunk röhögni azzal húztuk, hogy a gazda azóta ebben szedi ki a ganét a tehenek alól, de mivel szép világoskék színű volt, a permetezéshez is jól megy. Egyébként a zakót később utánunk küldték a háziak.

Késő délután léptük át a magyar határt, és a család nem kis örömére hamarosan hazaérkeztünk.

Legutóbb meséltem a főnöki díványról, amin a főnököm aludt hétfőtől péntekig. Meg én pihentem ki a nászút fáradalmait, amíg be nem toppant. Nem szorosan a díványhoz kötődik az alábbi történet, bár a főnököm azon ült miközben mi a dívány előtti kávézó asztalnál egy-egy széken. A mi az az egyik idősebb kolléga volt és én. Én talán néhány éve lehettem a tanszéken, volt egy közös tárgyunk, ő tartotta az előadásokat én meg a gyakorlatot. Ezzel kapcsolatban mehettünk be a főnökünkhöz ebéd után valamit megbeszélni. Én viszonylag nyugodtan néztem a megbeszélés elé, ő volt a főnök, ő vezette fel a problémát, én csak úgy ott voltam. Kicsit unatkoztam is.

Namármost azt tudni kell, hogy az én főnököm igen korán kelt. Fél 5-kor már a tanszéki fotólaborban kialakított zuhanyzónál tisztálkodott, viszont ebéd után mindig rájött az álmosság. Le nem dőlt, de előfordult, hogy a fotelben el-elszunnyadt egy kicsit. Így volt ez most is. Mi bevonultunk kettecskén, leültünk és a kolléga elkezdte a mondanivalóját. Kicsit körülményes ember volt, körülményes fogalmazással, úgy hogy a harmadik-negyedik körmondatnál láttam, hogy a professzor úr szeme kezd lecsukódni. A test és értelem még küzdött az egyre súlyosabb szemhéjakkal, de az álmosság csak győzött és néhány perc múlva a professzor úr szemmel láthatóan már az álmok birodalmában járt. A kolléga meg nyilván nem tudta, hogy mit csináljon? Két lehetőség volt: vagy tovább beszél mintha észre sem venné az alvó főnökünket, vagy elhallgat és csendben megvárjuk amíg felébred. Mind a kettő elég nevetséges helyzetet jelentett. Az előbbit választotta, talán csak egy kicsit megemelve a hangját. Jól tette, mert egykori főnököm szép csendben kinyitotta a szemét és minden úgy folytatódott mintha mindvégig ébren lett volna. Én persze ifjú és bohó fiatalként kissé nehezen nyomtam el a nevetést, látva hogy a kolléga egy alvó emberhez beszél. Én csak kibic voltam, akinek mint tudjuk semmi sem drága. Ezek után vonjuk le a tanulságot: ebéd utánra ne tervezzünk megbeszélést, különösen ne egy olyan emberrel aki fél 5-kor kelt. Mint én is most. Igaz, nekem nincs megbeszélésem, viszont tervezek egy egy-két órás szundikálást. Remélem sor is kerül majd rá.

Volt nekem még egy megnyilatkozásom egy bizonyos ügyben. Egy telefon interjúról van szó. Úgy adódott, hogy valami miatt a tanszékvezetőm szobájában tartózkodtam mikor csengett a telefon. Pár másodpercig hezitáltam felvegyem-e, aztán felvettem. Az egyetemi stúdió egyik amatőr stúdiósa volt a telefonnál és azt kérdezte, hogy milyen új nevet tudnék javasolni az egyetemnek. Akkoriban már megvolt a jogi karunk, lehet, hogy a közgazdász is, sokan úgy gondolták, hogy a Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolc már nem igazán jó név, kellene egy másik. Na ez ügyben kérdeztek meg embereket a dologról. Gondolom a professzor úr véleményére voltak kíváncsiak. Konkrétan nem ragadtunk le ennél, mondták, hogy mondjam én, ha már ott vagyok. Ja igen, és hogy ki vagyok hangosítva, ami azt jelentette, hogy minden kollégiumi szobában hallható volt amit mondtam. Fiatal voltam, nem nagyon ijedtem meg ettől, elmondtam, hogy szerintem legyen Miskolci Egyetem és kész. Rögtön elmondtam angolul is, bizonyítandó, hogy úgy is milyen jól hangzik. A fiatalok megköszönték, én meg nagyon elégedett voltam magammal.

És ha már szóba jött első főnököm (utána még volt három) elmondok mégy egy esetet. Az én főnököm pesti ember volt, hétfőn délelőtt fél 10 tájban megérkezett, pénteken délben meg elment. Máshol nem volt állása, úgy hogy ezt tudta rendesen csinálni. Én 1973 nyarán nősültem, a nászútról visszatérve foglaltam el gyakornoki állásomat. Igaz, csak olyan félgőzzel. Nyár volt, hallgatók sem voltak, a főnököm is üdülni volt, úgy gondoltam a reggeli órákban, hogy ledőlök egy kicsit a szobájában lévő díványra. Csak úgy lazán és ideiglenesen. Mindkét lábam lelógott a díványról, a jobboldali a padlón nyugodott. Aludni nem készültem, de jól esett egy kicsit elnyúlni és elmélázni az elmúlt 2 hét kellemesebb pillanatain. Kicsit el is szenderedtem mikor hirtelen kinyílt az ajtó és mosolyogva belépett a főnököm, bőröndjét lendületesen letéve a szoba közepén. Én meg nagy hirtelen felültem, behúztam a nyakam és szó nélkül húztam kifelé a szobából. Bár a helyzet teljesen nyilvánvaló volt, soha nem jött szóba ez a kis incidens, hálás is vagyok érte.

Nézem a riportot Miskolcról a közlekedési vállalat sztrájkjáról. A riporter mondja, hogy mit hallott nevük elhallgatását kérő dolgozóktól. Egyszer én is kértem nevem elhallgatását, amikor betelefonáltam a helyi rádióba, ahol a az akkori közlekedési vállalat vezetőitől lehetett kérdezni. Telefonlásom után 10 perccel már hallhattam is kérdésemet a nevemmel együtt. Azóta sem kérdezek sehol semmit, egyszerűen nem bízom benne, hogy tényleg név nélkül fog elhangzani a kérdésem vagy véleményem. Egyébként azt kérdeztem, hogy mikor fog megállni a 29-es busz az egyetemnél? Az egyetemiek ebből azt is kikövetkeztethetik, hogy nagyjából mikor lehetett ez a betelefonálás. Már én sem emlékszem pontosan, de jó régen volt.

Egyébként nem mindig voltam ilyen bezárkózó. Egyszer ballagtam egy téren keresztül és megállított egy újságíró és egy fotós, hogy mi a véleményem arról, hogy a híres ökölvívónkat padlóra küldte ellenfele. Én megálltam és elmondtam, hogy ez bizony várható volt. Ha az illető kevesebbet tölt a médiában való szerepléssel és többet az edzőteremben lehet, hogy elkerülhető lett volna ez a vereség. Nagyjából ennyit mondtam, a fotós lefényképezett, én meg mentem tovább. A fényképes riport meg is jelent egy helyi bulvárlapban. Nagyon büszke voltam magamra, mert soha nem érdekelt a sport, nem is értettem hozzá és mégis milyen snájdig nyilatkozatom sikeredett.

Ezzel kapcsolatban van még egy történetem. Egyetemi szobatársam rendszeresen vette a Totó szelvényeket, de soha nem nyert. Egyszer szóvá tettem a dolgot, megjegyeztem, hogy minek totózik ha soha nem nyer? És utaltam rá, hogy pedig nem is nagy dolog ez az egész, hiszen csak a meccsek eredményeit kell eltalálni, márpedig ha az ember ismeri a csapatokat nyilván helyesen fogja kitölteni. Erre felkapta a vizet, lerohant venni egy szelvényt majd feljőve odalökte nekem, hogy töltsem ki. Kitöltöttem, csupán a csapatok hangzása meg addigi híre alapján. Gőzöm nem volt róla, hogy ki győzhet. Lett egy tízesünk, kaptunk vagy 120 forintot (1972-ben), hogy mi lett vele nem tudom. A legszimpatikusabb verzió az, hogy vettünk egy csomó virslit meg sört és zabáltunk egy jót. Ilyet gyakran csináltunk. Ennek ellentéte lehetne, hogy zsebre vágtam a pénzt szemébe nevettem és ezzel el volt intézve a dolog. Hát ha így lett volna nem lennék büszke magamra. Bízom benne, hogy inkább az előző volt. Két év múlva megkérdem majd, akkor lesz 45 éves találkozónk. Vagy jövőre, mert akkor meg 50-éves találkozónk lesz Esztergom-Kertvárosban.

És ha már egyetem, nemrég voltak a diplomaosztók nálunk. Ha valaki szívesen megnézné milyen egy diplomaosztó a Miskolci Egyetemen itt megtalálja. A felső a műszaki karoké, az alatta lévő a többi karé. Figyeljünk fel a címben lévő második szóra. Kedves Morgómedve olvasó, Ön is így írná? Vagy Ön a másik táborba tartozik?

Öt hónapja írtam arról, hogy úgy látom kétfajta nyelv kezd kialakulni. Hogy ki melyik verziót használja meglehetősen esetleges és véletlenszerű. Nem írnám le mégegyszer javaslom olvassuk el az itteni írásnak legalább az elejét.

Kicsit szomorúvá tesz a dolog, mert úgy néz ki, hogy nem zavarja az illetékeseket. Pedig egyre inkább terjed. Időnként elborzasztó formákat lehet hallani és olvasni, mégsem tesz senki semmit ellene. Ott vannak a televíziós csatornák, a nyelvészek felemelhetnék a szavukat, de nem teszik. Számomra érthetetlen módon korosabb értelmiségiek, újságírók írásaiban is előfordulnak. Konkrétan az én korosztályoméban. Őket sem zavarja? Vagy én látom rosszul? Jó ha egy nyelv kétféle változatban létezik egymás mellett és mindenki maga dönti el melyiket használja?

Aztán itt van az egyes és a többes szám egyeztetése. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy az alany egyes számban van az állítmány pedig többes számban. Olyan sűrűn fordul már elő, hogy néha én is elbizonytalanodom. Ilyenkor gondolatban lefordítom a mondatot az általam ismert idegen nyelvek egyikére, hogy tényleg jól gondolom-e amit gondolok. Félre értés ne essék, itt nem felvágásból írom ezt, egyszerűen praktikus oka van. A magyar nyelv szabályait legalább 55 éve tanultam meg, idegen nyelveket jóval később. Persze kikereshetném a megfelelő szabályt egy nyelvtan könyvben és áttanulmányozhatnám, de egyszerűbbnek tűnik gondolatban németre vagy oroszra fordítani. Ezekben a nyelvekben is nagyon fontos az egyeztetés. Államvizsgán ha a vizsgázó nem egyeztetne úgy repülne mint a pinty. A dolog azért is szomorú mert a hibás példákat leginkább az írott sajtóban látom, amelytől mindig elvártuk a hibátlan helyesírást és fogalmazást. 

Arról már nem is beszélek, hogy sokan úgy írnak vagy beszélnek az állatokról mintha emberekről írnának. Azt írják, hogy a "...a fekete macska, aki...". Igazi csúcs ebből a kategóriából például a következő mondat: "A néni macskája, aki a mindene volt, tegnap reggel halt meg. Egy autó ütötte el". Gondolom mindenki tudja, hogy meghalni az ember hal meg, a kutya, macska és társai elpusztulnak, ha finoman akarok fogalmazni. Én tudom, hogy ezek mondatok mögött sokszor érzelmi kötődés is van, de azért szerintem a nyelvtani szabályokat be kell tartani ilyen esetekben is.

A csúcs viszont az alábbi kiemelt cím az egyik újság február 5-i számában: "Ne hordja zsebbe a mobilt!". Ezt már nem is kommentálom. Bár a hír hírügynökségtől lett átvéve, gondolom belejavítani csak szabad lett volna? Vagy ha nem, akkor én nem vettem volna át. Van ott épp elég színes hír a hátsó oldalra.  Már bocsánat, hogy beleszólok.

Azért vannak jó dolgok is. Telnek meg a videó kazettáim délelőttönként a Duna World-nek köszönhetően régi és újabb tévé játékokkal, filmekkel. Lassan megint kunyerálhatok kidobásra ítélt videó kazettákat. Egyébként megint kicsit elmaradtam, elnézést kérek, nagyon sok a feladatom mostanában. Várok a jobb időkre.

Nemrégiben olvastam, hogy a román börtönökben minden tudományos dolgozat megírásáért 30 nappal csökkentik a munka szerzőjének büntetését. Hát ez nem hangzik rosszul, bár ez egyúttal azt is sugallja, hogy ezekben a börtönökben szép számmal lehetnek tanárok, egyetemi oktatók és tudományos kutatók, miután leginkább ők alkalmasak arra, hogy tudományos dolgozatok írásával múlassák az időt celláikban.

És itt mindjárt meg is állhatunk. Ha a romániai börtönviszonyok is olyanok mint a mieink, akkor egy 10-13 személyes, 3 szintes ágyakkal telezsúfolt cellában jelentősebb tudományos eredmények nem igazán születhetnek, főleg nem folyóiratok, könyvek és számítástechnika nélkül.

De azért készültek dolgozatok szép számmal melyek tudományos értékeiről egyetemi oktatók és gyakorló kutatók mondtak véleményt. Ezek többnyire ajánlások voltak. A botrány abból lett, hogy az utóbbi időben túl sok ilyen mű született. Míg 2012-ig az összes börtönben évente egy darab ilyen munka készült, 2013-2015 között ugrásszerűen megnőtt ezek száma. Konkrétan 188 elítélt több mint 400 művet tett le az asztalra. Hát ez szép teljesítmény akárhogy is nézzük.

Az általam olvasott írás név szerint említ két embert az üzleti élet és a politika világából, akik tíz dolgozattal is előálltak egy évben és besöpörték az értük járó kedvezményeket. Persze a dologból botrány lett, az igazságügyminiszter felkérte ez egyetemek rektorait, hogy vizsgálják ki az ügyeket, a határidő február 11.  Itt elsősorban a célkeresztben azok vannak, akik ezeket a tudományos munkákat minősítették, azaz meghatározták mennyire felelnek meg a tudományos művek iránti követelményeknek. Hát nem szívesen lennék néhány ottani kolléga helyében. Keleti szomszédunknál elég kemény ítéletek születnek mostanában korrupció ügyben. De azért valahogy majd megoldódnak ezek az ügyek is, úgy gondolom, hogy az erre a célra létrehozott hatóság nem ezekkel a kis ügyekkel fog foglalkozni. Mint ahogy írják is hamarosan jön majd egy törvénymódosítás és megszűnik ez a lehetőség és ezzel le is zárul majd az ügy.

Azért vannak érdekes dolgok. Volt itt nekem egy bontatlan csomag zoknim, 5 pár volt benne. Semmi nem utalt rá, hogy kínai lenne, a zoknik szép ízléses csomagolásban voltak, a felírat szerint gumírozás nélküliek. Már nem emlékszem hol vettem és mennyiért. Elkezdtem használni őket. Az első 3 párral semmi baj nem volt, úgy működött minden ahogy kellett. Nem szorított, nem csúszott be a cipőbe. Ezzel a 4. párral viszont megszívtam.

Tegnap reggel felvettem, lementem a tőlem 5 percre lévő buszmegállóba, felszálltam egy buszra, majd leszállás után olyan 200 méter után harmada már a cipőben volt. Nem mind a kettő, csak az egyik. A végét még meg tudtam fogni, nagy nehezen visszarángattam a helyére, aztán a 100 méterre lévő plázában már a cipőt is le kellett húznom, hogy rendesen fel tudjam húzni. Hazafelé ismét meg kellett igazítani, tehát ez a tegnapi nem ér semmit, ki is dobtam, igaz csak az egyiket. A másikkal futok még majd egy kört. Ezek után vonjuk le a tanulságot: hiába az ízléses csomagolás, a tartalom lehet gyenge termék is. Azonkívül nem feltétlenül egyszerre hibásodik meg mind a kettő. Végezetül ezentúl hordok egy pár zoknit is magammal. A táskában elfér.

Egyébként megvagyok, csak kicsit sok az elfoglaltságom. A hétvégén azért már lazíthatok egy kicsit. És örülök, hogy a télből nem sok van már hátra. Gondolom D. úr, a dobogókői sífelvonó tulajdonosa már nem annyira. Egy időben mi ellenőriztük a felvonó köteleit. A hétvégén jövök, addig is minden jót mindenkinek!

A szüleim 13 éve haltak meg. Nem sok mindent hoztam el a szülői házból, egy Trabantban lazán elfért minden. Ott volt az elhozott cuccok között egy kép is, amit a falról akasztottam le. Nem egy értékes darab, reprodukció, nekem viszont tetszett. Én ajándékoztam nekik valamikor. Miután elhoztam a többi cuccal együtt Mályiban raktam le, később a nyár során felkerült a falra. Az elmúlt több mint egy évtizedet ott töltötte, szívesen ránéztem időnként, jó volt a szüleimre emlékezni. Tavaly tavasszal behoztam, megint egy kicsit háttérbe szorult, az egyik íróasztal és a fal közötti rés volt a legújabb tartózkodási helye. Jó egy hónapja kézbe vettem, nézegettem, éreztem hogy valami van a kép és a keretet hátul lezáró papír közötti térben. Ha megmozgattam a képet, elmozdult az is. Maga a papír egyszerű vékony papír volt, könnyen kitapintható volt az a valami alatta.

El nem tudtam képzelni mi lehet ott, közben meg beindult a fantáziám. Szüleimnek nagy tartalékaik nem voltak, amijük volt azt vagy nekünk gyerekeknek adták vagy elköltötték a napi kiadásokra. Egyetlen tartalékuk volt, a temetési pénz, de az is ha jól emlékszem takarékban. Anyagi helyzetük teljesen ismert volt számunkra. Hihetetlennek tűnt, hogy apám (mert otthon ő hordta a nadrágot) mindenféle képek mögé rejtegetett volna valamennyit is. De akkor mi a csuda van ott? Netán ékszerek? Az sem volt nekik sok, amijük volt azt jelesebb ünnepeken magukon viselték. Azért megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mégis volt és apám ide rejtette a betörők elől. Végül is ha kell könnyen hozzáférhető, csak a papírt kell egy helyen megbontani, viszont ha rablók és betörők jönnek nem fogják megtalálni. Aztán ők is öregedtek, szépen el is feledkezhettek róla.

Na ez látszott legvalószínűbbnek, hogy egy kevés arany lehet ott. De lehet, hogy papírpénz is van, elég nagy volt ott ez a akitapintható valami. Már azon járt az eszem, hogy de hülye vagyok 13 év alatt megnézhettem volna alaposabban is ezt a képet, most ott állok majd egy csomó pénzzel amiért nem fogunk tudni semmit venni. És itt a többes szám a bátyámra vonatkozott, hiszen vele fogunk osztozni. Aztán eszembe jutott, hogy a mostani tízezreseket a Magyar Nemzeti Bankban még 20 évig lehet beváltani, nincs semmi vész, majd ott beváltják. 

Azért egyre halogattam a megnézést, teljesen nyugodt időszakot vártam amikor majd nyugodtan tudom fogadni a váratlan ajándékot. Mint az ínyenc aki a legjobb falatokat a végére hagyja. A múlt héten aztán eljött az idő. Elővettem egy zsilettpengét és egy derékszögű metszést csináltam hátul a borító lapon. Olyat, hogy a papírt ne kelljen kicserélni, de azért jól lássam mi is az a csúszkáló valami a papír és a kép között. Hát megláttam. Az üveges vagy trehányságból vagy ki tudja mi okból néhány törött üvegdarabot hagyott ott amire ráragasztotta a borító lapot. Ez csúszkált nekem jobbra balra, ezt lehet kitapintani mint valami betörők elől elrejtett kincset.

Azért nagyon nem sajnáltam, úgy voltam vele, hogy könnyen jött pénz, könnyen megy. Mint ahogy az alaszkai aranyásó volt, aki 20 éven keresztül mosta az aranyat a Yukon folyóból, közben fülei és az orra is lefagyott. Aztán egyszercsak gondolt egy nagyot fogta a kis bőrzacskójában az aranyait lement a városba. Ott látta, hogy ki van írva, hogy Kaszinó, benézett, látta, hogy az emberek sok pénzt nyernek, úgy gondolta ez neki is menni fog. 3 óra múltán kissé szomorkásan nézegette az üres zacskót, majd legyintett: Eh, könnyen jött, könnyen megy. Hát így vagyok én is ezzel a majdnem kinccsel.

Tavaly ilyenkor vettem 10 pár gyógyzoknit. A gyógyzokni attól gyógyzokni, hogy nem túl szoros a gumírozása, mégsem csúszik bele a cipőbe. Amíg új. Mert ha ez a gumírozás eléggé elrenyhül akkor bizony alig várja az ember, hogy hazaérjen és bevágja a szemétbe. Érdekes, hogy nincsenek előjelek. Az ember felveszi és már a buszmegállóban érzi, hogy igazítani kellene rajta, de egy buszmegálló nem igazán az a hely ahol le lehet venni a cipőt, mert már kívülről csak így érhető el. Tehát a zokni csúszik lejjebb és ez ember megy tovább. Mire eljut egy helyre ahol például már leveheti a cipőjét a sarka már csupaszon van a cipőben. Másnap azt hiszi, hogy ez egyedi probléma volt, tehát felvesz egy másik párat ebből a fajtából. Meglepődve tapasztalja, hogy ugyanúgy járt mint a másikkal. És ez így megy még vagy 2 nap ami után végre feladja az ember és fájó szívvel kidobja a többit is. Egyúttal megállapítja, hogy megbízható gyártási technológiát használhatnak a gyártásnál, hogy mind egyszerre veszíti el a rugalmasságát. Persze, tudom, ugyanazt az anyagot használják fel, ugyanúgy gyártják, de mégis, hogy majdnem napra egyszerre menjenek tönkre az tényleg érdekes.

Mint a szovjet Sprotni konzervjeim. A teljes történetet nem mesélném el, itt megtalálható, csak a lényeget mondom el. Mikor hallottam, hogy itt rendszerváltás lesz pánikba estem, boltokat láttam üres polcokkal, százméteres sorokkal, így aztán elkezdtem konzerveket felhalmozni. Kartonszámra vettem a szovjet halkonzerveket, a magyar löncshúsokat, májkrémeket. Időnként megszemléltem a beépített szekrényben felhalmozott készleteimet és megnyugodtam. Aztán megjött a rendszerváltás és a csemegepultok roskadoztak a finomabbnál finomabb húskészítményektől, olyanoktól is amilyeneket soha nem ettem. Valahol éreztem, hogy kissé elhamarkodtam ezt a nagy konzervvásárlást, de még nem nyúltam a készleteimhez, inkább ettem a finomságokat amiket boltok kínáltak.

Aztán eljött egy pillanat amikor úgy éreztem most már ha tetszik ha nem, neki kell állnom a konzervjeimnek. Neki is álltam, de elég lassan haladtam. Sok mindent bevetettem, hogy fogyjanak. Először gasztronómiai trükköket alkalmaztam hogy fogyjanak a löncshúsok. Sütöttem őket, kirántottam, fasírtot csináltam belőlük, aztán ajándékoztam is belőlük, bagóért próbáltam megválni tőlük. Summa summarum 2003-ra elfogytak. 3 darab sprotni konzerv maradt meg még sokáig, mert azok tartották a beépített szekrény egyik polcát. Ezekkel az volt a tervem, hogy a rendszerváltás 25 éves évfordulóján felbontom őket és ha tartalmuk jól fog kinézni és büdös sem lesz kinevezem azt a napot a Szovjet Konzerv Napjának és kellően dokumentálva (fényképek, videó) megeszem és megírom itt a Morgómedvében. Hát sajnos erre nem kerülhetett sor, néhány évvel a neves évforduló előtt elkezdtek levet ereszteni, illetve olajat. De mind a három nagyjából egy időben. Álltam és néztem. És csodálkoztam a szovjet konzervgyártási technológián. Hihetetlennek tűnt, hogy a szavatosság lejárta után 20 évvel ugyanakkor lyukadjanak ki és engedjék az olajat. Ami persze elég büdös volt már. Hát ez nem semmi. Hiába, a szovjet tudomány és annak eredményeit felhasználó ipari technológia megmutatta a világnak, illetve jelen esetben nekem, mit jelent egy pontosan kidolgozott technológia és annak hű követése.

Az a vicc jutott eszembe amikor a falusi bácsi a városban jár aztán bemegy a gyógyszertárba, hogy kérjen valamit a patikus úrtól székrekedés ellen. Ki is mér a patikus valami port egy ostya lapra,  de aztán gondol egyet, megkérdezi a bácsit messze van-e a faluja? Mondta, hogy biza messze. És megmondta a kilométert is. Ekkor kivett belőle egy keveset. Aztán a patikus tovább kérdezett, hogy messze lakik-e a buszmegállótól. Megtudja, hogy bizony jó kilométert kell gyalogolnia mire hazaér. A patikus megint igazított a por mennyiségén. De már belebújt a kisördög és azt is megkérdezte, hogy messze van-e budi a kaputól. Megtudta, igazított megint egy picit a mennyiségen. Aztán hősünk bevette a port és elindult haza. Teltek múltak a hetek, megint a városban járt és dolga volt a patikában. A patikus megismerte és megkérdezte, hogy alakult múltkor a dolog? Le a kalappal a patikus úr előtt válaszolta - egy ekkora távolságon csak 10 métert tévedni tényleg elismerésre méltó teljesítmény.

Visszatérve a gyógyzoknikra, tavaly a Kocsonyafarsangon vettem őket, holnap megint kezdődik az idei rendezvény, azt hiszem veszek néhányat. 250 Ft volt párja, szerintem ennyit megér akkor is ha csak egy évig használható.

Tegnap délelőtt véletlenül láttam meg egy kis filmet a fogselyemről. Megnézni még nem néztem meg, de felvettem, majd megnézem valamikor. Eszembe jutott viszont, hogy jó 30 éve itthon volt egy Kanadában élő (nő)rokonunk, aki ebéd után elővett valami cérnát és elkezdte húzogatni a fogai között. Mi meg csak néztünk, hogy mit csinál ez. Akkor tudtam meg, hogy ez egy fogselyem és azért csinálja mert náluk otthon Kanadában nagyon drága a fogorvos. Én meg azt gondoltam, hogy ha nagyon drága akkor csak húzogassa, mi nem fogjuk, mert nálunk ingyenes a fogorvosi ellátás is, igaz ez leginkább a húzásra vonatkozott. Én akkor a harmincas éveim közepén voltam, fogaimmal már magánrendelésekre jártam, de az ottani árak sem voltak vészesek, így kicsit megmosolyogtam ezt a fogselyem húzogatást, amit egyébként nem is találtam nagyon gusztusos dolognak így a nyilvánosság bevonásával.

Évtizedek teltek el amikor egyszer csak a fogorvosom előállt ezzel a fogselyemmel. Én egy békés és barátságos ember vagyok, főleg egy fogorvosi székben, így aztán érdeklődéssel hallgattam. Aztán fejébe vette, hogy megtanít a használatára. Elővett egyet és kezdte elmondani és megmutatni a használatát. Én már nagyjából a mondanivalója felénél elfelejtettem az elmondottakat, ezzel el is dőlt a dolog, hogy én nem fogok fogselymet használni, de azért udvariasságból hagytam végigmondani. Nyilván azért mert még egyszer nem fogom megkérni, hogy mondja már el, ha meg elmondaná mi a garancia, hogy még otthon is emlékezni fogok rá? Így aztán - bár fontos számomra a fogaim állapota - lemondtam erről fogselyem használatáról. Sajnos lassan a zöld Elmex fogkrémről is le kell mondanom mert 1300 forint körüli összeget már nem fogok adni érte. 

Egyébként egy sor erejéig visszatérek erre a filmcafe nevű filmcsatornára, megnéztem egy másik filmet is náluk, egész jó kis krimi volt. Arról szólt, hogy egy fiatal nő oda vesz társnak a bérleményébe egy másik nőt is, akinek nem minden stimmel a fejében...

A film címe: Egyedülálló nő megosztaná, itt olvashatunk róla.